Békés Megyei Népújság, 1978. április (33. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-26 / 97. szám

1978. április 26, szerda Békés: Ahogy a festő és ahogy a szobrász látta Volt egyszer egy vasúti eszperantista csoport... Több mint egy hete nyi­totta meg Pogány ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria igazgatója a békési múzeum­ban Jakab Károly festőmű­vész és Kelemen Kristóf szobrászművész kiállítását. A tárlat 92 portré a magyar tudományos, irodalmi és művészeti életből, s külön érdekessége, hogy egyes sze­mélyek kettős megformálás­ban láthatók: képen és szo- boralakban. Jakab Károly pályafutása a húszas évek végén indult oltár és falképek festésével, de nemcsak az eredeti mű­vek 'kísérik útját, hanem a sok, finom, aprómunkát igénylő restaurálások is. Közben arcképeket, csend­életeket, táj_ és városképe­ket is készített. Első kiállítá­sa 1930-ban Balassagyarma­ton volt, ezt 'követték a bu­dapestiek: a Műcsarnokban, a Nemzeti Szalonban; és a külföldiek is időnként. Az itt kiállított arcképsorozat szinte egyedülálló a magyar képzőművészetben. Kelemen Kristóf korán — 13 évesen — szobrász szakis­kolába került Temesváron, de amikor 1940-ben családja átjött Magyarországra, éve­kig nem tudta tanulmányait folytatni. Küzdelmes idők voltak ezek, s már 26 éves, amikor 1948-ban felveszik a Képzőművészeti Főiskolára, ám betegsége miatt nem ké­pes befejezni. Fölgyógyulása után vállalati munkája mel­lett végzi a művészit is, s 1954-ben ott van a műcsar­noki nemzeti kiállításon. Ez­után tanulmányútakra megy, majd egyre több alkotás hagyja el műhelyét. Az elmúlt években a festő és a szobrász egymáshoz szegődött, de mivel a szo­bor lassabban készül, nem minden kép mellett látha­tunk szobrot is a kiállításon. De az ott levők nemcsak élénkebbé teszik a tárlatot, hanem a két művészeti ág hasonlóságaira és különbsé­geire is fölhívják a figyel­met és elgondolkoztatnak a térben dolgozó szobrász és a sík felületre szorított festő munkájáról. Mindkettőnek a maga más-más anyagával, eszközeivel kell az emberi lényeget, sőt, — arcképről, fejről lévén szó — az adott személy legmélyebben élő tulajdonságait megragadni. Azokat, amiket talán maga a modell sem ismer, vagy — mint az annyiszor előfordul az életben — nem is akar is­merni. Izgalmas séta végignézni egy portrétárlatot akkor is, ha ismeretleneket ábrázol, •de még inkább az, ha „is- merősöket” találunk. És kü­lönösen az, ha kettős meg­formálásban, mint itt’ példá­ul Bilicsi Tivadar, Béres Fe­renc, Radnai György, Simán- dy József, Szokolay Sándor és Lőrincze Lajos portréját és fejszobrát. Róluk egy ké­pet mindenki őriz magában, s azt most akarva-akaratla- nul összehasonlítja a látot­takkal. Mércének használja. S örül a műélvező, amikor vagy a festményben, vagy a szoborban találkozik elkép­zelése a művészével. A kiállítást május 15-ig tekinthetik meg az érdeklő­dők. Vass Márta Régen volt, — de aki lát­ta, még mindig emlékszik rá — amikor a békéscsabai állomás nagy csarnokában tarka képekkel teli vitrinek fogadták az érkezőket, át­utazókat, vonatra várókat. A két nagy szekrény dísze a meszi távolból jött sok-sok levelezőlap volt. Mindig áll­tak előtte hárman-négyen, és gyönyörködte^ az öt világ­rész tájaiban; megcsodálták a különös bélyegeket, s mégjobban a furcsa cön- zést, mely mindig egy nyel­vű volt, akárhol is adták fel. A vitrin anyagát a békés­csabai vasutas eszperantó csoport állította ki a tagság levelezésből éveken keresz­tül. aztán egyszercsak vége lett, eltűnt minden. Mi volt, és mi lett ezzel a jól műkö­dő kollektívával? Kruchió Lajos kereskedel­mi főnök, a régi vezetőség tagja sóhajt egyet, s kissé meghatódva mondja: — Szép idők voltak... ál­landó mozgás, tevékenység. Mindig csináltunk valamit. Én 1958-ban 'kapcsolódtam be a mozgalomba egy nyelvtan- folyamon. Először pedig nem volt kedvem a tanulás­hoz, de aztán hamar meg­győztek engem is a várható előnyökről, és így tizenhár­mán elkezdtünk eszperantót tanulni. S nyáron már heten le is vizsgáztunk Budapes­ten! Utána, még abban az évben — 1959-ben — meg is alakítottuk a békéscsabai vasutas eszperantó csoportot. — Két lelkes eszperantista dolgozott akkor itt: Valas­tyán János a szertárban és Wágner András a pályafenn­tartásnál, mindkettőjüknek sok külföldi barátja, levelező társa volt, csak egymaga Wágner András 46 országba levelezett. Az ő kezdeménye­zésükre indult meg a széle­sebb körű nyelvtanulás és az ugyancsak mozgalmas moz­galmi élet. — Ahogy a csoport létre­jött 16 taggal, mi hárman — Valastyán, Wágner és én — vezetőségi tagok lettünk. Ha­marosan rendszeres klubélet lett, kiállításokat rendeztünk, vidéki csoportokat látogat­tunk, kirándulni együtt jár­tunk. És ápoltuk a barátsá­got a csabai helyi csoporttal is. Folyóiratokat, heti- és na­pilapokat rendeltünk, azokat olvastuk, s kéthetenként ösz- szejöttünk. És ami még na­gyon fontos: a következő három évben egymás után nyelvtanfolyamot tartottunk, hogy még több«! legyünk. Nagy sikere volt az eszpe­rantó és magyar felirattal el­látott képeinknek a csarnok­ban. Először egy, majd két vitrint is megtöltöttek a kül­földi barátok üdvözlő lapjai, amelyeket időnként cserél­tünk. Még ma is vannak, akik érdeklődnek utána. De nemcsak élénk klub­életet élt a szépen fölfejlő­dött csoport, hanem sokat utaztak is a tagjai. Vasutas- ember könnyen útrakél, hisz ingyen utazik, s a feleségnek is kedvezményes. Ha még külföldi barát is akad, aki szállást ad, kalauzol, s aki­vel jól lehet a közös nyel­ven társalogni, akkor meg előtte a világ... — Tényleg sokat utaztunk. Szinte mindenki a tagságból. Én például a feleségemmel együtt az összes szocialista országot bejártam, de láttuk Dánia, Svédország, Svájc, Hollandia, Olaszország, NSZK és Luxemburg szépsé­geit is. De ennél is csodála­tosabb volt az, ahogy min­denütt fogadtak bennünket az eszperanysták. Amit az­tán itthon mi is próbáltunk viszonozni. Nagy élmény volt többek közt 1962-ben a Vas­utas Eszperantisták Európai Szövetségének pesti kong­resszusa: az a sokféle nem­zet együtt, és mindenki megértette a másikat, mert valóban egy nyelven beszél­tünk. Aztán 1965-ben Kruchió Lajos pénztárfőnöki beosz­tásából a jelenlegi helyére került; sok és nagyon fele­lős munka várta. Békéscsa­ba a szegedi igazgatóság legforgalmasabb kereskedel- nji állomása. Ugyanekkor ment nyugdíjba a két fárad­hatatlan, ám mégis megfá­radt társ: Valastyán János és Wágner András. És ez így együtt az egész-vezetősé­get jelentette. — Egy darabig még ment a munka, mert Valastyán János igyekezett összetarta­ni a csoportot Aztán.... az volt a baj. hogy senki sem vállalta a vezetőséget, pe­dig a pesti központból is so­káig lejártak, próbáltak új életet teremteni. De a tagság már szétment. Most már lá­tom, hogy mindhárman hi­báztunk: nem neveltük ki 1 assart, szépen magunk he­lyett az új vezetőséget. A teljes megszűnés után ké­sőbb egyetlen egyéni tanuló jelentkezett, őt pártfogásba vettem, segítettem. Hamar elsajátította a nyelvet, s azóta ő is világjáró lett. Most, hogy már én is nyug­díj előtt állok, úgy gondo­lom, rá, Károlyi Jánosra számítva, egy új tanfolyamot indítunk, még ebben az év­ben. Hátha abból is mint a régiből kinő egy életképes csoport? y. M. A békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium és Nyomdaipari Szakközépiskola diákjai az iskola tanműhelyében betűsze­dést is tanulnak. Képünkön a tanulók a címszedést gyakorol­ják Fotó: Veress Erzsi Három nővér sorsáról szól a Filmregény című film új magyar Fjodor Abramov: Pelageja 30. Ezután Pelageja hosszú ideig nem tudott megnyu­godni. De hát mi történik itt? — gondolta magában. Mit csináljon? Bármit csinál, minden rosszul sül el, min­denben melléfog... De nem is az Alka levele keserítette el Pelageját. A sütöde keserítette el. Már régen kívánkozott a sütödébe. Ha meggondolja, már ősz óta, éppen amióta megbetegedett. Azt hitte elég, ha meglát­ja a sütödéjét, és beszívja a kenyér illatát — máris meg­gyógyul, máris megköny- nyebbül a lélegzése Külön­ben is semmi és senki sem hiányzott úgy az életéből, mint a pékség. Még a tulaj­don lánya, Alka sem. Először még februárban indult el a folyón túlra Pe­lageja, amikor egy kiadós hóvihar után a befagyott ab­lakokat bearanyozta a vö­röslő nap. De a községi ta­nács melletti lejtőn nem ju­tott túl. Erősen fagyott Meg aztán nagy hóbuckák voltak. Iszonyatos, mit összehordott a szél. A községi tanácsnál a hegyalján, sík területen a lovak a marjukig a hót« süppednek — mire jutna, ő, a beteg asszony? Megvárta hát az első ol­vadást. Reggel még vaksötét volt, amikor felkelt Tisztán, ren­desen — előző este elment a fürdőbe, mintha zarándok­latra készülne. Kis bottal jött ki a házból — szintén akár a zarándok. Az útjába eső emberek is mintha olyan kegyesek, derűsek lettek volna. Antoha, a fuvaros éppen a folyóhoz ereszkedő úton ér­te utol a szánjával — ugyan, mikor állt volna meg az­előtt? Most pedig meghúzta a gyeplőt: — Te vagy az, Prokop- jevna ? — De ez még sem­mi, leugrott a szánról, oda­nyújtotta a kezét: — Na, gyere, menjünk együtt. Csú­szós az út lefelé. — És olyan kedvesen mosolygott. Pelageját könnyekig meg­hatotta Antoha szívélyessé­ge. Megköszönte neki,, de nem ült fel a szánra. Egész úton valami isme­retlen, de csodálatos muzsi­ka zengett a lelkében — csak nem fogja ő maga fél­beszakítani? És a könnyű kis fenyőbot­tal, amelyet éppen neki szer­zett valahol a Nagy Manya, tapogatta a felpuhult utat, ajkával ízlelte a folyón túl­ról érkező meleg déli szél foszlányait, és csak botor­kált, botorkált lassacskán, a hegyalja felé, a fenyők kö­zé, a sárga gerendás épület felé... Hazafelé azonban szinte tántorgott, csurgott a köny- nye, magánkívül volt... Még jó, hogy a folyón is akadt segítsége — ezúttal a szom­széd faluból jött át a bri­gádvezető —, különben oda­vész, soha többé nem ér ha­za __ A lig ért Pelageja a sütö­déhez, máris tajtékzott dü­hében. A moslék. Kinn a tornác mellett. Két varjú kapirgál benne... Nahát, hogy ezek a feje­sek hova tették a szemüket? — háborgott. Hát az egész­ségügy, alszik tán? Ejnye- ejnye, azelőtt, különösen az Ínséges esztendőkben, min­den héten elment hozzá a felcser. Vagy már a felcse­rek sem járnak a sütödébe, hogy teli a hasuk? Felment a tornácra, kinyi­totta a külső ajtót — ez mégiscsak sok: egy malac. Olyan visítozást csapott a lába alatt, mintha a kés elől futna. Hát ez mi? — kérdezte újra magában felháborodva Pelageja. Valaha neki majd eltört a karja, amint haza­cipelte a moslékot, még azt is félősen, most meg egye­nest helybe’ etetik a mala­cokat. És megint csak el­csodálkozott az egészségügyi hatóság hanyagságán. Csak úgy bűzlik a malac trágyá­ja, piszka — hát hogy le­het megtűrni az ilyet a ke­nyér mellett? De ezek még csak a szál­kák voltak, a gerendák ez­után jöttek, amikor átlépte a pékség küszöbét. Uramis­ten! Hova került? Mocskos csűrbe? Vagy valami kivén- hedt silózóba? Istállóba? Minden piszkos, mocskos, a vesszőseprű az ablakban éktelenkedik — szóval ezért nem jutott be a tavasz a helyiségbe. De leginkább a fel törlő­rongyos seprű ejtette két­ségbe Pelageját Valaha mit meg nem tett volna ő, hogy a kenyér mi­nél illatosabb legyen! A kör­nyékbeli kutak vizét mind kipróbálta, isten őrizz, hogy gyantás legyen a fa — kor- mol: lisztet, persze, első osz­tályút kért, a seprűről nem is beszélve. Mindent kipró­bált: a lucfenyőt is, a fe­nyőt is, a csarabot is. Itt meg seprű helyett egy da­rab gyékény. Fekete, agyon­égett gyékény, egy hosszú rúdra csavarva és beledug­va egy mocskos vízzel teli vederbe... (Folytatjuk) A választ csak a szél is­meri, ez az új NSZK bűn­ügyi film címe. Nem túlzás ; ez a címválasztás, mert a ! film úgy végződik, hogy bi- I zonyosat legfeljebb csak a ! széltől váriiat a rendőriel- ! ügyelő. Pedig az első pilla- ; nattól kezdve lázas nyomo- í.zás folyik Hellmann múlti- ; milliomos luxusjachtjának ! felrobbanása körül, öngyil- ! kosság vagy merénylet tör- ! tént? Mielőtt kiderülne az I igazság, valakik vérfürdőt ! rendeznek, majdnem a nyo- ; mozót is elteszik láb alóL ; -Így aztán mielőtt bármit j-. megtudnánk, véget ér a film ; a békéscsabai Szabadság I moziban április 27-től má- ; jus 3-ig. ; A szokásostól eltérő for- ; gatókönyvet készített Dár- ; day István rendező és Sza- ! lai Györgyi, az írótársa a ; nemrégiben elkészült film- ! jükhöz, a Filmregényhez I Korábbi közös alkotásuk, a VASÁRNAP NEW YORKBAN Habkönnyű vígjáték, re­mek színészek közreműködé­sével — így jellemezhetnénk röviden a mai, 21.10 órakor kezdődő műsort, a Vasárnap New Yorkban című filmet. Adam pilóta, akit a repülés, a munka teljes mértékben leköt, hiszen magánéletet is csak akkor tud élni, ha vé­letlenül egy-egy napra ott­Jutalomutazás is úgy ké­szült, hogy egy valóságos történet nyomán jártak vé­gig. s civil szereplőkkel ját­szatták el a hősöket. Ez a film is hasonló módszerrel készült. Több különböző sze­mély és esemény alakította ki azt az elképzelést, hogy három lány legyen a fősze­replő. Egy munkáscsalád el­ső generációs, lényegében értelmiségivé lett lányai ők, a legfiatalabb ugyan nem fejezte be a középiskolát, a középső egyetemista, a leg­idősebb pedig iparművész, textiltervező. A három em­ber konfliktusait látjuk, a szerelemben, házasságban, csalódásban, válásban, a munkahelykeresésben szü­lőkkel, szeretőkkel és bará­tokkal. Hétköznapi sorsok, ünnepi szerelmek, csendes tragédiák adják a Filmre­gény témáját a Brigád mozi műsorán május 2-án és 3- án. hon maradhat New Yorkban, mint ezen a vasárnapon. Am kedvese helyett húga toppan be, aki vőlegényében való csalódását szeretné kihever­ni Eileen, a húg, akit Jane Fonda játszik, már ezen az első napon kissé kalandos módon összetalálkozik egy férfival, akivel rövid idő alatt szoros kapcsolatba ke­rül. Mai tévéajánlatunk:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents