Békés Megyei Népújság, 1978. április (33. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-22 / 94. szám
1978. április 22., szombat Könyvek Lenin születésének évfordulójára Koszta Rozália képei előtt A kiállítás krími képei előtt, a művelődési központban------Fotó: Veress Erzsi A felszabadulástól napjainkig a Szikra és a Kossuth Könyvkiadó Lenin műveiből összesen 203 kiadást jelentetett meg, több mint 3,7 millió példányban. Könyvkiadásunk az idén is számos kiadvánnyal emlékezik meg a nagy forradalmár politikus születésének 108. évfordulójáról. Az idén került a könyvesboltokba Lenin összes műveinek 51. kötete, amely az 1919 júliusa és 1920 novembere közötti időszakból — az intervenció és a polgár- háború korából — származó leveleket és táviratokat tartalmazza. A könyvben szere27. Dehogyisnem volt a városban, bizonygatta Manya. A „vendéglőbe” is volt. De ha egyszer Alka nem hívta meg, tán az ujjából szopja? — Fiatalok... — magyarázta a maga módján Manya az Alka udvariatlan viselkedését — Törődnek is ezek az öregekkel... Hát igen, isten tudná, mennyit tud Manya Alkáról meg a városi életről (tulajdonképpen még a terhességéről se tudott semmi komolyat mondani), de hát az anyai szív már csak ilyen — kicsit megnyugodott, és Pe- lageja lassan újraéledt. Első dolga az volt, hogy mindent lemosott, kitisztított — a szamovárokat, a réz kézmosót, a lavórt (szerette, ha minden csillogott, villogott a házban) —, aztán a ruhákat tette rendbe. A ruhafélét — a karton meg a selyemanyagokat, a nyári, meg a téli sálakat, kendőket, ruhákat, szoknyákat Pelageja ládákban, meg vesszőkosarakban tartotta, és nem is volt nagyobb boldogsága, mint nyáron, egy-egy pel egy Kun Bélához írt levél is, s más magyar vonatkozású írás is található benne. Díszkiadásban, gyűjteményes kötetben adja közre a kiadó Leninnek Magyarországról szóló írásait. A népszerű marxizmus—len inizmus klasszikusainak kiskönyvtár sorozatban jut el az olvasóikhoz az „Egy lépés előre, két lépés hátra” című tanulmány. Újdonság, hogy a Kossuth Kiadó Lenin több művét is az uzsgorodi „Kárpáti” Kiadóval közösen jelenteti meg; így készül „A szocialista gazdálkodásról” című kötet. verőfényes napon, kiaggatni ezt a sok világos, virágos kincset az udvarán. Azelőtt a Pavel betegsége miatt nem „szellőztették” a ruhát. És most a legzordabb időben kell csinálnia, mert nem lehet kivárni, amíg meleg lesz — egyszerűen tönkremegy az egész. A jól befűtött szobában meleg és fullasztó volt a levegő, állott anyag, festék szaga terjengett, de Pelageja nagyon élvezte. Kivette a ládából a soron következő anyagot, nagy sebbel-lobbal széthajtogatta, megtapogatta, megszagolgatta, a fogával próbálta, nem szakad-e, aztán a mennyezet alatt kifeszített kötélre dobta. Esténként pedig más örömben volt része — eljárt hozzá a Nagy Manya teázni és beszélgettek. Mindenről. Arról, mi történik a nagy világban, a kerületben, a faluban. Az öregasszony mindent tudott, mindenütt ott volt. s ha valakit elkezdett ócsárolni meg becsmérelni, élvezet volt hallgatni. A legjobban a Pjotr Ivano- vics családjának jutott ki a Kárpátaljai és krími emlékek. Tusrajzok, krétarajzok, olajfestmények. Koszta Rozália festőművésznő gyulai tárlatát a művelődési központ előcsarnokában több ezren látták már a megnyitó óta. A kiállítás vendégkönyve sokféle véleményt őriz, melyek egy pontban rendre találkoznak: a tiszta emberség megérzésében. „Ritka ilyen tiszta világot látni” — írja valaki, nem a neve fontos most, hanem a véleménye, az érzései; „a formák leegyszerűsítése dacára eléri a hangulatok kifejezését. A hideg színek itt meleget árasztanak.” Azt hiszem, ez a kulcsmondat. A művész, akiről azt írják, hogy képes a csodára, képes arra, hogy a törvény szerint hideg színek képein meleget árasszanak, nyilván megtalálta és kifejezni képes azt a világot, amelyet önmagában hordoz. Az értelmes, a megszenvedett, az örvendeztető világot. Az ember világát, lehetne nagy E-vel írni, még ha közhelyszerűnek "tűnik is; de hát miért degradálunk gyönyörű igazságokat nem is egyszer közhellyé, ha nem azok?! Ha megkérdezném Koszta Rozáliától, miért, bizonyára azt mondaná: „hajlamosak vagyunk nem vállalni, szégyellni az érzéseinket, mintha nem az érzésekben formálódna igazán emberré az ember!” Nem kérdeztem erről, nem kérdeztem a „tiszta szépségéről sem, amit csak azért hozok fel újra, hogy elhárítsam a szemöldökösz- szevonók aggályoskodását: képein a „tiszta szépség” a valóság pataktiszta felmutatása. A képek elé állunk, és átsütnek azon a művész emlékei. Kárpátaljai útjáról, tíz év előttről, aztán egy krími utazásról, ahol megtalálhatta azt a különös élményt, hogy Csehov házából nézhette, láthatta a tengert és a part szikláit. A ház itt van előttünk a kiállításon, falai világítanak, s a fák övezte hegyoldal elgondolkozva lejt a végtelen víz felé... Aztán a többi, zsírkrétával rajzolt lapok szintén a Krímből, háNagy Manyától, ki nem állhatta őket, mert akárhogy igyekezett, akárhogy sündor- gött, sehogy se tudott befurakodni a házukba. Pelageja pedig nem szakította félbe az öregasszonyt. Minek is szakítaná félbe? Nem mindenkinek jut ki az a megbecsülés, hogy bejáratos legyen Pjotr Ivanovicshoz, hadd köszörüljék rajta egy kicsit a nyelvüket az emberek. Általában így kezdődött a beszélgetésük : — Na, láttad a szépségünket? — kérdezte Pelageja. *— Méket? — Méket-méket... Hát csak tudod — Antonyida Petrovnát... Erre Manya sötét, ráncos arca szinte görcsbe rándult, mintha megfájdult volna a gyomra : isten tudja, miért, a legjobban a csendes és ártalmatlan Tonyecskát gyűlölte, végtelenül. — Találkoztam a szépséggel. Se hús, se hal... Mint a szárított hering — — Ugyan, ugyan, Marja Arhipovna — vetette ellen hamiskásan Pelageja. — Ne beszélj így. Nem szabad. Mindenki kedveli Antonyida Petrovnát. Akárkit megkérdezhetsz ... — Minek kérdeném, mikor magam végeztem a felderítést! Nemrégibe bementem a klubba __Folyton a zöldfül űekkel foglalkozik..'. — Kivel? Kivel? — kérdezte Pelageja . — A zöldfülűekkel, mondom, a kislányokkal — a tanítványaival ... ö maga is zak, városkák, és azokon is a tenger kékje, illata, lényege, nagyszerűsége. Máshol a kárpátaljai emlékek. A „Fehér ház” óriás fenyők társaságában; a népviseletbe öltözött „Asszonyok” nyugalma és bölcsessége szinte tapintható; a „Hegy tövében” a természet monumentalitását rögzíti egyetlen megállított pillanatban; a „Két ház” lila és kék falak szinte kihívóan játékos ritmusával, és így tovább, mint a többi: Koszta Rozália élete, tekintetének mélyéről sugárzó, szinte megmagyarázhatatlan őszintesége más dimenzióban. „Amikor évekkel ezelőtt megfestettem az Asszonyokat, tudtam, hogy jön majd a többi, hogy vázlataim életre kelnek”, mondja később otthonában, műtermében, a kiállításon bemutatott kézöldfülű. Nem nagyon dagadozik a blúza. Hacsak vattát nem dug bele — akkor lát- : szik valami kis bibircsók ... ! ! — Vattát? — nyitotta tág- j j ra csodálkozó szemét Pelage- j : ja. — Ládd csak, miféle divat | járja mostan. Vattát dugnak ; a blúzzukba... És szépek ; : avval a vattával? Manya nem bírta tovább — ; felugrott, acsarkodni, szök- 1 delni kezdett a szobában, a j szavait már idézni se lehe- j tett, minden lehetséges mocs_ '• kot Pjotr Ivanovics lányára ; szórt. Később, amikor Pelageja megint kitette a Nagy Manya szűrét, gyakran keserűen I gondolt ezekre a beszélgető- j sekre az öregasszonnyal, és ; folyvást úgy tetszett neki, j hogy emiatt a csúnyaszájúsá- ; ga miatt büntette meg az Is- ! ten. Méghozzá hogyan bűn- j tette meg? Kin keresztül? ; Magán Tonyecskán. Egyszer délben, nemsokkal ! újév előtt amikor Pelageja ; éppen a krepdesinanyagokat ; aggatta fel — ezt az anyagot j különösen kedvelte — Oksz- ; ja, a bolti eladónő futott be ! hozzá. — Bársonyra fájt a fogad,-; kaptunk! — jelentette be : sebtében Okszja. Pelageja azt sem tudta, ho_ ! gyan köszönje meg Okszjá- ; nak: minden férjes asszony- ; nak volt bársonymellénye, ő meg már három éve nem tudott szerezni. Elmúlt az az idő, amikor az eladónők maguk vitték el neki az árut. (Folytatjuk) péknél is újabbak között. S amíg a „Kislány virággal” című új képét csodálom, némi szünet, aprócska csend következik. „Egyszer csak előkerültek a vázlatok, és velük a tíz év előtti emlékek. Jött a Krím is, és a munkakedvem. Hét képet festettem egymásután, a mostani kiállítás gerincanyagát. De még nincs vége. Újabb emlékek buknak felszínre, színek, hangulatok, barátságok.” Jó hallgatni Koszta Rozáliát. Ahogy mesél, ahogy felidézi egy-egy felejthetetlen emlékét, élményeit; ahogy azt sem felejti, hogy szívesen jár munkások, parasztok közé, mert ő tudja csak igazán, mennyire magukévá szeretnék lényegíteni mindazt, amit a művészetek kínálnak számukra. És máris, talán dialektikusán: Bartók a következő stáció. A bartóki gondolat és önmaga gondolatainak szembesítése. Évekkel ezelőtt festett egy elnyújtott, fehér falú tanyát, egy emberpárt, és egy tükrös csendélet. Ezt a hármat, melyben, ha megértjük, Bartók szellemét adja át nekünk. „Jól ismerem a világot, ahonnan Bartók mentett. A régi paraszti életformát, azt a fajta tisztaságot és becsületességet, melyet megérzett bennük, s tűi ezeken a tájhoz, a természethez való eltéphetetlen kötődést, a föld szeretetét. A három képen Bartókot kerestem. A gondolatait, a hitét. Úgy hiszem, megtaláltam.” Rengeteg terve van. Tárlatok sorára — Hódmezővásárhelytől Egerig, Debrecenig — hívták, és küldi el képeit. Nyáron pedig Spanyolországba készül. „Látni Greco házát Toledóban, és Velázquez képeit Madridban __Mondják, Spanyolors zágban- tömények a színek. Töménypirosak, töménykékek, villanó sárgák...” Végül teát iszunk, és a vigasztalanul szürke április mintha kigyújtaná önmagát Szebb lesz, áhitatosabb és melegebb. Miként a hideg színek Koszta Rozália festményein. Sass Ervin HANGSZÓRÓ A Szabó család 4 Már többször elhatároztam, hogy írok erről a rádióscsaládról, melyről — hogy mikor született — nincsenek pontos értesüléseim. Roppant régen, az bizonyos, hiszen a napokban a 982. folytatást hallgatták azok, akiket érdekel, mi történik ebben a famíliában? Mert mindig történik valami. Sőt, mi több: olyan mozgalmas az életük, hogy az már szinte nem is igaz. Nem múlhat el úgy semmi a belpolitikában, hogy a Szabók valamelyike vagy barátja^ vagy ismerőse ne reagálna rá; nem történhet semmi a nemzetközi életben, hogy a Szabók diplomáciához is té- hetséget érző valamely tagja ne nyilvánítaná ki magasröptű véleményét. Szó ami szó: érdekes dolog ez a Szabó család! Kapott már annyi lekicsinylést, hogy csoda, még él; orrfintorító irodalmárok kiabáltak rá tücsköt-békát, míg végül nehéz agymunkával ki nem sütötték, hogy ez se nem irodalom, se nem dokumentum- játék, ez „valami”, ami szinte minden országban kell, amolyan szelídebbre hangszerelt pletykafórum, kibeszélőhely, olyasmi, amire az átlagember döbbenten mondja: akárcsak az én életemről, az én családomról lenne szó. És ez a rejtély nyitja, hogy miért kell és miért jó a Szabó család. Azért, mert minden percében, mondatában az élő jelen, a jobb művészkörökben „itt és most”-nak; még jobb művészkörökben „hic et nunc”-nak nevezett helyzet varázsát hordozza, és igen jól hordozza Szerzőgárdája és állandó (alig-alig változó) színészei is amolyan heti klubösszejövetelnek, vagy netán inkább szomszédolásnak tartják az egészet, és amióta így tartják, azóta tölti be igazán a feladatát, azóta hallgatják sókan. Különben meggyőződésem, hogy nem is sokan, hanem nagyon sokan, és hogy ez így van, senki irodalomféltőt és egyebet féltőt ne keserítsen eL Viszont a szerzőgárdát annál nagyobb felelősség elé állítja, hiszen nem mindegy az, hogy miről beszéltetik Szabó bácsit és Szabó nénit, hogy a többi, közismert figura ebből a családból mit mond, hová megy, és mit csinál azon a héten? És, hogy mennyi — lekicsinylőn emlegetett — közhely-igazságot mondanak közben a Szabó család tagjai?! Miközben igyekszem ezekre is figyelni, eszembe , jut: mitől is közhelyek ezek? Régebben úgy mondtuk, hogy közmondások, tanulságok, latinos műveltségű körökben, hogy sentetiák; de soha eszünkbe nem jutott, hogy közhelyek lennének. Hiszen akkor közhely a születés és a halál is, közhely az, hogy „majd még te is megtanulod, ha megöregszel...” vagy: „ha szereted azt a lányt, tanulnod kell”, netán: ..munka nélkül nincs öröm”. Közhelyek-e ezek, vagy nagyon is megszívlelendő dolgok? Tapasztalatok, melyek felismerése nélkül nem is tudom, hogy lehetnénk többek, hogyan fejlődhetett volna odáig az emberiség, ahol most van. Igaz, erre elkö- hintené magát valamelyik Szabó, és közbeszúma valami épületeset, például a terrorizmusról; aztán próbáljuk azt mondani, hogy nincs igaza A 982. folytatás után a 983. folytatás előtt sem mondhatok tehát mást, mint amiről eddig is beszéltem: azt hiszem. a Szabó család nélkül szegényebb lenne rádiónk műsora, és ha nem lenne, ki kellene találni. Az élet azonban már kitalálta, a Szabó család él és virul Minden jót nékik. S. E. Csütörtökön este nyitották meg Orosházán, az ifjúsági házban Patricio Guzmán chilei fotóművész kiállítását. A fasiszta puccs elől előszőj- Argentínába menekült, majd Magyar- országra érkezett fotográfus több mint száz felvételén Chile népét, tájait mutatja be. Tervezik Orosházán, hogy a fotóművész új sorozatát, „így látom Magyarországot” címmel az ősz folyamán szintén kiállítják. Képünk: Patricio Guzmán és felesége Topai Zoltán városi közművelődési felügyelővel beszélget Fotó: Veress Erzsi
