Békés Megyei Népújság, 1978. április (33. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-18 / 90. szám

1978. április 18., kedd NÉPÚJSÁG Az újdonság varázsán is túl Fotó: Veress Erzsi Mezőberény április 2, az új művelődési központ át­adásának napja. Ünneplőbe öltözött emberek százai elő­ször tétován, óvatosan léptek be, hogy birtokukba vegyék a valóra vált álmot. Végigta­pogatták a modern bútoro­kat, színes falakat, hangjuk­kal a helyiségek akusztikáját próbálgatták titokban, sze­mük a színpompával, orruk a „vadonat új” messziről fel­ismerhető nyers-friss illatá-' val ismerkedett. Az esti át­adási ünnepségre a résztven- ni vágyók csak elenyésző há­nyada juthatott be. Azért mégis eljöttek, még a kör­nyező községekből is, hogy „átvegyék” a régóta áhított, nehézségek, a várakozás hosszúra nyúlt ideje miatt még inkább vágyott impo­záns épületcsodát. Mert mi tagadás, azokban a napokban az épület for­mája, berendezése, az újdon­ság varázsa csalogatta be az embereket, s nem annyira a „mi lesz benne?” kérdése. Azt úgyis meghányták- vetették előtte — néha egy kicsit túlzón is —, s két hét elteltével megint £z lett a fő téma. S, hogy miért idéztük fel az idulás pillanatait, az ta­lán az előbbi sorokból is ki­olvasható. Mert amellett, hogy megható még egy ide­gennek is az a ragaszkodás, közös vágy, ami egy nagy kultúrtörténeti múltú község sokat megért és ma már még többet elért lakóiban az új művelődési ház iránt szí­vósan, megvalósítást követe­lőén élt, az ugyanakkor el­gondolkodásra is késztet. Mennyit vívódunk. érve­lünk különböző fórumokon a magasabb életszínvonal megteremtéséért, vagy a munkafegyelem javításáért, esetleg a szolgáltatások mi­nőségének megváltoztatásá­ért a nagy nyilvánosságot bevonva. Ezt természetesnek vesszük. Ugyanakkor az em­berek, egy közösség tudatá­ban bekövetkezett változás nem megy „látványosan” végbe. Pedig ha eljut egy na­gyobb közösség, mint jelen esetben Mezőberény lakossá­23. Ezen a napon Pelageja so­kat sírt. Sírt az erdőben, miután elköszönt a fejőnők­től, sírt a hazafelé úton. És különösen sokat sírt otthon, amikor az üres háziban egye­dül találta magát. A betegség alatt ómban te- perte le Pelageját, az őszi eső, a nedvesség beálltával, és az asszony nagyon szen­vedett. ö nem tudott bete­geskedni. Az anyjára ütött. Aki három nappal a halála előtt munkát kért tőle: „Adj már valamit, hadd dolgozzak egy kicsit. Még élni akarok”. Pelagejának, persze, eszébe se jutott a pékségben dolgoz­ni — hogyan is bírná azt a nehéz munkát? —, de volt valami, amivel komolyan foglalkozott. Miután találko­zott a szurgai fejőnőkkel, másnap reggel még az ágy­ban feküdt, amikor hirtelen eszébe jutott, miért is ne le- hene ő újra fejőnő. Szabad­ban kell dolgozni, a gép se­gít nekik, nem kell gyalog- szerrel kutyagolni —, tán csak megbirkózik vele? Három napig ez a gondo­lat éltette. Három napig, ga, olyan igények egyöntetű kikristályosodásához, ami a társas élet. a szórakozás, a magasabb rendű szellemi élet műhelyét igényli és ké­pes is azt megteremteni, ak­kor az a közösség minőségi lépést tett előre a tisztább, magasabb szintű emberi élet bejárandó útján. S ez nem is kevés. Vágyni valamit nem elég. Jól tudták ezt Mezőberény- ben. Hát cselekedtek. A la­kosság 514 ezer forint érték­ben vásárolt „téglajegyeket”, az üzemek, a vállalatok több mint kétmillió forint támo­gatást adtak, a szocialista brigádok ismét élen jártak, s a tanács is alaposan a zse­bébe nyúlt. Így, csakis így valósulha­tott meg az új művelődési központ terve. Az csak ter­mészetes, hogy most már el­érkezett az idő; gondolni a szép épületben folyó tartal­mi munkára is. Felkerestük a megvalósí­tásban oroszlánrészt vállaló nagyközségi tanácsot, s a je­lentős összegeket áldozó me- zőberényi üzemek, vállalatok közül néhányat. Megkérdez­tük, mit várnak az új mű­velődési központtól? Szűcs Lajos tanácselnök: elődjétől, Silósi Ferenctől — akinek lelkes, úttörő munkája nyomán indult megvalósu­lásnak a terv — nehéz sta­fétabotot vett át. De az ava­tás óta már mosolyogni is tud a közelmúlt nehéz nap­jainak felidézésekor. — Érdemes volt vállalni a nehézségeket, sőt, olykor a kockázatot is. Munkánk ér­telmét ritkán láthatjuk ilyen kézzelfoghatóan. Sokan — eljárva az új művelődési házba — most jöttünk rá, hogy mennyi ismerősünk van. Az új intézmény alapja lehet majd' a társas életnek is. Elég széles a vonzáskör­zete, s reméljük, ez nemcsak a kezdet miatt van így. Az emberek nem tudnak betelni vele. Nem mindennapos do­log nálunk, hogy egy-egy műsor telt ház előtt megy. Most mindig így van. Töb­ben rekednek kint, mint ahá- nyan benn ülnek. Reméljük az új művelődési központ bármit csinált, bárhová ment, egyre csak arra gon­dolt, micsoda felfordulás lesz a faluban, ha megtudják, hogy visszamegy a kolhozba. — Hallottátok, mit ki nem fundált ez a Pelageja? — Még ilyet? — Teheti. Ez vasból van! A negyedik napon, azon­ban, amikor reggel felébredt — hová lett a híres-neveze­tes vasegészség —, kezét-lá- bát meg sem bírta mozdíta­ni. Alig bírt lélegezni — el­szorult a szíve. Délfelé mégiscsak magához tért, sőt még a vermet is beágyazta, de e naptól fog­va egyre inkább elhagyta az ereje. Ellenállt a betegségnek, egész nap tett-vett a ház körül, hol a fát rakta ösz- sze, hol összeszedte a sze­metet és elégette, hol tömí- tette a kamrát — az egyik sarka minden télen befagy —. és nagyon gyakran kijárt a dombra, a hegyaljára, ahonnan jól látszott a sütö­de. Ha az idő száraz volt, le­ült a zelnicebokor tövében, ahol ezelőtt az ő beteg Pa­megfelel annak, amiért épí­tettük: szolgálja a lakosság művelődési igényét, sőt eme­li is azt. Meg kell ragadnia azt az alkalmat is, hogy az emberek a több éves tv-hez kötöttséget megunva keresik a kapcsolatot egymással, s hogy valami másra, közvet­lenebbül, testközelből érvé­nyesülő kulturális élmény- szerzésre vágynak. PATEX Mezőberényi Gyá­ra, Török György igazgató: Igaz, 570 dolgozót foglalkoz­tató vállalatunknak van saját régi hagyományokkal rendel­kező kultúrotthona. Mégis, sok minden van, amit az új művelődési központtól vá­runk. Legyenek jó színházi előadások, és olyan nívós rendezvények, amit nálunk nem lehetne megvalósítani. Dolgozóink többsége fiatal, tehát ennek megfelelő mű­sorokat igényelnek. Remél­jük, mód nyílik arra is, hogy a mezőberényi üzemek, vál­lalatok, szövetkezetek veze­tői találkozhassanak, s a szép környezetben kötetlenül beszélgethessenek majd sa­ját és közös gondjaikról. Hi­szen ez is mindnyájunk, a közösség érdekét szolgálná. Műszaki és Vasipari Szö­vetkezet, Pintér János párt- titkár: Dolgozóink lelkesedé­sét nemcsak a megszavazott jelentős vállalati hozzájáru­lás, hanem a jelentős értékű társadalmi munka is bizo­nyítja. Mit várunk a műve­lődési háztól? Az áprilisi in­dítást nagyon jónak találjuk. Szinte minden második es­tére esik egy-egy színvona­las nagytermi rendezvény. Ezzel minden réteget becsa­logatnak, odaszoktatnak a művelődési házba, hogy az­tán állandó vendégek legye­nek. örültünk, hogy ezután nem kell busszal bejárnunk, ha színházba' akarunk menni, s így nemcsak 47 bérletesünk, de mások is rendszeres szín­házlátogatókká lehetnek. Szá­mítunk az induló kiscsopor­tokra, ahol kiélhetnék végre egyéni érdeklődésüket dolgo­zóink. Ha konkrét tervet ka­punk a művelődési háztól, azonnal felmérjük az igénye­ket. Ezt azért is tartom lé­nyegesnek, mert minél sok­velja várt rá, és sokáig néz­te a túlsó partot. Sok minden eszébe jutott itt, a mély csendben, sok mindenre emlékezett — jóra is, rosszra is —, de leggyak­rabban a sütödében töltött első napokra gondolt Pela­geja, arra a meggondolatlan szinte vakmerő bátorságra, amellyel harcba szállt új éle­téért. Nem, nem azt tartotta bá­tornak, hogy idegen férfival feküdt le. A nyomor meg az éhség sok mindenre rávisz — még az ördöggel is lefe­küdne az ember. Pavelnak meg neki éppen elege volt a háború utáni nyomorból meg éhségből. Negyvenhétben a szemük láttára sorvadt el elsőszülött, egyetlen fiúk. Azért pusztult el, mert az anyjának teljesen elapadt a teje. Kockáztatta volna, hogy a második gyermekükre ugyanez a sors várjon? Egészen másban látta a bátorságát. Abban, hogy szembe mert szállni minden­kivel. A kolhozelnökkel, aki majd megpukkadt mérgé­ben. mert elvették a legjobb fejőnőjét, a kolhoztagokkal (Ugyan vajon mivel érde­melte ki Pelageja ezt a „zsí­ros állást?”), Dunyka pékné- vel meg a rokonságával. És mégis győzött. Minden­kit kétvállra fektetett. Egy es-egy edül. Egyetlen hó­nap alatt. Hogy mivel? Ta­lán valami ravaszsággal? Nem, kenyérrel. Azzal a ke­nyérrel, amit a pékségben sütött. Harcot indított a ke­oldalúbb tevékenységet foly­tat valaki, annál különb em­berré válik. S ez a termelő- munka, közösségi élet szem­pontjából sem mindegy. Ezután reméljük — na­gyobb helyiség híján — megoldódnak egyéb problé­máink is. Gondolok itt a közgyűlések, vállalati ünnep­ségek színvonalas megrende­zésére, s a szocialista brigád­jaink művelődési igényének szakszerű segítésére, hiszen egyre többet várnak el ezen a téren is tőlük. Faipari Szövetkezet, Bayer Mihály elnök: Ügy érzem, az új művelődési központ meg- pezsdíti a község életét. So­kan figyeltünk fel rá, hogy ezzel valami elindult Berény- ben, megmozdultak az embe­rek. Nekünk van kultúrter­münk, van hol tartsuk ösz- szejöveteleinket. De ha vala­minek rangot akarunk adni, valami nevezetes esemény­nek, azt az új művelődési házban szeretnénk megren­dezni ... Például a Kiváló Szövetkezet kitüntető cím elnyerését követő közgyűlé­sünket. Aranykalász Termelőszö­nyérért az emberek érdeké­ben és győzött. A kenyere győzött. Senki sem tudott ellenállni az ő kenyerének — könnyű, illatos, finom és laktató volt. * * * Októberben Pelagejához kétszer is ellátogatott az ápolónő, és mind a kétszer megpróbálta rábeszélni, hogy menjen be a kerületi kórházba. De Pelageja vála­szul csak a fejét rázta. Ugyan minek menne oda? Hogy tudnának rajta segíte­ni a kerületi orvosok? Hisz ő maga is jól tudja, hogy mi a baja. Annyi év alatt hányszor rakták át a kemencét a sü­tödében! Nem beszélve ar­ról a néhány tégláról, amit évente kicseréltek. Nem bír­ták a meleget, szétestek... Pedig a téglát agyagból égetik, akár kőnek is lehet nevezni. De minek lehet ne­vezni az embert? öt, az asz- szonyt, aki tizennyolc év alatt egyetlen napot se pi­hent? Most aztán ő is szét­hullott, darabokra tört, egész nap csak az ágyat nyomja... Pelagejának ritkán volt látogatója. A Nagy Manyá- nak ő maga adta ki az út­ját; Anyiszjával, a sógornő­jével mindjárt a Pavel te­metése után leszámolt: nem volt ereje többé látni őt, szé­gyene szemtanúját; Pjotr Ivanovics nem jött el — ez magától értetődik. Kinek kellene ő már? (Folytatjuk) vetkezet: Mire felépült a művelődési központ, az Aranykalász és a Lenin Tsz egyesült. Külön-külön igen jelentős összeggel járultak hozzá a kultúra házának épí­tési költségeihez. Muzslay János közgazdasági elnökhe­lyettes sajátos igényeket szó­laltatott meg: — Ma már nagyközségünk­ben egyre több diplomás szakember van. Jó volna, ha az új művelődési ház olyan lehetőségeket teremtene, amelyek útján találkozhat­nának egymással az azonos érdeklődésű, hivatású szak­emberek. Üjból életre kelle­ne hívni a mezőgazdasági szakemberek klubját, ahol időnként egy-egy érdekes előadásra, szakmai vitára összejöhetnénk. Az itt szer­zett tapasztalatokat aztán munkánkban is kamatoztat­hatnánk. Nekünk is van sa­ját kultúrházunk, de a jobb tárgyi, személyi feltételekkel rendelkező művelődési köz­ponttól valami mást, többet várunk. Reméljük, hozzájá­rul majd a különböző intéz­mények, kulturális, szakmai igényeinek összehangolásá­hoz, társas kapcsolatok meg­teremtéséhez. Petőfi Sándor Művelődési Központ, sBalogh Ferenc igaz­gató: Tisztában vagyunk az új intézmény munkájával szemben támasztott fokozott igényekkel. Legfőbb tenni­valónk — a jól megoldott művészeti kiscsoportok mel­lett — az egyéb klubformák megteremtése. Szeretnénk — mint ahogy a véleményekből is kiderül — a különböző hi­vatású szakembereknek, ve­zetőknek, s az ifjúságnak is fórumot teremteni. Szeret­nénk, ha ez a ház a művé­szeti, kulturális élet otthona lenne. „Megkoplalta” a nagy­község, s éppen ezért kell fokozott lelkiismeretességgel az elvárásoknak megfelel­nünk. A színházra alapozva szeretnénk a művelődési köz­pont emberformáló funkció­ját erősíteni. S mindezt úgy, hogy a művelődés, szórako­zás, a szabad idős tevékeny­ség, a társas élet méltó ottho­na legyen. Felépült — a közösség egy­séges akaratából — egy mű­velődési központ. Lassan vé­ge az újdonság varázsának, a falak, a bútorok, az egész in­tézmény megszokott lesz. S ez így is van rendjén. Csak egy dolog nem válhat meg­szokottá: a házban folyó élet, tartalmi munka. Mert annak örökké meg kell újulnia, aho­gyan az újabb és újabb ge­nerációk jönnek készen kap­va és nem ismerve már a nagy összefogás erejéből épült öröm varázsát. Ö csak akkor lépik át — és már nem oly meghatottan — a lépcső­ket, ha képes lesz a kultúra otthona tartalmában mindig újjászületni. B. Sajti Emese Fjodor Abramov: Pelageja KÉP­ERNYŐ Korok és bútorok Néhány évvel ezelőtt pár hetet Spanyolországban töl­töttem, s az ibériai félsziget csodákról mesélő tájait járva egyszer alkalmam volt be­jutni a nagy király, V. Ká­roly tróntermébe. Egy cser­zett arcú, katalán férfi volt a teremőr, s amikor a körü­löttünk levő turisták már a szomszédos folyosókon ál- mélkodtak, megkérdeztem az öregúrtól, hogy milyen érzés lehetett a spanyol trónon ülni? A zord férfiúnak mo­solyra biggyedt a szája, s gyermeteg kíván csiskodá- somra azt válaszolta, próbál­jam ki, milyen ülés esik a trónon. Megtörtént a szent­ségtörés és hamarjában el­terpeszkedtem a világot hó­dító uralkodó ülőalkalma­tosságán. S a „nagy pillanat­ról”, amikor, bár rövid ideig, de mégis fenn ülhettem Spa­nyolország trónján, egyetlen emlékem maradt csupán: po­koli kényelmetlen jószág volt az a trónus... Talán nem véletlen, hogy Spanyolhonban megélt ka­landjaim ártatlan kis epizód­ja jutott eszembe szombat délután, amikor a televízió­ban „A másik 12 óra”-soro- zatból a Hagyományok és művészetek című részt sugá­rozták. Ha ugyanis semmi „lelkikapcsölatunk” nincs a tárgyakkal, akkor csupán azok használati értékét fi­gyeljük, s nem csoda, ha még egy díszes trónról is an­nak keménysége maróid meg emlékeinkben. A tévében be­mutatott népi ihletésű búto­rokkal viszont történelmi múltunk tanulmányozása so­rán gyakran találkozhatunk, s a durván faragott asztalok vagy a finomabb mívű tuli­pános ládák akár nagyáriá­ink szobáiban is lehettek volna. Hasznos feladatot teljesí­tett a szombati tévéműsor al­kotógárdája — Kútvölgyi Katalin rendezővel és Fekete György belsőépítésszel az élen —, mert a mindennapi környezetünk ízlésesebb ki­alakításához, művészi látás­módunk finomításához adtak segítséget. Ismételten tudato­sították, hogy a bennünket körülvevő tárgyak egy hosz- szú folyamat eredményei, az előttünk levő kultúrákból megmaradt értékeknek is hordozói, s ha jól sáfárko­dunk elődeink örökségével, akkor mi is nyomot hagyunk magunkról az utánunk jövő nemzedékeknek. Persze nem mindegy, hogy milyen lesz a 20. század ..ujjlenyomata” az emberi kultúra történelem- könyvében. Annyi bizonyos, hogy a termelés egyszerűsí­tésének reményében, ám va­lójában egyre drágábban, kockasivár háztömbök ezreit emeltük magasba, s mire kezdünk rájönni, hogy a házgyári technológia jól megfér az egyéni színekkel és ötleteikkel, már emberek százezrei élnek az egyforma bétons ka túl vakban. A laká­sokat berendező embereknek látszólag könnyebb a dol­guk. hiszen az otthont mégis könnyebb bebútorozni, mint egy házat felépíteni. Az az áruházakban kapható — kü­lönösen az átlagember pénz­tárcájához igazodó — bútoro­kat látva, jogos a kívánság, hogy tálán az asztalokat, szé­keket. fekhelyeket gyártó szakemberek is ötleteket kaptak a szombati tévémű­sorból. Gvakran hallani az irigy­kedő megjegyzést is egy-egy ember szépen berendezett la­kásáról, pedig az otthonunk is saját egyéniségünk tükör- kéné, s ezért lehet sok pénz­ből is ízléstelen lomraktárrá „varázsolni” környezetünket, és szerényebb vásárlásokból is emberi hajlékot kialakíta­ni. Bútoraink a mindennapi élet néma krónikásai, s ezért a modem lakásban többet mondhat például egy pa­raszti szobából megmentett kanapé, egy sorozatban gyár­tott királyi trónnál is... (Andódy)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents