Békés Megyei Népújság, 1978. április (33. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-16 / 89. szám

e 1978. április 16., vasárnap Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg Békésen Jakab Károly festőművész és Kele­men Kristóf szobrászművész Arcképcsarnok című közös kiállítását Fotó: Váradi Zoltán Gazdag jubileumra készül a gyulai gimnázium A fennállásának 75. évfor­dulóját ünneplő gyulai Er­kel Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola színes ünne­pi programot állított össze az április 29-én megrendezésre kerülő „jubileumi nap”-ra. Délelőtt 9 órakor, a művelő­dési központ színháztermé­ben kezdődik a megnyitóün­nepség, amelynek első, hiva­talos része után a gimnázi­um diákjai felelevenítik az elmúlt évtizedek vidám tör­ténéseit, tükröt tartva a haj­dani és mai diákok elé. Részt vesz az emlékezésben a gim­názium egy-egy volt tanára és öregdiákja is. A műsor után a gimnázium épülete előtt Kovács Lajos, Gyula város pártbizottságá­nak titkára megnyitja a nagy gonddal összeállított iskola­történeti kiállítást, majd dél­után 4 órákor a Dürer Te­remben Farkasdy Zoltán, Ybl-díjas építészmérnök és Ambrus Zoltán, a megyei tanács közművelődési cso­portvezetője nyitják meg az öregdiákművészek kiállítá­sát. A nap eseményeinek záró­akkordjaként a művelődési központban ünnepi hangver­senyre kerül sor, amelyet az iskola volt diákja, dr. Zoltai Dénes zeneesztéta nyit meg, s az iskola néhány öregdiák­ján kívül vendégként fellép a Rózsa Ferenc Gimnázium, a Gyulai 1. számú Általános Iskola, a Budapest-albert- falvai Általános Iskola kó­rusa, valamint az Erkel Fe­renc vegyes kar is. Mai tévéajánlatunk: MAGYAR TUDÓSOK A sorozat ma este 21 óra 25-től Szentágothai Jánost, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét mutatja be. A világhírű anatómus professzor keze alatt orvos­nemzedékek nőttek fel, hi­szen 1946-401 a pécsi, 1963- tól a budapesti orvostudo­mányi egyetem tanszékveze­tő tanára. Az ember ana­tómiájának atlasza című müvét számos országban kiadták ; idegkutatásai vi­lághíressé tették. Portré­filmjében beszél azokról a nagy elődökről, akiktől ő maga vette át a „stafétabo­tot”, beszél most folyó tu­dományos kutatásairól, fel­fedezéseiről. De bemutatko­zik, mint műélvező, művé­szetpártoló is. Megjelent az Új Auróra idei első száma Irodalmi és művészeti fo­lyóiratunk 1978. évi első szá­ma a napokban érkezett meg az előfizetőkhöz és a példá­nyonkénti vásárlókhoz. A fo­lyóirat új számában Garai Gábor, Simonyi Imre, Bara- nyi Ferenc, Filadelfi Mihály, Sass Ervin, Pardi Anna, He­gy esi János költők verseit mutatja be, de igen gazdag, sokrétű szépprózai és tanul­mányanyaga is. Az idei első szám nagy teret szentel Ko­hón György Kossuth-díjas festőművész emlékének. Po­gány ö. Gábor, B. Supka Magdolna és Koszta Rozália írja le emlékezéseit Kőbán­ról, ugyanakkof a folyóirat kilenc Kohárf-mű reproduk­cióját is közli. Figyelemre méltó írást ta­lálunk Karol Rosenbaum tol­lából, melyben Emil Boles­lav Lukac szlovák irodalom­kritikusról ír a Duna vallo­mása című antológiája kap­csán, mely Janus Pannonius- tól napjainkig terjedő idő­ben mutatja be a magyar költészet legszebb alkotásait; ugyancsak erről az antoló­giáról mondja el véleményét Ébert Tibor és Karol Wla- chovsky. öt fiatal költőt, írót állít reflektorfénybe Baranyai Fe­renc öten, fiatalok című írá­sában, majd mind az öten — Fodor Ákos, Krasznahorkai László, Tomka Mihály, Kő- váry E. Péter és Hajdú György — egy-egy alkotással jelentkeznék a folyóirat ha­sábjain. Jelentős még Szabó Ferenc „Szabó Pál vitája a falusi jegyzőkkel a »-Béka- lencse« ürügyén” c. írása, melyet logikusan követ Sza­bó Pál kiadatlan önéletrajzi írásának egy részlete, öreg­nek lenni címmel. Veres Pé­terre emlékezik Dér Endre, Simon Gy. Ferenc pedig Darvas Józsefre, végül Tandi Lajos ír Papp Zsigmond gyo­mai népi alkotó munkássá­gáról. Az Üj Auróra némiképpen megváltoztatott borítója a gyomai Kner Nyomda ízléses és hagyományokra építő te­vékenységét dicséri. Akik egy kisközség jövőjéért felelősek... Kerekasztal-beszélgetés a magyarbánhegyesi iskolában I Ritkán látott vendég az újságíró a magyarbánhegye­si kis közösség életében. Csodálkoznak is a község irányítói, miért éppen őhoz- zájuk mentünk? Igaz, gond és öröm is van bőven, de a legtöbb még mindig a terv és a feladat. Csak legyen, aki megvalósítja. Merthogy igen-igen fogynak az embe­rek innen is: behúzódnak a nagyobb településekre. A felszabadulás után több mint 4000-en éltek itt, most pedig majdnem ezerrel ke­vesebben. Néhány éve költö­zött el 30 család Pétre. Ha rokonlátogatóba jönnek, hz itthoniak szájtátva hallgat­ják őket, hogy milyen gépe­sített, könnyű munkát talál­tak. A kis község nem tud olyan körülményeket, ked­vezményeket biztosítani a tsz-ben, a BARTÖV-nél, a cirokfeldolgozóban, ami a nagyobb gyárakban, ipari üzemekben a legtermészete­sebb létfeltétel. Hogyan gondolják mégis az élet folytatását g. község vezetői? Erről beszélgettünk az iskola irodájában Józsa Lajos tanácselnökkel. Tassy János iskolaigazgatóval, Szarvas Sándorné helyettes­sel, László Jánossal, az isko­la párttitkárával, Nagy Pál- néval, aki a gyerekek köz- művelődéséért felelős és Ma- lomsoki Imre művelődési ház igazgatóval. Józsa Lajos: — Ezerhét- száz munkaképes ember éí a községben. Legtöbben az Egyetértés Tsz-ben, a BAR­TÖV-nél, az ÁFÉSZ egysé­geiben dolgoznak: a vendég­látásban, kereskedelemben, s a cirkot feldolgozó üzemegy­ségben, de sokan eljárnak a községből. Másfajta ipartele­pítés feltételeit nem bírta előteremteni a község. Tud­juk pedig, hogy ez a leg­főbb oka az elvándorlásnak: a munkahely hiánya. A fia­tal házasokat is hiába pró­báljuk idekötni házépítési kedvezménnyel, ha nem ta­lálnak kenyérkereseti alkal­mat. Azért is mossák a fe­jünket sokszor, hogy Bánhe­gyesről két-háromszáz nő még munkába állhatna vala­hol a környéken. Igen ám, de ezek az asszonyok általá­ban 40-en felüliek, s a ház­tájiban, itthon vígan megke­resik azt a pénzt, amit az iparban, fárasztó bejárással kapnának. Tassy János iskolaigazga­tó: — Háromszázhárom gye­22. Majd elepedt, majd bele- gebedt a várakozásba, mikor kap levelet Atkától. De a lány nem írt. Elutazott — még csak hírt se adott ma­gáról. Mintha a föld nyelte volná el. És az asszony át­kozta, szidta a lányát, a leg- ocsmányabb szavakkal : „A lotyója! A lelketlen vadál­latja! Nem elég neki az ap­ja halála, most még az any­ját is a sírba akarja taszí­tani!” Aztán elszállt a dühe, és még' jobban sajnálta a lányát. Vajon hol van? Mit csinál? Idegen városban... Személyazonossági nélkül... Egyszer Pelageja elhatá­rozta, hogy besóz egy kis veder - rizikegombát Alkának — hisz egyszer majd csak előkerül —, messzire elkeve­redett, ötversztányira a falu­tól, és maga is meglepődött, hogy Szurgán lyukadt ki, a tehéncsordánál. Száraz, derült nap volt, a nap nyáriasan sütött, egyéb­ként is az egész szeptember ritka szép idővel örvendez­tette meg, mintha Isten kár­pótolni akarta volna azokért a hosszú évekért, amelyeket a sütödében töltött. Szurgát úgy ismerte, mint a tenyerét — hét évig gon­dozta itt a teheneket, mielőtt a pékségbe került volna. Esze ágában sem volt, hogy lemenjen az erdős, cserjés hegyoldalból a fejőnőkhöz. Minek? Mikor olyan jól is­merte. Aztán egyszer csak felber­regett egy motor, a tehenek, szinte parancsszóra elindul­tak a kétlejtős fehér pala­eresz alá, ott fejték őket, és az asszony habozni kezdett: vajon milyen lehet a vil­lanyfejő? Már két éve fel­szerelték a kolhozban, és ő még nem is látta. A tehenészlányok tréfál­kozva fogadták: — Ahá, szóval ezért nem jut nekünk gyümölcs meg gomba! Tolvaj jár az erde- inkben. — Nem, nem azért — el­lenkezett velük Oleszka La­pin, aki a tűznél teázott —, hanem mert túl sokat alszo- tok. — Még szép, hogy sokat — hagyták helvben a tehenész­lányok. A lányok nevettek, viho- rásztak. Nem is csoda: a te­heneket gép fejte, ők csak megmosták a tehenek tő- gyét, meg ráhúzták a cse­csükre a gumicsövek végét, amelyeken keresztül a tej a hűtött alumínium kannák­ba folyt. Ennyi volt az egész munkájuk. Bezzeg ők mennyit gürcöl­tek azelőtt! Elzsibbadt a ke­zük a fejésben. Akár fújt, akár esett, mindegy volt, na­ponta kétszer meg kellett tenni az utat — a faluból Szurgába, meg Szurgából a faluba. Térdig érő latyak­ban — és még csak egy sze­kér se akadt. Csak a tejes­kannákat vitték el szekéren, szerencsére. Most meg — te­herautó. Ponyvatetővel. Hogyisne nevetgéltek, tere­feréltek volna! Most minden, minden más volt, mint régen, az ő idejében. Még valahogy a te­henek is másformák lettek. Előfordult, hogy megmaka­csolták magukat, úgy kellett a fejőszékhez vonszolni őket. Az embernek majd kiugrott a szíve, mire megfejte. Most •meg magától rohan a fejő­géphez, mert ott van neki a nyalósója, meg a takarmá­nya... — Alkáról nem tudsz sem­mit? Ha Lida Vahramejeva meg nem szólal, Pelageja meg se ismeri. Milyen szép! Majd kicsattan az arca. Ez, volna az a nyamvadt kis­lány, aki még tavaly kárt akart tenni magában? Lida Vahromejevának épp­úgy, mint Alkának, nehezen ment a tanulás, hetedik osz­tályban pótvizsgára kellett volna mennie ősszel, mire az apja — hirtelen haragú fér­fi! — ráparancsolt: „Tehe­nészlány leszel! Ha egyszer az emberi tudományhoz nem értesz, menj a tehenek mel­lé!” Lida sírt, könyörgött az apjának, az anyja térdén csúszva esdekelt, elhívták a városból a katona nagybá­csit — csak hogy ne kerül­jön a trágya, a tehenek kö­zé. Most meg — csak rá kell nézni Ladára — nincs a világon nála boldogabb em­ber. Nevet. Tele szájjal. Szívből. A ruhája meg — képeslapba való! Csak a csizma a lábán ötven rubelt ér. Jó sokat bezsebelnék ma- f napság ezek a lányok. Pelageja bánatosan gon­dolt Atkára. Meg arra, hogy Alka is lehetett volna fejő­nő. Miért is né? Mivel rosz- szabb ez, mint más munka? Amióta csak él, nemzedék­ről nemzedékre, az anyja is. a nagyanyja is, meg ma­ga Pelageja is, trágyával, te­henekkel dolgozott, de most egyszer csak elhatározták, hogv ez nem való a mai lá­nyoknak, piszkos munka. De hát miért? Miért volna pisz­kos, mikor ebből a mocsok­ból fakad az élet? (Folytatjuk) A magyarbánhegyesi óvodában jobban esik az uzsonna a gyerekeknek, mint otthon, hiszen itt több pajtás ül egy asz- talnál Fotó: Orbán Károly rek jár ebbe az iskolába. Hozzánk tartozik még a 4 óvlodai csoport is 120 gyerek­kel. Szerencsések vagyunk, 5 szakképzett óvónő készíti fel a gyerekeket az iskolára. Ahol persze nem ilyen rózsás a helyzet: ének—rajz, fizika —matematika szakos kollé­gára lenne szükség. Hogy a tanulmányi munka mégis jó, az a társaim lelkiismeretén múlik. A gyerekek száma is változó, most egy osztályunk van az elsőből és a nyolca­dikból. A. 19 végzős közül egyetlen sincs, aki ne akar­na továbbtanulni valamilyen fokon : a mezőkovácsházi gimnáziumban, szakmunkás- képzőkben, a battonyai, sar- kadi, békéscsabai, gyulai, orosházi szakközépiskolák­ban vagy az óvónőképző kö­zépiskolában. Az úgynevezett diyatós szakmák eltűntek a köztudatból, a jó kereseti le­hetőséget, érdekes munkát biztosítók léptek a helyükre. Szarvas Sándorné helyettes igazgató: — Két évtizede mentem először családot lá­togatni pályakezdő pedagó­gusként. Bizony nem valami fényes háztartásokat, jól öl­tözött embereket láttam. De akkor is olyan ragyogó tisz­ták voltak a gyerekek, mint ma, amikor bent van a csap­víz a házakban. Nem is mindig jó irányba viszi az embereket az életszínvonal emelkedése. Gyakran a szü­leiktől látják a gyerekek a pazarlást. Tudom, hogy ez országos gond. Ha kirándu­lásra, táborozásra megyünk, csak csodálkozhatunk, hogy egyiket-másikat milyen sok pénzzel engedték el hazul­ról! Nem hiszem, hogy oko­san szeretik azok a gyere­keiket, akik ilyen könnyen juttatják őket a jóhoz. Nagy Pálné első osztályos tanítónő, közművelődési fe­lelős: — Csaknem 100 ezer forintja van már az iskolai takarékbank 300 gyereknek, ugye ez sok mindent meg­magyaráz? De meg lehet nézni a lakások berendezé­sét is. Nem a cirádás vas­kerítés a fontos már az em­bereknek, hanem a szép, csinos bútor, a kulturált, ké­nyelmes, praktikus lakás, és ez nagy fejlődés. László János iskolai párt­titkár: — Persze akkor sem állunk egyedül, ha a gyere­kek érdekében kérünk se­gítséget. A tsz autóbusszal, munkával támogat, a szülők aktívak bármilyen feladat­ról van. szó. Az is öröm, hogy minden osztálynak, vagy úttörőrajnak kapcsolata van egy-egy szocialista bri­gáddal, ami nemcsak a for­ma kedvéért szövődött. Józsa Lajos: — A házak­ról jut eszembe, hogy az év­tizedek során csak kétszer éreztem ellenállást az embe­rekben, amikor a tsz-t szer­veztük, s amikor a vízmű­társulást. Nem hitt senki a sikerükben. Ma pedig már mindenki hálás, hogy ez is, az is megvan. Tassy János: — Most már ránk keriHt a sor a költség- vetés elosztásánál. Sok a javítanivaló az iskola kö­rül. A 13 tanteremből többet ilyen-olyan régi házból ala­kítottunk ki, de azt sikerült elérni, hogy délután nincsen tanítás. Sokat költött a ta­nács a korszerűsítésre: vil­lany, víz bevezetésére, a fű­tésre, de a modern működ­tetéssel nőtt a kiadás is. El­megy a pénzünk a fenntar­tásra, pedig még több audio­vizuális eszköz kellene. Az is igaz, ha egy drága vetítő­gép vagy magnó elromlik, hónapokig hever a javító­cégeknél, s még örülünk, ha nem dobják vissza azzal a jelszóval: „Korszerűtlen, nincs alkatrészünk!” — Szertárra, könyvtárra nagyon nagy szükségünk lenne. A szemléltetőeszköze­ink rendesen megvannak, csak a helyüket találjuk ne­hezen. Talán az év végére megépül a község közös ál­ma: a tornacsarnok. Ebbe aztán mindenki besegített, ki tégla jegyet vásárolt, ki tár­sadalmi munkában dolgo­zott. Üttörőcsapat-otthon, eszköztár, tornaterem, min­den lesz majd benne, ami a legjobban kell! Malomsoki Imre: — Rö­vid ideje tanulom még csak a művelődési ház igazgatást, de azt máris látom, hogy végre egymásra talál­tak az úttörők és a KISZ- esek. Ügy mondják, régeb­ben nem sokat törődtek a másik dolgával, csak a ve­zetőségválasztás óta. Mind­nyájunk büszkesége lesz a VIT nyitónapjára elkészülő ifjúsági klubunk. A nevét is ennek megfelelően vá­lasztottuk: „Kuba ..’78” le­gyen! A színpad alatti pin­cében építjük, már majd­nem készen vagyunk. A klubépítés pedig csak társa­dalmi munkával ment, együtt dolgozott itt traktoros, pedagógus, növényvédő mun­kás és tanuló fiatal, minden­ki, aki érzi, milyen fontos a klubélet! — Lépten-nyomon összefo­nódik az oktatás a művelő­déssel. A gyerekszakkörök­nek, foglalkozásoknak a mű­velődési házban akarunk he­lyet találni, mert az iskolá­ban nagyon szűkösen van­nak. De nemcsak a gyerekek, a felnőttek oktatásáért is összefogunk. Ügy hallottam, hogy az oktatási párthatáro­zat után felkutattak a köz­ségben 71 embert, akinek nem volt meg a 8 osztálya, s közülük 1976-ra 57 már megszerezte az általános is­kolai végzettséget. A beszélgetést, a vitát be­fejezni nem tudtuk, de nem is lehetett. A tanácselnök azon elmélkedett, hogyan, mivel lehetne a felnőtteket is kimozdítani otthonról a tanulásért, a kulturálódá- sért, olykor még a szórako­zásért is? Töprengett azon is, miért csak a pedagógusok érzik feladatuknak a társa­dalmi mozgósítást a kultúrá­ért, hiszen ebből a községből sem hiányoznak a többi ér­telmiségiek?! Az elmúlt két évtized • során segítőtársai támogatásával már sok ne­héz kérdésre találta meg a helyes választ. Tapasztalata, emberismerete, tenniakará- sa és a barátai most sem hagyják cserben. S ők, so­kan, együtt, fiatalok és idő­sebbek jövőt teremtenek majd a község lakóinak. Bede Zsóka

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents