Békés Megyei Népújság, 1978. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-24 / 71. szám

1978. március 24., péntek NÉPÚJSÁG „A gyorsuló időben » Megjelent a Békés megyei velési feladat elemzésére vál­pedagógusok oktató-nevelő tevékenységének eredménye­it publikáló kiadvány, a „A gyorsuló időben” 13. száma. A 170 oldalas, terjedelmes kötet bizonyítja; megyénk­ben szép számmal születnék írások a gyakorlati pedagó­gia tapasztalataiból azzal a szándékkal, hogy segítsék az egyre bonyolultabbá váló is­kolai oktató-neveló munkát. Csausz Vilmos, „Az ifjúsá­gi vezetők folyamatos neve­lésének néhány gondolata a ma és a holnap középiskolá­jában” címmel megjelenő írásában elemzi a KISZ-ve- zetők és a felnőtt vezetés kapcsolatát, a nevelőtestület és az ifjúsági mozgalom, az ifjúsági vezetőképzés és ne­velés szerteágazó kapcsolat- tartását, módjait. Figyelem­re méltó írásából világosan kiderül, hogy a jó KISZ-ve- zetők nem maguktól terem­nek, hanem egy egész neve­lőtestület következetes, ösz- szehangolt nevelőmunkája eredményeként formálódnak az iskolai közösségben. Keller József „A középis­kolai közösség alakításáról, az önkormányzat fejlesztésé­ről” írt. Cikkében először el­méleti útmutatót ad az is­kolai nevelési terv készíté­séhez, majd elemzi a neve­lési program fő vonásait az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium és Szakközépis­kola gyakorlati eredményeire támaszkodva. írásában helyt kap még a közösség formáló­dásában komoly szerepet játszó felelősi rendszer munkájának körvonalazása, végül jól hasznosítható gya­korlati ötleteket ad az osz­tályprogramok készítéséhez. Csüllög Ferenc az őszi me­zőgazdasági munkában rejlő nevelési lehetőségeket tárja fel írásában, részletesen ki­dolgozva a mezőgazdasági munka előkészítésének, ter­vezésének szempontjait, a tábor időtartamára vonatko­zó tudatos, sokoldalú neve­lési tevékenység területeit, írása, reméljük, hozzájárul a gyakran gyakorlati-nevelési kudarcba fulladó mezőgaz­dasági munkák eredménye­sebbé válásához. Témájában idekapcsolódik Hegedűs Erzsébet „Egyéni­ségformálás és közösségala­kítás a fizikai munka segít­ségével” című rövid, olvas­mányos írása is. Bóka Mihály időszerű ne­tNHMMWMNMMMMMMMM lalkozott „A hazafias és in­ternacionalista nevelés hely­zete iskolánkban” címmel. Vizsgáltát a méhkeréki ál­talános iskola 8. osztályosai között végezte, és írásában ennek a felmérésnek a ta­pasztalatait teszi közzé. Dankó Pálné „Szocialista hazaszeretetre nevelés a szlovák nemzetiségi iskola második osztályában” című írásában rövid áttekintést ad a téma gyakorlati lehetősé­geiről, s a feladatokról. Ér­dekes vizsgálatot végzett Somlai Edit „A Békés váro­si magyar cigánylakosság óvodás gyermekeinek helyes magyar kiejtésre való neve­lése” témakörben. Írásában, helyesen, a nyelvtanítás szakmai-módszertani kérdé­sei mellett hangsúlyozza a nevelési feladatok fontossá­gát is. Dr. Hajnáczki Károlyné a még ma is vita tárgyát ké­pező egész napos oktatás-ne­velés tapasztalatait írja meg; amelyet a Békéscsabai 11-es számú Általános Iskolában végzett kísérletek alapján fogalmazott meg. Ebben az iskolában ma már a tanulók több mint kétharmada vesz részt az egész napos oktatás­ban, amelynek lényege az alsó tagozatosoknál : a taní­tás-tanulás egységes folya­mattá vált, úgy, hogy a dél­utáni és délelőtti munka azo­nos pedagógus irányítása alatt folyik. A felső tagozat foglalkoztatásáról a szakta­nári felkészítésű napközi otthon című részben foglal­kozik. Dr. Tábori Jánosné „A szülői munkaközösség te­vékenysége iskolánkban” címmel a család és iskola együttműködéséről, a szülői munkaközösségek feladatai­ról, valamint a munkaközös­ségek úttörőmozgalommal kialakított kapcsolatairól számol be. A Békéscsabán 1977-ben meghirdetett pedagógiai pá­lyázat három díjnyertes munkája is megtalálható a kötetben: Jeszenszky Sán­dor „A személyiség megis­merésének lehetőségei mun­ka közben”, Jeszenszky Sán- dorné „Balkezes gyermek íráskorrekciója az alsó tago­zatban” és Czapp Andrásné: „A személyiség megismerésé­nek lehetőségei, formálásá­nak módja a fizika tanításá­ban”. B. S. E. Molière Békéscsabán Nem azért kezdem Tovszto- nogowal, hogy súlyosabb le­gyen a mondanivalóm, hi­szen a közönség nagy része nyilván alig ismeri, a szak­mabeliek meg feltehetően ugyancsak alapos érdeklő­déssel forgatják müveit, ta­nulmányozzák írásait. Régi vitatéma, amit felemlítek, hogy meddig és hogyan le­het (mi több, van-e egyálta­lán?) rendező-központú szín­ház? Miközben színjátszá­sunk egyik már-már króni­kus tünetévé válik (mármint a vita, hogy igen-e vagy sem), egyre többször követ­kezik be az, hogy a nagy vitatkozásban a szerzőt és drámáját úgy öntik ki a fürdővízzel, mint a közmon­dásbeli gyereket. Sietek bi­zonyítani, hogy színházunk Moliére-bemutatóján nem öntötték ki sem a szerzőt, sem a darabot, bár néha-né­ha megfogózkodtunk, de az­tán elmúlt a veszély. Nos, Georgij Tovsztonogov így elmélkedik: „A rendező legfőbb erényének lassan a zabolátlan, korlátot nem is­merő fantáziát tekintik. A rendezőket aszerint ítélik meg, milyen a fantáziájuk. A rendező, aki jogosan tölti be ezt a tisztséget, rendkívül fontos, sok vonatkozásban meghatározó és ezért mindig is a színházat irányító sze­mély volt és lesz. De... Hi­vatásunk nagysága, ereje és bölcsessége önmagunk ön-. kéntes és tudatos korlátozá­sában rejlik. Képzeletünk határait a szerző szabja meg, és e határok áthágása a szerző ellen elkövetett áru­lásnak és hitszegésnek te­kintendő. A rendező legma­gasabb rendű és legnehezebb kötelessége, hogy megtalálja az egyedül igaz, pontos, az egyetlen, csupán erre a színdarabra érvényes jelzés- rendszert.” Fogadjuk el minősítő fel­tételsorozatnak Tovsztonogov álláspontját! Hiszem, hogy nem csalatkozunk, hogy azok nem félrevezetőek. Egyszó­val, hogy: igazak. Nos, ezek tükrében vizsgálva színhá­zunk előadását, Nagy A. László rendezői megnyilatko­zásait, újólag leszögezhetjük: nem rossz ez az előadás. De... Hadd kerüljön azonban er­ről szó később. Hogy mos­tanság mindinkább uralko­dóvá válik a rendezői-szín­ház, a rendezők meghatározó uralmi rendszere a művé­szetben: nem elítélendő do­log. Egyetlen ponton csak, ha olyan rendező kíván egyeduralkodói státuszra tömi, aki nem eléggé tehet­séges ahhoz, hogy egyénisé­gének és tudásának varázsa valami egészen kiválót te­remtsen; ha a rendezői nem vádolható azzal, hogy túllépett volna a szerzőn, mi több. a vendégművész, Ro­pog József személyében teli- találat-moliére-i figurát ho­zott a színpadra. A jelzés- rendszernek „az egyetlen, csupán erre a színpadra ér­vényes” összhangja azonban már nem egyértelműen tisz­ta. Akad benne hamis fel­hang, rossz intonáció, és itt- ott belebégetés is, ami ala­posan beledöf a jól hangzó kórusba. „Aki a nőnek hisz: nem női annak remény...” nyögi az elő­adás záróképében Sganarelle, és még mindig nem tudja, hogy elvei felett futott el a világ... A tolószékben Ropog József m. v. Fotó: Demény Gyula becsvágy eltávolodik a szer­zőtől, sőt még a darabtól is, és mindkettő csak ürüggyé és lehetőséggé degradálódik ahhoz, hogy hordozni boldog legyen a rendező „sajátos” elképzeléseit. Egyszóval : nem lehet megerőszakolni sem Moliére-t, sem Shakespea- re-t, sem Gothét, sem máso­kat, csak melléjük állni, és a kor nyelvén, érzékenysé­gén inspirálódva felmutatni azokat. A békéscsabai be­mutatóra — hál’ istennek — az elmarasztaló megállapítá­sok nem érvényesek, habár egyszer-kétszer — mint em­lítettem — meg kellett fo- gózkodnunk a szék karfájá­ban. Ékről azonban később. Tovsztonogov szerint „képzeletünk (mármint a rendezőé) határait a szerző szabja meg”. Nagy A. László Azt hiszem, szükségtelen a „Férjek iskoláját”, és az al­kalmasnak látszó helyre — ez is moliére-i hagyomány! — betűzött „Doktor Fregoli” című vásári bohózatot elme­sélni; aki ott volt ismeri, aki ezután megy, megismeri, aki pedig nem vesz színház­jegyet, annak teljesen mind­egy. Vegyük tehát úgy, hogy tudjuk, miről van szó. Elsősorban Moliére-ről, és ez a fontos, ez a múlhatat­lan, ez az elismerésre méltó: Igaz, megfordult a fejem­ben az is, hogy ha nem olyan gazdag, színészileg remekül felépített és előadott ez a Sganarelle; ha nem érzi és tudja ennyire a Komáromi Területi Magyar Színháztól jött vendég, Ropog József ezt a jellegzetesen moliére-i figurát, mi lenne? Mert kö­telezően le kell írnom, hogy wiiiwwwwwwwwitwwjwwwwwwwwniwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwfc ez a bemutató elsősorban és Fjodor Abramov: Pelageja 4. — Nem, nem, Anyiszja Zaharovna ! Nagyon hálá­sak vagyunk. Mink se hív­tunk senkit, mink se me­gyünk senkihez. Nem tu­dunk.. Fekszünk. Anyiszja többé nem erős- ködött. Némán, lehajtott fej­jel kiment a házból. — Még ő beszél az embe­rekről! — dohogott Pelage­ja, amikor a léptek nesze elhalt az ablak alatt. — „Mit szólnak az emberek?” És arról semmit se monda­nak, hogy minden nadrág után eszi a fene? — Hát azt mindenki tud­ja — mondta Pavel. — Nem sikerült neki. Azért egy ki­csit mégis törődni kéne ve­le. A nővérem ... — Csak ne védd! ö a hi­bás. Azt kapja, amit érde­mel ... Pavel erre nem válaszolt. Az ágyába feküdt, és köny- nyes szemmel a mennyezet­re meredt. Olyan házakat, amilyen az Amoszovéké, manapság már nem építenek. Aztán meg, régebben, a háború előtt sem volt sok ilyen a faluban. Hatalmas ház. Kétszintes, hatsarkos, széles tetőgerinc­cel, nagy udvar, színnel meg szénapajtával, azonkívül még a melléképület, a telelő­kunyhó. Éppen ennél a telelökuny- hó-melléképületnél kezdték bontani a házat — negyven­hatban megkaparintotta a legidősebb meny (Zahar Amoszovnak négy fia volt, és közülük csak egyetlenegy, Pavel jött haza a háború­ból). Aztán a másik menye is kérte a jussát — elfelez­ték az udvart. Végül az utolsó csapást Pelageja mér­te a házra, elhatározta, hogy a hátsó kertben újat akar építeni. Addig-addig erősza­koskodott, mígnem a hat­sarkos házat kettéválasztot­ták. És a régi csodaház hol volt, hol nem volt... A helyén most egy hatal­mas, gerendákból készült, imakönyvtartóra emlékezte­tő, rendetlen ház áll. Rossz időben csikorog, inog, an­nak ellenére hogy két oldal­ról gerendákkal támasztották meg, télen pedig még rosz- szabb: a hó bevág a pitvar­ba, bár hátul, úgy-ahogy be­szögezték ócska deszkával. Anyiszja egész télen benn tartja a házban a falapátot. De bármit mondjanak is, azért nagyon kedélyes az Anyiszja tornyában (a föld­szinti lakrész, amelyet a har­madik meny kapott, romok­ban hever), és Alka szeretett a nagynéniénél lenni. Magas. Szabad. A fecskék a tetőnél repkednek. És min­dent látni innen. Látni. ha valaki végigmegy, vagy vé- gigkocsikázik a falu utcá­ján, a hegy lábánál, tavasz- szal meg látni, amint meg­árad a folyó, a nagy fehér vitorlás hajók előbukkannak a hegyfők mögül. Azonkívül a nagynéninél mindig van társaság — nem úgy, mint náluk, a hátsó udvarban. Az asszonyok jönnek a bolt­ból — kinek dicsekszenek el a portékával? A nagynéni­nek. A munkásoknak szabad napjuk van. idejönnek a túl­só partról — hol üldögélnek el egy pohár bor mellett? A nagynéninél. Mindenki a nagynénihez jön — az átuta­zó sofőrök, a saját részeges- kedő kolhozbelijeink, sőt még a katonák is: alig ér­keznek meg, de a nagynéni­hez már kitaposott úton jön­nek. Ezen az ünnepi estén Al­ka hol kiviharzott a házból az utcára, hol az utcáról a házba. Mindenütt szeretett volna felcsippenteni egy kis örömet — a nagynéninél is, az utcán is. ahol már kezd- . tek feltünedezni az első ré- -zegek. — Nem vagy te már olyan kislány, hogy ilyen fejetle­nül ronhangálj — jegyezte meg Anyiszja, amikor a lány — ma este, isten tudja, már hányadszor! —'berohant a házba. —Jól Van, na! — Alka ug­rándozva, mint a bakkecske, végigviharzott a szobán, egyenesen a tárva-nyitva ál­ló ablakhoz. Legkedvesebb elfoglaltságai közé tartozott, hogy kikönyökölt, és nézege­tett jobbra-balra. Egyszer csak Alka hirtelen kihajolt, felágaskodott. — Néni, nénikém, nézd csak! — Na, mit látsz már me­gint? — Gyere már, gyorsan! — Alka felkacagott, izgett-moz- gott a széken. Anyiszja a kemence mellé tette a szamovárt, a kis füg­göny mögé, odamegy a lány háta mögé, kidugja a fejét. — Aha, szóval ők azok — mondta. — A barátnők. A faluban a Nagy Manyát, meg a Kis Manyát elnevez­ték barátnőknek. Két magá­nyos öregasszony. Az egyik, akár egy anyamedve, hón- horgas — ő a Kis Manya. A másik — ócskás topron­gyos öregasszony, de amint mondják, helyén van az esze. Innen a gúnyneve — a Nagy. Itt van például a nyugdíj. A Nagy Manya alig várja ezt az ünnepnapot — először megveszi magának a teát, a cukrot, a kását, vész tíz egész kenyeret, aztán, ami marad, elissza. Nem úgy a Kis Manya. ö, aho­gyan a faluban rebesgetik, havonta egy hetet él — a nyugdíj felvétele utáni hé­ten. Akkor aztán megbokro­sodik: éjjel-nappal az utcán csoszog a vászoncsizmájá­ban, torkaszakadtából éne­kel, még az ablakok is bele­remegnek. Utána három hét­ig se híre, se hamva a Kis Manyának. Hideg a kemen­ce, körülötte három éhes macska meg egy darab szén a gerendán, amellyel a mennyezetre rója az újabb nyugdíjig hátralevő napokat. (Folytatjuk) általa hordoz értékeket, nyilván a rendező által is. aki színészével azonos véle­ményre jutott a nagy fran­cia drámaíróról, esetükkel máris példázva Tevsztono- gov szavait: „a színész és csakis a színész tárhatja fel a darab lényegét és formá­ját.” Bizonyos, hogy felesleges lenne egy bemutató kapcsán mélyebben belebonyolódnunk olyan vitákba, mint amely­nek körvonalait fentebb fel­vázoltam. ennyi azonban szükséges volt ahhoz, hogy kissé erőteljesebben rávilá­gítsunk napjaink színjátszá­sának sokat elemzett, bizo­nyított és cáfolt egyik fő kérdésére. Végső soron azt kell mondanunk, hogy a bé­késcsabai színház elmúlt pénteki bemutatója szolgál­ta Moliére-t, szolgálta az egyetemes színházkultúrát, és szolgálta a maga sajátos eszközeivel a nézők jobbítá­sát is, cseppet sem mérsé­kelve a köztudottan kegyet­len, mi több : provokatív moliére-i magatartást. Jó alaposan odavágott az ál­szenteskedésnek Doktor Fre­goli is, talán csak az nem bocsátható meg neki, hogy a közel sem álszent jó ízlés határát egyszer legalábbis durván átlépte, hadd ne mondjam ki azt, amit bot­csinálta doktorunk a szín­pad nyilvánosságában ujjai között felmutatott. Ettől Mo­lière is idegenkedett volna; találóan írják róla életművé­nek alapos ismerői, hogy az alpári humor eszközeit Mo­lière sem vetette ugyan meg, bár módjával élt velük, és mindig ügyelt arra, hogy a jó ízlés határain belül ma­radjon. Kis dolog, mondhat­ják mások, csak éppen: nem elhanyagolható kis dolgok ezek, mert hangütésük el­torzíthatja az egész játékstí­lust, a bővérű, és ettől egész­séges komédiázást. Fregoli után folytatódott a férjeknek iskolája, elkápráztatóan fe­hér díszletben, olyan fehér­ségben, hogy a reflektorok felcsapódó fénycsóvája után percekig az épület feletti csillagokat láttuk, és volt időnk elgondolkozni azon, hogy mivégre ez a roppant fehérség; hogy most „merre, hogyan kell bekódolnunk” ahhoz, hogy értsük, vagy legalábbis tudatalattink fel­fogja és összecsendítse ezt a káprázatos fehér világot Mo- liére-rel, a Férjek iskolájá­nak mondanivalójával. Meg is lepődtem most, hogy leírtam ezt az egyre kevésbé divatos, mi több: lenézett szót, mégis engedjék meg, hogy ragaszkodjam hoz­zá, hiszen a darab annak idején, és az előadás most azért született, hogy hordoz­zon valamiféle mondaniva­lót, tartalmat, és azt mi, nézők felfogva-megértve, a magunk hasznára fordíthas­suk. Ha tagadnánk is, ez az előadás is hordozott ilyen meggondolásokat, és a már kétszer is említett Ropog József jóvoltából újra meg­bizonyosodhattunk afelől, hogy a maradiságnak, a nő­ket semmibe vevő, lenéző, és megalázó gondolkodás- módnak roppant hátulütői lehetnek, és aki mindezt még ezután sem hiszi el, magára vessen. Hiába minden, a tiszta, a szép, az egymásnak rendelt szerelem győz, mint itt is, Valér és Izabella ese­tében. .. Sajnos azonban csak Molière darabjában, mert a békéscsabai előadás Valérja igencsak gazfickónak tűnik; jól befűzte ugyanis szegény Izabellát, és miután elnyer­te kegyeit (fogalmazzunk csak ilyen elegáns-finoman), gyorsan lelép a hitvány. Mi maradt Izabellának? A to­lókocsiba pakolt Sganarelle, és a várható savóízű bol­dogság. Kár volt érte! Köny- nyű és egyoldalú csata ez a lényegi változtatás, hiszen a szerző képtelen volt a véde­kezésre. Az együttes ettől függet­lenül jól hangolódott Mo- liére-re, meglátszott a közös akarat ereje. Így születhet­tek Ropog József mellett olyan kiváló alakítások-fi- gurák, mint Ats Gyula bot­csinálta doktora, Szűcs Ildi­kó Leonórája és Sabine-ja, a kezdeti elfogódottság után egyre jobban kibontakozó Tímár Zoltán f. ft. Valér-ja, és a többiek, Maday Emőke, Cserényi Béla, Tunyogi Ist­ván és Dózsa Erzsébet nem is egy emlékezetes pillanata. Sokat írhatnánk a jelmezek­ről, Fekete Mária láthatóan betartja az aranyszabályt: a ruhákkal tulajdonképpen maga a dráma jelenik mega színpadon. A céltudatosan koreografált mozgás az elő­adás alkotóelemévé emelke­dik Felkay Eszter által, Su- ki Antal díszlete is ötletes, a játékot kitűnően segíti, csak azt a káprázatot, azt tudnánk feledni... Színház volt, kétségtelen. És ezt kimondani a további remény hitében nem kis öröm. Sass Ervin Táncsics-biennálé Orosházán Az orosházi Táncsics Mi­hály Gimnázium és Szakkö­zépiskola április 4-én, 5-én és 6-án rendezi meg VI. bi- ennáléját, melyen az ország valamennyi, Táncsics nevét viselő gimnáziuma részt vesz. Az április 4-i esti megnyitó után, másnap kezdődnek meg a vetélkedők történe­lemből, magyar nyelvből és politikai ismeretekből, har­madnap pedig a földrajz írásbelit és az 5-én kezdődött atlétikai versenyek befejező számait rendezik meg. A biennálé ünnepélyes zá­rása április 6-án, délután 2 órakor lesz. 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents