Békés Megyei Népújság, 1978. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-21 / 68. szám

1978. március 21., kedd r r Diák-ünnep Orosházán Hagyomány már az oros­házi Kossuth Lajos Mező- gazdasági Szakközépiskolá­ban, hogy ilyenkor, március közepén Kossuth-napot ren­deznek. A szombaton sorra került esemény különleges­sége volt, hogy a pályavá­lasztó általános iskolásokat is meghívták: ismerkedjenek jövendő iskolájukkal. Reggel 8 órakor a névadó szobrának koszorúzásával kezdődött az ünnepség, majd a diákok vették át az iskola vezetését erre a napra. A programgazdag szombaton volt még tanulmányi vetél­kedő, Ifjú Gárda-bemutató, tanár—diák focimeccs, és több sportágban is verse­nyeztek a diákok. Jó a kapcsolat az ÁFÉSZ és az iskolák között A Jelenkor márciusi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában Bede Anna, Bertók László, Csukás István, Fodor And­rás, Galámbosi László, Ta­kács Imre, Tandori Dezső és Tornai József költeményeit olvashatjuk. A prózai írások sorában Hernádi Gyula : Szép ma-. gyár tragédia c. színművé­nek első részét, Lázár Ervin elbeszélését, Kampis Péter kisregényének befejező ré­szét és Tüskés Tibor szo­ciográfiájának újabb fejeze­tét közli a folyóirat. A tanulmány rovat élén Bónay György József Attila útjain c. esszésorozatának második részét találjuk. Somlyó György Ady Endre publicisztikai írásairól érte­kezik. Figyelmet érdemel Várkonyi Nándor Kovács Endre történelemtudóshoz írott leveleinek második közleménye. A nemrég elhunyt Nagy László költőtől Czine Mihály írásával búcsúzik a folyó­irat. Nagy Lászlót a Jelen­kor is munkatársai között tartja számon: legutóbb a decemberi szám élén jelent meg Vallvadir c. költemé­nye. A „Köszöntünk VIT, köszöntünk Havanna!” vetélkedő ré­szeként plakátpályázatot hirdettek a szeghalmi Péter And­rás Gimnáziumban. Az ötletes alkotások közül a hátizsákot ábrázoló plakát került ki győztesen, amelynek alkotói a Kö­rösi Csorna Sándor alapszervezet tagjai Fotó: Gál Edit A zsűri nagy figyelemmel hallgatja a prózát mondó Nyári Máriát Nem mindennapi ese­ményre kaptam meghívást néhány nappal ezelőtt A meghívó Sarkadról érkezett, melyet hárman írtak alá : Sajti Sándor, az ÁFÉSZ el­nöke, Szilágyi Sándor, az 1-es sz. általános iskola, valamint Erdei Gábor, a 2- es sz. általános iskola igaz­gatója. A már említettek a szóban forgó két általános iskola diákjainak vens, énekszóló, mese, próza, énekkettős versenyére invi­táltak. Színhely — közölte a meghívó — a sairkadi Pe­likán étterem. Diákok iro­dalmi vetélkedője egy ven­déglátó egységben? — mormoltam magamban, amint a meghívó sorait ol­vastam. Hogy mi is történt a sarkadi Pelikán étterem­ben? A ragyogóan tiszta ven­déglátó egység felszolgálói ezen a délutánon csak hű­sítő italokat sorakoztattak a fehér abroszokkal leterí­tett asztalokra. Mint mond­ták, nem mindennapi ven­dégeket várnak. És nem sokkal három óra előtt megilletődve lépett be az első kis csapat. Aztán jöt­tek a többiek, mintegy 130 kisdobos és úttörő. Vala­mennyien az 1-es és 2-es sz. általános iskola diákjai. De jöttek szép számmal a szülők, a gyerekeket ver­senyre felkészítő tanárok is. Pontosan három órát mutatott az óra, amikor a zsűri elfoglalta helyét és Szabó Gyuláné, az 1-es sz. általános iskola kisdobos vezetője kedves szavakkal köszöntötte az irodalmi ve­télkedő diákjait, a szülőket, a tanárokat és a vendéglá­tó ÁFÉSZ vezetőit. És már­is ott láttuk a mikrofon előtt az első versmondó út­törőt. Először az alsótago- zaitos 3—4. osztályos vers­mondó, énekszólót bemuta­tó, mesét mondó kék nyaik- kendős kisdobosok léptek színre, őket követték a nagyobbak, az 5—6—7. és 8. osztályos úttörők, akik szintén versmondással, énekkel, illetve prózamon­dással és énekkettőssel kel­tek versenyre egymással. És jó két órával a meg­nyitó után elérkezett a ver­senyt is felülmúló izga­lom: az értékelés. Jó volt látni, hogy nemcsak a ver­senyben részt vett kisdobo­sok és úttörők arcán jelen­tek meg az izgalom hal­vány pírjai, hanem a ne­kik szurkoló társaikén is. A zsűri döntését Tóth Imre, a művelődési ház igazgató­ja tolmácsolta. így tudtuk meg, hogy az 1-es és a 2-es sz. általános iskola harma­dik, negyedik osztályos ta­nulói közül a vensmondás, az énekszóló, a mesemondó kategóriában első lett Buj­dosó Mária, Szonda Éva, Köles Klára. A felsőtagoza­Fjodor Abramov: Pel age ja í. Pelageja reggel frissen, könnyedén indult neki a háztól a pékségig vezető másfél versztányi útnak. Mezítláb futott a mezőn, já­tékosan végighúzva a lá­bát a hűs, harmatos füvön. Az álmatag, bíborszínű fo­lyót olyan finoman szeldes- te a nyárfabottal, akárha ki akarta volna vasalni. A ho­mokos rekettyésben is für­gén haladt, szinte észre sem vette az ingoványos, vendégmarasztáló sarat. De este — nem. Este, az egész napi jövés-menés után az izzó kemence körül, már a hazafelé út puszta gondolatától is elszörnyedt. Különösen nehezére . esett a homokos rekettyés, amely mindjárt a hegy lábánál, a sütöde alatt kezdődött. Hő­ség — az egész nap felfor­rósodott homokszemek ége­tik a talpát. Csakúgy zson- ganak a piros bögölyök — mintha ebben az esti órá­ban az egész világról ide repülnének, a homokos partra, ahol még napszagot éreznek. Ráadásul a terhe — egyik kezében a kenye­restáska, a másik kezét pe­dig a moslékosveder húzza. Valahányszor erre a sárga pokolra gondolt — mert másként nem is lehet ne­vezni —, Pelageja megfo­gadta magában: segítség után kell nézni. Kell. Hát i3aui uofpoxujn Síppá ui Nem mintha olyan nagyon sok pénze lenne — húsz ru­belt kap ezért, mert két-há- ro<m ember helyett töri ma­gát ... De csak addig gondolko­zott így, amíg kiszáradt ajakkal el nem vánszorgott a folyóvízig. Miután szom- ját lecsillapította, és arcát meglocsolta hideg vízzel, már higgadtabban gondolt a segítségre. A másik olda­lon, a hazain, ahol a hegy mögött alábukik a nap, és ahol még enyhe szellő is lebben, már egészen meg­fontoltan latolgatta a dol­got. Nem rossz, nem rossz, ha az embernek segítsége van, tűnődött Pelageja, amint a már kissé párás, szilárd ös­vényen haladt, az illatozó rozstábla mellett. Hogy rossz-e — mindent meg kell osztani: a munkát is, a ke­resetet is. A dagasztásba ugyan nem zsibbad el a ke­ze. Viszont, ha segítséget fogad — szemmel fogja tar­tani. Szemmel tartja, ne­hogy a moslékba való több legyen. Ha a dagasztót nem tömi meg jól — óvkodni kell. Mert ha egyszer nem tömi meg, nem lesz teli a hétpudos kemence. Akkor aztán balul üt ki a segítség. Akarva, akaratlanul ezt, bi­zony meg kell gondolni, meg kell fontolni... A víz feletti pallón — piszkos, csorbókától ellepett tavacska felett, amelyben egy tarka kanca prüszkölve térdig gázolt a csikójával — Pelageja megállt pihenni. Itt mindig megpihen — té- len-nyáron, negyvenhét óta. Vagyis, amióta a pékségben dolgozik. Mert a falu mel­lett a hegy nem alacsony — egy kis szusszanás nélkül nem birkózik meg vele az ember. Minden eshetőségre a moslékosvedret letakarta a fehér vászonkendővel, amit a fejéről vett le, megigazí- 'tta a haját — a hátul rö­1 varkocsba fogott, meg­izzadt, seszínű kócot (mégse mutatkozhat borzasán az emberek előtt egy lányos anya), aztán szokása sze­rint a zelnicebokor felé emelte tekintetét, a hegyre — ott, az ócska megüszkö­södött fürdő körül vár rá minden este az ő Pavele. Valaha, nem is olyan ré­gen — a férje nem a he­gyen, hanem a folyónál várta, ősszel pedig, ha már egészen besötétedett, vihar­lámpával jött elébe. Menj csak nyugodtan asszony. Nem eshetsz el. Ami a háza táját illeti — az igazat meg­vallva —, ott az asszonynak semmi dolga sincs. Az ura reggel befűt a kemencébe, ellátja a tehenet, vizet is hord, és ha netán akad egy szabad perce, elugrik a sü­tödébe: egy-két hétre oda­készíti a fát. De Pavel most beteg, tavasz óta folyton a szívéhez kapkod, és azóta — a ház is, a pékség is — mind egymagára szakadt. Pelagejának éles szőne volt — talán az egyetlen, ami még nem égett ki bélőle a kemence mellett —, rögtön látta: a bokor mel­lett nincs senki, nincs ott Pavel. Feljajdult. Mi lehet Pa- vellel? Hol van Alka? Csak nem történt valami baj ott­hon? És megfeledkezve a pihe­nőről, a fáradtságról, felkap­ta a földről a moslékosved­ret, felkapta a kenyerestás­kát, és nagy dérrel-dúrral végigcsörtetett a víz felett libegő pallón. Pavel, fehér vászon alsó­nadrágban, puha nemezpa- pucsbn, vattás mellénnyel a vállán — az asszony ki nem állhatta ezt az öreges öltö­zéket! — az ágyon ült, és minden jel arra vallott, hogy éppen most ébredt: az arca izzadt, sápadt, ned­ves haja tincsekbe ragadt össze... (Folytatjuk) tos diákok közül vers-, ének-, prózamondó, vala­mint az énekkettős kategó­riában első lett Nagy Edit, Váradi Ilona, Szabó Zsu­zsanna, Szabó Zoltán, Nyá­ri Mária, Szabó Ildikó, Tan­kó Ildikó, Budai Erzsébet, Mándoki Melitta, Palásti Katalin. Már elmentek a kellemes délutánt varázsolt kisdobo­sok és úttörők. A Pelikán étteremre hirtelen csend te­lepedett. Az egyik asztalnál azonban még együtt voltak a rendezők: az ÁFÉSZ és a kért általános iskola vezetői. Tőlük tudtam meg, hogy ez volt a nyolcadik év, amikor közös rendezésben, s a szö­vetkezet színvonalas ven­déglátása közepette a Peli­kán étteremben rendezik meg a sarkadi 1-es és 2-es számú általános iskola iro­dalmi vetélkedőjét, mint ahogyan a gimnázium diák­jai is évek óta a Pelikán­ban rendezik meg irodalmi vetélkedőjüket. így volt ez a napokban is. Ez azonban csak egyik megnyilvánulása annak a kapcsolatnak, ami az ÁFÉSZ és az iskolák kö­zött évek óta létező való­ság. Ugyanis a szövetkezet nemcsak Sarkadon, hanem működési körzetének több községében is rendre-sorra újítja fel az iskolák sport­pályáit. De ezen túl is min­den esetben ott van a szö- ■vetkezet, ahol tenni kell a kis- és nagydiákoként, az is­kolákért. Sajti Sándor, az ÁFÉSZ elnöke így fogal­mazta meg véleményét er­ről: „A mi szövetkezetünk dolgozóinak gyermekei is ezekben az iskolákban ta­nulnak, formálódnak em­berré. És ez önmagában is összeköt bennünket.” Ha másért nem, e kap­csolat megismeréséért is ér­demes volt Sarkadra menni. Balkus Imre A tombolasorsolás sok kis­dobosnak és úttörőnek oko­zott örömet KÉP­ERNYŐ Fontos-e a „fontos”? Hetek óta készülök rá, hogy közös gondolkozásra hívjam az olvasót, persze csak azokat, akik rendszere­sen vagy elég sűrűn nézik az Egymillió fontos hangjegy című szombatonként vissza­térő tv-műsort. Amikor elő­ször jelentkezett, úgy tűnt, hogy valóban fontos funkci­ót vállal a szórakoztató ipar­nak ebben az ágában, és an­nak betöltését figyelmes ön­értékeléssel teszi. Magyarán: olyan színvonalon, hogy egy­részt tükrözze is könnyűze­nénk legjobb törekvéseit, ne­tán csúcsait; másrészt pedig a televíziós technika gyors fejlődését csatasorba állítva kellemes negyedórákat bizto­sítson a nézőknek. Feltétlenül jól kezdte és bizonyára mindenki felidéz­het a régebbi „fontosokból” egyet-egyet, amit szívesen látna újra. Aztán ezt a soro­zatot is elérte a végzete, melyből — remélhető — va­lahogy mégis kikeveredik. Unalmas és egyoldalú lett. Hetenként sziporkázni azonban még a könnyűzenei szórakoztató ipar sem tud, az ötleteket gyártó agytrösz­tök is kimerülnek időnként, meg aztán az élbolyban sin­csenek annyian, hogy min­den hétre jusson meglepetés: új énekes vagy új zenékar, vagy új, szellemesen összeál­lított minirevü. Ha elnézően nem szólnánk a sorra kö­vetkező negyedórák összeál­lítóinak kimutatható fáradt­ságáról és a közelmúlt adá­sait jellemző ötlettelenségről: ártanánk inkább. Ilyenkor persze rögtön azzal kellene folytatni, hogy mi hát a to­vábbi teendő? Szívesen kör­vonalazom, a nem mindig sikeres javaslat terhét sem tagadva. Ha a kezdeteket nézzük, az. „Egymillió fontos hang­jegyének — például — nemcsak a zenében nyújtot­tak exkluzív negyedórákat, hanem a szemnek is. A kez­det ügyesen komponált hát­térképei, helyenként bravú­rosnak is mondható techni­kai trükkjei mostanra a ritmusra kapcsolgatott ka­merákig szegényesedtek, egy- egy zenekar játéka után pe­dig alig marad bennünk több látvány-élmény a nagy kö­zelibe hozott gitározó, vagy billentyűket nyomkodó uj- jaknál. Ez a két „trükk” az­tán felemészti szinte a tel­jes operatőri és rendezői fan­táziát. Az is igaz, hogy nincs könnyű dolguk, hiszen ezek a zenekarok olyan egyfor­mák, mint tojás és tojás: el­térés csak a zenészek hajvi­seletében és ruházatában, és talán hóbortos ötleteikben lehetséges. Ezektől azonban még nem lesz egyéniségük, nem csoda tehát, ha bemu­tatásukkal külön küzdelmet vív a tévé-stáb. Az sem ár­tana, ha a bevezetést szöve­gelő fiatalember arra is vál­lalkozni merne, hogy villám- interjút készít az éppen so­ros zenésszel vagy énekes­sel, ha még csak arról is, hogy „mit gondolsz, miért rügyeznek a fák? Mérget veszek rá, hogy közelebb ke­rülne egymáshoz a rajongó és rajongása tárgya, vagy éppen távolabb, ha kiderül­ne: a megkérdezettnek a megkívántnál jóval kevesebb az önálló gondolata... Sok mást elő lehetne hozni még, az éppen szombaton este bemutatott könnyűzenei show-t is, melyben a Kess­ler nővéreket láttuk és hall­gattuk roppant szívesen: a jobbaktól tanulni nem lenne szégyen. A múltkori Abba- műsor sem rossz, inkább ta­nulságos példa. A fiatalok kedvenc tévé­negyedórája ez a „fontos”. Nem árt, ha fontosabb hely­re kerül az igényességet te­kintve, hogy értelme legyen, hogy jobban szórakoztasson. Elvégre az a dolga. Sass Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents