Békés Megyei Népújság, 1978. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-19 / 67. szám

1978. március 19., yasárnap

o

Péntek Imre:

Fogadás

negyven személyre

Takács Győző: Illusztráció

Téka

Novellák, versek, regények a szomszédságból

A megyeszerte ismert nagyvállalatnál is megkezdődtek az előkészületeik a jelentős évfordulóra. Lajtos, az igazgató — jó darab, kissé felpuhult testű ötvenes férfi

— megnyomta a távrecsegő gombját.

__Icuka! Küldje be Kism

ányókit. Fontos!

A köpcös, izgő-mozgó emberke fújtatva, szinte futva érkezett. Az üzemi konyha főnöke tudta, annak komoly oka van, ha a vezér azt üzeni: fontos.

Amint az előtéhbe nyitott, néhány hangulatbemérő kérdést akart feltenni Icukának, de a csinos szőke asszony a fejét rázta torokköszörülésére, jelezve, hogy erre nincs idő.

Az üzletvezető némi habozás után nekifohászkodott a belépésnek. Kopogott és önkéntelenül igazgatni kezdte a vállait, mintha a feje nem pontosan középen helyezkedne el, márpedig az ilyen de- formáltakat visszalöki a párnázott ajtó.

Türelmetlen „szabad” kiáltás hallatszott belüről.

Icuka villantott a szemével: Na, ugye, mit mondtam...

Bent a sokszor látott puritán ízléssel berendezett tágas irodában Kismányoki tulajdonképpen otthonosan érezte magát, de azért állandóan résen volt. Nehogy most kövessen el valami marhaságot, néhány évvel nyugdíjazása előtt. Igaz, védett korban van, de... Jól jönne az a pár darab ezres, amit búcsúztatáskor a vezér saját kezűleg nyújtana át... Megvehetne a japán automata permetezőt.

Gyorsan elhessegette mesz- szire kalandozó gondolatait, és figyelő tartást vett fel.

— Negyvenszemélyes fogadás — nyitott az igazgató.

— Tehát...

— A szokásos — vágott közbe igyekvőén Kismányoki.

— Nem! — hangzott a szigorú válasz.

.— Nem? — bizonytalanodott el az üzletvezető.

— Nem. Évforduló, de rendkívüli — nyomott meg minden szótagot Lajtos.

Kismányoki a homlokát ráncolta

— Szóval... valami különleges...

— Erről van szó — nyugtázta a vezér megkönnyebbülten. Nem akarta éreztetni Kismányokival a felfogásáról kialakult véleményét. Nem olyan típus volt. A jót is meglátta beosztottjában.

— Igen, igen. Ez egy jelentős évforduló, Kismányoki elvtárs!

— Persze, persze! Valami különleges hidegtál összeállítás...

— De hagyjuk a tojásokat! Nem bírok egy tisztességes korty italt lenyelni azokra a

fűszeres micsodákra. Nem állja a gyomrom.

— Marhanyelv, aszpikban.

— Miért nem borjú?

— Borjú. lesz. Aztán... Cse- konics saláta.

— Nem valami grófi kaja ez? — emelte fel az ujját Lajtos.

— Libamájjal töltött son- katékercs.

— Na, látja, már közelít...

— Süllőtekercs, fonyódi módra.

— Helyes. Ápoljuk a helyi ízeket is.

— Kocsonyázott ponty.

— Filézve.

— Természetesen.

— Ennivaló nem lesz?

— Hideg angol bélszín, salátával...

— Valami édességet is tálaljanak. Sok nőre számítunk.

— Igen, a nőknek. Akkor... ha más nincs...

— Hangsúlyozom: jelentős évforduló. Jelentős!

Kismányoki biccentett, mint aki ért a szóból. Kifelé menet a titkárnő szerette volna hallani a menüt, de most az üzletvezető tárta szét a karját: Ezer a dolgom,

máris késtem... és kisietett. ' * * *

Kismányoki behivatta a szakácsokat. S amire eddig nem volt példa, Czirákovi- esot, a cukrászt is bevonták a készülődésbe.

— Nézzék! — feszengett az íróasztal mögé szorítva az alacsony köpcös ember. — Ez egy jelentős évforduló. Ki kell tennünk magunkért. „Fülest” kaptam, a legfelsőbb helyről is kijönnek.

A „vezérkar”, sápadtan, magába roskadva ült.

— A tökéletes ebben az esetben kevés. Bármilyen segítségre szükségük van, most szóljanak. Laci! A hallal akkor megleszünk?

A főszakács fehér kabátja gombját csavargatta.

— Egyet mondók, főnök! Én a felelősséget csak úgy vállalom, ha a szállítással kapcsolatban megoldódnak a problémák. Se túl későn, se túl korán...

— Ezért én felelek. Ibolya, á sültek, saláták... — fordult az idős asszonyhoz Kismányoki.

— Nyugodjon meg, főnök, a tíz ujjúkat is megnyalják.

— Szalainé! A tálalás a maga dolga.

— Kiállításra vihetik, úgy meg lesz az csinálva...

— Utoljára maradt a cukrász, Czirákovics Lajos.

— Lajœ bácsi! Apró süteményt. Sokfélét.

Az idős ember hosszan, körülményesen 'készülődött a válasznak, már a megtiszteltetés miatt is, hogy végre ő is megmutathatja, mire képes.

— Ezzel megvolnánk. Mindenki mehet a dolgára.

Kismányoki az íróasztalán matatott, egy szállítólevelet

keresett, amivel beolvashat a nagykemek, már megint késtek... A csoszogásra fölnézett, Czirákovics még mindig ott toporgott az asztala előtt.

— Lajos bácsi! — nézett rá szenvedve az üzletvezető. Bácsizta a cukrászt, holott majdnem egykorúák voltak.

— Az emelés ügyében... — mutogatta rossz fogait Czirákovics, és émelyítő krémszagot árasztott maga körül. — Meg lett beszélve...

Kismányoki az égre emelte tekintetét.

— Máskor, Lajos bácsi, máskor!

— Megegyezés történt, hogy ebben a hónapban.

— Nézze, ha meg leszek magával elégedve, nem bánom.

Czirákovics felvidult.

— Majd nézze meg, Kis- mányöki elvtárs, amit én az asztalra teszek!

* * *

Felvirradt a nagy nap. Az üzemi kultúrház nagytermében elhangzott az ünnepi beszéd: Lajtos olvasta fel hosz- szan, terjengősen, kiteregetve papírjait. A főmérnök és a párttitkár izgultak legjobban, nehogy felcserélje a lapokat. Simán, bakizás nélkül jutott a végére.

Az emelvényen mozgolódás támadt. A magas vendég emelkedett szólásra. Röviden, közvetlen mondatokkal méltatta az évfordulót. Óvott attól, hogy az ünnep- ség-centrizmus háttérbe

szorítsa azt, ami a lényeg: a mindennapi termelőmunkát. Papír nélkül, könnyedén fogalmazva, határozottan, fordulatosán beszélt. Lajtos kicsit irigykedve figyelte. „Ja, ha nekem is volna annyi szabad időm, hogy szónokképzőbe járjak...”

Aztán minden haladt a megszokott mederben. A díszteremben villogott a fényes teríték, a kikeményített fehér abroszok szinte ropogtak. A protokoll-sor- rend szerint elfoglalták helyeiket a vendégek

Az ajtóban pincérek jelentek meg, a remekül feldíszített hidegtálakkal. A bámulat moraja futott végig a termen. Majd hosszabb csend következett. Csak a jó ízű étkezések meghitt zöreje hallatszott.

Pár perc múlva Kismányoki diszkrét pohárcsengetéssel adott jelt.

— Kedves vendégeink! Engedjék meg, hogy az évforduló alkalmából szocialista brigádunk ajándékát átadjam Tornyos elvtársnak.

Kinyílt a forgóajtó és Czirákovics hozta szalagos tálcán alkotását. Egy hatalmas tortát, amelyen a nagy ember képmása volt látható. Cukormáz arcvonásain megmegcsillant a fény, az ízes dió- és mandulareszelék tömörséget sugallva formázta ki a hajat, bajuszt, szakállt. A maga nemében páratlan

ajándék a vendég előtt ékeskedett teljes pompájában. Az öreg cukrász egy ideig meg- hatottan bámulta élete legtöbbet ígérő munkáját, és az emelés járt a fejében, amit most halálbiztosan megkap. Keveset időzött itt persze, csak az illendőség kedvéért, hogy tudják meg: kié a mestermunka.

A vendégek önkéntelenül tapsba törtek ki. No, nem egészen önkéntelenül, Kismányoki verte össze legelőször a tenyerét.

Tornyos elvtárs meglepetésében tüdőre nyelt néhány finom falatot, és letette az evőeszközöket. Az arca bí- borszínűre, vészt jóslóra változott.

— Kinek az ötlete volt ez az ízléstelenség? — fordult Lajtoshoz.

Most Lajtosra jött rá az ijedelem.

— Kinek az ötlete volt? — ismételte jó hangosan, hogy ő fedve legyen. Talán így még kimászhat ebből a sla- masztikából.

Munkatársai és a vendégek halkan és hangosan ismételgették: Kinek az ötlete volt?

Tornyos elvtárs intett a sofőrjének. Szép lassan felállt — így még szörnyűbbnek hatott a jelenet —, és ment a kijárat felé.

Kismányoki rémülten nézte. A szívét jeges kéz szorította össze.

— Ha most összeesnék és elvinne a mentő... — sóvárgott föl benne a megváltó megsemmisülés.

De nem történt semmi baja. Kimenekült, az irodájába zárkózott, és vizes borogatást tett a mellére, j — Az ember kiteszi a lelkét. Most aztán fuccs a japán permetezőnek! — bor- zongott meg a hideg víztől.

Lassan visszatért életereje. A bosszúvágy kerítette hatalmába. „Na, megálljon, Lajos bácsi!” Egy konyha- lányt az öregért szalajtott. Czirákovics mit sem sejtve tűnt fel, jókedvűen, kissé spiccesen is, hiszen a nagy munka után kijár néhány kupica.

Riadtan hőkölt meg, látva a Kismányoki eltorzult arcát.

— Lajos bácsi! Maga beszélt rá! Maga beszélt rá. A maga ötlete volt. Tönkretett. De én kibabrálok magával. Megemlegeti még a tortáját!

Czirákovics értetlenül hallgatta. Nem fért a fejébe, remekül dolgozott, és ez itt sértegeti, fenyegeti!

Feltolult benne is az indulat.

— Te... te... ne magázz engem — mondta remegő hangon.

Kiment, és becsapta az ajtót. Billent körülötte egyet a világ. A terembe keveredett, maga sem tudta, hogyan. Belesett, már ífresen találta a díszesen megterített asztalokat. Néhány pincér hordta le a finom, ínycsiklandó, szinte érintetlen tálakat, egyikük röhögve markolt bele kézzel a bor- júnyelv-építménybe. A szájába tömte a csemegét.

Az asztal főhelyén ott árválkodott — ragyogott a sértetlen, meg sem karcolt torta. A nagy ember képe a hőség ellenére sem olvado- zott, élethűsége semmilyen szempontból sem szenvedett csorbát. Czirákovicsot elöntötte a keserűség. Fölkapott egy fél üveg konyakot, és két nyelintésre eltüntette.

— Hát élet ez? — pillogott a hirtelen kábulattól. Szavait közvetlenül a nagy emberhez intézte. — Hát, kérem, lehet ezt művelni egy dolgozó emberrel? Any- nyi év után? Tőled, kérdem, öreg harcos! Itten ezt a dolgot valahogy másképp is lehetne intézni? Azt a nyavalyás emelést, azt mért kell kunyerálni? Hajnali háromkor kelek!... Én a brigádban is... Olyan ember vagyok. .. aki megadja a tiszteletet. De meg is követeli! Engem egy Kismányoki ne Lajos bácsizzon! Igazam van vagy nincs igazam?

Az öreg cukrász nem akart hinni káprázó szemének: a

kép hunyorított egyet, hogy: Igazad van, Lajos! Aztán felállt a tortáról, lerázta magáról a cukormázat és eltűnt a teremből.

Ügy tűnik, emlékezéseit és vallomásait folytatja MÉLI- USZ JÓZSEF (1909—) Bukarestben élő, a hajdani nagy KORUNK Gaál Gábor melletti segédszerkesztője, européer költő és romániai magyar kommunista, a Kriteri- onnál most megjelent, címében az előző kötetre (Az illúziók kávéháza) utaló Kávéház nélkül félezer oldalas gyűjteményében. Elegyesebb tartalmú e kötet, mint az előző, nagy írásokat tartalmazó könyv volt, de talán így még hívebb tükörképet ad erről a nyugtalan szellemű, töretlen világnézetű íróról. Olvashatunk a kötetben prousti—manni—má- rais stílusbravúrral megírt nyugat-európai útirajzokat. Élvezhetünk novella izgalmú leírásokat megálmodásokat különböző találkozásokról: a fotós Brassai mesterrel, Je- beleanuval, Kassákkal, Szilágyi Andrással, a másik Korunk-beli harcossal-íróval, Kacsó Sándorral és Stancu- val. Aztán lelünk avantgardista verset és csokornyi műfordítást, végén izgalmas, kérdés-felelet forrpájú „ismeretterjesztést” a szellem és az eszme történetéről, nézetekről, eseményekről. És mindenütt előbukkan a — nevezzem így — „vezérkari főnök”: Gaál Gábor neve, alakja, helytállása, példája. Lehet, hogy Méliusz kisebb munkáit fogta e kötetben össze, de ezek nemcsak érdekességükben, megformáltsá- gukban is méltó párjai a legjava Méliusz-írásoknak.

Csehszlovákiai magyar kiadványok iránt érdeklődve a könyvárus két Madách-ki- adású verskötetkét nyomott kezembe. Megvallom, amikor szlovákiai magyar költőkről hallok, fiatalságom éveiből való költő-olvasmányaim ízét érzem. Szememben a költészet ottani szintjét Győry Dezső, Morvay Gyula, Forbáth Imre, Sáfáry László versei formázták, s ha ma olvasok szlovákiai magyar költőt, önkéntelen a viszonyítás bennem. ZS. NAGY LAJOS csaknem szó szerint veendően dalokat tartalmazó (Isapur dalai) az epével, gúnyolódással, kissé vidéki Villon-pózban megírt verseiben az lepett meg, hogy ez az éles szemű költő milyen hamar lemond nagyobb lehetőségeiről a könnyed csip- desés gyors sikeréért. A derűlátásáról írt, hat versből álló füzére mindenképpen a kötet teteje, ezért igazán érdemes volt elolvasni. VARGA IMRE pozsonyi költő, kritikus, A medve alászáll című kötete sokkalta inkább tudatos, iskölázott, céltudatosabb költőt mutat. Varga legjellemzőbbje választékos, a csallóközi népnyelvhez sok hajszálérrel kötődő nyelvezete. Képalkotó ereje tündökletes, kiválóan alkalmazza a lóugrásos gondolat-tovább- fejtést, s ezzel eljutottunk a kérdéshez: ha így együtt minden, mi következik ezen túl?! És ekkor derül ki, hogy ezen túl az én-líra, a helyzetdal. a rokoni medveénekekből és ,a féltegnapi nyugati lírával elegyített modem szöveg következik — Olykor bámulatos költői lendülettel (Ügyetlen faliképek, A szép lila róka). Valahogyan négy fal közti líra ez a költészet is. (Mint számtalan mai versgyűjtemény.) Sehogyan sem találtam meg a köldökzsinórt ahhoz a régi költői csoporthoz, a 35—40 éve olvasotthoz. Sajnos, e kötetek elolvasása után költészetre szomjas maradtam.

MILORAD JANKOVIC (1925—) szebb prózaíró nagy sodrású, romantikusan izgalmas, olvasmányosan is szép történelmi regényt írt a békési—csanádi—bihari magyar jobbágyok, parasztok és Pero Szegedinac szerb határőrkapitány németellenes, új- kuruc felkeléséről, mely 1735 tavaszán robbant ki a közös sérelmek, terhek miatt. Az egymás mellett élő, a Rákóczi-szabadságharc idején még egymás ellen uszított két nép, a szerb és a magyar jobbjai ezen a tavaszon egységbe tömörültek. A régi gyakorlat, a megosztás ismét győzött, elbukván iszonyú megtorlásban szenvedtek mártírhalált a békés- szentandrási magyar forradalmárok és Pero Szegedinac. Jankovic nagy szolgálatot tett nemcsak a közös múlt feltámasztásával, az egymásra utaltság meggyőző felmutatásával, de regényírói gyakorlatával is : hitelt szerzett a történelmi regénynek... E sorok írója 1957 tavaszán — behatóan megismervén és feldolgozva a szentandrási felkelés magyar anyagát — regényt szándékozott írni a szentandrási felkelésről, de kiadói rábeszélésre elállt tőle, mivel akkoriban eladhatatlan témának ítélték a paraszt- felkelést. Igaz, alulírott inkább egy Körös-menti job- bágyfi szemszögéből szándékozott megfesteni a forradalmat, s kevesebb fényt fordított volna az urak világának ecsetelésére. Jankovic fordítottan dolgozott: az arisztokrácia és a tiszti kaszt szemével láttatta ,a felkelést, de becsületére legyen mondva : kellően hangsúlyosak a szerb, a magyar és román jobbágyok alakjai, szózatai is. Ez indokból is nyugodt lélekkel meri a recenzens olvasmányaink közé ajánlani Csuka Zoltán szép magyarságú, pontos és költői fordításában a Maros menti ének című jeles, szomszédságbeli regényt.

Varga Imre

Takács Győző: Kerámiaterv