Békés Megyei Népújság, 1978. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-15 / 63. szám

O 1978. március 15., szerda Dajka mese A kislányból csinos fia­talasszony lett, mióta nem találkoztunk. Most úgy be­szélgetünk Klárival, ahogy felnőttek szoktak munká­ról, lakásról, családi örö­mökről és gondokról. — Hát a versmondás? — kér­dezem, mert ismeretségünk egy irodaim^ színpad mun­kája közben köttetett. — A próbákra, szereplésekre nincs időm, de ha egyedül vagyok otthon, most is ver­seket mondok — közli Klá­ri, majd pici szünet után (mennyi várakozás, öröm, félelem, büszkeség fér bele néhány másodpercnyi szü­netbe) hozzáteszi: én már csak a gyermekeimnek „szavalok” majd. Hányszor próbáljuk indo­kolni az öntevékeny művé­szeti csoportok létjogosult­ságát ... De a rengeteg érv között talán még egyszer sem hangzott el, hogy ezek a fiatalok anyák, apák lesz­nek, akiktől verseket, me­séket várnak, kérnek, köve­telnek a gyerekeik. Azonnal próbára teszem magam: milyen verset, me­sét mondanék az autóbu­szon (mert itt találkoztunk Klárival), ha netán a kö­zelemben nyüzsgő kis pu­fók srácot — hogy lány, vagy fiú, azt nem tudom — meg akarnám hódítani. Ez a műfaj mindig kedves volt nekem; sőt annak idején még kollokválnom is kellett gyermek- és ifjúsági iroda­lomból, most mégis csak valami régi-régi rigmus jut eszembe: „Egér, egér, kis­egér, / Van-e fogad hófe­hér? / Adjál nekem vasfo­gat, / Adok neked csontfo­gat!” Emlékszem, hogy sokáig kultikus jelentőséget tulaj­donítottam ennek a mon­dókának. Most, mikor „sza­porodik fogamban az idegen anyag”, különösen jó len­ne, ha hatna a varázsversi. .» Leszállván a buszról, a házban több felnőttet is kapacitáltam : mondjanak gyermekverset. Csaknem mindenki tudott, s csaknem valamennyien a homályba tűnő gyermekkor mélyéről bányászták elő. Amennyire emlékszem, nem óvodában, nem iskolában tanulták. Az irodalomtörténészek megemlítik, hogy Puskin­nak csodálatos képzelőerő­vel megáldott, nagy mese- és népdalkinccsel bíró daj­kája volt. Vajon ismeménk- e ma a költő nevét, ha ez a tehetséges ember — aho­gyan a pszichológusok mondják —, ingerszegény környezetben nő fel? Ter­mészetesen nem ezen aka­rok meditálni. De arra már érdemes figyelnünk, hogy eltűntek, vagy legalábbis megfogyatkoztak a dajkák, a dajkaszívű anyák, azok az asszonyok, akik érzése­ket és gondolatokat hinte­nek el és tartanak ébren a gyermekek lelkében. A rengeteg meséskönyv, a tévé, a rádió, a telefon­mese sajnos nem pótolhat­ja őket. Személytelenek. A gyerek szeretne a mesélő ölébe ülni, s főleg — min­duntalan megszakítva a történetet — visszakérdezni. A közelmúltban kitűnő kis barátom — miután rajtam kívül mindenkit eltávolított a szobából (ebből látszik, hogy fórumon nem lehet mesélni egymásnak) — ar­ról érdeklődött, hogyan al­szik el a függöny, nem ha­ragszik-e a villanykörtej ha éjszaka felébresztjük, s nem lenne-e jobb, ha lefek­tetnénk a kabátot? Az utol­só kérdésre végre tudtam felelni — hála József Atti­lának. Péter barátom ter­mészetesen nem ismeri még az altatót, de hát azt el sem tudja képzelni, hogy „fogason alszik a kabát”. A kabát csak széken tud aludni, így szunnyadozhat az esetleges szakadás is. Világos, hogy a négyéves Péter — mint ahogy a leg­több gyerek — költő. Köl­tői módon látja a világot. Majd elrontják az iskolában — szokták mondani. Nem­csak az iskolában — told­hatjuk meg. De mi lenne, ha nem rontanánk el őket? Többet, sokkal többet tart­hatnánk meg fogékonysá­gukból. Nincs időnk? Nincs elég. A gyermekek gondo­zására, táplálására felké­szülnek a fiatal anyák. És a mesére, a versre, a szel­lemi dajkálásra? Az apák­ról már nem is beszélek ... Péter barátomnak — aki emeletes ágyában oly köny- nyen személyesítette meg a tárgyakat — egyetlen iga­zán hozzá illő verset, vagy mesét sem tudtam mondani. Csak később jutott eszembe Devecseri néhány sora, melyet ezúton küldök el: „Apám — így szól a kis bálna — / hadd mehessek el a bálba” / „Nem mehetsz el, fiam Péter, / Nem vagy még egy kilométer”. (gyarmati) Lipcsei nemzetközi könyvvásár Jelentősen fejlődött Ma­gyarország és a Német De­mokratikus Köztársaság könyvforgalma, s folytatód­nak a két ország kiadói kö­zötti kooperációs akciók is — jelentették be azon a nemzetközi sajtóértekezleten, amelyet a lipcsei tavaszi vá­sárral párhuzamosan folyó nagyszabású lipcsei nemzet­közi könyvvásár alkalmából rendeztek. A lipcsei könyvvásáron — a világ egyik legrangosabb és évszázados tradíciókkal rendelkező „könyvparádé­ján” — az idén 20 ország és Nyugat-Berlin 160 kiállítója vesz részt, mintegy 800 ki­adó és könyvkereskedelmi vállalat megbízásából. Kiállít Lipcsében az ENSZ és a vi­lágszervezet több szakosí­tott szervezete, így az UNES­CO, az Egészségügyi Világ­szervezet stb. Valamint a „Béke és szocializmus” nem­zetközi kiadóvállalat. A leg­nagyobb kiállító az NDK, amely mintegy 10 ezer köny­vet mutat be, köztük 3 ezer újonságot. A magyar könyvet a vá­sáron 16 kiadó nevében a Kultúra Vállalat, valamint immár tizedszer, az önálló külkereskedelmi joggal ren­delkező Cartographia Válla­lat képviseli. A vásáron mintegy 2 ezer Magyaror­szágon kiadott, illetve koo­perációban — köztük ma­gyar—NDK együttműködés­sel — készült mű látható a könyvkiadás minden terüle­téről, az elmúlt három év anyagából. A magyar—NDK kultúrá- lis árucsere — aminek zöme könyv — az idén mintegy 2 millió rubel értéket tesz ki, s ennek negyede koope­rációs jellegű. 1977-ben 10 százalékkal emelkedett a kulturális művek cseréjének értéke a két ország között. Mind nagyobb arányú a magyar—NDK térképcsere Szeptember 3-tól 24-ig újból megrendezik Lipcsé­ben „A világ legszebb köny­vei” kiállítást. Szlovák pávakör Szarvason Az egyik fellépésen Zsuzsi néni szólót énekek.. Réges-régi parasztház. Fa­la tüntetve virít vakító fe­hérségével, ha más is ma már a módi, én vagyok a legfehérebb, a legtisztább... —• hirdeti. Az apró ablakok sötéten tekintgetnek a szarvasi ótemető bánatos sírköveire. Távolról ének 'hallik, temetnek valakit. Óvatosan benyitok a ka­pun. A neszre a láncát va­dul rángatva csaholni kezd a kutya. Tomasovszki Mi- hálynét mosás közben le­pem meg a kiskonyhában. Miközben bemutatkozik, megtörli kezét, megigazítja fej kendőjét, s tétován hely- lyel kínál. Közben előjön a szobából a lánya is, s éles hangon mondja: — Anya! A Népújságtól jöttek magához. A pávakör­ről érdeklődnek. — Jól van, ne kiabálj, ér­tettem: — mondja az idős asszony —, kicsit megrom­lott a hallásom mostanában, de azért nem kell ennyire hangosan beszélni — teszi hozzá nevetve. Leül velem szembe. Néha elkalandozik a témától, ilyenkor az arcát figyelem. A nehéz sort élt idős embe­rek szigorú, ráncokkal ba­rázdált vonásait a hihetetle­nül vidám tekintet lágyítja meg. Ilyenkor az unokákról, dédunokákról vagy a fiatal­ságáról beszél. Arcok, emlékek, nevek vil­lannak fel, süllyednek visz- sza a múltba. Jólesik hall­gatni, nem szakítom félbe... — Az MNDSZ idejében kezdődött. Az akkori előadá­sok célja a gyűjtés volt. ■■■■■■■■■■a Kürti András: Csókol: Renate 26. — Az Omnisap szolgáltató rendszerének — hallom a falról — a legfontosabb tá­jékozódási bázisa emberi re­lációban — a konstans bio­rezgés. Fél éve tértünk rá az azonosítás e formájára, sikerrel. Egészen az ön ese­téig. A konstans biorezgés­számon alapuló regisztrálás éppen úgy Aarles lakosságá­nak érdekében történik, mint az Omnisap bárminő más tevékenysége. Az Om­nisap kiberno-automatikus szisztémájának minden ve­zérlő és vezérelt egysége a robotika első és második alaptörvényének megfelelő­en készült: az embert kell szolgálnunk és védenünk, az embernek kárt nem okoz­hatunk. Azért hangsúlyozom mindezt, hogy belássa: jó ügyet segít, ha rendelkezé­sünkre bocsátja a biorezgés­szám megváltoztatásának ön által feltalált módszerét, hogy ennek megfelelően mi is megváltoztassuk, Josít- suk regisztráló eljárásunkat. — Nem értem önt — adom a bambát —, hisz épp az előbb mondtam, hogy va­lószínűleg írok róla egy cik­ket. Feltételezem, hogy ön is tud olvasni. Ha nem, ak­kor majd felolvastatja magá­nak valakivel. — Hm — mondja a Tör­pe —, arra is meg szeret­ném kérni Kopra urat, hogy ne publikálja ezt a mód­szert. — Miért? — A magyarázat kézen­fekvő. ön azt is említette, hogy a biorezgésszám vál­toztatás bárki számára könnyűszerrel megoldható. — Pontosan ez a helyzet. — Beszélt már valakinek erről műveletről? — Még nem. — Nagyszerű. Kérem, ne is tegye. Gondolja meg, ez veszélyeztetné egész ügyin­tézési rendszerünket. Értel­mét veszítené az a hatalmas regisztrációs munka is, amelyet eddig végeztünk. Meginogna, felbomlana a gazdasági, szociális és egyéb irányú menedzselés. Kezd­ve attól, hogy kétségessé válna egyszerű telefonkap­csolatok megteremtése, kö­zönséges üzenetközvetítés, az egyéni szolgáltatás, egé­szen a nagy volumenű ke­reskedelmi és más ügyletek gyors, megbízható, írásos bizonylatok nélküli lebo­nyolításáig. Amennyiben ké­résünknek eleget tesz, csak velünk közli a módszerét, nem ismerteti senkivel sem szóban, sem írásban, hogy anyagi kár ne érje, kiutal­tatom önnek azt a honorá­riumot, amelyet a helyi lap fizetne érte. ötven koronát. Nos? Hát a Törpére sok min­dent lehet mondani, de hogy könnyelműen szórná a közpénzt, azt semmiképp. Egy hosszúujjú férfipulóver árán venné meg zseniális fel­fedezésemet! Ez a fukar­ság viszont megkönnyíti számomra, hogy nagy vona­lú Gráll lovag lehessek. — Nem tartok igényt a honoráriumra — jelentem ki. — Elvi szempontból. Magyar újságíró csak olyan pénzt vesz fel, amelyért ke­ményen megdolgozott. — Felnézek a mennyezetre, nem repedt meg, hja, a szo­lid dán építőművészet. — A biorezgésszám megváltozta­tásának módszerét díjmen­tesen magyarázom el önnek. És önön kívül csak egyetlen ■’arlesi lakosnak. Ügy, hogy * illetőnek előbb szent es­küjét veszem, miszerint a titkot csak akkor hozná nyilvánosságra, ha ön nem tartaná be a feltételeimet. Személyes ellenőrzést nem gyakorolhatok, hat óra húszkor ugyanis elpöfögök a menetrendszerű hajóval. Áll az alku? — Milyen feltételei van­nak Kopra úrnak? — Feltételeim a követke­zők : először is ... Mint római katona a vár­tán, úgy áll őrt kis Erik a fészer oldalánál. Lábánál a fedeleskosár, a zsákot a melléhez szorítja feltehető­en azért, hogy a két hatal­mas dogg, Gorm és Helga ne köthessen közelebbi is­meretséget a cicával. — Minden rendben? — — kérdem. — Minden rendben. — Tessék, itt vannak a daxligyerekek. Mind a há­rom állatot épp oly ügye­sen, ahogy elloptad, most visszaszállítod. És ami tör­tént, szigorú titok. Nem ké­rem rá a becsületszavadat, bátor és szilárd jellemű fia­talembernek ismertelek meg, fogadkozás nélkül is bízom benne, hogy nem árulsz el. Üjból felizzanak a maxi- szeplők az arcán, tekinteté­ből árad a boldogság és a büszke öröm. Azt gyanítom, hogy ez a mai nap tulaj­donképpen nem is az én nagy napom, hanem inkább az övé. Következik a hagyomá­nyos kézszorítás, aztán a kœàr, a zsák, a kölyök már nincs sehol. A fészerhez ballagok, el­húzom a reteszt. — Vége a rabságnak, fá­radjanak ki a fényre, höl­gyeim és uraim! Elsőnek a szemüveges Il­se lép ki. Izgatottan néz kö­rül. — Hol a fiú? Csak nem történt vele valami?! (Folytatjuk) 1947—48 körül — már nem emlékszem pontosan — elő­adásokat rendeztünk, gyűj­teni jártunk, hogy a pesti népeknek .segítsünk. Ami összejött, autóval vitték fel Pestre. Persze nem ment ez olyan simán, volt. hogy a gazda az ajtóból kiabált ki: — Menjetek innen ! Nem szégyenletek itt kódulni..-.? Később, a nőtanács idején már igazi műkedvelői cso­portot alkottunk. Piri néni, Janurik Matyi bácsi felesé­ge vezetett minket. Amikor meghalt szegény, ment ki merre látott. Aztán egyre többen szóltak nekem, hogy Zsuzsi néni ! Mikor látjuk megint a szarvasi, szlovák lakodalmast?... Elmentem Matyi bácsihoz, csináljunk újra csoportot. Nem, nem ment bele! No, erre fogtam magam, próbáltam összeír­ni a lakodalmas szövegét, da­lait. Negyedik nekifutásra sikerült. Újra összejöttünk. Nekem lett igazam, nem Ma­tyi bácsinak: látja, ha egy király meghal, van helyette másik — mondtam neki... Szóval elkezdődött a mun­ka. Akkor még jobban jöt­tek a fiatalok a szlovákra, mint ma. Micsoda előadások voltak ! — 1969-ben kerültünk a kultúrházhoz. 1972-ben pedig nemzetiségi pávakör lettünk. Jó ez így, bár addig is prí­mán megvoltunk. Amikor a lakodalmast bemutattuk, mindig volt birka az elő­adásra. Fel is kiabáltak a színpadra: de jó illata van annak a pörköltnek, adja­nak nekünk is... ! Azóta én vagyok a pávakör vezetője. Van munka elég. A legnehe­zebb, amikor műsort állí­tunk össze. Ne azt, hanem ezt! Miért, ezt, és nem amazt? — fújja mindenki a maga nótáját. Aztán .vala­hogy mindig kialakul, és nem is akárhogy! Tavaly Sarkadon jó minősítést kap­tunk. Még ki is emelt min­ket a zsűri, hogy milyen szép. eredeti dalaink van­nak. Haj, nagy volt az öröm. Tudja, hogy van ez! Idős emberek vagyunk, csak úgy magunktól csinálunk min­dent. Pedig volt ott olyan csoport, amit tanár tanított be. Mi meg? Be is vallom, nem szégyellem, még a kot­tát sem ismerem, de így is lehet tiszta szívből énekel­ni. .. Így emlékezetből, aho­gyan anyámtól, meg nagy­anyámtól tanultam. Amikor legeltettem, csak úgy fújtam a többi gyerekekkel. Éppen most, öreg fejjel hagynám abba? Most érdemes tovább­adni! Sokszor jönnek taná­rok meg a rádiósok is. hogy Zsuzsi néni így, meg úgy! Énekeljen nekünk. A Röpülj páva körrel sokfelé jártunk már, bár mostanában igen­csak pihentetnek minket, még a szlovák bálon sem voltunk. Voltunk Vésztőn, Sarkadon, Eleken, Kondoro­son is, sorolhatnám tovább. — Csak ne dolgozna any- nyit! — vág a szavába a lá­nya. —, Mindig mondom ne­ki, mikor itthon az egész gárdának körmöli a nem tudom én hány strófás da­lokat. Nem haragszom én, mert csinálja még vagy 50 évig, de legalább kímélnék egy kicsit. Az unokáit is egész megbolondította... — Azért beszél így, mert még nem csinálta... Három unokám már elkerült a ház­tól. közülök a két lány az én vérem. Szeretnek danol- ni, táncolni nagyon. A kis dédunokám most három­éves, de már mutatja, hogy verik a csizmát... Remélem nem felejtik el, amit tanul­tak tőlem! Beszélgetés közben képe­ket vesz elő, elmondja tör­ténetüket, végül a fehér blúz kerül elő, amiben fel­lép. Két jelvény van gondo­san ráöltögetve, „hogy le ne essen a gyenge kapocs­csal”: az egyik az 1972-ben kapott „Társadalmi Munká­ért”, a másik pedig az 1973- bdh átvett „Szocialista Kul­túráért” kitüntetés. Hétfőn esténként vidám citeraszó, énekszó szűrődik ki a művelődési központ egyik terméből. Próbálnak a pávakör tagjai. Zsuzsi néni az énekes asszonyok élén, Hanzó Mihály a citerásokat vezeti. — Én is régen, még a nő­tanács idején kezdtem. Vagy talán nem is akkor, hanem valamikor suttyó legény ko­romban, a vecserkákon. Így neveztük a szerdai és szom­bati összejöveteleket, ahol táncoltunk, énekeltünk és persze mindezt citerával kí­sértük. Ezt a hangulatot pró­bálom felidézni magamban mindig, ha a hangszer mellé ülök, s nem is nehéz, elég, ha megpendül néhány hang... — A régi műkedvelő cso­portban ismertem meg a feleségem, ö énekelt. Azóta született három lányunk, az asszony nem járhatott to­vább, de én maradtam, s nem bántam meg. Kedvenc időtöltésemnek élhetek, és még a világot is láthatom. Az egyik társammal még Csehszlovákiába is eljutot­tunk. — A család? Büszke rám. Minden előadást végignéz­nek, megtapsolnak. Évike, a legkisebb lányom szereti ta­lán legjobban a zenét, már szépen hegedül, pedig még csak ötéves. Néha segítek neki. ahogy tudok, talán azért vállaltam a szlovák kollégiumban is a citerataní- tást. Nincs annál nagyobb öröm, ha a gyerekeim keze alatt felismerek egy-egy, számomra oly kedves dal­lamot __ — Most, persze idő szű­kében vagyok. A legnagyobb lányom, Jutka most 18-án esküszik. A családban tán soha nem volt ilyen izgalom, készülődés. Szép nagy eskü­vőt akarunk, a pávakör is ott lesz. Hogy vőfély, szlo­vák szokások lesznek-e? ök csinálják, nem tudom. Igaz, mondták, lesz valami meg­lepetés. Lehet, hogy ez? — csillan fel a remény a sze­mében. Nem beszélhetünk tovább, folytatódik a próba, de mintha Hanzó Mihály hangszere pendülne a leg­vidámabban, a legropogó- sabban, miközben gondolat­ban talán már a lánya me­nyecsketáncát kíséri ezzel a szép szlovák dallal.- Nagy Agnes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents