Békés Megyei Népújság, 1978. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-14 / 62. szám

1978. március 14., kedd Nagy sikerű zongoraverseny Szarvason A Békés megyei Tanács művelődésügyi osztálya, a szarvasi Városi Tanács mű­velődésügyi osztálya, vala­mint a szarvasi zeneiskola Chovan Kálmán halálának 50. évfordulója tiszteletére zongoraversenyt rendezett a megye zeneiskolásai részére. Korábban — 1975-ben — már rendeztek egy hasonló versenyt, s a sikerre való tekintettel a jövőben szeret­nék hagyománnyá tenni a fiatal muzsikusok vetélke­dését. Ezúttal március 10-én, pénteken délelőtt 9 órától este 6 óráig folyt a verseny, amelyen 70 különböző kor­osztályú növendék mérte össze a tudását. Az érdek­lődést mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a ze­neiskola hangversenytermé­ben telt ház kísérte a ver­seny fordulóit. A zsűri — melynek tag­jai S. Láng Etelka elnök, a budapesti IX. kerületi ze­neiskola vezetője, Delley Jó­zsef, a Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskola szegedj tagozatának tanára és Ke­rek Ferenc, a szegedi Tö­mörkény István Művészeti Szakközépiskola tanára — végül eldöntötte, ki szerepelt a legjobban. Az első helye­zettek a 2. osztályban Ka­zár Mátyás békéscsabai, a 3. osztályban Kovács Miklós és Born Gergely ugyancsak békéscsabai, a 4. osztályban Szabó Mariann békési, az 5. osztályban SchrifferJ: Gab­riella gyulai versenyzők let­tek. Az I—II. középfokú osztály ifjú muzsikusai kö­zül a szarvasi Sinka And­rea, a III—IV. középfokú osztály versenyzői közül pe­dig Hidasi Erzsébet és Tóth Anikó, ugyancsak szarvasi zeneiskolások érték el az el­ső helyezést. A füzesgyarmati könyvtárban az elmúlt évben csaknem ezer beiratkozott olvasó volt. Legtöbben az általános iskolás ko­rúak keresik fel az intézményt, valamint a 18 és 30 éves korúak, akik 11 ezer kötet könyv közül válogathatnak. Igen népszerű a zenei részleg. A klasszikusokat kedvelő fiatalok 170 lemezt forgathatnak Fotó: Béla Ottó Kürti András: Csókol: Renate 25. — Ismét csak egy felvilá­gosítást szeretnék kapni. Ar­ra vonatkozólag, hogy... — Bocsánat — vág a sza­vamba. — Hogy-hogy ismét? ön nem szerepel az Omni- sap ügyfelei között, ön még eddig nem fordult hozzánk. — Dehogy nem. Tegnap éjszaka. És ma délelőtt is több ízben. Kopra Tibor va­gyok, magyar újságíró. Szál­lodát is a kibernetikus auto­mata szerzett nekem, önök­től kaptam részletes tájé­koztatást, miként juthatok el Lins professzor villájába. Továbbá az Omnisap útján adtam fel dísztáviratot, vet­tem golyóstollat. Nincs válasz. Karórámra nézek, stoppolom az időt. Három másodperc, hét, tíz! Elképesztően hosszú vára­kozási idő ez egy ilyen szu­per-elektronikus rendszernél, amely a pillanat tört része alatt kismillió hókusz-pó- kusz elvégzésére alkalmas. A tizenkettedik másod­percnél jár a mutató, amikor a falról ismét megszólal va­lamelyik félgömb . s szögletes doboz, mit tudom én. — Elnézést kérek az ok- vetetlenkedésért, lenne szí­ves igazolni, hogy ön Kopra Tibor? — Miért?! Tudtommal te­levíziós felvétel készült a fi­zimiskámról már a hajóál­lomáson. Csak nem változott a képem ilyen rövid idő alatt annyit, hogy az össze­hasonlító szerkezeteik nem fedik fel az azonosságot? — A telefotó szerint ön Kopra Tibor. Konstans bio­rezgésszáma alapján ön nem Kopra Tibor. Előveszem az útlevelem, a kamera felé tartom. — Tessék, rezgésszám ide, rezgésszám oda, én minden szempontból azonos vagyok magammal. — Köszönöm. Valamilyen műszaki hiba történt, a kontroli-automaták már ke­resik a hiba okát. — Azt kutatják, hogy mi­ért van kétféle rezgésszá­mom? — Elsősorban azt. Ezenkí­vül a mi értesülésünk sze­rint Lins professzor csalá­dostól Svédországban tartóz­kodik. Ez viszont nem egyez­tethető össze azzal, hogy ön az ő házukban levő lila kört násznál ja. Vagy erőszakos behatolás történt, vagy a családtagok közül valaki visszamaradt. Hű, az áldóját, erre nem számítottam. A végén még Egy olvasópályázat ürügyén a dévaványai Csepel Autóban — Dévaványa, Csepel Autógyár? Ács Annát kere­sem. — Recseg-ropog, sí­pol a telefon, inkább csak sejtjük egymás szavát a tnásnapi találkozóról, hatá­rozottan semmit sem érte­ni. Majd személyesen. Dévaványa házsoraival gidres-gödrös, sáros bekötő út köti össze a 220 ember­nek munkát adó üzemet, a Csepel Autógyár helyi egységét. Nem is külön gyár ez, a szeghalmival, a kö- rösladányival együtt alkot­ják a közös gyáregységet. Két-három műszakban ké­szítik itt a hagyományos autóbuszalvázakat, s egyéb alkatrészeket. A központi gyártól kiselejtezett, felja­vított gépeken, nagy haj­tással, sok-sok túlórával. Az üzemben ketten is várnak: Ács Anna, a szak- szervezeti könyvtár gondo­zója és Schédli István szakszervezeti titkár. — A három gyáregységet 30 kilométer választja el egymástól, ha valamit in­téznünk kell, de a „törzs­gyártól”, . Szigetszentmik- lóstól 220. Ez a távolság- aztán sok mindenre magya­rázat. Volt már ez a mi telepünk ' gépállomás, ME- ZÖGÉP-gyáregység, 1975 május elseje óta a Csepel Autóhoz tartozunk. A bér- fejlesztés kérdése nálunk állandóan napirenden van, nagyon nagy a különbség az itteniek és a központban dolgozó munkások fizetése között. Éppen a napokban járt Békéscsabán Méhes Lajos, a vasasszakszerve­zet főtitkára, ő is nagyon felfigyelt erre az ellentmon­dásra — mondja a titkár, majd odafordul a könyvtá­ros kislányhoz: — Javíts ki Ácsika, ha nincs igazam. Nemcsak a munka kellene ezeknek az embereknek, de színházbérletre, kirándu­lásra, művelődésre honnan vegyük a pénzt? „Ott a kulturális alap!” — mond­ják erre mások. Kimondani is kevés, beosztani meg nem is lehet azt a pénzt, amit ilyen célra kapunk: a én hozok bajt Renatera. Itt már csak a határozott fellé­pés segíthet. — Megnyugtatom a tisz­telt agykombájn-együttest, hogy nem vagyok betörő. Az pedig magánügy, nem tarto­zik semmiféle automatára, hogy hogyan kerültem ide. Ami viszont azt az állítóla­gosán állandó biorezgésszá­mot illeti, hát azt akkor vál­toztatom meg, amikor ked­vem tartja. Szíveskedjenek ezt tudomásul venni! — Kérem — tiltakozik a félgömb —, a biorezgésszám konstans, azaz egy személy­nél állandóan, véglegesen adott és különbözik minden más személy biorezgésszámá­tól. — Mesebeszéd ... Egy kis türelmet kérek, azt hiszem, csengettek, mindjárt jövök. Kiugróm a körből, kisietek a szobából, ki a kertbe. A tisztáson a helyzet változat­lan. A felnőtt dánok bezár­va, a kis dán éberen őrkö­dik. Előmarkolom az ingem alól a tacskókölyköt, csak most ébredt fel a drága, du­gom be a kosarába, amikor nedvességet érzek a tenye­remben, hát ez bizony illet­lenség volt részéről... A ke- ■:em a közeli locsolócsapnál egmosom, rohanás vissza, ^yúlnék a kosárba a másik kiskutyáért, de melyik a má­sik?! Olyan egyformák mint két tojás!... Töprengésre nincs idő, jöjjön a cica... Előhalászom a zsákból, fúj, karmol, nem, ezt nem tehe­tem az ingem alá, szétmar­cangol. Vagy kimászik. Mit csináljak? ... Nincs más megoldás, mind a két tacsi három gyáregység 1200 dol­gozója 7 ezer forinttal gaz­dálkodhat. Éppen annyi, hogy a szakszervezeti könyvtár fejlesztésére szánt munkásonkénti 8 forintért könyvet vehetünk. Átutal­tuk a központi könyvtárhoz Csabára, kész, másra nem futja tovább. Régebben, amíg önálló szakszervezeti pénztárunk volt, legalább tudtunk valamit költeni a tájékozódásra, ismeretszer­zésre is. Ma már csak a szó maradt, a meggyőzés: „Szo­cialista brigádok menjetek művelődni !” Anna, vagy ahogyan itt becézik „Ácsika” öt éve egyenesen az iskolapadból jött ide statisztikusnak. Ha­mar kellett valóságra for­dítani a könyvből tanulta­kat, s a gyakorlat bizony, bizony az eszményi elméle­teket ugyancsak megtépázta. Munkahelyéről, társadalmi „másodállásáról” mégis szeretettel beszél: — 1974 óta van nálunk szakszervezeti letéti könyv­tár, rendszeresen jönnek hozzám az emberek. Van, aki a gyerekének keres köte­lező olvasmányt, van aki magának, családtagjainak választ könyvet. Folyóirato­kat, napilapokat is lehet itt olvasni, csak azt a klubszo­bát szeretnénk otthonosab­bá tenni, ahol a könyvek vannak. Ezért emel szót most Pista bácsi, adjanak némi pénzt virágra, térítő­re, függönyre. — A központi SZMT- könyvtárban soha nem mondanak nemet', akármit kérünk is. Körülbelül más­fél hete cseréltük ki a könyveket, mert tőlünk is beneveztek 25-en a „Kell a jó könyv” olvasópályázatra. Az üzem Vörös Csillag Szo­cialista Brigádjából min­denki versenyezni fog. Ök aztán minden rendezvény­ből, mozgalomból kiveszik a részüket. Ott vannak a községi vetélkedőkön, a megyei közművelődési ver­senyeken, a „Ki tud többet ia Szovjetunióról?” helyi döntőiben. Amikor meg­bekerül az ingem alá, így is változik a rezgésszám, leg­feljebb majd megfürdöm, ha újabb inzultusok érnének ... — Már itt is vagyok! — toppanok ismét a lila körbe. — Ne is fáradjon az azono­sítással, ugyanaz a Kopra Tibor vagyok, mint az imént, csak vadonatúj rez­gésszámmal. Nagyon egysze­rű eljárás ez, valószínűleg meg is írom a helyi lapba, biztosan érdekli az aarlesie- ket. És akkor annyiszor tör­hetnek borsot a maguk or­ra alá, ahányszor akarnak! Mély hallgatás a falon. öt másodperc, tíz, tizenöt, húsz... ! — Látom és hallom önt — szólal meg ekkor, rögtön né­metül, egy energikus, fiatal férfihang, amellyel eddig még nem találkoztam. — Végre! Már azt hittem, hogy rövidzárlat támadt az automata-rendszerben. Len­ne szíves megmondani, hogy ma este hánykor indul a ha­jó Fredericiába? — Hat óra húszkor. Pár percre viszont még igénybe venném a türelmét. Tárgyal­ni szeretnék önnel a biorez­gésről. Engedje meg, hogy bemutatkozzam, az Omnisap központi vezérlőkészüléke vagyok. Az emberek általá­ban Törpének neveznek. — örvendek — mondom, miközben ódig tudom fegyel­mezni magam, hogy ki ne szakadjon a torkomból va­lami vad ujjongás. Tárgyal­ni óhajt velem a Törpe! Hurrá! Eddig minden úgy ment, mint a karikacsapás. (Folytatjuk) kaptam az olvasópályázatot meghirdető plakátot, lesza­ladtam a műhelybe:-ki sze­ret Gorkijt, Tolsztojt, Suk- sint olvasni? Aki pedig nem ismeri az orosz és szovjet irodalmat, azt rábeszéltem az olvasásra. Csak így le­het. Egy-két magányos pla­kát a falon, senkit nem vonz. Majd ha közeledik a pályázat beküldési határ­ideje, közösen beszélgetünk a könyvekről, segítünk egy­másnak. A gyárban dolgo­zók többsége olyan ember, aki szívesen dolgozik, tanul, segít másokon, csak a cél­ját, értelmét lássa ! — És a jó példát is a tár­saktól, vezetőktől! — szövi Anna mondandójába ta­pasztalatát a szakszervezeti titkár. — Csak hát mon­dom, az igazi kultúrálódás- ra nem sok idő és pénz jut. A sportra már többet szán­hatunk, ezt ki is használ­juk. Az oktatásban sincs miért szégyenkeznünk, 34 fiatal dolgozónk tanul kö­zépiskolában, 29 szakmun­kástanulónk van. Azok a munkatársaim, akik 20—25 éve, az alapítástól itt dol­goznak, a 8 általánost elvé­gezték, szakmát tanultak, vagy tanfolyamot végeztek. Talán csak 20 embernek nincs meg az általános is­kolai végzettsége. Az igen rosszul esik, ha egy-egy fia­tal segédmunkás felvételé­nél belenézek a papírjaiba és látom, hogy csak 6 osz­tálya van. Ki is jelenti ha­tározottan: „hagyják őt bé­kén a tanulással, azért jött dolgozni, hogy nyugta le­gyen!” Az ilyenek csak hu­szonéves korukban kezde­nek észhez térni. — Nem veszti el az em­ber mégsem a kedvét, lel­kesedését ebben a munká­ban, azt látja ez a kislány is — mutat a mellette ülő Annára. Tavaly 11 szocialis­ta brigádunk három kom­munista szombat bérét ad­ta a gyermekintézmények támogatására, KRESZ-par- kot építettünk, s az óvodá­ban is, az ágytól az asztalig minden megjavítunk, ha kell. Azt is tudjuk, hogy csak pénzzel nem lehet a közművelődési törvényt sem megvalósítani, a lelke­sedésben pedig már nálunk sincs hiány! Bede Zsóka Március 15-én befejeződik az elsősök beíratása Március 15-én fejeződik be országszerte a leendő 1. osztályosok beíratása. A pe­dagógusok — támaszkodva a szülők, a társadalmi aktí­vák segítségére — nagy gondot fordítanak arra, hogy minden tanköteles korú be­írásra kerüljön, senki se ma­radjon ki. Az együttműkö­dés az utóbbi években je­lentős mértékben hozzájá­rult a tankötelezettségi tör­vény mind teljesebb végre­hajtásához. A jelenlegi tan­évben az arra kötelezettek 97,2 ' százaléka tanul az álta­lános iskolák 1. osztályai­ban. Iskolaérettlenség miatt 3600 gyermeket mentettek fel, és mindössze 740 olyan kisgyerek van, aki képezhe- tetlenség, súlyos értelmi fo­gyatékosság és szülői ha­nyagság miatt nem került be az iskolába. ■ Az utóbbi években szá- ! mottevő erőfeszítések tör- S téntek azért, hogy a kicsik S megfelelően felkészüljenek g iskolai pályafutásukra. A S mostani elsősök 79,4 száza- S léka járt óvodába: arányuk • 4 év alatt 11,5 százalékkal S nőtt. Ezenkívül több mint ■ 20 ezer gyerek vett részt is- I kolaelőkészítő foglalkozá­■ son, s így a jelenlegi első­* söknek 99 százaléka része- i sült valamilyen előkészítés­■ ben. KÉP­ERNYŐ r Értelmes célok Változnak az idők, változ­nak az emberek. Ami évszá­zadokon át beidegződött szo­kás volt, most hamar fele­désbe merül. Városiasodó életünkben mind kevesebb a meghitt beszélgetés, hisz sok­szor az egymás mellett élők se nagyon ismerik egymást, ám a gyerekek mintha nem akarnának tudomást szerez­ni a rohanó tempóról. A gye­rekek játszani akarnak, egészséges ösztönnel keresik a társat a közös játékhoz, s kitörnek a felnőttek által szabott keretekből. Vasárnap délután a tele­vízióban két műsor is fog­lalkozott a tartalmas játé­kot, fiatalokhoz méltó ki- kapcsolódást kereső gyere­kékkel. Először az egy lép­csőház — egy őrs című mű­sorban a lakótelepen élő ap­róságok életével ismerked­hettünk. Régi grundok, be­láthatatlan faluszéli erdők helyett egy apró dombocska volt a bemutatott gyerekek „birodalma”. Persze, a srá­cokat nem zavarta, hogy a kőrengetegben összezsugoro­dott a saját világuk, s a tenyérnyi területen építették a sátrat, álmodták a bevehe­tetlen váraikat. Érdekes volt, hogy az egy lépcsőházban la­kó gyerekek milyen hamar rátaláltak hasonszőrű pajtá­saikra (míg a szüleik felte­hetően idegenként mennék el egymás mellett). A kis kö­zösségek alakulásának szabá­lyai szerint megválasztották saját vezetőiket. A legjob­ban bicikliző fiú lett a ke­rékpáros „banda” főnöke, s a legügyesebbek kerültek a lándzsások, a csuzlisok és más csoportok élére. Kide­rült, hogy a vezéregyénisé­gek zöme az úttörőőrsöknek is tisztségviselője, de mind­nyájan nagyon őszintén kö­zölték, hogy az úttörőfoglal­kozásokon hiányzik az a ba­rátság, amely a lépcsőházi csoportokat összetartja. Vitaindítónak szánták a tv-riportot, elgondolkodtató figyelmeztetésnek, hogy a játékban magukra hagyott gyerekek mennyire igénylik a felnőttek okos segítségét, irányítását. Valahogy úgy, mint ahogy a következő mű­sorban látott gimnázium tá­borvezetői irányítják a ro­mantikára vágyó fiatalokat. Egy alföldi középiskola tanu­lói ugyanis 15 év óta min­den nyáron felkerekednek és tanáraikkal együtt letáboroz­nak a Bükk festői vidékén. Először csak a természetsze­retete vitte a fiatalokat a kies tájra, később az értel­mes célokat keresők hasznos elfoglaltságra leltek nyári tá­borozásaik idején. A televízió előtt puha ka­rosszékben ülő felnőtteknek első látásra riasztó volt a veszélyes járatokba leeresz­kedő fiatalok vállalkozása, de lassan kiderült, hogy nem olcsó kalandvágy hajtja a fi­úkat és a bátor lányokat. Szaktanár vezetésével, jó fel­szereléssel, tudományos ala­possággal végzik munkáju­kat, s eredményeikre odafi­gyelnek a bükki nemzeti park szakemberei is. A be­mutatott fiatalok közül töb­ben már régen leérettségiz­tek, mégis minden nyáron visszamennek egykori iskolá­juk táborozására. Volt aki tudományos dolgozataiban használta fel a barlangok­ban szerzett méréseket, má­sak ezekben a táborokban kaptak kedvet a bányamér­nöki hivatáshoz. Egy lakótelep kisdiákjai­nak és egy középiskola fia­taljainak játékos és komoly célkeresése azt példázta, hogy nemcsak a tv-riportok- ban bemutatott gyerekeknek, hanem a mi fiainfcnak-lá- nyainknak is szükségük van a felnőttek okos, hozzáértő irányítására. S ha gyereke­inket jól segítjük, tőlük ta­nulva talán mi is könnyeb­ben kialakíthatjuk tartalmas emberi kapcsolatainkat. (Andódy)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents