Békés Megyei Népújság, 1978. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-12 / 37. szám

1978. február 12. vasárnap

Szokolay Sándor

az ifjú zenebarátok között

Szokolay Sándor, díjas

KossuthGazdag programot szervez az Országos Filharmónia megyei kirendeltsége február 13-tól az ifjú zenebarátoknak. Február 13-tól 18- ig hangversenyezik a Kodály vonósnégyes Körösla- dányban, Vésztőn, Dobozon, Gyulán, Sarkadon, Dombegyházán, Eleken, Békéscsabán, Tótkomlóson. Gyomán és Dévaványán. összeállításuk címe: Ismerkedés a húros hangszerekkel. A magyar és külföldi zenei élet állandó résztvevője ez a művészegyüttes, feladatuknak vállalják a mai magyar komoly zene népszerűsítését a világban. Ezúttal Haydn, Mozart-, Schubert-műveket játszanak.

A gyulai kamarazenekar,

és a szarvasi kamarazenekar Herbály András illetve Láng Gusztáv vezényletével az osztrák és a német zene alkotásaiból mutat be néhányat február 13-tól 17-ig Gyulán, Csorváson, Békéscsabán, Újkígyóson, Endrő- dön, Szeghalmon és Batto- nyán. Műsorismertető Fa- sang Árpád lesz.

Szokolay Sándor Kossuth- díjas zeneszerzőt mindenki ismeri megyénkben. A bé- kés-tarhosi zeneiskolában tanult. Sok más komoly zenei műve mellett a Vérnász, a Hamlet és a Sámson című operái világsikert arattak. Egyik újságunkban így nyilatkozott a zeneszerző: „Nem tartozom semmiféle iskolához, a magam útját járom. Ahhoz, hogy a művész megvalósítsa önmagát, nem elég a tehetség — tartás is kell.. A különböző divatos — rendszerint tiszavirág életű — stílusirányzatok cicomája alól mindig villanjon elő a mondanivaló igazsága, különben mivégre alkotunk? Manapság sokan azt várják a művészettől, hogy sokkhatást keltsen. Butaság! Inkább segítse az embert az áhított harmóniához!”

Szokolay Sándor február 13-án gyomai fiatalokkal, majd Békéscsabán szakmunkástanulókkal és a Rózsa Ferenc gimnázium tanulóival találkozik, február 14-én pedig Battonyán és Sarkadon várják. A hangversenyen közreműködik Gyar- mathy Vera, Forgács Júlia, Lubik Hédi, Vida Gábor és Szokolay Gergely.

Országos amatőr képzőművészeti kiállítás Tatán

Június 18-tól július 16-ig rendezik meg Tatán, a Megyei Művelődési Központban a X. országos amatőr képző- művészeti kiállítást. A tárlat szeretné bemutatni az amatőr képző- és iparművészek különböző szemléleti és műfaji törekvéseit. Megyénkből is várják amatőr alkotók jelentkezését. Az utóbbi három évben elkészített munkáikkal nevezhetnek be, festménnyel, szoborral, grafikai,

iparművészeti alkotással, környezetalakítási tervekkel, makettekkel. Díjazzák a szakköri és stúdiókollektívákat, az egyéni alkotókat, különdíjjal jutalmazzák a VIT gondolatát legjobban kifejező művet.

Egyénileg három-három alkotással pályázhatnak, a szakkörök pedig legfeljebb 40 pályamunkát küldhetnek be kiállításra alkalmas formában.

Megnyugtató nyugtalanság

Nagy munkában csizmás, bekecs es, kucsmás emberek a tarhosi kisegítő-foglalkoztató iskola és nevelőotthon udvarán. Nem is az udvaron hanem közvetlenül a bejárat mellett. Dőlnek a hatalmas fák, berregnek a fű- részmasinák. Az embernek fáj a szíve, ha ilyet lát, legfőképpen azért, mert egyik, törvénybe nem nagyon ütköző pusztítási betegségünk az egészéges, sudár fák irtása városokban, országutak mentén, egyáltalán, ahol csak találhatók. Hát ezért fáj a szívünk, és ritka az olyan alkalom, amikor vagy fél tucat fa kivágása valami jobbnak, szükségesnek ad teret, és különben is olyan park van itt mögötte-körülötte, hogy az a pár nyugodtan kivágható.

— Tizennégy szolgálati lakás épül ezen a helyen, bent pedig bővítjük a fiú- intemátust, építünk egy gyakorlóműhelyt, mert nincs, és a felszabadult lakásokból bővül a leányinternátus is — mondja Dobó Attila igazgató, miközben a „fakitermelést” ellenőrzi, mert azért néhány fát meghagynak, nincs meggondolatlan pusztítás. — Milyen szép lesz: új épületek, közöttük öreg fák. Persze, kivághattuk volna mind, de az építők is vállalták: inkább kerülgetik a fákat, maradjanak csak.

Különös gond, mondhatnánk, pedig felvillant valamit ez is az igazgató arcélé- ből, hogy aztán később még jobban összeálljon a kép, miért is szeretik, tisztelik a nevelőotthon lakói?

Megyünk az úton, belépünk a főépületbe, körülnézünk a lányok, a fiúk hálótermeiben, a néhány éve épült étteremben, ahol iskolai ünnepségeket is tartanak olyan nagy, olyan világos és modern: járunk az osztály- termekben. A kisegítősök

A klubkönyvtár megnyitóján. Dobó Attila igazgató, Szászfalvi László, a megyei tanács főelőadója, fehér köpenyben Petraskó Tamás és a gyerekek

Fotó: Gál Edit

kórusban köszönnek, a déli hólapátolásról érkezők félreállnak és a tekintetüktől nem lehet elszakadni.

„Jó napot kívánok” — mondják, és megsimogatják a kezünket, és ez a pillanat a torokszorító ragaszkodásé:

„Szervusztok” — mondjuk és a barátságos hangra mosolyog á szemük. Hálásak. Minden jó szóért, szeretetért, barátságért. Hogy miért különösen hálásak, hadd ne mondjam most.

Dobó Attila sem mondja, csak éppen a róluk való gondoskodásról beszélgetünk egész délelőtt, majd ki-ki nézünk a hóesésbe, a hóruhába öltözködő parkra, és egy pillanatra idillikusnak tűnik minden. Az ember elképzeli, ilyen lehet most a világ a

híres nemzetközi síparadicsomokban, Zakopánéban,

Garmisch-Partenkirchen- ben, a bolgár Rodophéban; csak belecseng az idilli el- gondolkozásba a telefon: az igazgatót kérik. Amikor visszajön, újabb híreket hoz.

— Többen vagyunk, mint lehetne, de a szükség is bont törvényt olykor.

Jövőre lesz huszonöt éve, hogy az egyetlen tollvonással megszüntetett békés-tar- hosi énekiskola helyébe gyógypedagógiai intézetet telepítettek. Az elődök nem tehettek arról, hogy az intézetet ide irányította a meggondolatlanság, hiszen számukra a tarhosi park, az épületek hellyelJközzel megfelelő lehetőséget hoztak arra, hogy ezeket a nem egészséges kisgyerekeket elhelyezzék, tanítsák, valahogy alkalmasabbá tegyék őket az életre. Volt abban groteszk fintor is, hogy a Kodály Zoltán jelenlétében felavatott zenepavilon, és az énekiskola gyors megszüntetése után nem művésztelepet, óvónőképzőt, főiskolát, szociális otthont vagy mást helyeztek ide, hanem éppenséggel — gyógypedagógiai iskolát... Mondjuk azonban Villon mesterrel, hogy: „No de hol a tavalyi hó?” A huszonöt év előttire meg nem is emlékezünk jószerével: volt-e akkor? És azon sem lehet már, vagy inkább felesleges töprengeni: miért csinálták így, egyetlen tollvonással; hiszen azóta megkötött itt ez az intézet, melyből ami van, az is kevés; és ahol szíves-örömest visszaadnák a zenepavilont, hiszen iskolának úgyszólván használhatatlan. A háromszázhatvan férőhelyes koncertterem huszonöt évig üresen állt, egyszer-kétszer ünnepélyt rendeztek benne, és mostanában, a békésiek pompás kezdeményezésére — az iskolától kölcsönben — ez a békés-tarhosi zenei napok központja. Visszaadnák, ha épülne helyette egy új iskola, legalább 16 tanteremmel. Minimális kívánság, említik többen is a tanári karból.

Éjféli kaland

Az öreg Varga András nyugalmazott tanítóval arról beszélgetek, hogy 43 esztendős tanítói pályafutása alatt mire emlékezik a legszívesebben. András bácsi szippant egy kortyot a zamatos kávéból és belekezd:

Még nem voltam 19 éves, amikor kezembe kaptam a tanítói oklevelet. Megvettem a „Néptanítók lapját”, amit Gárdonyi Géza író és néptanító sorstársam szerkesztett. A hirdetések között kiböngésztem magamnak egy jó állást Sarkadon. A sarka- di plébános úr — mert egyházi iskola volt — örömmel fogadott. Kedélyes embernek látszott. Megnézte a bizonyítványomat, a templomban orgonálnom, énekelnem kellett. Ezeket a műveleteket megelégedésére végezhettem, mert délután az iskolaszék ülésén valósággal beleszugge- rálta a szavazókba, hogy engem válasszanak. Mint kántortanítónak a fizetésem két hold földből, a stólákból, téli tüzelőből és az ingyenes tanítói lakásból állott. Addig is, amíg a tanítói lakás elkészül, Sárközi Mihály iskolaszéki tag, egyben szódavízgyáros felajánlott számomra egy apró szobácskát, közel á gyárához: ágy, asztal, három szék, egy heverő volt a berendezése és egy nagy körégős petróleumlámpa lógott le a mennyezetről.

— Megfelelő-e? — kérdezte, mire én így feleltem:

— Ellaknék én ebben így magányosan, amíg élek.

— Nono — így Sárközi úr —, a tanítónak élete párjául is kell valaki, s akkor ez az apró szoba ugye...

Attól kezdve hol ebédre, hol vacsorára mindig hivatalos voltam a szódásékhoz. De örömmel tettem eleget meghívásuknak, egyrészt a kitűnő ebédek miatt, másrészt pedig a 16 éves Zsuzsika lányuk igen meresztette rám evés közben gyönyörű kék szemét, s én a kék szemekre mindig elérzékenyü- lök. Éltem, laktam, tanítottam, kántorkodtam, s én tulajdonképpen egy éjféli kalandnak köszönhetem, hogy most nem csak nyugdíjas tanító, hanem boldog nagyapa is vagyok. Az egyik este a házigazdám azzal kopogtatott be hozzám, hogy a kultúrteremben mozielőadás lesz, s menjek velük. Nem érezterrj jól magam, odahaza maradtam kis szobácskám- ban egyedül. Lefeküdtem, elaludtam. Még nem lehetett éjfél, amikor hatalmas durranásra ébredtem. Felültem az ágyban, figyeltem. Megint egy durranás. Hű, ennek a fele sem tréfa. Lámpát nem gyújthattam, csak egy kis rést hagyva az ablakon figyeltem. A kis régen betódult az éjjeli hőséggel az árvácska virág illata. S egy pillanat múlva újra hatalmas detonáció. Felkaptam forgópisztolyomat, úgy

hálóingben kiosontam az udvarra. A szódavízgyártó műhely előtt volt egy öl hasábfa, annak irányába indultam. Alig tettem pár lépést, ismét egy durranás. A műhely felől jött, ahol a sertésól is volt. A hátam mögött, az utcán egy magas oszlopon gyér világú lámpa pislogott. Amint megint tettem két lépést, úgy láttam, hogy a farakásnál valami alak mozog. Lehajoltam, de az alak is lehajolt és: durr! Erre én is odaeresztettem egy golyót a farakásnak. Teszek előre két lépést, az alak is megindul. Odakiáltok : —

Állj vagy lövök! — Megállók, ő is megáll. Ebben a pillanatban megdermedtem, mert a hátam mögött rámkiált valaki: — Állj vagy lövök! — Hátrafordulok, hát két csendőr tartja fejemnek a puskacsövet. A káplár felismert: — Hiszen ez meg az új tanítónk! — kiáltotta. — Hát így állunk, tanító uram? No, igyekezzék csak be a laktanyába.

Egész éjszaka faggattak, hogy mit akartam ellopni a szódavízgyárostól. De hajnalban hangos beszéd vert fel, majd kulcscsörgés közeledett, s nyílt a zárkám ajtaja. A káplár bocsánatkéréssel kezdte. Mögötte pedig ott állt a szódavízgyáros és a kék szemű kis Zsuzsika.

— Tudja, mire lövöldözött, tanító úr? — kezdte a szódavízgyáros. — Hát a saját árnyékára. Az utcai lámpa a saját árnyékát vetítette a rakásra, ahova lőtt. A durranás meg tudja mi volt?: ilyenkor, a nyári melegben elővigyázatosabbnak kellett

volna lennem, de az a mozielőadás kiverte a fejemből, s valami nyolc szódavizes üveget a szénsav szétfeszített. Az üvegszilánkok az egyik ablaküveget is kivágták.

Mikor aztán hazafelé ballagtunk, azt mondja ám a szódavízgyáros :

— Tudja, mit hallottam, tanító úr? Hogy a jövő héten már be lehet költözni az új tanítói lakásba.

S míg ezt mondta, Zsuzsika mellém szegődött. Két perc múlva már a kezemben tartattam forró kis kezét. S másnap nem győztem gyönyörködni a csodálatosan kék szemében. Mintha a nyári, felhőtlen kék égboltot nézném. Ha tanítóéveimre visszagondolok, ma is ezekbe a kék szemekbe csodálkozom bele. Két év múlva Zsuzsika már ott tett-vett a lakásban, mint szerető feleség. Én tanítottam, ő szorgoskodott és nevelte a gyerekeket. Három lány, két fiú látta meg ebben a lakásban a napvilágot, ök is szorgalmas szülők.

Az öreg Sárközi felsóhajtott. Éreztem, hogy valóban ez az éjféli kalandtörténet, amit legszívesebben elmondott, az ő legszebb eseménye életében. A feketekávé után egy fröccsre invitálom, de ő elhárítóan maga elé tartja kezét :

— Nem-nem, édes öcsém, csak tisztán a bort. Hiába volt az apósom szódavízgyáros, velem 43 év alatt egy korty szódavizet nem bírt le-” nyeletni.

Dénes Géza

Más világ itt minden.

A tananyag is más, a feladatok is másak. A kisegítősök nyolc év alatt hat év anyagát sajátítják el, aztán ha úgy alakul az életük, a

dolgozók iskolájában tehetik le a hét—nyolc osztályt. A foglalkoztató iskolába azokat irányítják, akik súlyosabban fogyatékosak, és akik a foglalkoztató elvégzése után is csak védett környezetben élhetnek, dolgozhatnak. Hacsak... Hacsak nem jutnak olyan körülmények közé, ahol a védettség reménytelen. Akkor beláthatatlan dolgok következhetnek.

— Szociális foglalkoztató kellene, ilyöl azonban nincs Békés megyében. Sokba kerül. Eddig csak javaslatok születtek. Jogosak, szükségesek.

Az igazgató néhány éve vezeti a tarhosi intézetet, körülöttük a kis község, a park, a világgal végeredményben egyetlen telefondrót, az autóbuszjárat és — akinek van — az autó köti össze őket. Mégis itt építenek tizennégy szolgálati lakást. Jönnek-e majd szívesen új pedagógusok?

Meggyőződése, hogy igen. És az is meggyőződése, hogy a gyógypedagógiai munka az emberszeretet egyik mély megnyilvánulása. Hogy ezt választani hivatásul megnyugtató állandó nyugtalanság. Érdemes, szép feladat. Hogy életcél lehet. Most 25 tanár, 4 nevelőtanár és 25 gyermekfelügyelő dolgozik Tarhoson. Jöttek fiatalok is, közülük Petraskó Tamással ismerkedünk meg, a klubkönyvtár avatásán.

Ennek a klubkönyvtámak is története van. Ott kezdődik, hogy az igazgató, a nevelőtestület és mindenki, akinek szava van Tarhoson, szereti a kultúrát, és elképzelhetetlennek tartanák, hogy pont náluk ne legyen így. Eddig is volt könyvtár: szekrények a tanári szobában. Most kiszorítottak egy kis helyiséget a zenepavilonban, és azt rendezték be könyvtárnak, klübnak, játékszobának. Éppen avatták. Egy kis beszéddel, irodalmi vetélkedővel, dalolással. Ráköltöttek 40 ezer forintot, saját költségvetésükből és azt is elhatározták, hogy évente 5 ezer forintért vesznek új könyveket.

A megnyitó után tucatnyi lány énekli szépen, kedvesen: „Kicsi vagyok én, majd megnövök éh, esztendőre vagy kettőre nagylány leszek én...” Hányféle tekintet! Nevetős, szomorú, egy kicsit üres, egy kicsit érthetetlen, egy kicsit furcsa. „Nagylány leszek én...” fújják a dalt. Sokan akarják, hogy azok legyenek és megtalálják önmagukat. Amennyire megtalálhatják.

— Hirtelen változások nincsenek, közli az igazgató. Csak remény van, mert ugye, annak mindig lennie kell.

Nézzük a havas parkot és meglepő, hogy közben a Balatonról beszélünk. Nyaranta Szigligeten táboroznak, tíz napig. Levonul mindenki a Balatonra. Ez az intézet úttörőtábora. És a nyári örömökről hónapokig suttog- nak-beszélgetnek a gyerekek.

A folyosón most is szépen köszönnek. Jönnék a könyvtárba. Egy barna szemű kisfiú odalép hozzád és megsimogatja a kezed.

A pavilontól a főépületig öt perc, csikorgó, friss hóban. Milyen fehér a világ! Ha hó esik rá...

Sass Ervin