Békés Megyei Népújság, 1978. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-08 / 33. szám

1978. február 8., szerda NÉPÚJSÁG Forum művészeti közéletünkről Hétfőn este a TIT Békés megyei Értelmiségi Klubjá­ba a művészeti szakosztály fórumra hívta az érdeklődő­ket. Szeljak György, a me­gyei pártbizottság osztályve­zető-helyettese, dr. Csende Béla, a Békés megyei Tanács művelődésügyi osztályának helyettes vezetője és Fekete Jánosné, a békéscsabai Vá­rosi Tanács elnökhelyettese mondott vitaindítót és vála­szolt a kérdésekre. A fórum­ra eljöttek a megye minden jelentős közművelődési in­tézményének, művészeti csoportjának vezetői és a különböző művészeti ágakal-. kotói is. Szeljak György bevezetőjé­ben ismertette a megyei pártbizottság véleményét me­gyénk művészeti életéről. El­mondotta, hogy rendszere­sen figyelemmel kísérik az alkotók életét, fejlődését, s az alkotó munka feltételeinek alakulását. Békés megye művészeti társadalma nem eléggé egységes, még min­dig vannak elszigetelten élő alkotók. Az utóbbi időben alakultak kollektív műhe­lyek, közösségek, mint a hi­vatásos képzőművészek cso­portja, a Kohán-műhely és a tehetséges amatőröket tá­mogató megyei képzőművé­szeti szakbizottság. Művésze­ti Hagyományok, követendő iskolák azonban nincsenek nálunk, s javítani kell a művészetek és a közönség kapcsolatán is. A pártbizottság értékelése alapján világosan kitűnt, hogy az országosan jelent­kező művelődéspolitikai gon­doktól mi sem vagyunk mentesek. Az alkotóknak olyan művészetet kell for­málniuk, amely közeledik a közönséghez, viszont a be­fogadóknak is erőfeszítéseket kell tenniük a művek meg­értésére, a társalkotásra. Hi­szen a közönség és a művész egymás nélkül nem létezhet sohasem. A fórumon ké­sőbb kialakult vitában is ezen a ponton érezték a hozzászólók a közművelődés óriási jelentőségét és fele­lősségét. A gondolatébresztő vitain­dító szólt a képzőművészeti, zenei kritika hiányáról, amely ösztönözhetné a mű­vészetek fejlődését, segítené az alkotók valóságos önérté­kelését. Bár művészeti köz­életünk egységes világnézeti és célú alkotók jelenlétéről tanúskodik, mégis fontos lenne a művészek ideológiai továbbképzése, rendszeres tájékoztatása, hogy megfe­leljenek a várakozásnak: a népről, a néphez szóló mű­vészeti alkotásokat teremt­senek, megfelelő közművelő­dési szemlélettel tevékeny­kedjenek. Megyeszerte növekvő hatá­sú a gyermekszínházi élet, s a színház közművelődési te­vékenysége. (Mint az egyik hozzászóló mondta: a mun­kásművelődés úgy lehet iga­zán jó, ha nemcsak a mun­kások mennek el a „művé­szetek templomába”, hanem a művészek is jussanak el a munkahelyekre. Mindenki­vel meg kell értetni a fon­tos közös tulajdonságot: itt is, ott is alkotó munkát vég­ző emberek találkoznak.) Megtudtuk, hogy a megyei pártbizottság áprilisban köz- művelődési aktívaülésen tá­jékoztatja a népművelőket és művészeket azr eredmények­ről és az együttműködés le­hetőségeiről. Fekete Jánosné arról be­szélt, hogy Békéscsabát a megye szellemi, művészeti centrumává szeretnék tenni, de ehhez a gazdasági alapo­kat, a városiasodás jobb fel­tételeit kell megteremteni. Ahhoz, hogy pezsgő művé­szeti élet alakuljon a város­ban, művészeket, alkotókat kell idetelepíteni. Ezért épí­tettek például műteremlaká­sokat Békéscsabán. A mosta­ni évek kiemelt feladata a képzőművészeti élet alakítá­sa, .a jó munkafeltételek megteremtése volt. Míg vannak 'kiváló hivatásos szinten dolgozó amatőr együtteseink (Napsugár, Ba­lassi, Körösmenti, Körös táncegyüttesek), addig egy­némely művészeti ág fel­élesztése nagyc segítségre vár: az irodalmi színpad- és a kórusmozgalom például. Nagy gonddal küzd a város az intézmények megteremté­sekor, bővítésekor: a megyei könyvtár, a színházi vigadó felszabadítása, vagy az új megyei művelődési központ megépítésének esetében. Dr. Csende Béla a terv­szerűen és tudatosan fejlesz­tett megyei művészeti köz­életről és a nagy hagyomá­nyú amatőr művészeti cso­portokról tájékoztatta a hallgatókat. Megtudtuk, hogy a Magyar Tudományos Aka­démia szociológiai csoportja felmérést végzett a me­gyénkben, az itt élő emberek életmódjáról, ízlésének ala­kulásáról. Ennek alapján ké­szített a megyei tanács kö­zép- és hosszú távú kulturá­lis terveket. Elmondta, hogy színesedő színházi életünk, kultúránk jelentős esemé­nye a Gyulai Várszínház önállósulása. Beszélt még a megyei tanács művészeti, közművelődési díjairól, az alkotóknak biztosítható ösz­töndíjakról, a megyében megjelenő kiadványokról, fo­lyóiratokról. A bevezető előadásokat rendkívül élénk vita követ­te. A gondolatok közül a leglényegesebbek : hiányzik a megyében a zenei műhely. Egy-két kritikus (művészet- történész, irodalomtörténész) léte még nem jelentené az alkotók rendszeres és reális bírálását. Általános problé­ma a különböző művészetek szakemberhiánya (irodalmi színpadi vezetők, képzett ze­nészek). Az alkotók szóvá tették, hogy a közéletben mindig és mindenütt ugyan­azok a művészek vannak je­len. Javaslatként pedig el­hangzott, hogy időnként or­szágos szakemberek segítsé­gét kellene kérni művészeti életünk értékeléséhez. A fórumot csak az idő múlása miatt kellett befe­jezni, a gondolatok irányí­tókban és művészekben to­vább gyűrűznek, s remélhe­tőleg újabb ötleteket adnak művészeti életünk javára. Bede Zsóka Mintha nem is nyugdíjas lenne A lövész-szakkör két legjobbjával Fotó: Szúdy Géza Nyolc gyerek áll vigyázz- ban egy takaros, szőke kis­lány, Monostori Éva paran­csára. ö a békési 2-es iskola lövész-szakkörének titkára. Pepó György nyugdíjas ta­nár megadja az engedélyt a foglalkozásra, öt fiú, három lány tüstént a puskákat és lövedékeket készíti elő, hogy a lőszobának berendezett tanteremben hozzákezdhes­senek az edzéshez. Próbalö­vések csattanak a golyófogó acélon, aztán egy kis beme­legítés után szabályos tíz lö­vést adnak le a céltáblákra. Az értékelés szerint Kovács Lajos 8. osztályos tanuló lett a legjobb: 86 pontot ért el. A szakköri foglalkozás után leülünk egy kicsit a mozgékony Pepó Györggyel. Szeme vidáman, fiatalosan csillog a szemüveg mögött. Nem úgy néz ki, mint aki nyolc éve nyugdíjas és már közel áll a hetven évhez. — Remek dolog ez a lö­vész-szakkör, s gondolom jó elfoglaltság is, hogy köny- nyebben teljenek a pihenés évei? — Csak az egyik. Mert van ám bőven más is. Sorol­jam? Először is tanítok. Ma­tematika—fizika szakos va­gyok. A fizika különösen kedvencem, akárcsak a gye­rekek, s képtelen voltam megválni tőlük. Aztán a vé­1. *Azt hiszitek, hogy csak én ácsorgók fényért és szeré­téiért a város kapuja előtt... Sokan várjuk a kapukon kívül, hogy bizalmatok rézkraj- cáraivál megajándékozzatok.” (Bari Károly) Sok gondunk van az isko­lában a cigánygyerekekkel, sok a szüleikkel, körülmé­nyeikkel az iskolán kívül. Mi lesz velük? Mit tehetünk ér­tük? Megérdemlik, hogy te­gyünk értük valamit? Akar­nak ők változtatni az életfor­májukon? Tudunk segíteni nekik ebben? Számtalan kérdés. Egy iga­zi történettel megpróbálok válaszolni. Ügy írom le, ahogy a történet főszereplője elmondta, átélte, érezte... Miért vagyok én cigány? Iskolába megyek. Lábam alatt ropog a fagyos hó; szél zúg, zörög az ág. Szememet csípi a hideg, kibuggyanó könnyem végigfolyik arco­mon. Megállók, hátat for­dítok a szélnek, kabátom ujjával próbálom szárítani arcomat. Tekintetem végig­járja a zsombékos tájat, a zúzmarától fehérbe öltözte­tett árokba hajló fűzfákat, a puha füstöt eregető házacs­kákat, putrikat. Itt a patak hídjánál mindig megállók, visszanézek. Anyám áll kinn. Hosszan néz utánam. Félt, hátha beleesek az árokba. Csak akkor megy be, nyug­szik meg, ha már a falu felé irányítom utamat, átérve a hídon. Mikor elsős voltam, mindig elkísért az iskoláig. Horváth Jánosi A kapun kívülről Jó légy ám ! — mondta, ami­kor elbocsátott. Én jó voltar És most is jó vagyok, szt. _-tek iskolába járni. Egyszer olvadáskor kiöntött az árok, s elnyelte a hidat, amelyen a faluba vezetett az út. Azt mondták, nem mehe­tek iskolába. Én sírtam, nem bírtak Én el akarok menni, hajtattam. Gyurka bátyám megsajnált, hátára vett, s nagy kerülővel kivitt az országútra. Eljutottam az iskolába. Nem hiányoztam sohasem. Mindig alig vártam, hogy odaérjek. Az osztályban meleg van, ismerősként fogadnak a pa­dok, a tábla, s a falakon a képek. Az iskola az én tün­dérvilágom. Az órán mindig nagyon figyelek. Belereme­gek, ha a tanító néni felszó­lít felelésre. Szívem a tor­komban dobog, mikor megsi­mogatja fejemet és megdi­csér. Szépen írok, nagyon vi­gyázok a betűk kapcsolására. Olvasásnál utánozom a tanító nénit, Sok verset, mesét tu- ' dók kívülről. Ha látogató jön az osztályba, a tanító néni elkéri a füzetemet, meg ol­vastat is... Csak az bánt, ha csúfol­nak. Cigány. Olyankor sírok. Verekedni is szoktam. Egy­szer megkérdeztem anyámat, miért vagyok én cigány. — Annak születtünk — mondta. Beszélem a nyelvet is, de szégyenlem. Csak öreg­apámmal szoktam szívesen beszélgetni. Sok mesét, tör­ténetet tud, igaz története­ket ... öregapám vajda volt, te­kintélyes ember. Termetes, szép szál ember. Nagy baju­sza van, szépen kipödörve, ahogy az a vajdához illik. Ügy hívják ma is: „Bajuszos Jancsi bácsi”. Van neki sza­lukapája, azzal farag sudár nyárfákból teknőket, vályú­kat. Ö mondta el, hogyan él­tek, hogyan vándoroltak még a szüleim is. Egy-egy falu határában megtelepedtek. A férfiak vájták a teknőket, vá­lyúkat, faragták a főzőkana­lakat, az asszonyok meg ké- regetni mentek, házaltak. Sodrófára akasztott bugyor­ral oldalogtak, lepedőbe kö­tött csecsemővel, lesunyt szemmel, megalázva, öreg­apám is így látta el tíznél is több gyermekét. Mikor én születtem, 1945- öt írtak. Akkor határozták el a szüleim, hogy ezután más­képpen lesz. Az emberibb élet felé. A lovak cuppogva emelge­tik lábukat a tengelyig érő sárban. Erejüket megfeszítve hangosakat prüszkölve húz­zák a kocsit. Nehezen ver­gődnek ki a földútról az or­szágútra. öregapám biztatja őket: — Hajsz! Ne! Rigó! A rúdon állva tornázza magát a kátyúkban dülöngélő kocsin, míg a kövesútra nem koppan a lovak lába. Ekkor leszáll, oldalról irányítja a jószágokat. Hátraszól : vi­gyázzunk, le ne essen valami. A kocsin bútordarabok, le­pedőbe kötött cócmók. Anyám kezét fogva én is kocsi után baktatok. Amint a kövesútra érünk, anyám megáll, visszanéz. Szeme messze lát, túl az elhagyott zsombékoson. Nem szól, csak némán néz, szorítja a keze­met. Talán búcsúzkodik. Apámra gondolok, aki meg­halt, s nem érte meg, hogy leomlanak a putrik, hogy a faluba költözünk. Toppant- gatva lábával, a ragadós sa­rat rázza le csizmájáról. Nem megy könnyen. Majd a kö- vesúton guruló kocsi nyomá­ba szegődünk. Én vígan vagyok. A köl­tözködés láza fogott el, örü­lök, hogy faluban fogunk lakni. Házat vettünk. Bátyám traktoros a szövetkezetben, öregapám fogatos. Jutott a vásárlásra. De a falu is be­fogadott bennünket, ember­séggel, becsülettel. Velünk együtt öt család vett házat, hagyta el a tele­pet, a régi élet visszahúzó emlékeit. Most már jobb lesz nekem is. Este olvashatok, rádiót hallgatok. De az lesz a legjobb, hogy közelebb le­szek az iskolához. (Folytatjuk) letlen is segített, mert ami­kor 1970-ben nyugdíjba mentem a 3-as iskolából, itt a 2-esben éppen szükség lett rám. És azóta is itt helyet­tesítek, mint fél műszakos. Közben kibővül kettőnk társasága. Vámos Lászlóné napközis tanár, a békési pe­dagógus szakszervezet titká­ra és Diviczki Lászlóné, az iskola úttörőcsapat-vezetője csatlakozik hozzánk. — De ez még csak egy része a Gyuri bácsi munkái­nak. ö ugyanis a békési horgászegyesület titkára, és ez nem csekélység 650 tag mellett. És hogy haza is be­széljek: a múlt évben meg­alakult nyugdíjastagozatunk vezetője. Ez nemcsak szép és nemes feladat, de nagy munka is. Nyolcvankilenc idős kolléga klubéletének ki­alakítását kellett megszer­vezni — mondja Vámosné. — Tavaly Erzsébet-napkor alakultunk meg — idézi föl Pepó György —, s a 3-as is­kola zenetermében kaptunk helyet, a klubnak. Kellemes környezet, aki idejön, jól ér­zi magát. S hogy egészen otthonos legyen, arról a szakszervezeti bizottság gon­doskodott. Kaptunk pénzt, s vettünk szórakoztató játéko­kat, sakkot, dominót, kár­tyát és hamarosan újságok és folyóiratok is lesznek. Ed­dig havonta jöttünk össze, ebben az évben már kéthe­tenként szeretnénk, s később meg minden héten. Diviczki Lászlóné a sport­ra tereli a szót. Fiatalasz- szony, s őt leginkább az iz­gatja, mennyire meg tudta szerettetni az idős pedagó­gus a lövészetet a gyerekek­kel. Minden szavát lesik, pontosan követik utasításait és már az első években, ahogy elkezdett foglalkozni velük, díjakat hoztak el az úttörőversenyekről. — Mindig sportoltam. Fia­talon sokfélét, mert minden érdekelt. De legjobban a lö­vészet. Olimpiai kerettag is voltam, s kisöbű sportpus­kában utoljára 1956-ban nyertem magyar- bajnoksá­got. Nem csoda, hogy ahol tanítottam, ott a lövészet mindig szívügyem volt. így a 3-as iskolában, ahol jófor­mán egy életet töltöttem el, 6 számtalan versenyt nyer­tek a gyerekek. Természe­tes az is, hogy mikor 1970- ben nyugdíjasként idekerül­tem, első dolgom volt a lö­vész-szakkört létrehozni. I— És már 1971-ben a mi gyerekeink közül került ki egy országos bajnok lány és egy második helyezett fiú. Következő évben Lipták Zoli lett az országos bajnok. A 73-as dunaújvárosi úttörő olimpián pedig, szinte min­dent elhoztunk — sorolja büszkén a csapatvezető Di- viczkiné —, s azóta is jók az eredmények. Csak töröm a fejem, hogy csinálja? — Tudod azt te jól, a ma­gad tapasztalatából. Egyet­len titka van: szeretni azt, amit csinálunk. És szeretni nagyon a gyerekeket. Ezzel a pedagóguspálya lényegére, a hivatásra vál­tott át a beszélgetés. A Pe­pó családban hagyomány. Édesapja tanító volt Békés­csabán, a fia pedig Budapes­ten tisztiakadémiai tanár. Náluk tényleg apáról fiúra szállott az oktatás-nevelés hivatása. — Csak a körülményekben volt óriási különbség. Én a múlt rendszerben végeztem és évekig nem tudtam elhe­lyezkedni. Szörnyű volt. S micsoda öröm, amikor végre taníthattam a bélmegyeri tanyasi iskolában, ahol két évig 136 gyerek járt hozzám. De ez már régen volt, a fia­taloknak olyan, mint égy mese. Ahogy kilép a szobából Vámosné megszólal. — ö volt a megye első úttörő járási titkára 48- ban... és most is olyan, mintha nem is nyugdíjas lenne. Vass Márta Hozzászólás „Megszűnt egy klub, vajon miért?” (népújság, ms. január 29.) Sztán Pálné mezőberényi pedagógus levelének tartal­mát az alábbiakban ismer­tetjük: A cikk írója arra keresi a választ, hogy miért szűnt meg a békési gyermek- könyvtár Kincskereső Klub­ja? A kérdés költői — jól­lehet a választ megadják a könyvtár vezetői a folyóirat negatív bírálatával. De a kérdésre hadd válaszoljak én is, úgyis, mint a cikk egyik szereplője. Takácsné az említett cikk­ben azt nyilatkozta, hogy 1975 novemberében bízták meg a klub . vezetésével. Ilyenkor bizony már nehéz gyermeket tallálni, hiszen a 6—8. osztályosok már más szakkör felé orientálódtak. 1976-ban pedig már nem újítja meg a szerződését a könyvtárral. Nyilvánvaló te­hát, ha nincs vezető, akkor nincs klub. De ezért sza­bad-e a hibát a folyóirat színvonalában és a szerkesz­tőgárda munkájában keres­ni? Mint gyakorló pedagógus állíthatom, hogy egy újság terjesztésének sikere sok apró pedagógiai fogáson alapszik, sőt egyáltalán nem vagyok arról meggyőződve, hogy egy gyengén működő klub — amelyben csak 5. osztályos gyermekek vesz­nek részt — még ha a neve Kincskereső Klub is, sokat tehet a Kincskereső című lap terjesztéséért. Sajnos a véleményem non derül 'ki a cikkből, sőt, in­kább annak ellenkezője, amit vallók. Eladok 110 újsá­got az iskolában, 7. osztályos tanítványom verse jelenik meg a folyóiratban, s én le­gyek elégedetlen? De egy folyóirat sem vállalkozhat arra, hogy minden igényt ki­elégítsen. Ha egy 5. osztályos gyermek csak két szemel­vényt olvas el egy számból, már nyert ügyünk van. örüljünk, hogy van egy olyan folyóiratunk, amely a mai gyermekirodaimat tálal­ja. A klub szerintem törvény- szerű megszűnése feletti meditáció helyett inkább azt kellett volna kutatni, hogy mi a „mezőberényi példa” titka.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents