Békés Megyei Népújság, 1978. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-22 / 45. szám

1978. február !2„ szerda A városi tanács köszönettel elfogadja... Látogatóban Miklós István békéscsabai munkásfestőnél Több mint ezer kötet idegen nyelvű Nagy pelyhekben hull a hó, amikor járjuk Elek nagyközség utcáit. A köz­ségben négy nemzetiség la­kik: magyar, román, német, és szlovák. Ezt hirdeti a könyvtár homlokzatán elhe­lyezett felirat is. Az utcá­ra kihallatszanak a magyar és a román népdalok. Bent a könyvtárban a román is­kola 3. osztályos tanulói énekkel kedveskednek a könyvtárosoknak. ök a könyvtáíos szakkör tagjai. A 125 négyzetméter alapte­rületű olvasóterem állvá­nyain szép sorjában a köny­vek. Az elékiek mindig szeret­tek olvasni, régen az olvasó­körökből kölcsönözték a könyveket, majd a felsza­badulás után a községi könyvtárból, amely 1950-ig, az ipartestület megszűnésé­ig ott működött, majd a kultúrház épületében kapott helyet. A könyvek szapo­rodtak, így a község vezetői elhatározták, hogy házat vesznek és áttelepítik a könyvtárat. Ez 1970-ben meg is történt. Ma már csak­nem 20 ezer kötet várja az olvasókat, s köztük megtalál­ható közel 600 román, 300 német és 200 kötet szlovák nyelvű könyv is. A több mint 1200 olvasó a könyveken kívül 62-féle fo­lyóiratból válogathat. Ezek közül kedveltek a különbö­ző képes újságok, de a szak- folyóiratokat is szívesen ol­vassák. Vannak olyanok is a községben — főleg nyugdí­jasok —, akik mindennap betérnek a könyvtárba és „csak” újságot olvasnak. Si­kerül néha-néha őket is megnyerni arra, hogy kü­lönböző szépirodalmi és más könyveket kölcsönözze­nek ki. Örömmel újságolták a könyvtár dolgozói, hogy az illetékesek a szűkös férő­hely és raktározási gondok enyhítése, illetve megszün­tetése céljából a jelenlegi KlOSZ-épület átalakításával bővítik a könyvtárat. Ter­vezik, hogy a közeljövőben — még a bővítés előtt — gyermek- és zenei részleget hoznak létre. Megalakítják az irodalombarátok körét, író-olvasó találkozókat szer­veznek. Előbb megyebeli, majd később országos hírű alkotókat kívánnak meghív­ni. Március derekától kép­zőművészeti szakkört indíta­nak, később házikiállitást rendeznek. A kisdobosokkal és az úttörőkkel alkalman­ként rajz- és fogalmazásver­senyt rendeznek. Ormos! Péter Miklós István békéscsabai munkásfestő életművét — a zsűri által csaknem 1 mil­lió 200 ezer forintra be­csült, több száz darabból álló rajzot és festményt — a városi tanácsnak adomá­nyozta. A gyűjtemény elfo­gadásáról, annak gondozá­sáról, megőrzéséről szóló okmányt és a tanács vb köszönő levelét Fekete Já- nosné, a békéscsabai Váro­si Tanács elnökhelyettese otthonában nyújtotta át az idős művésznek. • • • A galambősz hajú, halk szavú művészt „Atya” be­cenéven ismeri a város ap­raja, nagyja. Elmaradhatat­lan része ő Békéscsaba arc­képének. Az év minden szakában, hétköznap, vasár­nap, hajnalban vagy estefelé gyakran látni palettával a hóna alatt, amint munkába, vagy hazafelé igyekszik. Hol a vízparton bukkan fel, hol egy tanyaudvarban, gyárka­puban, Csaba egy egy jelleg­zetes utcájában, vagy éppen a piacán. Elmerengve, csen­desen festegeti a lüktető vá­rost, az itt élő emberek hét­köznapjait, ünnepeit, öröme­it, fájdalmait Miklós István szinte azonosul képei hősei­vel. Együttérez velük jóban, rosszban. Egyértelmű képe­ket alkot, alakjaiban mindig felismerhető a 'környezete. Festményeit különleges szín­világ harmóniája hatja át. Gazdag gyűjteményében megtalálni a csabai tájat té­len, nyáron, hóban, esőiben, a nyári perzselő melegben egy­aránt. Látni a vízpartot a szénaboglyával, a parasztud­vart a szalmakazallal, és számtalan változatban magát az EMBEH-t. Ásnák, kapál­nak, 'kaszálnak, vagy éppen beszélgetnek, templomiba, vagy temetésre indulnak ünneplőben, zsoltárral a kéz­ben. . Egy idő óta azonban „pi­hen” a paletta, szárazak az ecsetek. Miklós István hóna­pok óta beteg. Ül a fotelben és reszkető kezekkel veszi át az okmányokat, S remegő ajakkal halkan olvassa: ...„az adományt a városi tanács vb köszönettel elfo­gadja.” ....a testület úgy ha­t ározott, hogy múzeumban őrizteti és időnként kiállítá­sokat rendez a képekből... A városi tanács vb Miklós Ist­ván feleségének havi ezer forint életjáradékot bizto­sít...” Olvasás közben szemei el­homályosulnák. Sápadt ar­cán végiggördülnék a könny­cseppek. — Hogyan jutott arra a gondolatra Atya, 'hogy a vá­ros legyen az örököse? — kérdezem. — Ó, ez már nagyon régi elhatározás. Nékem ez a vá­ros volt mindenem, ez adott kenyeret, biztos megélhetést, fedelet a fejem fölé. 80 évvel ezelőtt Békésen születtem, de Békéscsaba lett az igazi városom. Apám kisgyermek koromban meghalt. Édes­anyám később férjhez ment és Aradra kerültünk, de fel­nőtt fejjel visszajöttem és Békéscsabán telepedtem le. Innen vonultam be katoná­nak, a csabaiakkal együtt voltam vörö6lkatona. Szeret­tek, becsültek engem, és úgy érzem, az elmúlt fél évszá­zadban — amióta Csabán élek —, nagyon sokat kö­szönhetek az embereknek. Nagyon szeretnék meggyó­gyulni és sokat festeni. Sok még a mondanivalóm. Ért megörökítettem a felszaba­dulás előtt a szegénységet, a nyomorúságot. Fáj, 'hogy a város dinamikus fejlődéséből, az emberek jobb életkörül­ményeiből kevesebbet vihet­tem vászonra. Pedig szeret­ném, ha az utókor hű képet kapna ennek a városnak a küzdelmeiről, gondjairól és az örömeiről. Beszélgetés közben kide­rül, hogy Miklós Istvánnak bizony nehéz ifjúsága volt. Szegény sorban élt, bár na­gyon szeretett rajzolni, nem bírták a szülők taníttatni. A polgári iskoláiban úgy végzett el pár osztályt, hogy közben újságkihordást vállalt Bé­késcsabán már a harmincas években bemutatták művé­szetét, mint őstehetség alko­tásait. A festészetből azon- * ban nem tudott megélni. El­sősorban saját gyönyörűsé­gére festett. A természetet, az emberi életet úgy ábrá­zolta, ahogyan látta. Lipták Pál írja róla az Üj Aurórá­ban: „...hisz nem tolongtak a vevők Miklós István képei­ért, s az állami vásárlások sem csonkolták gyakorta az életmű fáját. Maga is fuka­ron mérte, nem tartozva a hentest, a borbélyt, az or­vost képekkel fizető festők közé.” — Címfestőként tengettem az életemet — emlékszik vissza a küzdelmes eszten­dőkre. — Nehéz fizikai mun­kát nem vállaihattam, mert akkor nem tudók az ecsettel bánni. Erről pedig soha, semmilyen körülmények kö­zött nem akartam lemonda­ni. 1947-ben a város örökös fiává fogadott. A városházán megszavaztak nekem 300 fo­rint havi járandóságot, hogy festékre, vászonra legyen egy kis pénzem. Igaz, hogy sokat is dolgoztam, plakáto­kat festettem, dekorációkat választásikor és számtalan más társadalmi munkát. Nos, 1950-ben felajánlották ne­kem, hogy ha volna ked­vem, szívesen alkalmaznak a Megyei Könyvtárban, öröm­mel mentem, és pár hónapja még ott tevékenykedtem: 27 évet dolgoztam a könyvtár­ban, ahol mindenkinek Atya voltam, a fiatalok szívesen tanultak tőlem. Visszatérve 1950-re, amikor megkaptam az állást, lemondtam a 300 forint járandóságról. Restell­em volna tovább felvenni, amikor biztos megélhetésem volt. A feleségemmel együtt mi mindig nagyon szerényen éltünk, s annyit osztottunk be, amennyi volt. A hosszú beszéd kissé ki­fárasztja, de némi gondolko­dás után így folytatja: — Nagyon boldog vagyok, hogy a városi tanács elfo­gadta a gyűjteményemet. Így tudom, jó kezekben lesz. Tiszta szívvel, örömmel ad­tam, szeretném, ha így fo­gadnák a város lakó is, hisz róluk, nekik festettem... A természet és a művészi for­mák szépségeinek örömét szeretném megosztani má­sokkal is. Az életben tenger­nyi szépség van, és nem sza­bad mellette észrevétlenül továbbhaladni. Műveimmel, ha egy picit is segíthetek a szépség megismertetéséhez, akkor nem éltem hiába... Miklós István életgyűjte­ménye fél évszázad gazdag terméke. A NAGY MÚ azonban még nem fejeződött be, hisz reméljük, a tavasz, a kikelet visszaadja erejét, s újból elindulhat palettájával a szabadba — festeni. Hi­szen nem élet az élet festés nélkül. Nem véletlenül írja róla Lipták Pál az Űj Auró­rában: „Festett és fest azzal a ter­mészetességgel, ahogy a ma­dár énekel. Festi a képeket, egyiket a másik után, mert egész élete művészi hitvallás, melyet nem önmagáért tesz, mint ahogy a fa sem önmagá­nak neveli gyümölcsét”. Ary Róza Kürti András: Csókol: Renate 6. Az igazat megvallva, csak halványan sejtem, hogy mi az a kibernetika. Ami az automatákat illeti, bennem ez a fogalom lényegében azokkal a pléhszekrényekkel azonosult, amelyek az Em- ke aluljáróban, az Astoriá­nál, és egyebütt kétszer két forint bedobása után vagy adnak valamit, vagy nem. Persze, találkoztam én már magyar gyárakban is auto­mata géppel, automata ve­zérlésű gépsorral, filmen is láttam, könyvekben is ol­vastam ilyenfajta készülé­kekről, sőt sakkozó, műfor­dító automatákról is, de sze­mélyes kapcsolatom eddig csak a cigaretta-, csokoládé-, valamint a telefonautoma­tákra korlátozódott, és még egyre, a Nyugati Pályaudva­ron, amelyik egyszer forró vízbe áztatott téglaport adott kakaó címén. De hát lehet azokat a primitív és nem is mindig tisztességes masiná­kat akárcsak össze is ha­sonlítani ezzel a mindentudó micsodával? Hisz ez a tudo­mány és a technika ragyogó vívmánya ! » Lelkesedésemet csak az lohasztja le hirtelen, hogy agyamba nyilallik az iménti információ utolsó mondata : „A Lins család kéthetes sza­badságra utazott tegnap, Svédországba.” Hát akkor fuccs minden szép remé­nyemnek. Marad a mozi, vagy a csatangolás, a kira­katok és a gyeng'ébb nemhez tartozó járókelők nézegetése. Majd csak kihúzom vala­hogy tizenegyig. Viszem a táskám is, lent rendezem majd a szállodadíjat, ide már nem is jövök vissza.' Persze, ha a riport' volna a műfajom, ha igazi riporteri vér buzogna bennem, nem szalasztanám el az alkalmat,: hogy közelebbről is megis­merkedjem az >* Omni sáp-, gyárral, amely ilyen “tökéle­tes berendezéseket: állít elő.­De hát nem buzog, mit csi­náljak?! Félórája keringek már Aarlesben s lassan rádöbbe­nek, hogy a lila körnek eb­ben a városkában lényeger sen nagyobb, sokoldalúbb a szerepe, mint korábban gon­doltam. Betérek például egy postahivatalba, hogy né­hány képeslapot vegyek és rögtön fel is adjam őket. Hivatal van, tisztviselők nincsenek. Mindent automa­ták végeznek. Levelezőlapot, bélyeget árusító automatával másutt is találkoztam már, de itt önműködő készülékek végzik a legbonyolultabb postai feladatokat is. Jön egy aktatáskás férfi, besétál egy üvegfalú ketrecbe, amelynek padlóján ott a li­la kör. Rááll, előhúz egy cé­dulát, felmutatja, aztán ki­vesz a táskájából egy köteg pénzt, becsúsztatja az egé­szet egy nyílásba, picit vár, egy másik nyílásból kijön a nyugta, megnézi, bólint, tá­vozik. Isten engem úgy se- géljen, nem töltött ki sem­miféle blankettát, azokat kö­vetkezésképpen nem pipálta ki, nem vágta ketté, nem bé­lyegezte le, nem könyvelte el senki, az egész művelet fél perc nem sok, annyi időt sem igényelt. Furdalja olda­lamat a kíváncsiság, benyi­tok én is egy ilyen kalická­ba, legalább tíz sorakozik a { terem hosszában. Alighogy a : talpam a körön belülre ke- ■ rül, megszólal egy ismeret- j len hang. — Látom és hallom önt. ; Mit óhajt, Kopra úr? Így, ahogy mondom. Né- ■ metül beszélt, és a nevemen • szólított. Azt még elfogad- : tam, hogy a szállodában is Î ez történt, hisz azt a szobát ; a kiberno-automata foglalta ; le nekem, tudhatta, hogy én • lakom benne. De itt, több : kilométerre a Folketingtól, • egy postahivatalban, ahol • még életemben nem jár- : tam?! Zavaromban feladtam egy : névnapi dísztáviratot Ba- ; konysárkányra a nagyné- ! némnek, akivel pedig tíz : éve haragban vagyunk. És következtek újabb fel- S fedezések. Távdajka szisztémával mű- S ködik itt az üzletek többsége : is. Üzletek?! A mi fogalma- ■ inknak megfelelő kereske- • delmi tevékenység csak né- : hány olyan boltban van, « ahol azonnali fogyasztásra ■ alkalmas cikkeket, vagy : nem egységes gyári készít- ; ményeket árusítanak. Eladó- • kát, felszolgálókat, pénztá- : tost a presszókban, italból- ■ tokban, csemege és zöldség- • üzletekben láttam mindössze : (Folytatjuk) Művészkedő tsz-bognár Parlagi Sándor, a med- gyesegyházi Haladás Tsz bognárja 10 éve tölti sza­bad idejét faesztergálással. Nagy szeretettel mesél áfá­ról: „ha kezembe akad egy szép erezetű fa, megsajná­lom. Ezt kidobni?” Lakásá­ban keze munkájáról árul­kodnak a tárgyak lépten- nyomon. Asztal, székek, ál­lólámpa, tálalók, mind-mind az ő munkái. Nem csak a családja, szűkebb környeze­te körében arat sikert, hi­szen az elmúlt év augusztu­sában a „Fafaragás, újítás, különlegesség” című med- gyesegyházi kiállításon is sokan megcsodálták munká­it. Galambköltő szekrényé­vel pedig méltán nyerte el az első díjat. Munka közben Asztal, székek, vázák a szobasarokban I A díjnyertes galambköltő szekrény ' Fotó: Gál Edit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents