Békés Megyei Népújság, 1978. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-02 / 28. szám

1978. február 2., csütörtök Más kárán tanul az okos! Nem érdemes spórolni! Ez a kijelentés nem az okosan megtervezett takarékosság ellen szól, hanem éppen az ésszerűtlen, látszat-takaré­koskodás ellen. Mert az utóbbi legalább olyan gyak­ran előforduló káros jelen­ség, mint a közvagyon fele­lőtlen tékozlása. Az eredmé­nyek azonossága mellett azonban van köztük egy lé­nyeges különbség is: az előbbinél éppen a jó szán­dék, a szükség hozta „gara­soskodás” következménye a ráfizetés, a másik viszont már a bíróságokra tartozik. Okulásként — van kinek és van miből! — érdemes fel­idézni a mezőberényi — Lu­ca székét is megszégyenítő lassúsággal készülő — mű­velődési ház történetét. A nagyközségnek igencsak szüksége volt már a kinőtt régi helyett egy új művelő­dési házra. Talán a nagy igyekezet lehetett az oka, hogy a tervek elkészültével gyorsan nekivágtak az épít­kezésnek. Aztán, mikor már tető alá került a jó formá­jú épület, kezdett fogyni a pénz. Az ígéretnek megfele­lően kapott is a község je­lentős támogatást az Orszá­gos Közművelődési Tanács­tól, . de a pénzzel együtt ki­kötést is. Miszerint, csak úgy kapják meg a négymillió forintot, ha a művelődési há­zat alkalmassá teszik film­vetítésre is. Még az újabb tervek ké­szültek — ugyanis elég ko­moly változásokra volt szük­ség — négy hónapig állt a munka. Aztán jött a dolgo­zók munkaerkölcsét semmi­képpen sem javító belső át­építés. Nosza, kézbe a ta­licskát, amit tegnap építet­tek, azt ma lerombolták. Aj­tók, széksorok, födém — és ki tudja még mi — kiszedés­re, átépítésre vártak. Most már mindenki tudta, szó sem lehet a május elsejei határidő megvalósításáról. De van még ünnep, például november 7., addig csak el­készül minden. (Ebben a hit­ben mi is írtunk egy opti­mista hangú cikket.) Aztán az alvállalkozók hol vállal­tak, hol visszamondták, hol jöttek, hol nem. Az építésve­zető idegei csendben felőr­lődtek, hiszen közben lakó­ház, iskola egyaránt várta a Mezőberényi Építőipari Szö­vetkezet embereit, akik gyakran malmozásra, vagy hol ide, hol oda pendlizésre kényszerültek. Közben az üvegesek — akik nagy ked­vet mutattak a biliárd iránt —, szenvedélyük miatt vára­kozásra kényszerítették a tü­relmetlenül toporgó festő­ket. Érthető, hiszen a nagy hideg miatt falhoz fagyott volna az ecsetük... Nem érdemes a szót szapo­rítani, mert nem is erről, ha­nem a „takarékoskodásról” akartunk írni. Kezdő, tömör megállapításunkat a spóro­lásról a mezőberényi Nagy­községi Tanács elnökhelyet­tese tette rögtön azután, ahogy látogatásunk cél­ját felfedtük előtte. A mondat mögött pedig az az egyszerű tény húzó­dik meg, hogy takarékos­kodni akarván, nem bíztak meg a belső tér, berendezés megtervezésével belső épí­tészt, sőt szakemberhez sem fordultak, hanem — me­gyénkben szinte bevált szo­kásként — maguk próbálkoz­tak megbirkózni a nem túl testhez álló feladattal. Be­csülettel végiglátogatták az arra érdemes új művelődési házakat, terveztek, tárgyal­tak, a kivitelezőkkel, bútort, filmvetítőt vásároltak, fel­hajtották a speciális rivaldá­kat készítő maszekot — aki közben felhagyott az iparral — és visszaküldte az utolsó pillanatban a megbízást. És mennyi bajuk volt a színpa­di függönnyel ! Különleges méretei miatt nem lehetett csak úgy egyszerűen meg­rendelni. Először az anyagot vállalatot 'kellett rimánko- dással rávenni a gyors cse­lekvésre. Mikor legördült a vállukat és szívüket nyomó függöny gondja, akkor újabb nehezedett rá. A filmnek is külön vászon kellett... Végül — saját kárukon — rájöttek a megoldásra... Fel­kérték a Békés megyei Ta­nácsi Tervező Vállalatot a széksorok elhelyezési rendjé­nek újratervezésére. De saj­nos, még mindig csak erre! Pedig a tervező vállalatnál alkalmazott belső építész mindent elvégzett volna jó szakértelemmel, helyettük. S hogy mennyit veszítettek a szakembernek járó összeg megtakarításával ? Hat hó­napot, komoly pénzösszeget és rengeteg energiát. Történetünk főszereplői már tudják, nem érte meg... Hogy miért írtunk akkor mégis róla? Mert jó lenne ezen okulva mindenütt meg­találni a józan takarékosság útját. B. Sajti Emese Két könyvtár Csabacsüdön Nagyon jó az iskola és a községi könyvtár kapcsola­ta Csabacsüdön, a gyerekek itt is, ott is otthon vannak. A mostanában alakult könyvtárhasználati szakkö­rök tagjai a könyvtárostól tanulják meg a katalógus használatát, a kézikönyvek­ben, lexikonokban való el­igazodást, vagyis a szüksé­ges tudnivalókat, ‘a tájéko­zódást. Kell is, hogy önálló­an boldoguljanak a köny­vek közt, hiszen az iskolá­nak van saját könyvtára két év óta. Akkor létesült, amikor a most 8 tantermes iskola 2 tanteremmel és a könyvtárhelyiséggel bővült, melyben 4500 kötet közt reggel 7 órától délután 5 óráig barátságos otthonra lelnek a gyerekek. Élnek is az alkalommal. Szünetben, lyukas órán és ha bármi miatt várakozási idejük van, ott megtalálják a kötelező és ajánlott iro­daimat, s bármi mást, ami a tanuláshoz és hasznos időtöltéshez szükséges. Kü­lönösen sokat jelent a jól felszerelt és barátságos könyvtárszoba az iskola 104 napközis tanulójának. Növendék­hangverseny Békéscsabán A békéscsabai Bartók Béla Állami Zeneiskola február 8-án délután fél hat órakor a Vasutas Klub­könyv,tárban rendezi meg növendékeinek első bérleti hangversenyét. A műsor el­ső részében bemutatkozik az ifjúsági vonószenekar Tóth István tanár vezény­letével, valamint a zeneis­kola Reneszánsz kamara- együttese is Kerekes Teréz vezetésével. A hangverseny szünet utáni részében Ötvös Nándor vezényli az úttörő fúvószenekart. A nagy érdeklődéssel várt növendékhangverse­nyen az iskola több mint húsz növendéke szerepel. Zongorán Ballal Pálné, Csonka Barna és dr. Ko­vács Tamásné tanárak kísé­rik a fiatal muzsikusokat. A következő bérleti hang­verseny 1978. február 24-én lesz. A jó újságos = pontosság, kedvesség Tudják mennyit nyom egy hírlapkézbesítő táskája könnyű napon? Kereken 20 kilót. Kedden. Csütörtökön duplája lesz ennek, de van úgy, hogy veri az 50 kilót. Így is „súlya” van a sajtó­nak. * •■■■■■■■■■■■■■iá >■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ a Kedd reggel. Dévaványán is, akár az egész megyében, nyirkos, ködös az idő. Hét órakor még szürke minden, mint az ég alja. Nehezen virrad. A postahivatalban már régen folyik a szorgos munka. A levélhordók jó ré­sze már elindult, de még öten-hatan szortírozzák az anyagukat a kézbesítők tá­gas, de 18 embernek mégis szűk szobájában. Az egyik sarok a sajtóé. A hírlapkéz­besítők most kezdenek, mert nem férnének el egyszerre a postásokkal. Hárman már készülődnek. Mikola Gyuláné hírlapfele­lős segítségével folyik a számlálás, kinek a körzetébe mennyi újság jár ebből-ab- ból; majd hozzáteszik az áruspéldányokat is. Telik a táska szigorú rendben, mert ez megkönnyíti a munkát. Közben jönnek a többiek is, és csakhamar együtt van mind a hét újságos, öt nő és két férfi. Szarka Zsigmondné lett készen legelőbb, vele már megállhatunk egy pár perc­re. Vékony, törékeny asz- szony, három gyereke: „há­rom a kislány”. A legna­gyobb 17 éves, Szegeden szö­vőnő, a legkisebb hetedik osztályos. Egy év óta egye­dül neveli őket. Tizenhárom éve hírlapos. — Mi is volt az a mu­tatványszámos akció, amit nemrég bonyolítottak le? És hogyan vett részt ben­ne? — Száz család egy hétig ingyen kapta a Békés me­gyei Népújságot a község­ben. Ezt úgy készítettük elő, hogy mind a heten címeket hoztunk be a körzetünkből, s javasoltuk, hogy ezek kap­janak mutatványszámot. Abban a reményben, hogy állandó előfizető lesz belő­lük. — Egyformán megosztva dolgoztak mind a heten? Erre már Mikoláné felel. " — Nem, mert volt, aki egyet se javasolt, mások meg 5—10 címet hoztak. A leg­Megy a munka: Szarkáné és Mikoláné kiszámolják az újság- adagot Fotó: Tóth Imre Szvjatoszláv Ribász: Egy éj Szvjatogorszkban ... Fogtam a léceket, kilép­tem az utcára: a hó válto­zatlanul szállingózott. Még sötét volt, de egyre több ab­lakban gyulladt ki a fény, vöröses színbe borítva az ut­ca egy-egy négyszögét. Ná- gya tőlünk a második ház­ban lakott. Nagy léptekkel mentem, talpam alatt ropo­gott a hó, és ez a hang arra emlékeztetett, amikor valaki almába harap. Közben eszembe jutott, ha­marosan a vonaton ülünk, eltöltünk néhány napot egy csendes városkában, havas erdők és hegyek között, és... — ekkor hirtelen megálltam, ledobtam vállaimról a léce­ket, mintha lábaim földbe gyökereztek volna, teljesen megbénított az a gondolat, hogy Nágya a hatalmamba adja magát; és ez az érzés nem örömteli, nem felemelő, hanem szörnyű és félelme­tes volt. Azt sem tudom, hogyan értem el a házukig, hogyan engedett be, hogyan kért ar­ra, reggelizzem vele; mindez majdnem teljesen kiesett a tudatomból. Egész idő alatt ott volt az anyja, egy negy­ven év körüli, igen csinos asszony. Nem mertem ránéz­ni, úgy éreztem, hogy vagy arra kér, ne utazzunk, vagy elsírja magát. Amikor elin­dultunk, szárazon mondta: „Szása, arra kérem, vigyáz­zon Nágyára.” A pályaudvar zajos volt — zúgtak a taxik motorjai, csapódtak a nagy bejárati aj­tók, ropogott a hó, és ez a sokféle hang a fagy által összekovácsolt személytelen zajjá egyesült, amelyet időn­ként megtört a hangszórók­ból áradó ércesen csengő hang. Felkapaszkodtunk a kocsiba. — Megyünk? — sóhajtotta Nágya és elmosolyodott, de mosolyát elég furcsának ta­láltam. Az ablakhoz hajolt, felfelé nézett az egyre vilá­gosodó égre, amelyből még sokat eltakart a lassan elma­radó állomásépület. Aztán felakasztotta piros bundáját a fogasra, megigazította ma­gán a kék szvettert, és gyen­géd pillantással leült velem szemben. Én nem vetkőztem le. — Mi van veled? — kér­dezte. — Semmi. — Persze, a mama félel­mei, aggályai! — mondta Nágya. — Ne is gondolj rá... Ott nem lesz velünk a ma­ma. Ilyen szépnek még nem láttam. Észre sem vettem, mikor változott meg: hosszú­kás arca teltebb, ugyanakkor határozottabb és sápadtabb lett, szeme érdekesen csillo­gott. — Szebb vagy, mint vol­tál — mondtam. — Ezt csak te látod így — felelte, majd felállt. — Na, állj fel! Felkászálódtam, kinyitotta a bundámat, levette a sálam, majd lábujjhegyre állva pró­bált levetkőztetni. Amikor ez nem sikerült, mérgeskedve szólt: — De ügyetlen vagy! Leg­alább segítenél! Levettem a bundám. Ez volt az első alkalom, hogy Nágya gondolkodott rólam. Megfogtam a kezét. Na­gyon szerettem volna, ha megérti, hogy csak érte fo­gok élni, csak miatta szer­zem meg a dicsőséget, hogy soha ne gondoljon sajnál­kozva erre a napra... Ö, milyen érdekes, hogy fiatal korban mennyire ha­sonlítunk egymáshoz : ké­szek vagyunk odaadó esküre, az örök szerelemre, és úgy véljük, mindig ilyenek ma­radunk. Már egymás mellett ül­tünk. Miután én is felmele­gedtem, mesélni kezdtem a kijevi versenyről, arról, ho­gyan álmodoztam, hogyan tudtam volna játszani, hi­szen jobb eredményt is elér­hettem volna. Azt is el­mondtam, hogyan kaptam ki gyengébbektől. — De három győzelmem azért volt! — tettem hozzá. — Tudod, arra gondoltam, : nem kell félni a kockázattól. ; Például, amikor Ponomaren- ■ ko ellen sötéttel játszottam. : Ez a Ponomarenko olyan öt- ; ven év körüli, szemüveges, ! kopaszodó ember volt. Min- : den lépése után felállt, a ; hátam mögé sétált, és ka- • parászott a táblán. Engem : ez nagyon zavart, amit meg ■ is mondtam neki. Azt vála- • szólta, hogy nem tiltják à ! szabályok. Képzelheted, mi- ; lyen ember lehetett. — És udvariasan kérted? ■ — szólt közbe Nágya. — ! Nem kiabáltál? — Nem, nem kiabáltam — ■ feleltem. — Még én szégyell- ■ tem magam miatta. Nagyon : szerettem volna nyerni, ; hogy elégtételt vegyek rajta. • Amikor azonban dühös va- : gyök, elmegy az eszem, nem ■ tudok pontosan játszani. ; Most is hibáztam. Amint ez : megtörtént, Ponomarenko el- ; mosolyodott, összedörzsölte ■ kezeit, és már nem állt fel i minden lépés után, hanem : nyugodtan ült a helyén. Ar- • ra gondoltam — feladom. S Elmegyek, sétálok egyet a városban. Teljesen közöm­bössé vált minden. De aztán eszembe jutott, hogy kezet kell fogni vele, gratulálni a győzelemhez, ez pedig nem volt ínyemre. Azon kezdtem töprengeni, milyen ember le­het? Mit szeret, mit nem? Milyen jól kitalálta: hibázni fogok, ha a hátam mögé jön... Fordította: Sass Attila (Folytatjuk) jobb három körzet volt: Szarka Zsigmondné 25, Biri Péterné 20 és a legkisebb körzetből Hajdú Kálmánné 15 családot választott ki. — És hogy ez alapos, kö­rültekintő munka volt — folytatja Iliin József hivatal- vezető —, azt mutatja az eredmény: a száz egyhetes kedvcsináló újság 85 előfize­tőt hozott. Ez annál értéke­sebb, mert úgy néz ki, hogy tartósan megmaradnak. Az igazi bravúrt azonban Szarka Zsigmondné csinálta. Az ő körzetében nemcsak mind a 25 mutatványszámosból lett előfizető, de ezenkívül még 9 újat is szerzett. — Hogy csinálta? —for­dulok Szarkánéhoz. — Mi kell ehhez? Csak annyi, hogy dolgozik szó nélkül az ember és kész? — Éppen nem szó nélkül, hanem pont fordítva. A mi szakmánkban a szavakon, a beszéden van a hangsúly. Itt nem çlég a puszta munka,-ho©r -csak kézbesítünk. Ez —, alapfeltétel. És nemcsak szervezéskor, hanem a min­dennapi munkában is sokat jelent, mennyire értünk szót az emberekkel, hogyan és mennyit beszélünk, meny­nyire ismerjük azt, amitáru­lunk, viszünk, hogy meg is tartsuk az előfizetőket, vagy még mást is vegyenek, a megszokotton kívül. — Hát bizony, hogy meg­maradjanak a kuncsaftok, ahhoz szerintem rend, pon­tosság, megbízhatóság és fő­leg kedvesség kell — szögezi le határozottan Biriné. — Akiben ez nincs meg, nem sok kenyeret eszik meg ezen a pályán. Ez a hosszú évek óta sta­bil gárda biztosan rendelke­zik ezekkel a tulajdonságok­kal. Csak egy van köztük — egy 20 éves fiú —, aki még csak egy esztendeje csinál­ja. Többször elhangzott ez a két szó: pálya, szakma. Bár ilyet hivatalosan nem is­mernek, ezt nem tanítják, nem képeznek ipari tanuló­kat — valójában mégis az. Csak itt mindenki maga tanítja magát: mit hogyan csináljon, mi a legpraktiku­sabb. Egy-két eligazító szó után. És az igazi hajtóerő a kereset, ami attól függ, ki hogyan teljesít, hisz az után kapják a bért. ök nem óra­béresek, bár alkalmazásuk 4 vagy 5 órára szól. De en­nél többet kell dolgozni, ha produkálni akarnak. — Pedig pont az óra mi­att nem kapjuk meg a pos­tától a félárú utazási igazol­ványt. Mert nem vagyunk nyolcórások — mondják egyszerre többen is. — Van még más fájó kérdés? Megint többen szólnak, de Hajdúné foglalja össze. — A rossz idő nem szá­mít, ahhoz hozzászoktunk. Csak a szüntelen vasárnapi munka a legkellemetlenebb. Főleg nekünk nőknek. Tud­juk, hogy másutt it dolgoz­nak vasárnap. A vasút és a vendéglátás is folytonos, csakhogy az ott dolgozókra időnként esik vasárnapi sza­badnap is. Ránk soha. És hiába lesz akármilyen fejlő­dés, a vasárnap újság nélkül elképzelhetetlen. Hisz ekkor érnek rá legjobban olvasni az emberek. Csak nekünk marad az is hétfőre. — A kézbesítők nemcsak olvassák, járatják is a la­pokat? Sorolják, ki melyiknek az előfizetője. Mindenkinek 3— 4-fajta jár. Napilap, hetilap és a gyerekeknek valami. — Jól is néznénk ki, ha nem járatnánk, mit monda­nának az emberek, meg az­tán kell is tudnunk: mi új­ság? — mondják és most már indulnak, várják a köz­ségben őket. Mi még egy kicsit beszél­getünk a fiatal hivatalveze­tővel. Elmondja, hogy az elődje, aki a tavasszal ment nyugdíjba, Csikhelyi Endre, remek szervező volt és egy jó örökséget hagyott maga után. ö ezt azzal becsüli meg, hogy igyekszik még többet tenni. — Ez meg is látszik — folytatom én a gondolatot —, hiszen tudomásom sze­rint a november 7-i Népsza­badság-kampányban egyedül Dévaványa teljesítette a ter­vet határidőre az egész me­gyében. És most a Népúj­ság-akció is nagyon jól si­került. — Elvégeztük a munkát. Mindenki megtette a magá­ét. Igaz, kaptak hozzá ösz­tönzést is az emberek, de alapvetően a munka- és hi­vatásszeretet volt a döntő. Az csak segített hogy előre közösen megbeszéltük a „ha­ditervet”. * A szerény szavak mögött ilyen adatok állnak : 150-féle kiadványt terjesztenek a 10 700 lakosú, 3180 családból álló nagyközségben. Napon­ta 670 Népszabadságot és 650 Népújságot adnak el és hetenként 1245 Szabad Föl­det, 1100 Rádió Újságot, s ez utóbbi még kevés is, kel­lene még legalább 50 belőle. De 700 Nők Lapja, s 874 Ké­pes Újság is gazdára talál, hogy csak a legnagyobb pél­dányszámúakat vegyük. És idekívánkozik a maga 440 példányával a gyerekek ked­vence, a Pajtás is. Vass Márta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents