Békés Megyei Népújság, 1978. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-16 / 40. szám
O 1978. február 16., csütörtök Rögös utak? Toman János képzőművészeti heteket rendeznek Szarvason, immáron ötödszörre, az ott született grafikus emlékezetére. Hasznos, szép dolog, ha egy vidék megőrzi a múlt értékeit, s a régi hagyományokban új közművelődési formákat gyökerezte! Képzőművészeti ismeretterjesztést, kiállításokat, diafilmvetítéseket a tanyasi iskolákban, hogy a tanyán élő emberekhez is eljusson a világhírű festők művészete. Ilyen nagy találkozásokat nem szabad elmulasztania a művelődés hírvivőinek, az újságíróknak sem. Ott volt a helyünk hétfőn este az orosházi úti tanyasi iskolában, (amely a körzetesített iskolarendszer bevezetésével megüresedett, de az okos népművelők a kultúra céljaira hasznosítják), ahol fiataloknak és öregeknek diavetítéses TIT- előadást ígért a képzőművészeti hetek műsora. Sehová sem illik váratlanul beállítani, ezt mindenki tudja, így aztán egy héttel korábban a város közművelődési felügyelője vitte a hírt a szervezőknek : segítsenek nekünk, hogy az egész megye népe megtudhassa: hogyan folyik a képzőművészeti ismeretterjesztés a Szarvas környéki tanyasi iskolában? Szíves szóval, tárt karokkal fogadtak bennünket a fejlődő iskolaváros művelődésügyi osztályán: jöjjünk Szarvasra, hacsak tehetjük, mert van itt gond az igaz, de öröm is akad bőven, amiről írni lehet. Még egy utolsó ellenőrző telefon a művelődési háziba: ugye minden rendben van a tanyasi iskola és az előadás ügyében? S itt jött a bökkenő, mert igaz, hogy ők szervezik a TIT-előadást, az is igaz, hogy tudtak a jöt- tünkről, de az a fránya kályha az iskolában épp most Toman János: Fadöntők Kürti András: Csókol: Renate 3. Komplett bolond ez a lány, vitathatatlan. Büromá- niás. Ezzel együtt elragadó! Egyébként is, ki mondhatja el magáról, hogy teljesen normális?! Tanulmányutunk következő állomása a székesfőváros közlekedési vállalatának talált tárgyak osztálya volt. Itt majdnem kutyaszorítóba kerültünk, véletlenül éppen más látogatója nem volt ennek az intézménynek, mint mi ketten. Szerencsére gyorsan feltaláltam magam és a hozzánk forduló alkalmazottnak azt füllentettem, hogy a társaságomban levő külföldi hölgy elvesztette a villamoson ezüst cigaretta- tárcáját. Renate ham&r kapcsolt, elmondta a németül jól beszélő beszkártosnák, hogy ezt a tárcát az apjától kapta születésnapjára, legkedvesebb tárgya, egy pillanatra sem vált meg tőle soha, vigasztalan lenne, ha nem kerülne elő. Csodálatosan mély átéléssel alakított, néhány könnycsepp is megjelent a szeme sarkában. Kétségbeesése oly megrendítő volt, hogy még ezt az edzett közlekedési tisztviselőt is meghatotta. Felütötte a főkönyvét, hátrament a raktárba is, aztán sajnálattal közölte, hogy ma csak esernyőket, két liter zacskós tejet, egy hátizsákot, egy kötözöttt sonkát, egy kombinét és egy kanárit hoztak be kaliekás- tól, ezüst cigarettatárcát nem. Felvette védencem személyi adatait, pontos leírást kért a nemlétező dózniról, ígéretet tett, hogy értesíti a hölgyet a fejleményekről, s megnyugtatásul elmesélte, hogy milyen nagy értékű holmikat szolgáltattak már be a becsületes megtalálók, csak fel a fejjel. Nagyon összebarátkoztunk. Kikísért bennünket a folyosóra, és melegen búcsúzott — Kisasszony — mondta Renaténak —, addig is, amíg előkerül a tárcája, hadd kínálom meg egy finom magyar cigarettával. — És egy doboz Fecskét tartott eléje. — Köszönöm —rázta meg a fejét a lány —, én nem dohányzóm. A mi családunkban senki sem dohányzik. — Rámosolygott az elképedt férfiré, és kipukkadt belőle a kacagás. Megfordult, futás az utcára, én utána. A háztömb sarkánál értem utol. Hátát a falnak vetve pihegett, majd hozzám lépett, felágaskodott, megcsókolt. — Életemben nem volt ilyen kellemes délutánom ! — csicseregte túláradó örömmel. — És ezt magának köszönhetem. Maga a legkedromlott el. Javítani vitték, no és ugye azt elvárni se előadótól, se hallgatótól nem lehet, hogy jégveremben áhítozzon a képzőművészeti csodák után! Az előadás tehát elmarad. Igaz, tudták korábban is, igaz telefon is van a kultúrházban, de a sok gond elvette az időt, ne haragudjanak hát az elvtársak, hogy nem szóltunk hamarabb a bajról! Ha már így történt, megbeszéltük, hogy délután vagy estefelé találkozunk és szót ejtünk a közművelődésről : mi más újság van Szarvason? Utunk következő állomásán, az ifjúsági és úttörőházban sűrűn nyitogatták az ajtót a szarvasi kispajtások. Minden teremben gyerekek, itt a rajzkiállítás utolsó maradéka, amott gyékényt fonnak, vesszőt hajlítanak. Az egyik szobában teremfoci csattog, a másikban elmélyült sakkpartiban versengenek a résztvevők. Legszívesebben emlékül vinnénk el a vidáman pezsgő gyerekvilágot, de hirtelenében csak legszebb rajzaikat örökíthettük meg. Jó hangulatunk csak fokozódott, mikor Toman János alkotásairól egy régi albumból reprodukciókat készíthettünk hagyományőrző szarvasi ismerősünk jóvoltából. A nem eléggé ismert, fiatalon mártírhalált halt művész munkáit megmutathatjuk majd a megye olvasóinak. Mégis eredményes volt a szarvasi utazás — gondoltuk merészen, s autónkat a művelődési házhoz kormányoztuk. Ügy terveztük, hogy ott majd tisztázzuk a dolgainkat, megbeszéljük, mikor jöjjünk legközelebb, hogy biztosan sikerüljön az az ismeretterjesztő riport. Színes fények csalogatták úgy fél hat óra tájban, a mozinéz ők et a Vajda Péter Művelődési Házba. Az irodákhoz vezető nagyajtó azonban zárva fogadott bennünket. Egy bácsi súgta halkan a fülünkbe: „Lejárt a munkaidő, tessék talán a mozipénztárból felhívni az irodát, hátha van ott még valaki.” Hogy volt-e vagy sem, azt mi már sajnos nem tudtuk meg, mert a pénztár is zárva volt. Nos, majd legközelebb... Bede Zsóka vesebb, legokosabb fiú a világon! Jólesett a puszi, jólesett a dicséret, mégis átkoztam magamban balsorsomat. Mert ha ez a bűbájos teremtés ilyen forró csókot adott egy szürke, gyér forgalmú hivatalért, mint amilyen a talált tárgyak osztálya, istenkém, mi lett volna, ha az Országos Takarék- pénztár Központjába viszem ? ! Lepergett az emlékek szép filmje, nézzünk szembe a zord jelennel. Itt ülök egymagámban, odakint esik az eső, teremtett lélek sincs a környéken. És ami a legfájóbb — nincs itt Renate. Ügy elbúsultam magam, hogy legszívesebben azonnal fordulnék vissza. De hát a távolodó Sonderborg sárga jelzőlámpása már csak messziről villan fel olykor, a legközelebbi hajó pedig holnap délelőtt indul. Tetézi a nyomoromat, hogy úgy látszik, Aarles azok közé a ritka dán települések közé tartozik, amelyek nem szorosan a part mellé épültek. Ha a várócsarnok ablakán át jól becsülöm a távolságot, a város fényei öt-hat kilométerre lehetnék. Vágjak neki az útnak?... öntött ürgeként vonulják be Aarles- öe?_. Felállók, körülnézek a helyiségben. Legalább egy átkozott telefon lenne itt valahol... Egyáltalán, micsoda disznóság, hogy egy civilizált hajóállomáson, még ha késő este van is, ne tartózkodjék egyetlen alkalmazott sem?! Nem admirális kell nekem, csak valamilyen tisztviselő, egy gondnok, vagy legalább egy akkora éjjeliőr, mint a kisujjam. Valaki, akihez taSzomorú levél egy vidám játékról Princ, a civil Mielőtt egyenlőségjelet tennék a Békés megyei Jókai Színház jelenlegi formája és a „Princ, a civil” című zenés játék bemutatója között, sajnos annak a véleményemnek kell hangot adni, hogy a mostani előadásoknál sokkal jobb produkciók talán már nem is várhatók? Hiszen ha csak a közelmúlt bemutatóira gondolunk, be kell látnunk, hogy az egyetlen igazi sikert az Edith Piaf-da- rab hozta, s az is jórészt a vendégművészekkel való „erősítésnek” köszönhető. Az olcsó nevetések korát éljük, s még azt is elhiszem, hogy néha erre is szükség van, ám a folyamatos „lelki csik- landozás” törvényszerűen keserű kacajra fakaszt. Sovány koszton élnek azok, akik igazi színházi élményre áhítoznak, pedig úgy kellenének a szívet-lelket gyönyörködtető bemutatók, mint egy falat kenyér. De jó is volna, ha a sok jó szándék és ígéret után, akár a következő bemutatón, feledtetni tudnák művészeink a mostani fiaskót ! Sose figyeltem a színház kulisszatitkaira — a néző a kész produkcióra és nem az előzményekre kíváncsi —, mégis azon gondolkodtam, vajon hogyan tévedhetett ez a szegény Princ a békéscsabai színpadra? Jó néhány évvel ezelőtt a televízió népszerű sorozatot sugárzott Princről, a katonáról. Aztán — mint oly sok. sikert hozó művel előfordult már — őrsi Ferenc elkészítette a folytatást, és darabot írt Princről, a civilről. Ám vagy az ötletek fogytak el, vagy a színpad törvényei különböznek a tv-sorozat követelményeitől (esetleg az idő rohant el Ily gyorsan a mű fölött?), de mire 1978- ban Békéscsabán is színre került a „Princ. a civil” című zenés játék, már halvány árnvéka sem emlékeztetett a katona Princ régi nagy sikerére. Az előadáson nácsért, felvilágosításért, segítségért fordulhatnék. Fázom, éhes vagyok, álmos vagyok. Cudar helyzet. Gyér külföldi utazásaim alatt kerültem már néhányszor kutyaszorítóba, vesztettem el bőröndöt és fényképezőgépet, késtem le vonatot, rekedtem bent liftben, zártak be már múzeumba is, de ilyen pokoli szituban még nem voltam. Megropogtattam a csontjaimat, fel-alá sétálok, legalább ne gémberedjen meg. Fekete és fehér kövekből rakták ki a padlót, nagy sakktábla. Jó, akkor sakkozzunk, azzal is múlik az idő. Közben majd csak történik valami. Elindulok az egyik sarokból, hány lóugrással jutok el a másik sarokba? Egy, kettő, három, négy, öt... Hopp, itt nincs sem fehér, sem fekete négyszög, hanem egy fél méter átmérőjű lila kör és benne többnyelvű felirat. Mi a csuda lehet, ilyet még sehol sem láttam. Kisillabizálom a német szöveget: „Álljon be a körbe, és közölje, mi a kívánsága.” Hát igen, ettől féltem. A sivár gyerekkor, kamasz- ököl vívó koromban a fejemre kapott ütések, a sok szerkesztőségi értekezlet, a dilettáns kéziratok javítása éveken át, kész, bediliztem. És éppen itt és éppen most ! Külföldön, magamra hagyotton! Ilyen az én szerencsém... Behunyom a szemem, megdörzsölöm a homlokom, belecsípek a fülembe. Kinyitom a szemem, változatlanul ott a lila kör, és ott sötétlenek benne a felszólítások. (Folytatjuk) Máhr Ágnes, Kovács Lajos és Kárpáti Tibor egy jelenetben Fotó: Demény Gyula a vígjátékok megszokott kereteiben is üresjáratokkal terhelten bandukol a cselekmény. Az élet, a játék és a színház törvényeit figyelmen kívül hagyó darabot láthat a közönség. Csak egy-egy példát minden észrevételemre: életemben először találkoztam olyan szülőkkel, akik a pillanatnyi érvényesülést tukmálták gyerekükre a tanulás, a hosszú távon történő tervezés helyett. Princ szülei, a Rémai házaspár (Széplaky Endre és Barcza Éva próbálta jobb sorsra érdemes energiával színpadra vinni őket) tisztességben megőszült munkásemberek, és mégis az ügyeskedés, a könnyű pénzszerzés prófétái. A játék helyett való légüres térben lebegést példázza, ha olyan halványra irt figurákat mozgatnak a színpadon, mint Petneházi őrnagy alakja (Miskolczy Ottó küszködött a „szereppel”). A dramaturgia törvényeinek furcsa mellőzése pedig, ha az egyik szereplő, Pancsa (Bajka Bea kedves, tisztaságot árasztó alakítása) érthetetlenül „eltűnik” a darabból. A játék legfőbb erőssége a zenei rész: Wolf Péter és Fülöp Kálmán dalainak köszönhető,. hogy a színpadon megnyilatkozókkal valamelyest azonosulni tudtunk (a Holpert János vezette zenekarnak is nagy feladat jutott, amelynek meg is feleltek). Lovas Edit, az előadás rendezője, érezhetően „mindent beleadott” ebbe a munkájába. A panoktikumszerű állóképektől a fergeteges tempóig minden ritmust kipróbált. A gondolkodtotásra szánt hétköznapi filozófiák tarkaságától a harsány látványosságig terjedt a színskálája. Megrendezte a „pénz komédiáját”, s miközben szereplőivel az „édes élet” torzképét játszotta, nem vette észre, hogy színészei hovatovább nem tudnak mit kezdeni magukkal, ha nem alkoholos fiaskó van a kezükben. Színpadon aligha ittak még ily töménytelen szeszt, és sajnos ezt se művészi szinten tették (nemcsak arra gondolok, hogy az üres üvegből történő töltö- getések zavaróan hatnak, különösen, ha egy-egy pohár felborul, s abból a színészek változatlanul „isszák” a semmit...). Azt is jó volna egyszer tudomásul venni, hogy az önmagáért való erotika könnyen taz ízléstelenségbe fordul '(gondolok az első rész záróképére!). Az eddig nem emlitett színészek közül le kell írni Kárpáti Tibor, Gyurcsek Sándor, a felszabadultan ko- médiázó Felkai Eszter (aki a lendületes koreográfiát is tervezte) és Máhr Ágnes nevét. Maradandó élményt csupán Kovács Lajos játéka adott, aki immár minden évadiban „hozza” a maga am-, berségtol túlfűtött, mélyen átélt figuráit. A látványos díszletet Csi- nády István, a jelmezeket Fekete Mária tervezte. Andódy Tibor Kétszázhúszezer mozi nézó' Gyulán Tanulmányok, újságcikkek szólnak arról, hogy a televízió térhódításával rohamosan csökkent a mozilátogatók száma. A gyulai mozik látogatottságáról kérdeztük meg Kreidl Ferencné moziüzemvezetőt: — Városunkban két mozi vetít mindennap, a Petőfi és az Erkel. Véleményem szerint nem csökkent, hanem növekedett a mozilátogatók száma. Ezt statisztikai adatokkal is tudom bizonyítani. A két mozi teljesítette 1977- es tervét, sőt túlteljesítette. — A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának jegyében november 7-től vetítettük a Fedőneve Lukács, és a Felszabadítás című négyrészes filmeket. Hogy nagy sikere volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a tervezett 15 ezer látogató helyett 20 ezren nézték meg. örömmel számolok be arról, hogy iskolások, szocialista brigádok csoportosan nézték meg ezeket a filmeket. A legsikeresebb magyar film a Ludas Matyi volt, amelyet közel 8 ezren láttak. A nyugatiak közül két nagysikerű filmet tartunk számon, a Száll a kakukk fészkére címűt, és a Pillangót, ezeket 6 ezer ember látta. Az idén ünnepeljük a magyar filmgyártás államosításának három évtizedes évfordulóját, s ennek szellemében végezzük munkánkat. Fontosnak tartjuk, hogy olyan nagy sikerű magyar filmeket vetítsünk, amelyeket régóta igényelnek a nézők, de kérésüket nem minden esetben tudtuk teljesíteni. A Petőfi mozi emeleti előcsarnokában folytatjuk a minitárlatok rendezését, amelyet szeretnek az emberek. Februárban a magyar filmek plakátjaiból rendez kiállítást a mozi szocialista brigádja. A valóság rácáfolt a feltevésekre: „csak” jó film kell a nézőknek, s akkor nem hagyják üresen a filmszínházakat! Így történt ez az elmúlt esztendőben is, amikor 220 ezer látogató fordult meg a két gyulai moziban, és nemcsak a jegyet vették meg, el is jöttek az előadásra. (Ormos!)
