Békés Megyei Népújság, 1977. december (32. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-28 / 304. szám

1977. december 28., szerda IgNiUMM Ahány nyelv—annyi ember A HÉT FILMJEI Ahogy az ünnepi hét film­műsorát szemlélem, úgy tű­nik, mintha a Moziüzemi Vállalat is a karácsonyfa alá A csillagszemű és szerelmese, tartogatta volna az év vége legjobb filmjeit. Először ta­lán a gyerekek öröméről né­hány gondolatot. December 29-től január 4-ig a békés­csabai Brigád mozi 2-kor és háromnegyed 4-kor kezdődő előadásain vetíti a Hüvelyk Matyi című amerikai rajz­filmet. A Grimm testvérek csodálatos, örök életű mesé­jét szívesen nézik majd a gyerekek. Kolozsvári Grandpierre Emil: A csillagszemű című regényéből készített kosztü­mös kalandfilmet Markos Miklós. A népmeséi ihletésű történet a Mátyás király ha­lálát követő időkben játszó­dik. „Volt egyszer, hol nem volt, volt egy csillagszemű juhász, aki nem tűrte az igazságtalanságot...” Még az ős időkben élhetett ez a ju­hász, akiről a film hőse, Jankó is sokszor hallott már. A lányok és asszonyok sze­rint ennek a Jankónak is csillag szemei vannak, és a körülmények úgy alakulnak, hogy az ő bátorsága is le­gendássá válik, amiről majd századokon át mesélnek az emberek. Abban az időben osztrák császár és a török szultán többé-kevésbé béké­ben vannak egymással és ez 19. — Lajos, Lajos ... Tudod, hogy ő mit meg nem tenne a kedvéért! Csak tessék, kérem! Majd főzök birkát! Vagy halat! De mikor vég­re egy nyugodt napot akar­tunk kint tölteni, a csónak­házban. Mondtam Katinak, hogy igazán megkérdezhet­te volna. Mikoif te még tol­laslabdát is vettél... Hogy jobban . megismerkedjünk, azt mondja ... — Hát nézd, Anyu... tu­lajdonképpen igaza van. Nem árt, ha találkozunk ve­lük. Majd őket is befogjuk tollaslabdázni. Az is pihe­nés. Vagy téged zavarnak? — Engem, engem... Én terád gondoltam. — Semmi baj, majdcsak elleszünk. Még jobb is, ha ilyen helyen találkozunk, mint ha mondjuk itthon. Kötetlenebb. .. És olcsóbb — gondolta Gitta —, különösen ha La­jos magára vállalja az ebé­det. Ez így egyelőre elég is volt. Gondolta, hogy ha ma­gát a találkozást Apu már így elfogadta, akkor az el­jegyzéssé fejlesztést hét közben már ő maga is ki­találhatja. Esetleg, mint egy takarékossági ötletet. Másnap — nem is várt vele tovább —, már más­nap ezzel fogadta a munká­ból fáradtan megtérő férje- urát: — Tudod, mit találtam ki? Ha már úgyis ott leszünk együtt Lajosnál, egy füst alatt ezt éppen el is nevez­hetjük eljegyzésnek, nem kell még egy cirkuszt ren­dezni. Most jut eszembe, hogy nyafogott ez a lány egyszer valamit erről, hogy azt jelenti, hogy Magyaror­szágon is viszonylag nyuga­lom van. Ambrus püspök birtokán mégis félelemben él a nép. Ambrus püspök féktelen hatalomvágyában már bíborosi címre vágyik, ehhez azonban óriási érté­kekkel kell megvesztegetnie Juraj Durdiak és Szirtes Ági az egyházi hatóságokat. Így hát rabol, fosztogat, az ellen­szegülőknek fülét véteti, ha úgy tetszik neki, gyilkol is, hogy a birtokán élő parasz­tokat mindenükből kiforgas­sa. Jankónak is menekülnie kell Ambrus püspök embe­rei elől. Mindenféle viszon­tagság után elvetődik egy malomhoz, ahol beállhat dol­gozni. Ettől fogva tetteit a szerelem vezérli: megszereti a molnár szépséges rokonát, Anyicskát. Az új magyar film fősze­replői: Juraj Durdiak (cseh­szlovák színész), Szirtes Ági (fh.), Madaras József, Dégi István, Bordán Irén és Osz- ter Sándor. A Szabadság mo­zi december 29-től január 1- ig játssza.A csillagszemüt. Luxusautó gördül az ele­gáns tengerparti szálló ka­puja elé. Éjszakai kirándu­lásból tér haza Mostri csi­nos özvegye. Nem marad so­ká egyedül szobájában. Az ablakon át egy rossz arcú férfi tör be hozzá, aki du­lakodás után az erkélyről a mélybe taszítja. Így kezdődik Az akasztani való bolond nő című színes, szinkronizált francia film, amelyben a női főszerepet Marlene Jo- bert játssza. A filmet a Bri­gád mozi december 29-től január 4-ig vetíti. eljegyzés. Hát ha már oda­hívta őket, legyen meg az eljegyzés! — Nem a pénz­megtakarítás miatt mondom, csak a hercehurca... de ha meggondolom, még anyagi­lag is... ez se utolsó szem­pont. — Ahogy akarod drá­gám ... — mondta Barna áj- tatosan, s homlokon is csó­kolta, mintegy hálából, s természetesen szeretettél. • • • De még nem esett szó Gusztiról. Vagyis Gusztiék- ról Ezt Gitta akkora falatnak ítélte, hogy erre nem egy napot akart hagyni, hanem legalább kettőt. Barnának csak kell egy kis időt adni -két megemészteni való kö­zött _ ­De ehhez váratlan segít­séget ‘kapott Katitól. Kati másnap vacsora köz­ben ugyanis megkérdezte: — Anyucikám, megbeszél­ted már Apuval az eljegy­zést? Nincs kifogása elle­ne? — De látva az igenlő válaszra készülő arcokat rögtön oda is fordult Apu­hoz: — Mit szólsz hozzá, Apu, nem jó ötlet? Egy füst alatt megtartjuk a kézfogót! Csak — A munkás- és paraszt­embernek egyetlen idegen nyelvi lehetősége van: az eszperantó. Hogy is tudna a munkája mellett nyolc—tíz évet más nyelv tanulásába fektetni. Mert a többihez, ennyi kell. Ezt pedig gyor­san és aránylag kevés ener­giával elérheti. Egy év — és beszélhet. Ezekkel a szavakkal kez­di a beszélgetést Szabó Gá­bor mérnök, a Körösvidéki Vízügyi Igazgatóság szeghal­mi szakaszmérnökségén. Fia­tal ember. Huszonhat éves. Egy esztendeje végzett a Szovjetunióban, vörös dip­lomával. Természetes, hogy jól beszél oroszul. Az esz­perantót még az általános iskolai szakkörben kezdte tanulni. Lelkes híve a moz­galomnak, kint Gorkijban — az egyetemi évek alatt — is tanította a német és len­gyel diákokat. És itthon is ezzel kezdte a munkát. Még­hozzá nagy erőbedobással. — Talán túlságos naggyal. Gyorsan szerettem volna eredményt elérni. A szerve­zést személyes beszélgetés­sel, plakáttal és hangos hír­adóval kezdtem. Persze előbb a művelődési házban jelentkeztem, hogy tanfo­lyamot szeretnék tartani. A meglepetés mellett nagyon örültek az önkéntes buzga­lomnak és igazán mondha­tom, minden segítséget meg­adtak Arról nem ők tehet­nek, hogy összesen négyen maradtak meg a hallgatók közül. KISZ-alapszervezeteket keresett föl, mert főleg a fiatalokra számított. Legtöb­ben az ÁFÉSZ-től jelentkez­tek Nyolcán. Még heten a vízügyi társulattól és az ál­talános iskolából. Hetenként egy óra az oktatás. De már a kezdetnél sokan lemorzso­lódtak, vagyis nem jöttek el. Aztán ez folytatódott, és végül négyre apadt a lét­szám. Csakhogy! — Ha jól meggondolom, ez is eredmény. Ugyanis, ez a négy nemcsak kitart, ha­nem igen jól halad. Különö­sen egy fiú és egy lány. A kislány nyolcadik osztályba jár, nagyon jó fejű, köny- nyen tanul és hamar hasz­nát fogja venni a tudásá­nak. És a fiú! Az rendkívü­li, már önmagában is meg­érte a fáradságot. Bodoczki azt akarom nektek monda­ni, hogy gondolkoztam a dolgon, ha már eljegyzés lesz, akkor nem hagyhatjuk ki Guszti apát sem, nehogy megsértődjék ... nem igaz, Apu? S hosszasan, figyelmesen csüngött Apu ajkán, onnan várva a bölcs kinyilatkozta­tást. — Nem vagyok benne olyan nagyon biztos, kislá­nyom — szólalt meg gyor­san Anyu, mert egy kissé bizonytalannak látta a fér­jét, s ellentmondásra akar­ta ingerelni. Sikerült is. — De miért, Gittám? Az­az miért nem? Katinak eb­ben teljesen igaza van. Csak ne teremtsünk sértődési al­kalmakat. Ha nem muszáj. Titokban ugyan azt re­mélte, hogy Gitta a maga ragyogó érvelésével most mindjárt bebizonyítja, hogy ezúttal igenis muszáj, s mindjárt mond egy-két olyan érvet, amire ő eddig nem gondolt, s ezzel elhárítja a Guszti részvételének bosz- szantó árnyékát. Igazán na­gyon szívélyes, majdhogy­nem baráti volt a viszonya feleségének első férjéhez, de szeretni nem szerette, s bár megítélése szerint ezt elég jól sikerült lepleznie, titok­Lajos, a vas-, műszaki bolt eladója kimondott tehetség, akivel foglalkozni öröm. Igazi nyelvérzéke van, csak az az érdekes, hogy ez nem derült ki már az általános iskolában. — Jövőre idegen nyelvi klub alakul a gimnázium­ban és már többekkel be­szélgettünk a községben ar­ról, hogy lehetne egy eszpe­rantó építőtábort létrehozni. Az, hogy ezen külföldiek vennének részt a magyarok mellett, nagy lendületet ad­na a nyelvtanulásnak. Va­lamikor' Szeghalmon is vol­tak eszperantisták és jó len­ne a fiatalságból az új ge­nerációját kialakítani a nem­zetközi nyelv ismerőinek-. Én amit csak lehet megte­szek ezért, mert tudom, hogy még egy olyan világ­nyelv tudása mellett is, mint az orosz, milyen sokat jelent az eszperantó. Nincs olyan ország, ahol ne lehet­ne hasznát venni. Az esz­perantó irodalom és a tudo­mányos folyóiratok pedig szinte minden szakmában nagy kitekintést adnak a vi­lágra, ami másképp nem menne, hiszen ritka ember az, aki négy-öt nyelven be­szél. Szabó Gábor, a fiatal ér­telmiségi, tele van munka­kedvvel, akarattal. Hiszi, hogy a nyelvtudás a kul­túra egyik kulcskérdése. És amit tud, nem akarja ma­gának megtartani, hanem minél több emberrel szeret­né megosztani azt. Hogy ez sikerüljön, meg kell értenie, hogy ma igazán aktuális az a mondás: ahány nyelv any- nyi ember. Vass Márta KÉP­ERNYŐ Süsü, a sztár Egyáltalán nem véletlen, hogy a karácsonyi műsorok­ból ezen az idei karácsonyon a gyermekeknek szólókat fi­gyeltük jobban, bár a két most játszott sorozat, a „Fe­jezetek a Rákóczi-szabadság- harcból” és a „Szerelem bo­londjai” külön elemző szót érdemelnének. Meggyőződé­sem, hogy a kritikák elisme­résre jutnának általában, ha némely részletmegoldás és a Jókai-film egy-két gyengébb alakítása nem is vívhat ki dicsérő jelzőket. Az viszont tagadhatatlan, hogy a mű­sorszerkesztők hosszabb idő után végre megtalálták a he­lyes arányokat, és az ünnep “Jellegéhez, a sok millió néző igencsak heterogén igényéhez mérték ajánlatukat. A már említett két sorozat például a történelem iránt érdeklődők­nek adott szórakoztatóan és elgondolkoztatóan kike­vert nemes tanulnivalót; ezeken kívül akadt ki­fejezetten kalandfilm (nem is egy), műsort kap­tak a nyugdíjasok és a fiatalok (Abba együttes), az év fényes spjortsikereit is új­ra láthattuk, gyönyörködhet­tünk Hemingway öreg ha­lászának emberfeletti küzdel­mében (Spencer Tracy) és még sok egyéb másban is. A szombat és a vasárnap délelőtt kisfilmekkel kezdő­dött. Ezek közül nagyon szép volt az NDK-sok készítette „A bátor lány” című árnyjá­ték, a ritkán látható techni­kát mesterfokon alkalmazták és filmezték. A többi is ked­ves és szórakoztató, csak ép>- pen megszokottan középsze­rű. Szívesen láttuk a békés­csabai színház múlt évadbeli „Szépek szépe” című mese­játékét, és otthon is tapsol­tunk Mándy Iván Csutak­filmjének, melynek gyermek- szereplői egészen magas szín­vonalú játékkal hoztak meg­lepetést. Ha most az lenne a kérdés, hogy a karácsonyi gyermek- műsorok legjobbja melyik volt, akkor a „Süsü, a sár­kány” című zenés bábjátékra szavaznék. Jogos lenne elő­szedni minden felsőfokú jel­zőt, csak félő, hogy azok bi­zonyítása nehéz lenne, mert a túlságos elragadtatás gya­nús közhelyek halmozásába sodorhatja az embert. Pedig ez a féleszű, kelekótya, az egyetlen feje miatt a sok fejű sárkánynemzetségből kitaga­dott Süsü régen-volt és ré- gen-várt vendégünk! Ked­ves a történet, amit eljátsza­nak, Süsü sárkány és a jó ki­rályfi kalandozása a mesék birodalmában úgy röpíti a perceket, hogy óhatatlanul az órára pillantunk: van-e még idő a mókás játékra? Ritka alkalom és remek ta­lálkozás tanúi lehettünk, amíg Süsüt néztük. Idegen ötletből írta ugyan Csukás István, de itt nem is az ötlet, hanem az önálló mű mozdult életre és vált ellenállhatat­lanná- Persze Szabó Attila értő rendezése nélkül a még oly kitűnő csapat és a hang­jukat kölcsönző színészek sem győzhettek volna, így azonban minden bejött, amit csak akartak. A közel hatvan egyéni bábfigura között is te­litalálat a Süsü-bábu és a tel­jes díszlet, Lévai Sándor munkája. A zene hangulatos, a dalok énekelhetőek, ami Bergendy István külön érde­me. Abonyi Antal lényeget kereső képi hangsúlyai az operatőr művészi törekvéseit is példázzák, a bábuk kifeje­ző mozgatása pedig — Ke­mény Henrik és társainak művészete — Süsü sikerének alapvető titka. Milyen kevés is kell ahhoz, hogy valami jó legyen! Az a kis többlet, amit tehetségnek és művészi erőnek nevezünk. Sass Ervin Szolnoki jelentés Mire jó a szociofotó? 1932, 1966 és 1977. A három évszám közül az első egy be­tiltott, a másik kettő pedig megvalósult és sikeres szol­noki szociofotó-kiállítások időpontjait jelenti. Az első szociofotó-tárlato- kat a Kassák Lajos vezette Munkakör fotósai rendezték. „Célunk az volt, hogy a munkásfotózást az osztáljfc- harc egyik kulturális eszkö­zévé tegyük. Kritikai meg­gondolással szociográfiai fel­táró útra indultunk. A pa­rasztság életviszonyainak tu­dományos vizsgálata már megkezdődött, de ilyen cél­zattal az ipari munkásság életével még nem foglalkoz­tak” Kassák folyóirata, a Munka, három irányban kezdett ehhez a feladathoz. „Egy nap életemből” címmel rovatot nyitottak fiatal mun­kások számára, akik beszá­moltak arról, mivé! töltik el munka utáni szabad idejü­ket. Továbbá népdalkóruso­kat és fotócsoportot szervez­tek. Ez utóbbi adta ki „A mi életünkből” c. szociofotó- könyvet. Megrázó erejű do­kumentum ez a két világhá­ban már a puszta megjele­nése valahol önmagában is idegesítette. Sőt még csak az említése is. De igazán, ezt már aztán épp>en ő sem­miképpen sem mondhatja Katinak. De csak addig re­ménykedett, rímig Gitta meg nem szólalt. — Gondolod, drágám? — kérdezte meg Gitta, és hosz- szasan, fürkészően nézett rá. — Ha nagyon ragaszkod­tok, az én kedvem ugyan azzal sem tudja elrontani, ha éppen ott lesz. S Belemerült a táplálko­zás bonyolult műveleteibe. Odatolta Apunak az apróra vágott petrezselyemmel teli tálkát, hogy hintse be vele a húst. Nemrégen hallotta, hogy ez kitűnő szer a vér­edények tisztántartására, óv a meszesedéstől. Ebben a korban erre már fokozot­tabban kell ügyelni. Apu szófogadóan nyúlt a petrezselyemért, s némi megadással jegyezte meg: — Na látod, semmi érve­lésed nincs a Guszti meghí­vása ellen! Mintha még nem vesztette volna el min­den reményét. Hátha mégis kipiszkálhatna Gittából va­lami ellenérvet. De nem. Gittának is ak­kor jár a leglustábban az agya, amikor egy kicsit job­ban mozoghatna. — Majd én szólok neki — mondta Kati. — Azt hiszem, úgy illik. S hogy a Klaáári- káját is okvetlenül hozza...! Attól ugyan én meg tudok veszni, de ha netalán mégis elhozná, összeeresztem a Ti­bor anyukájával, azt hiszem, ő is megéri a p>énzit, s leg­alább téged, Anyu, kölcsö­nösen mentesítenek. (Folytatjuk) ború közti Magyarországról, a proletariátus, az elnyomot­tak világáról. Talán valamit a képiek címei is elárulnak: Proletárcsalád, Mutterka, Népkonyha, Használt holmi csereúton, Másnak aratnak, Kilakoltatás előtt. Razzia után, Vak koldus, Falusi konyha, Munka nélkül. A képiek alkotói, a szociofotó- zás mesterei, Lengyel Lajos, Gönci (Frühof) Sándor, Haár Ferenc, Tabák Lajos, Escher Károly, Bergman Teréz, Bass Tibor, és a többiek mind olyan emberek voltak, akik­nek „van életideáljuk, isme­rik a társadalom szerkezeti törvényeit, fölfogják a tech­nikai kultúra jelentőségét, s eredményeit a jövő vonalá­ban alkalmazni és hasznosí­tani tudják. Nem elégszenek meg a képi szép elérésével, tudják, hogy a tárgyilagos fotó egyrészt a jelen feltá­rásának, másrészt a jövő tör­ténetírásának nagy jelentő­ségű kultúreszköze. Tudato­san, egy bizonyos szemszög­ből, a haladás nézőpontjából állítják be gépüket, felvéte­leiken át a dolgok lényegé­hez akarnak közelférkőzni, s a valóságot akarják föltárni társaik előtt.” Kassák Lajos, akitől a fenti megállapításo­kat idéztük, 1966-ban Szol­nokon, a Damjanich Múze­umban is arra hívta fel a figyelmet és arra buzdított, hogy hasznos lenne, ha mind a fővárosban, mind vidéken fotócsoportok alakulnának szociográfiai felvételek ké­szítésére. Véleménye szerint ugyanis a munkásfotózásnak manapság is éppúgy megvan a társadalmi jelentősége, mint annak idején. S hogy a jó tanácsnak, no meg a szol­noki szociofotózás hagyomá­nyainak — itt főként Tabák Lajos munkásságát kell ki­emelnünk — volt és van fo­ganatja, mi sem bizonyítja jobban, mint a Szolnokon lát­ható Tegnap és ma, 1932— 1977 elnevezésű szociofotó- kiállítás a múzeum földszin­ti termeiben. A megnyitóra eljöttek a „nagy öregek”, Lengyel, Gönci, Tabák is, és elhozták magukkal a har­mincas évek híres fotóit. Ér­deklődésük azonban, ahogy piéldául a Tiszamenti Vegyi­művek művelődési otthona fotószakkörének tagjaival be­szélgettek, inkább a mában is a jövőnek szólt. Mondván, most nem az elnyomottak, hanem az építők hangját kell megszólaltatni a szociofotó- soknak. Elmondták még, te­kintve, hogy a társadalom építése most sem teljesen za­vartalan, ellentmondás men­tes folyamat, van hát mire figyelmezni, ezért az optika ma is kritikus. Csakhogy ez a kritika ma már birtokon 1 belüli, tehát önkritika. „Ér­ted haragszom” szemléletű elkötelezettsége pedig szelle­mi létalapját kell hogy je­lentse minden igaz, komoly, tudatos és felelős valóság- feitáró ábrázolási módnak, így a szociofotónak is. Pálréti Ágoston

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents