Békés Megyei Népújság, 1977. december (32. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-21 / 299. szám

1977. december 21., szerda Papír és olló Látogatás a játékkészítő szakkörben A karácsony közeledtével sokakban emlékképek idé­ződnek fel, hogyan is volt egy-két, esetleg sok évvel ez­előtt? S a várakozás... Sze­retteik hogyan fogadják a szekrény alján elrejtett aján­dékokat? Ki ne ismerné a férjek örök gondját: csak tudnám hányas cipőt vegyek az asszonynak? Mi nők pe­dig mennyit törjük a fejün­ket, milyen étel kerüljön az ünnepi asztalra, s vajon a konyhapénz meddig futja? Milyen más a gyermekek várakozása... A mesék cso­davilágában, a Télapó érke­zését váró töretlen hiten öt­hat év után túljutnak. Még­is, tele tüdővel éneklik a jól ismert dalt nap mint nap az iskolában, szakkörben, úttö­rőfoglalkozáson és otthon egyaránt: „Hull a pelyhes fehér hó, Jöjj el hozzánk Télapó”... Ezzel a dallal kezdik fog­lalkozásukat Szarvason a Krecsmarik Endre Űttörőház játékszakkörének tagjai is. Nem csoda, hiszen a kitűzött feladat már a karácsonyhoz kötődik, díszek készülnek a karácsonyfára. Szólni Etelka szakkörvezető kiosztja az ol­lókat, s asztalra teszi a szí­nes, fényes papírokat. Hogy csillognak, zörögnek a ha­lomra rakott lapok, mintegy karácsonyfára kívánkozva. Lázas munka kezdődik, zsong az egész terem. Az asztalokat körül üli a 21 kék nyakken- dős gyerek. Öröm nézni őket, amint munkához látnak. A kis Pecznyik Edit még a nyelvét is kint felejti a nagy igyekezetben. Kliment Ani kerek, kék lapocskákat il­leszt egybe, közben pereg a nyelve: — Ezt összerakom, cérnára fűzöm és így fog forogni a fán — s mutatja a kezével. Egy szőke copfos kislány az otthoniakra gondol. Kivá­gott madarakat ragaszt a fe­hér lapra, fölöttük felhő vo­nul, alul elmosódott alak si­et egy ház előtt. — Eső lesz, azért van itt a felhő, a néni meg esernyőt siet venni — magyarázza Etelka tanító néninek. Aztán a kép közepére odakanya- rintja négyéves testvére ne­vét, valahogy így: Sztancsik Csabi-nak. Gyűlnek a díszek. Csengők, gúlák, karikák, fenyőfák, a gyermeki fantázia kifogyha­tatlan termékei. Csattog az olló, fürgén mozdulnak az ügyeskedő gyermekkezek. Munka közben. Nádor Jutka a szakkör leg- ügyesebbike éppen azt az oroszlánt rajzolja, amelyet nemrég bábúnak készített el. A szakkörben dolgozó 21 gyermek a szlovák iskola kollégiumának lakója. Ezért jelent számukra külön örö­möt, ha nem üres kézzel tér­nek majd haza. Jutka mun­ka közben az oroszlánbábú születésének és otthoni be­mutatkozásának történetét meséli. — Még mozgatni is lehe­tett. Anyunak megmutattam és ő úgy, de úgy megijedt... — emlékezik kipirulva. Az idő gyorsan telik, az elkészült „műre” mindenki ráírja a nevét, hiszen a kö­vetkező összejövetelen dől el, kié lesz a dicsőség, kinek a munkája kerül a nagy fára a kollégiumi fenyőfaünnepsé­gen. Még egy utolsó simítás, egy elégedett mosoly, s kez­dődik a rendcsinálás. Ki a szemetes vödörrel szalad kör­be, ki az ollókat gyűjti. A Fotó: Veress Erzsi még használható papírhulla­dék is a helyére kerül. Üjra felcsendül egy karácsonyi dal, ezúttal szlovákul, s vége a foglalkozásnak. Együtt indulnak közös ottho­nukba, a kollégiumba. A mai gyereknél a Télapó­mese varázsa kis csalódást hagyva maga után, már el­szállt. Tudják, hogy a ka­rácsonyfát anya díszíti és a kisvasútat, amelyet néhány éve kaptak, egészen közönsé­ges játékboltban vette apa. Ám a karácsonyi készülődés­ben — s ebben a szakkör so­kat segít — egy egészen más érzés: az alkotás, s az aján­dékozás öröme vegyül. És nincs is annál kedvesebb, s értékesebb ajándék — ugye kedves szülők! — mint amit ezek a serény kis kezek ügyeskednek össze. Nagy Agnes „Elő irodalomórák” Sokáig szakmunkástanulóknak Csodálkozó, megilletődött- ségről árulkodó gyermekar­cok. Eleinte maguk sem tud­ják, hogy illik „ilyenkor” vi­selkedni, de az először fel­csattanó őszinte taps után felengednek. Lazítanak fe­szes tartásukon, a padok te­tejére szorulók pedig — jó gyerekszokás szerint — újra harangozni kezdenek a lá­bukkal. Amikor Mjaday Emő­ke színművésznő Oláh Gá­bor: Dolgozat javítás című versét tolmácsolja, néhány szemben (de még a tanár néniében is) ott csillognák a meghatottság könnycseppjei. Negyvenöt perc egy tanítási óra ideje. S mennyivel más­képp, más hatásfokkal lük­tetnek tovább a versek a békési 636-os számú Ipari Szakmunkásképző Intézet di­ákjaiban, akik két nagysze­rű versmondó, Bitskey Ká­roly Jászai-díjas és Maday Emőke színművészek tolmá­csolásában hallhatták a ma­gyar és a világirodalom nagy költőinek alkotásait. Az óra végi beszélgetésből kiderül, a lányoknak Szabó Lőrinc, a fiúknak inkább Arany János versei tetszet-, tek De egy dologban mind­annyian egyetértenek. Na­gyon szép volt és sokáig emlékezetes marad az első „élő irodalomóra” emléke. Beszélgetés a célokról Az igazgatóhelyettes szo­bájában Szinok Gábomé, magyar szakos tanárnő őszinte megkönnyebbüléssel sóhajt fel. — Kicsit izgultam. Igaz, sok diákunk jár színházba — 160 bérletesünk van — mégis, így, tanítási óra ke­retében először találkoztak diákjaink színművészekkel, s nem tudtam, hogyan fo­gadják majd. Nagyon örü­lök, hogy az összeállításban nem a tankönyvben szerep­lő verseket hallhattuk, mert ezzel újat, plusz ismereteket is kaptak ® gyerekek, ami­re egyébként nekünk nem nagyon van lehetőségünk. „Emberek, tájaik, kapcso­latok” címmel a szakmun­kásképzők első osztályainak Bitskey Károly színművész készítette az irodalmi össze­állítást. Lesz-e folytatása a többi évfolyamokon is az idén először indult sorozat­nak? — fordulunk az ötlet szerzőjéhez. — Ügynevezett „élő iro­dalomórákat” már régebben is csináltam. Hét évig siker­14. De most már nem lehet ám így elintézni, kis mu- lyám. Igenperszetermészete- sen ... Nekem be kell szá­molnom kedves szüleimnek, hogy a te kedves szüléiddel is minden meg van beszél­ve; minden rendben van-e. Szóval érted? — Értem, hogyne... — Tehát mikor mondod meg nekem, mit végeztél? — Hát ugye, amikor ... — Hátugyeamikor ... ilyen sincsen. Nap van, óra van. Minden percünk ki van szá­mítva. Vagyis nap sincs. Leg­feljebb a holnap. Tibor nem azért húzódz- kodott a pontos határidőtől, mert valami oka volt rá. Csak mert eleve irtózat volt benne a határidők iránt. S ismerte annyira önmagát, hogy tudta: jogosan fél a ha­táridőtől. Nem attól félt, hogy beszélgetnie kell a szü­leivel az eljegyzésről, hanem attól, hogy egyáltalán be­szélgetést kell kezdeményez­nie. Javasolnia kell nem­csak az eljegyzést magát, ha­nem egy bizonyos csónakhá­zat is, a helyszínt, amit ő maga még soha nem látott. A legkönnyebbnek egyelőre az látszott, hogy ilyeneket mond Katinak: igenpersze- természetesen. Molnár Zoltán: ELJEGYZÉS De ez most már nyilván­valóan nem ment. Szilárdan elhatározta, hogy amint hazaér, vagyis amint belép az ajtón, rögtön elkez­di mondani, és jöjjön, ami­nek jönnie kell. * * * Először szerencsére az any­jával találkozott. Szigorú rend volt náluk, a cipőt az előszobában le kellett vetni, ö még éppen fele cipőben és fele papucsban volt, s már el is kezdte: — El ne felejtsd, édes­anya, hogy az eljegyzésről beszéljek! — A legjobb, ha a lénye­get most rögtön megmon­dod, kisfiam — fonta össze a karját az édesanyja, mert félt, hogy egy fontosnak lát­szó dologban Tibor elfelejti majd, hogy mit is akar el­mondani. — Azt mondja Kati, hogy a csónakház ... vagyis a szü­leiben egy kis maradiság, és ha már nem is nagyon szo­kás ... szóval szerinte el­jegyzést kellene csinálni... — Én már azt hittem, hogy már az esküvőt terve­zitek. Egyszerre nem sürgős? — De, hogyne, csak hát előtte... szóval eljegyzés... utána már nem lehet, ugye... és akkor ... — Tetessük bele az újság­ba is? Én nem bánom, fiam, legyen eljegyzés!... De re­mélem, nem itt?! — Ugyan, édesanya... hi­szen mondom, hogy a csó- nakhdzban. • — Csónakházuk is van? Eddig nem mondtad. — Nem nekik. Lajos bá­csinak. — Lajos bácsi. Az meg ki­csoda? — Valami rokon. — És az odaadja a csó­nakházát eljegyzésre?... És csónak is van? Mi az a csó­nakház, valami kalyiba? — Nem, komoly betonépü­let. Én még nem láttam. — Gondoltam, kisfiam. Nem kellene megnézni, mi­előtt egy ilyen hülyeségbe belemegyünk? — Ne aggódj, édesanya! Biztosan meggondolták. Meg kell értenünk... A történel­mi összefüggések... az öregek romantikája... maradiság... vagyis a Kati szülei kissé... — Romantikusok, értem. Különösen az anyja, arról messziről látszik, hogy mi­lyen romantikus. Vajon mi­be akarnak ezek belevinni, kisfiam? — De édesanya... — Jó, jó, Tibortkám. Ahogy óhajtják. Én nem le­szek elrontója. Apád sem. Amilyen romantikus ő is... Eszerint ők a hívó fél... ők adják a díszvacsorát? Van ott konyha is? — Nem is tudom. — Mindenesetre ne ajánl­kozz, hogy mindenáron én akarok ott főzni. — Nyugodt lehetsz, édes­anya. — Szeretnék. (Folytatjuk) rel szerepeltem összeállítá­saimmal Veszprém középis­koláiban. A legnagyobb el­ismerés és eredmény szá­momra az volt, amikor egy 38-as létszámú érettségiző osztályból, az iskola pad­jaiból kilépő volt diákok közül 34-en váltottak szín­házunkba bérletet. — Most miért éppen a szakmunkásképző intézetek számára készítette irodalmi összeállítását? — Elsősorban azért, mert ebben a képzési formábam a legkevesebb az irodalom­óra, s ehhez mintegy pót­lást, kiegészítést szeretnénk adni. Másrészt reméljük, hogy segíteni tudunk az is­kolai irodalomoktatásnak az alkotások megszerettetésé­ben, a szoktatásban, hogy versszeretőkké váljanak a jövő szakmunkásai. Ügy érezzük, szükség van arra, hogy felvillantsuk — a tan­anyag szabta szűk lehetősé­gek mellett — gazdag iro­dalmi örökségünket. Ezzel talán sikerül felkelteni az érdeklődést úgy, hogy ész­revegyék, a versekből az emberi kapcsolatokról, az életről, a történelmi múlt­ról és jelenről, amellett sze­rezhetnek ismereteket, hogy közben gyönyörködhetnek is. Sietni kell. Békésen má­sik iskola is várja, a művé­szeket. Mikor kilépünk az ajtón, sok-sok diák — ar­cát az ablakhoz szorítva — integet a távozóknak. Valami elindult... A Békési Mezőgazdasági Szakmunkásképző Intézet el­sősei talán még nagyobb iz­galommal várják a két elő­adóművészt, Bitskey Ká­rolyt és Maday Emőkét, mint az előző iskola diákjai. Műsor közben nem tudom levenni szemem az arcuk­ról. Az első versnél a döb­benet, a rácsodálkozás mi­att néhányan nyitva felej­tik a szájukat. Moccanni sem mernék. A Walesi bár- dofcat egy szőke kisfiú együtt mondja a színmű­vésszel. A vidám verseknél mosolyognak, a komor gon­dolatoknál pedig homlokot ráncolnak. Szinte együtt él­nek a versekkel. Az óra vé­gén még egy kis beszélge­tésre is jut idő. Puhala Zo­linak különösen a Toldi el­ső éneke tetszett. S milyen meglepő volt mindnyájuk számára, amikor a legna­gyobb odaadással figyelő kis diák bevallotta, hogy ő eddig egyáltalán nem szeret­te a verseket. Búcsúzóul, szép köszönő szavak kísére­tében, virágokkal kedves­kednek a vendégeknek. Várjuk a folytatást Várkonyi Gyula, az inté­zet igazgatóhelyettese az iro­dalomóra után csodálkozva említi: — Nálunk többnyire tanyasi gyerekek tanulnak. Igazán meglepett, hogy szó­ra bírták őket, hiszen ne­hezen nyilatkozó, zárkózott gyerekek. Az itteni siker is mutatja, hasznos vállalko­zásról van szó. Köszönjük, hogy eljöttek hozzánk. Vár­juk a folytatást... B. Sajti Emese A főorvosasszony és barátja: Annie Girardot és Jean-Pierre Cassel a Csak egy asszony című filmben A hét egyetlen bemutató­ja egy kitűnő francia film lesz a Brigád moziban, a cí­me: Csak egy asszony. A film kiválóságában legna­gyobb érdeme a főszereplő Annie Girardot-nak van, aki I mint mondani szokás, még a i telefonkönyvből is képes len- ! ne drámai művészetet for-1 málni. ' Francoise, a főhősnő egy Párizs környéki kórház ve­zető orvosa, felelős állásban levő férfi felesége, két gyer­mek anyja. Magánélete tele van problémákkal és konf­liktusokkal. Férje magas­rangú pénzügyi tisztviselő, kedves, de túlságosan gyen- j ge ember, pontosan ellenté- I te a feleségének. Házaséle- ■ tűk már régen megromlott, ' csak közös fedél alatt élnek, ! mert érzelmileg eltávolodtak I egymástól. Talán csak a gye- ! rekek miatt élnek együtt. Eddig a doktornő emberek | sokaságának életét mentet- *e meg, most saját magáért kell megküzdenie. Azokat a nyomasztó kétségeket, nyug­talanságokat, válságokat éli át ő is, amelyeknek oly gyakran volt tanúja a bete­gek kezelésekor. Jean-Louis Bertucelli, a rendező hétköznapian tragi­kus témához nyúlt filmjé­ben. Rokonszenves hősnőjé­nek. Francoise-nak, szembe kell néznie szörnyű sorsá­val, a félelmetes tüdőrákkal, hamarosan bekövetkező ha­lálával. Idézet egy kritikából: „Az a legjobb a filmben, hogy Bertucelli nem lineáris figu­rákat, szépen kiparcellázott érzelmeket, lezárt gondolato­kat ábrázol. Egy hőse sincs egyszer s mindenkorra meg­határozva. Ellenkezőleg, ez a család az Önökére hasonlít, konfliktusaival és ellentmon­dásaival. A film lényege egy kiáltás: nem számít más, csak az élet, és az életért küzdeni kell!” így ír a L’ Humanité Dimanche a film bemutatója után. A Csak egy asszony című színes szinkronizált francia filmet december 25-től 28-ig játssza a Brigád mozi.

Next

/
Thumbnails
Contents