Békés Megyei Népújság, 1977. december (32. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-18 / 297. szám
NÉPÚJSÁG 1977. december 18., vasárnap Kondacs Pál: A szerelemnek ára van TÉKA Találó zeneoktatási diagnosztika Erős Mihály egész éjjel nem hunyta le a szemét. Borzalmas éjszakája volt. Égett a szeme és fájt az állandó dörzsöléstől. Dobálta magát az ágyon, mint egy vergődő, megsebzett madár. Pedig csak egy gondolat bántotta őt egész virradatig. Vézna Tamás kavargóit az agyában, aki már évek óta ki akarta törni főnöke nyakát. Állandóan támadt, uszított és fenyegetőzött. Nem kézzelfoghatóan, de ez a szándék mindig ott lapult a szeme szögletében. Legalábbis Erős Mihály úgy látta. Az ablakon át beragyogott a nyári napsugár. Ez mintha megnyugtatta volna Erős Mihályt. Elszendere- dett. De csak egy rövid fél órácskára. Amilyen gyorsan elaludt, olyan riadtan ébredt. Úgy ugrott ki az ágyból, mintha valaki hideg vizet zúdított volna a nyakába. Ledobta magáról a csuromvizesre átizzadt pizsamát, megfürdött és borotválkozás közben ki-ki nézett az ablakon. Azt a sarokházat figyelte, ahol minden reggel megjelent a hivatali Mercedes. Ma sem késett. Pontban nyolckor megállt a fekete „hajó” a vaskerítés mellett. Erős Mihály félórányira lakott a hivatalától. Ezen a napon is bent volt pontosan fél kilenckor a rezidenciájában, és csodák csodája, most is két perccel fél kilenc után megszólalt a telefon. — Szervusz Mihály! — Szervusz angyalkám, már arra gondoltam, hogy ma megfeledkezel rólam. Siettem a hivatalba, nagyon komoly dolgaim vannak. Tudod ez a Vézna Tamás továbbra sem nyugszik... — Már megint ezzel kezded ! Mi közöm van nekem a te Véznádhoz?! Az ember alig várja, hogy fél kilenc legyen és mit kap? Elárasztod az embert a te hülye Véznád problémáival... — Bocsáss meg Zsuzsa, de tudod, hogy állandóan beleveri az orrát a mi ügyünkbe is. Biztosan jól emlékszel arra, amikor köztünk is haragot akart csiholni. Csupán ezért bátorkodtam megemlíteni a nevét... Biztos vagyok azonban abban, hogy már nem sokáig csiklandozza a nyelvem. Ma örökre elnémul az a mocskos szája, amely sok badarságot fecsegett rólam fönt és lent. De most már nem beszélek róla, megkíméllek ettől a lótól! Igazad van, Zsuzsám. Közénk hiába próbáltak hét teljes éven át éket verni. Neki sem fog sikerülni. Nagyon kérlek, ne haragudj. Mondd meg inkább azt, hol és mikor találkozunk, hisz ez a lényeg. Nagyon jó lenne, ha ma több időd lenne. Mindig annyira sietsz! A telefon másik vége elnémult. A mély csend nyugtalanította Mihályt. — Mért nem szólsz, mi van veled ? Kisvártatva erős zokogást hallott a készülékben, majd éles, magas sipí- tozó hangot. — Már megint én vagyok a hibás! Te nem tudod megérteni, hogy az ember nem tud egyszerre két lovat megülni! Vagy talán szaggassam szét magam?! Másodperceken keresztül lávaként ömlött Zsuzsa örökös bánata Mihály fülébe. Mihály nagyon jól tudja, hogy Zsuzsát három gyermek várja otthon, hogy az egyik bölcsődébe jár, a másiknak segíteni kell az iskolai feladatok elkészítésében és a harmadik... Arra már nincs ideje. Közben az állandó rettegés, hogy rajtakapja őket. — Ne beszélj most ilyen dolgokról — fortyant fel Mihály. Tudom, hogy nehéz a helyzetünk. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy ma legalább az egyik ellenfelünkkel végzek... — Már hét éve fújod ezt a kását, és még ma sem ehető. Már hét éve ígérgeted a jót, a véglegest. Az egész világ rólunk beszél, mindenki rajtunk csámcsog. Formálisan kiröhögnek egyesek. Különösen akkor vihognak nagyokat, amikor rólam van szó. — Nem is ok nélkül. Ki lenne ilyen hülye egy férfi kedvéért, mint én!? Van saját házam, gyönyörű kertem, szorgalmas férjem, aki lehozná a csillagokat az égről, ha ... De én csak utánad rohanok. Te ezt nagyon jól tudod! És visszaélsz vele. Tudod azt is, hogy soha nem szerettem a férjem. Úgy adtak hozzá ... Majd jó lesz kislányom, megszereted ... Eredmény: három gyerek ... De azt csak én tudom, hogy az életem legszörnyűbb óráit éltem át vele. Felzokogott. Mihály tanácstalan volt. Nem tudta, hogy hirtelen mit kellene tenni. Érezte, hogy a húr szakadásig megfeszült. Valamit ki kéne találni, ami megnyugtatná Zsuzsát. Mi lenne az? Talán ez az alkalom lenne jó arra, hogy közölje: nem akar vele találkozni soha az életben. Ki kell használni ezt a feszült helyzetet. Barátai, de ami még ennél is fontosabb, felettesei is értésére hozták már nem egyszer, hogy nem lesz ez így jól... Ebben a funkcióban ilyen dolgokat nem lehet büntetlenül csinálni. Elválni igen, az szerintük tisztességes dolog, de egy ilyen kapcsolat ... A gondolatok egymást kergették az agyában. Feje olyan volt mint egy méhkas. Ha szakítana Zsuzsával, rendben van, de mi lesz vele ezután? Már három éve teljesen el- hidegült a feleségétől. Mint nő régen elveszett számára. Ami egy férfinek kell, azt megkapja Zsuzsától. Kétség- beesett. Mivel tudná pótolni a romantikus erdei sétákat, a forró perceket ott, azon a tisztáson, ahol sokszor néztek farkasszemet a kis, fürge mókussal... Milyen szép volt. Léteznek egyáltalán szebb órák, évek azoknál, amiket Zsuzsával töltött együtt!? Még senkit sem szeretett ennyire. Ha jól meggondolja, ezek az évek már gyermekkorában kezdődtek. Csakhogy ő közben megnősült. Szerelemből ? A, dehogy. Amikor őt oltárhoz vezették, nem tudta kit vesz el, a házat-e, vagy a feleségét? Nők? Volt neki már ilyen is, olyan is, de őszinte szerelmet életében csak Zsuzsával érzett. Olyan ez az asszony, mint egy színésznő. Egyszerre csábít és taszít. Mindezt úgy csinálja, mint aki minden áron meg akarja tartani az eltévelyedett férfit. Mihály megőrül érte. Ügy érzi nem tudná megcsalni, pótolni senkivel... A telefonban tovább csengtek Zsuzsa szavai. Türelmetlen, nyugtalan volt. Érezte, hogy Mihály gondolatai messzire kalandoztak. — Meghallgatsz végre!? Tudom, már csak a tested van itt. Az eszed valahol az értekezleten... — Hallgatlak Zsuzsám, hallgatlak. Mond el szépen, amit akarsz, az értekezlet vár... Mihálynak még rengeteg ideje volt. Nem kapta meg a reggeli kávéját sem. Imádta szürcsölgetni a fekete mérget. A titkárnő még nem kopogtatott be. Nem is tudja, hogy mi lehet vele? Már szinte biztos, hogy megint elkésett. Ebből sok kellemetlensége származik. A kollégák állandóan szemére vetik; igen, Icukának mindent lehet. Zsuzsa viszont nagyon jól tudja, hogy mit köszönhetnek Icukának. A lakásában milyen jól megbújtak ... Valamit, valamiért. Kéz kezet mos alapon. De teljesen fölösleges erre gondolni. Jobb lesz, ha Zsuzsát hallgatja, nehogy megsértődjön. — Végre! Állandóan a saját hivatali dolgaiddal vagy elfoglalva. Megjátszod a fontosat, a nélkülözhetetlent. Ugyanakkor nagyon jól tudod, hogy az üzem nélküled is megvan. Termel ugyanúgy, mint amikor ott vagy. Sőt, némelyik szerint még jobban, hisz tulajdonképpen mi a fenét csinálsz te ott?! Kárörvendően felnevetett ... Minden erejével azon volt, hogy megsértse Mihályt. Ne érezze magát mindig olyan magas lovon. Jó lenne, ha már egyszer végre a földön járókat is észrevenné ... Nem az ő kedvéért, hisz neki tulajdonképpen tetszik az, hogy Mihály megtudta ülni ezt a parádés lovat. Erős Mihály olyan férfi, akire mindig felnézhet és nagyon jól tudja, hogy mások felnéznek rá ... De most már végre megmondja neki, miért is hívta. A dermesztő szavak szinte kopogtak a telefon- kagylóban ... — Vedd tudomásul, és ma nem találkozom veled. Ma sem, holnap sem. Soha. Zsuzsa már az este elhatározta, hogy szakít Mihállyal. Ha már hét éve nem volt bátorsága új életet kezdeni, menjen a fenébe. Végre tanulja meg, hogy a szerelemnek ára van! Amikor arról beszélgettek, hogy jó lenne már végre együtt menetelni, hihető és képtelen ellenérveket hozott fel minduntalan. Nem lesz tovább a kapcája! Mi a fenét remélhet ettől a kapcsolattól!? Nem fog tovább bújkálni. Repedjen a jég! Hátha utána másként gondolkodik majd ez a semmirekellő szélhámos! Erős Mihály ebben a pillanatban nem tudta mitévő legyen. Vagy levágja a telefonkagylót, vagy elkezdi sértegetni Zsuzsát. Mérges volt, mint egy lyukat tévesztett hörcsög. Dühében felordított. Ennyire vérig nem sértette meg még senki. Még Vézna Tamás sem. Soha. Utána józanabbul kezdett gondolkodni. Valami felderengett az agyában. Ha Zsuzsa szakítani akar, hát legyen. Történjen aminek történnie kell. A karrier az mégiscsak karrier. Nőt talál magának mindig és bárhol. Nem egyet, minden ujjára tízet. Az ő funkciója a nők szemében olyan, mint legyeknek a méz. Ragadnak rá. Csak nem hagyja kitekerni a nyakát egy cafka nő miatt!? A felkavart tenger rövidesen tükörsima lesz és mennek a dolgok a maguk csendes útján. Ki tudná őt megzavarni. Csak ő. Egyedül csak ö! Tovább törte a fejét. Beleröhögött a szoba csendjébe. Van nekem normális eszem. Ki követ az életben olyan fényt, amely elvakítja és a legmélyebb, sötét szakadékba vezeti! Zsinórjánál fogva megforgatta a telefonkagylót, majd amikor az már nagy lendületet kapott, az asztalhoz vágta. Hirtelen felkapta és beleordított. — Jól van te céda, nem találkozom veled soha az életben. Az értekezletet pillanatok alatt összehívták. Vézna Tamás a sarokban ült, magába roskadva. Félt, mint kutya a mennydörgéstől. Az arcából minden csepp vér eltűnt. Fehér volt, mint a frissen meszelt fal. Valamit már az értekezlet előtt megneszelt. Tudta, hogy most következik a vég. Hisz mit várhat az ember attól a főnöktől, akivel soha nem értett egyet. Értekezleten sem. Sajnos, mindig egyedül maradt véleményével. A kollégák hallgattak, mint fácán a fűben és némelyik talán örült is annak, hogy Erős Mihály megint Véznát marja ... Mihály méltóságteljesen végignézett a tanácstermen. Uralta a helyzetet. Baritonja, amely végighömpölygött az üléstermen, úgy vágott Véznába, mint a pusztában maradt jegenyefába az istennyila. Az uralkodó, győzelmes káröröm pirosra festette dinnyekerek arcát. — Kedves kolléga, szíves tudomására hozom itt a kollektíva előtt, gondolom mindnyájunk megelégedésére, hogy ki van rúgva! Holnap már nem szeretném látni társaságunkban. Ugye megérti? Mindent megtudtunk, hogy hol járt, hol és mit fecsegett össze rólam és rólunk, hogy igazát bizonyítsa ... Ott sem hittek magának ... Szavait szertartásos mozdulatok követték. Járt a keze, járt a lába. Ügy nézett ki, mint egy kiflit kérő barna medve az állatkertben ... Fejében közben egymást kergették Zsuzsa utolsó szavai. Még dühösebb lett. Ha neki szenvednie kell, szenvedjen ez az élőhalott Vézna is! Legalább egy életre megtanulja, hogy mikor és hol érdemes kinyitni a pofáját. Majd ő megtanítja szegény szerencsétlent, hogy ki a magyarok istene! Van már némi gyakorlata ebben. Vézna nem az első és biztos, hogy nem is az utolsó a hosszú sorban. Tanulja meg, hogy nem való a saját fészkünkbe belecsinálni... A tárgyalóterem hasonlított egy temetési szertartáshoz. A csendet, a dermedtséget meg lehetett fogni. Tapintható volt. A bátrabbak is hallgattak. Mert itt valaha valaki ellenkezni? Jobb hallgatni, mint tudomásul venni, hogy fel is út, le is út... * • • Erős Mihály, mint aki jól végezte dolgát, igyekezett a sarki kis vendéglőbe, ahol Zsuzsával napok óta rendszeresen találkoztak. Valami art súgta, hogy menjen csak, Zsuzsa biztos megjelenik munkaidő után, nem bírja ki ' nélküle. Erre most esküdni mért volna. A pincér már messziről köszöntötte. Udvariasan meghajolt és a törzsasztalhoz kísérte. Mihály leült és konyakot rendelt. Már a harmadiknál tartott, amikor váratlanul megjelentek barátai, Besúgó János és Hólyag József. Terítékre kerültek a nap eseményei. Besúgó és Hólyag nyugtázták, hogy Erős Mihály kedvük szerint cselekedett, ők maguk is ezt csinálták volna. Vézna már régen megérett a kirúgásra... Erős türelmének köszönhető, hogy ez a kívánatos lépés csak most történt meg. Már rég kapun kívül volna a helye ennek az összeférhetetlennek... Az asztalon egyre több pohár sejtette a három jó barát szaharaszomjúságát. Besúgó és Hólyag hálásak voltak a sok prémiumért. A pincér szinte ingajáratban volt a pult és a törzsasztal között. Erős Mihály csakhamar kibillent az egyensúlyából. Zsuzsa nem jött. Mihályt az őrültség környékezte. Már-már elsírta magát... Dadogva belefogott a régi nótába, hogy őt soha senki sem értette meg. Már úgy látszik Zsuzsa is közéjük tartozik... Amikor Mihály csuklani kezdett és mondatait egyre nehezebben lehetett megérteni, Besúgó és Hólyag ka- roofogták és kicipelték a legközelebbi taxihoz. A taxisnak pénzt nyomtak a kezébe. Tudták, hogy mennyi kell, hisz hasonló esetek sokszor ismétlődtek. Megmondták Mihály pontos címét és rácsapták a taxi hátsó ajtaját. Otthon senki sem várta. A kapukulcs sehogy sem talált a helyére. Végül is kiesett a kezéből. Egy darabig állt a házhoz támaszkodva, majd erőtlenségében elterült a koszos földön. Éjfélkor a fia cipelte be az ágyához és lefektette. • • • Másnap fél kilenckor' már a hivatalában volt. Bal keze fel volt kötve. A kapusnak morogva beszélt valamit a csúszós, sáros útról. Üres tekintete, kidülledt szemei rátapadtak a telefonkészülékre, amely ebben a percben egyszerre jelentette számára az életet és a halált A piros készülék pontosan kilenc óra két perckor megtörte a dermesztő csendet... Strém Kálmán egy, tavaly a Muzsikában közölt vitacikke, tucatnyi hozzászólás és az ezeket összefoglaló zárószó megszerkesztésével, mindenre kiterjedő statisztikák közreadásával olyan alapos, jószerint zeneoktatásunk egészét feltérképező tanulmánykötetett jelentetett meg, a „Zeneélet” sorozatban Hol vannak a magyar vonósok? — címmel, hogy része kellene legyen egy, a „Magyarország felfedezése” sorozat mondjuk művészetszociográfiai kötetének. Nagy szó, amit mondtam, de így igaz. Szenvedélyeket felkavaró vitatémáról írt Strém bevezető és vitazáró dolgozatában — okosan és higgadtan —, éspedig arról: miért halad hullámvölgybe a magyar zenekari muzsikálás, ezzel összefüggésben: miért elégtelen a növekvő zenetanulási társadalmi Négy erdélyi önéletírása Banner Zoltán, a kolozsvári „Utunk” művészeti kritikusa három értékes kötete (Mattis-Teutsch, Szerváti- usz Jenő, a népi iparművészetről szóló „Csillagfaragók”) mellett immár négy kötetben adta közre a Dacia Könyvkiadó gondozásában a nálunk is jól ismert romániai képzőművészek önéletírásait, az életútjukat, művészeti hitvallásukat feltáró levelezéseiket, jegyzeteiket, kiáltványaikat. E fáradozásért Banner Zoltán minden elismerést megérdemel. Elsőnek Mikola András (1884—1970) nagybányai festőművész Színek és fények címmel írt visszaemlékezését adta közre 1972-ben. Ebben az életrajzban a nagybányai művésztelep második korszaka tárul fel. Külön kell szólnunk azokra} az esetekről, emlékekről, sztorikról, melyeket a budapesti és nagybányai művészvilág alakjairól közöl' valóban festőién és emlékezetesen Mikola András. Szolnay Sándor (1893—1950) festőművész A világ legvégén című kötetében érdekes leveleiből és cikkeiből kapunk válogatást. Ezekben is érezzük Banner megállapításának igaz voltát, jiki szerint Szolnayban a művészi nyelv korszerűsége azonosul a mindenkihez szólás demokratizmusával. Levelei, cikkei főként alkotói, megélhetési és szervezkedési gondjairól szólnak, ugyanakkor emberi melegségű kötődésekről, amelyekkel rokon szellemű írókhoz (Kováts József), művészekhez (Ciupe, Popp Aurél, Nagy Imre) kapcsolja életét, munkásságát. Nagy Albert (1902—1970) rendkívüli problémaérzékeny festő, aki László Gyula szavaival „mindig gondolati tartaigénnyel szemben zenetanárképzésünk és alapozó zeneoktatásunk. Strém Kálmán nagyszámú adatot közölt, összefüggéseket villantott fel, és ösvényekre mutatott rá, amelyeken ki lehetne jutni a tetőre, s ezt jó szociológus módján tette: a szakértők nagyszámú helyzetrajzából, tanácsaiból józanul kiválogatta azokat, amelyekkel valóban jobbá lehet tenni nemcsak a vonósok képzését (mint legégetőbbet), az egész zeneoktatási rendszert is. Elismerés és köszönet jár Strém Kálmán fáradozásáért és bátorságáért, nagyszámú, építő és felelős gondolatának közreadásáért. Legendák járnak, hogy a Kulturális Minisztérium illetékesei kezében kézikönyv ez a gyűjtemény, ugyanakkor tapasztaljuk, hogy a boltokban nem kapható. művész lomhoz keresett képi kifejezést”, a Rózsikaédes című levél- és írásválogatásából kitetszően valóban — mint Mattis-Teutsch is — elvi, filozófiai, közösségi problémákkal vívódott egész életében. Nagyon sok, korszakra utaló jel található az Ostor Győző újságíróbaráthoz írt leveleiben, még inkább a dr. E. R. orvosnőhöz intézett Rózsika- édesben. Popp Aurél (1879— 1960) szatmári festőművész rendkívüli egyéniség volt. Kitetszik ez az Ez is élet volt... című igen jellemző kötetéből. Az Ady-házak helyreállíttatásával nemzetközi megbecsülést szerzett, 1919-ben elnöke volt a rajztanárok szakszervezetének, mellőzték őt románságáért, meghurcolták magyarbarátságáért, és művészetével Banner mint a XX. századi romániai művészetnek egyik legtevékenyebb, legműveltebb szellemi munkását mutatta be. Popp Aurél életútja igen jól megismerhető az „Évről évre” című önéletírásból, az 1941-es „Nekem sem kell irgalom”, vagy az „Egy élet végéről” címet viselő megrendítő naplótöredékből. Banner Zoltán mind a négy kötetet gazdag jegyzetanyaggal látta el. Ezek mellett a jól-rosszul nyomott színes, vagy fekete-fehér illusztrációk felidézik a műveket, felkeltik az igényt az eredetiek megismerésére. E négy kötet is megerősíti meggyőződésemet: az eredeti műalkotások szemlélése mellett azért jó és hasznos dolog a művészek írásait is olvasni, azok is segítenek az érdeklődőknek a művészet kertjébe csalogatni. Varga Imre Kiss Attila: Lányok
