Békés Megyei Népújság, 1977. december (32. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-13 / 292. szám

1977. december 13.. kedd Felnőttnevélési stúdió alakul Békéscsabán A felnőttoktatásban,- pe­dagógus-továbbképzésben, közművelődésben dolgozók­nak, a szakszervezetek mun­katársainak, szakági képvi­selőknek hatoldalas működé­si tervezetet kézbesített a posta, a közelmúltban tar­tott tanácskozás előtt; ame­lyet a Megyei Művelődési Központban rendeztek. A felnőttnevelési stúdió felada­tait nem könnyű meghatá­rozni, a Kulturális Miniszté­rium irányelvei, az Orszá­gos Pedagógiai Intézet és a Népművelési Intézet szak­tanácsai, valamint a megye közművelődésének 15 éves távlati fejlesztési terve szol- . gáltak segítségül a stúdió megyei megtervezőinek. Alapvető célként az iskolán kívüli felnőttoktatási for­mák, módszerek fejlesztését, az önművelést, az iskola- rendszerű felnőttoktatásban sok gondot jelentő egyéni tanulás lehetőségeinek bő­vítését, előkészítő tanfolya­mok, konzultációk, tovább­képzések szervezését, a kö­tetlen művelődés közösségi formáinak kialakítását jelö­li meg a tervezet. Azokon a területeken, ahol nem tud­nak jobbat nyújtani a meg­levő formáknál, nem akar­nak mindenáron újat meg­valósítani. Külön figyelem­mel kísérnék miben, hogyan segíthetnék az iskolarend­szerű felnőttoktatást, a dol­gozók általános és középis­koláit, valamint azokat a szakembereket, akik az is­kolákban dolgoznak. A stúdió technikai beren­dezéséhez a legmodernebb audiovizuális oktatási esz­közöket vásárolják meg, ezekhez szaktechnikust is alkalmaznak majd. A sokré­tű feladatkör összehangolá­sához különböző munkabi­zottságok alakulnának. A stúdiószolgálat vezetője, a KISZ megyei bizottságának munkatársa, Vizsnyiczai László lesz, aki az előkészí­tő és a folyamatos munká­ban aktuális programokkal, ajánlójegyzékkel, feladatta-- pok összeállításával segítené a stúdió munkáját. A stúdió vezetője dr. Tóth Béláné, a Megyei Művelődési Központ munkatársa, hiszen az új lé­tesítmény nem önálló intéz­mény, hanem a művelődési központ része. , A felnőttnevelési stúdió terveinek megvitatásakor igen sok gondolat, megol­dandó probléma vetődött fel a jelenlevőkben. Így többek között Róta Pál megyei fel­nőttoktatási szakfelügyelő, Mitykó János, a Pedagógus Továbbképző Intézet igaz­gatója, Kovács István, a MÉSZÖV képviselője, Ul­bert Istvánná, Kaszai Pál, a dolgozók közép- és általá­nos iskoláinak vezetői mond­ták el véleményüket. Korai­nak tartották az indulás idő­pontját a jövő év első fe­lében, s kevesebb feladat­megjelölést tartanának sze­rencsésnek, legalább kezdet­ben. A felnőttnevelési stú­dió személyi gárdáját kell legelőször megfelelően kiké­pezni, hogy hozzákezdhesse­nek a felméréshez, a kuta­tásokhoz, a módszertani munkához. Fel kell térké­pezni, hogy a megye felnőtt- oktatási, közművelődési in­tézményei, gyárai, vállala­tai, mezőgazdasági üzemei mit várnának el a stúdiótól, milyen segítségre van szük­ségük. A hozzászólók szerint ki kell lépni a stúdió falai közül, el kell jutni a- tech­nikai eszközökkel vidékre is, üzemekbe, gyárakba. Fel­adatlapok, diaképek kidol­gozásával pedig a tanköny­vi hiányosságokat is mérsé­kelhetnék. a közművelődési szemléltetést, az ismeretter­jesztést segíthetnék. Ez a tanácskozás még nem hozott, nem is hozhatott egyértelmű határozatokat, a stúdió megvalósítása annyi­ra nehéz és sokrétű feladat. Abban mégis megegyeztek, hogy már decemberben megalakul a felnőttoktatást segítő munkacsoport. A vá­rosi tanács a város területén dolgozó vállalatoknál, üze­meknél felmérést készít az általános iskolai végzettség­ről. a TIT, a Pedagógus To­vábbképző Intézet és a me­gyei tanács felnőttoktatással foglalkozó szakemberei pe­dig módszertani tematikát dolgoznak ki a felnőttokta­tásban részt vevők képzésé­re. A felnőttnevelési stúdió sorsának további alakulásá­ról bizonyosan sokat hallunk majd a későbbiekben. B. Zs. Kacsalábon forgó „klubpalota” nélkül Hogyan élnek a mezőhegyesi fiatalok? Hogy mekkora távolság lehet 50 kilométer, sebesen robogó autós világunkban is! Mi aztán kipróbáltuk, ami­kor havas, zúzmarás, sötéted dő délutánon nekivágtunk a Mezőhegyes felé vezető út-* nak. Dacolt a Zsiguli a jeges hóbuckákkal, de ha a kilo­méteróra 40-en felüli számot mutatott, inkább oldalra for­dult, mint előre. Kalandos utazás volt, de megérte. Órányit késtünk az ifjúsá­gi klubosokkal megbeszélt randevúról, azt hittük már senkit nem találunk a mű- yelődési házban. Látszik, hogy nem ismertük a mező­hegyesi fiatalokat! Rájuk­találni sem volt egyszerű, de amikor az aprócska iroda aj­taján betoppantunk, akkor csodálkoztunk igazán. A 4x2 méteres helyiségben legalább 30—35-en ültek, egymás he- gyén-hátán, a levegőnél csak vitázásuk volt tüzesebb. KISZ-gyűlésre érkeztünk. — Higgyétek el, az a leg­nagyobb baj, hogy megoszlik a község fiatalsága — állítot­ta határozottan Csomós Zsu­zsa, a Mezőhegyesi Állami Gazdaság fiatal dolgozója. KISZ-szervezet az állami gazdaságban, a községben, az iparitanuló-iskolában, min­denki külön tervezi az éle­tét. Kell, hogy legyen, éljen alapszervezet mindenütt, de hangoljuk össze a dolgainkat, egyeztessük a programjain­kat! Akár a szórakozásból, akár a társadalmi munkából kell kivennünk a részünket, ne legyen megkülönböztetés, mezőhegyesi fiatal itt min­denki. Beszéljük meg itt és most az együttműködést! Nem akartuk zavarni a megbeszélést, hogy mégis így lett akaratlanul tettük. Az ifjúsági klubélet érdekelt bennünket, mert jó munká­jukról klubos körökben me­gy eszerte elismeréssel beszél­nek. Bizonyság ez az esti ta­lálkozó is, hogy ami máshol gond — a KISZ-szervezet és az ifjúsági klub közös élete — nálunk természetes, egyre szorosabbá váló kapcsolat. — A közös munkánknak csak használ, ha kicsit fel­idézzük a múltat — mondta Kozma János, a klubvezető­ség egyik tagja. Az alapító tagok között emlegetnek en­gem is 1962 óta. Az évek so­A klubhelyiséget csak a fotózás idejére kapták meg ezen az estén a mezőhegyesi fiatalok, mert a teremben éppen KRESZ­oktatást tartottak rán már sokszor a szemünk­be mondták: „jó amit csi­náltok, így tovább”, elvisel­tük a dicséretet vígan, hol fenn volt a klubcsapat mun­kája, hol hullámvölgyben evickéltünk, de túléltük. Amikor Mezőhegyes nagy­község fiataljainak életéről beszélünk, alapvető .szem­pont az, hogy mezőgazdasági vidék a miénk. A fiatalok ta­nulnak, dolgoznak, sokan el is mennek, pedig mi olyan életet szeretnénk itt, hogy aki tanul visszajöjjön hozzánk, s a klubunkban jól érezze ma­gát a diák, a traktoros, az ál­lattenyésztő és a tanító is. Nagyszerű kis közösség volt ez a mezőhegyesi már a 60-as években is, amikor még sörkertként működött a jelenlegi kultúrház. Gond volt az is, hogy az egyetlen nagyobb helyiségben sosem lehettek magukban, hiszen a presszóba, sörkertbe bárki betérhetett. Mégis önállósí­tották magukat, volt idő, hogy 200 tagot is számlált a klub. 1966/67-ben „Kiválóak” lettek. 1969. augusztus 20-án pedig kultúrotthon lett a sör­kert, a mezőhegyesi fiatalok tulajdona is, de a szűkös helyiségekkel, a hiányos 7. Azaz Persze, kocsi kell. kocsik kellenek. Akkor meg itt is van mindjárt egy kellemetlen­ség; Apu nem ihat semmit. Nem mintha olyan nagy ivó volna, de a megfelelő han­gulathoz ez mégis... Azt sem lehet tudni, hogy a Tibor szülei hogy fogják fel az egészet. Nem ismerte még a táplálkozási és ivási szokásaikat. Kocsijuk van, bár csak egy ócska Volks­wagen, látta egyszer, ütött- kopott, mint Nóé bárkája; nem kelt valami jó benyo­mást. Jó benyomást, de hát ki­ben? Gusztiékban például. A Guszti feleségében elsősor­ban. Bár az nagyon kétsé­ges, mi indítja meg erőseb­ben, mikor érzi nagyobb vállalásra kötelezve magát, ha több vagy ha kevesebb kilátása van az ifjú párnak. A vér szerinti apa státusát ő is tiszteli. Klári — így hívják a volt férje mostani feleségét — egyszerűen nem teheti, hogy ne gondoljon a saját gyermekeire; neki is lesz még várnivalója az ő elvált férjétől. Ehhez nem árt neki, ha erkölcsi alapot szerez. Ha majd azt mond­hatja, hogy ők is ugye, a férje első házasságából ott­hagyott leány hozományából igazán szépen kivették ... vagy hogy is ... odatették a részüket. Ezt ez a Klári persze hircfetni is fogja. Annyi baj legyen, inkább hirdesse, csak adjanak. De hol is tartott? A Volks­wagen; a közlekedés. Alud­ni ott nem lehet, azon az Molnár Zoltán: ELJEGYZÉS indiántelepen, semmi esetre sem. Még ha szombat esté­ről maradhatnának vasárnap reggelre, akkor sem. Hacsak nem sátrakban; Lajos per­sze még ezt is kitalálhatja. De nem, azt nem! Akkor pe­dig valakinek, azaz vala­kiknek haza kell vezetni a kocsikat. Gusztiéknak meg nincs is kocsijuk. Tudnak-e maguk gondoskodni róla, vagy se­gíteni kell nekik? Megint Klárit látta. Azt mondja: — ha azt akarjá­tok, hogy ott legyünk, sze­rezzetek nekünk kocsit! Vi­gyetek ki! — Vagy ez is el­képzelhető: — nem sajnál - tatjuk le magunkat, nekünk kell kocsit szerezni! — mondja a gyámoltalan fér­jének. De ha szerez, akitől szerez, az is egy fő; talán az öccse;- de az meg a fe­leségével már két személy. — És nagymama? A saját anyjára gondolt, csak arra, mert Apu anyjá­nak tulajdonképpen semmi köze ehhez a gyerekhez. Gusztinak meg szerencsére már senkije sem él. Ezek csak úgy cikáztak a fejében, miközben Lajos bá­csi valóban elmondta, hogy ő majd megfőzi az ünnepi ebédet vagy vacsorát. Egy- tál ételt természetesen; bir­kapaprikást vagy halászlét. Ez persze jó; hadd főzzön. De a birkát nem lehet meg­enni. Legalábbis civilizált városi embernek. A halász­lé meg magában nem étel. Valami frissen sült kelle­ne, flekkenféle. — Lajoskám, erre még ráérünk, addig még kitalál­juk. De ki kezdje el az egé­szet? Ki vesse fel? Ki szer­vezze? Ki hívja meg a ven­dégeket? — Csakis te! — mondta Lajos bácsi. És Gitta meg- értetter hogy ezzel röviden megint el is döntötte a kér­dést. Mert valóban, ki is? Csak önmagában bízhatott. Ebben a dologban sem a vér szerinti, sem a nevelőapára nem számíthatott, és nem is volt rá alkalmas egyik sem. Persze, akkor majd azt mondják, hogy én mindent előre elterveztem, a felaján­lásokat, a hozomány össze- koldulását, vagy ki tudja, minek nevezik... Nem is az a baj, hogy rájönnek, Iste­nem, csak legalább a látsza­tot lehetne valahogy meg­őrizni. — És ha te, Lajos, egy­szerűen meghívnád a fiata­lokat a csónakházba, csak úgy ötletszerűen, hiszen mi­ért is ne hívhatnád? Aztán majd fokozatosan alakulna ki, hogy ők kitalálnák, csak úgy támadna egy ötletük: elhívják a szülőket is, és amikor már minden együtt van, akkor megint valaki kitalálja, hogy ez éppen az eljegyzés is lehet, és ha már eljegyzés, akkor... Most majdnem kimondta, hogy akkor jöhetnek a fel­ajánlások, de észbekapott. — ... altkor... minden így szépen elrendeződne ... De Lajos bácsinak olyan érzékeny orra volt; rögtön felütötte a fejét. — Mi rendeződne még el? — Mi? Hát semmi, csak szóval az egésznek a spon- tanitása. — De Gittám, ha spontán, akkor már nem igazi. Hiszen te látványosnak képzeled. Ha látványos, akkor már nem lehet spontán. — Igazad van, Lajos, me­gint igazad van. Hát akkor ... szóval... még kitaláljuk. Fő, hogy tudjuk, milyen nyo­mon kell tovább gondolkod­nunk. Tibor nem szerette, ha Ka­ti váratlanul az ölébe ül. Valahogy nem tartotta il­lendőnek. Meg nehéz is volt. K|ati ugyan arányos és viszonylag karcsú, de majdnem olyan magas, mint Tibor és... va­lójában elég nagy darab nő. Tibor lábszárai elég véko­nylak voltak, a combja sem egy súlyemelőé; amikor Ka­ti az ölébe huppant, bizony megérezte. (Folytatjuk) Fotó: Gál Edit technikai felszereltséggel számolniuk kellett. Az álla­mi gazdaságtól zenegépet kaptak, a kultúrház az anya­gi gondjaikon könnyített, s vállalja őket azóta is. Vajon mire emlékeznek a fiatalok a közelmúltból, élményt ad­tak-e a találkozásaik? Lehet talán 16 éves Dénes Margit, aki tanuló még. Há­rom éve tagja csak a klub­nak, ő így vélekedik: — Má­sok is mondták, hogy igénye­sek vagyunk a programjaink összeállításában, a társasá­gunk alakításában. Igaz, hogy lehetne szebb az ifjúsági klub, de így is sokat ad ne­künk. Szeretünk együtt len­ni, beszélgetni, ismerjük egy­más gondját-baját. Volt ná­lunk is pangás, összecsaptak az ellenvélemények: „ne jöj­jön annyi művész!” (színész, festő, szobrász, TIT-előadó). A gyakorlat bennünket iga­zolt, és a komoly beszélgeté­sek után, mindig felszabadul­tan, vidáman táncoltunk, jól éreztük magunkat. Nyitott volt a klubunk, aki akart jö­hetett, s jöhet ezután is. Hogy n\ire emlékszünk? Legszíve­sebben a tavalyi jugoszláviai kirándulásra. Kértük a kul- túrigazgatót, Hollós Lacit, szerezzen munkát nekünk, hogy pénzünk legyen. Kilenc nap alatt jól kerestünk az ál­lami gazdaságban, igaz, hogy hajnali 3-tól is dolgoztunk. Mindnyájunknak megérte, csodálatos volt ez az Express út az Adriára! Dénes Zoli ősz óta válasz-^ tott vezetője a klubnak, kez­dő az irányításban, most ta­nul a klubvezetők tanfolya­mán Békéscsabán: — A mi klubunknak nagy létszámú a vezetősége, ők segítenek a fiatalok irányításában. Több helyről választottuk a veze­tőséget: diákot, munkásfia­talt, mindenki szót kap a munkaterv-összeállításban. Passzivitásról egyáltalán nem beszélhetünk, vitáról annál inkább. Szerintünk minden a vezetésen múlik, ha nincs je­lentkező ember egy-egy fel­adatra, ott a vezetők is hibá­id sak. Mi most vizsgázunk, mert beneveztünk „ VIT—78 ! klubpályázatra. Pillanatok alatt, ismét ki­bújik a vitakedv a mezőhe- I gyesiekből: — Itt vannak ' roost a „fejek” mindenhon- ! nan, a KISZ-titkár, tanár, a 1 klubvezető, az állami gazda- ; Ságból, az ipari tanulóktól, a ! községből. Mindenki tud va- 1 lamit adni ahhoz, hogy még jobb legyen a klubélet: a ke- ; zét, az eszét, vagy éppen egy ; autóbuszt a kirándulásokhoz ■ — veszi át a szót ismét Zsu- i zsa, az állami gazdaságból. ■ A mezőhegyesi ifjúsági I klub példája követhető. I Nincs kacsalábon forgó [klubhelyiségük, mégis talál- ! koznak, mert „szeretnek ! együtt lenni”. A községi ve- ! zetők kel közösen pedig már i azon törik a fejüket, hogy i új otthonuk (a remélhetőleg 11980-ra elkészülő nevelési központ) építésében hogyan I tudnának még többet segí- 1 teni. Bede Zsóka KÉP­ERNYŐ Néró Szeretném remélni, hogy egy jól megszerkesztett, pon­tosan végiggondolt kritikát valamelyest pótolhat, há a következő néhány sorban közös vitára, a vélemény va­júdására hívom azokat a kedves olvasókat, akik az elmúlt héten látták a tele­vízió háromrészes Néró-soro- zatát. Az értékeket elismerő, de ellenérzéseknek is han­got adó „szabályos” kritikát is megérdemelne Lendvai György: Néró, a véres költő. című tévéjátéka. Talán vál­lalkoznék is a méltatásra, ha Kosztolányi Dezső 1921-ben nem írt volna regényt Né­róról, a véres költőről. Jó tíz éve már, hogy olvastam Kosztolányi regényét, ezért az eredeti műtől szinte egyáltalán nem befolyásolva ültem a tévékészülék elé, hogy tanúja legyek a bom­lott lelkű császár tetteinek. Becsületesen végignéztem a három és fél órás monstre- produkciót, ám a második napon, amikor csaknem két órája folyt a műsor, egyszer csak azon vettem magam észre, hogy könyvespolcom­ról leveszem a Kosztolányi- kötetet, és egybevetem a képernyőn látottakat a re­gény soraival. Az adás után először arra gondoltam, hogy gyorsan elolvasom újra a könyvet, de később az a meggyőződés erősödött ben­nem, hogy értelmetlen volna a különböző műfajok össze­hasonlítása. Más az írott szó és más a televízió képernyő­jére komponált gondolat. Másnak kellene lenniük még akkor is, ha pontosan azo­nos témáról kívánnak szól­ni. S azt hiszem, ezt a kü­lönbözőséget lehetne számon kérni a tévéjáték alkotógár­dájától. Ha megpróbálnám gondo­latban elfelejteni ismerete­im hiányosabbik felét, a Kosztolányi-regényről való emlékeimet, s pusztán ön­magában nézném a televízi­ós Nérót, bizony nem lenne könnyű dolgom, amikor két­ségtelen ellenérzéseimről is beszámolnék. Hiszen részle­teiben a mesterségbeli tudás míves jegyéit hordta a Sző- nyi G. Sándor által rende­zett előadás. A fekete-fehér képernyőn is hatásosak vol­tak az operatőr színes mű­sorra tervezett képei, a dísz­letek és a jelmezek híven szolgálták az'előadást, s ke­vés dallammal is korhű han­gulatot kölcsönzött a Vízön­tő együttes zenéje. A színé­szek játéka pedig sok eset­ben feledtetni tudta a rész­letek szépségeibe beragadó, tempóját vesztő produkció hosszúra sikeredett voltát. Harsányt Gábor alkalmat kapott, hogy mindig új szí­nekkel gazdagodó játékának csillogtatása mellett néhány mélyen átélt pillanattal ajándékozza meg a nézőket. Máté Erzsi, Venczel Vera, Sunyovszky Szilvia és Lu­kács Sándor alakítása mel­lett kiemelkedett Gáti Jó­zsef remek Senecája. Ám éppen a leggondosabban ki­dolgozott jelenetek — pél­dául Seneca bölcselkedései — hívták fel a figyelmet ar­ra, hogy a tévé képernyője nem bírja el, ha a cselek­mény és a látvány helyett vég nélkül „csak” a gondo­lat születését, a gondolkozó ember arcát mutatják. A re­gényben az olvasó könnyeb­ben befogadja a magas filo­zófiát, hiszen mindenki a sa­ját alkatához és pillanatnyi lelkiállapotához képest szü­netet tarthat; ám a tévétár­saságában együtt kell ha­ladni a szereplőkkel. S a Kosztolányi-regényt televí­zióra alkalmazók vélemé­nyem szerint akkor téved­tek, amikor túlságosan hű­ek akartak maradni Koszto­lányihoz. az íróhoz. Számomra a televízió Né­ró legfőbb értéke az volt, hogy most újra elolvasom az eredeti regényt. Talán e cselekedetemmel nem leszek egyedül. (Andódy)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents