Békés Megyei Népújság, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-09 / 263. szám

1977. november 9., szerda Kulich Gyula országos premfotó-kiállítás nyílt Békéscsabán Népművészeti napok Mezőkovácsházán Kiosztották a pályázat díjait Hatszázhúsz fotóból válo­gatott a zsűri-bizottság száz­ötven felvételt, melynek ki­állítását november 7-én, hét­főn nyitották meg Békéscsa­bán, a Munkácsy Mihály Múzeumban. Az országos ki­állítás első díját Gyenes Kál­mán szegedi fotóművésznek ítélte a zsűri, öt képből álló „Algyői olajmezők” című összeállításáért. A második díjat Csonka Béla kaposvári, a harmadik díjat Fejér Gá­bor budapesti fotós kapta. A Külföldi turné Külföldi vendégszereplésre készül a Magyar Rádió és Televízió szimfonikus zene­kara, Lehel György vezető­karnagy az MTI munkatár­sának a turnéval kapcsola­tosan elmondotta:-r- November 14-től de­cember 3-ig 15 alkalommal lép fel zenekarunk Hollan­Magyar Fotóművészek Szö­vetségének különdíját Szeve- rényi Zsuzsa békéscsabai fényképésznek adták át. A kiállítást Fekete János- né, a békéscsabai tanács el­nökhelyettese nyitotta meg, majd Réti Pál, a Népművelé­si Intézet munkatársa adta át a közönségnek. A munkáskezeket, tájakat, portrékat, aktokat felsora­koztató tárlatot november 20- ig tekinthetik meg az ér­deklődők. dia, az NSZK és Svájc kü­lönböző városaiban. Műso­runkon szerepel Weber: Bű­vös vadász nyitánya, Mozart: Esz-dúr zongora- és klarinét­versenye, Liszt: Mazeppa, Les Preludes zenekari művei és A-dúr zongoraversenye, Dvorák VIII. és IX. szimfó­niája,, Bartók III. zongora- versenye és Mendelssohn Skót szimfóniája. Nem mindennapi élmény­ben volt része november 6- án, vasárnap Mezőkovácshá­zán a III. Békés megyei nép- művészeti napokra érkezett sok száz érdeklődőnek. A rendezvénysorozat a község filmszínházában vetítéssel kezdődött, amelyen felidéz­ték a Nagy Október esemé­nyeinek színhelyét, majd a nyíregyházi országos díszítő- művész és gyermekjáték ki­állításon készült felvételeket mutatták be. Ezt követően Földi János, a nagyközségi tanács elnöke köszöntötte a megnyitón megjelent dr. Vágó Józsefet, az MSZMP KB munkatár­sát, dr. Maróti Imrét, a Kul­turális Minisztérium pártbi­zottságának titkárát, Bánszki Pált, a Népművelési Intézet képzőművészeti osztályveze­tőjét, Szabó Istvánt, a mező­kovácsházi járási pártbizott­ság első titkárát, Csulik Mi­hályt, a járási hivatal elnö­két, valamint az ünnepség résztvevőit. Az üdvözlő szavak után Nagy János, a Békés megyei Tanács elnökhelyettese szólt a háromévenként megrende­zésre kerülő népművészeti napok jelentőségéről és cél­járól, majd hangsúlyozta a népi kultúra továbbélését, megmentését célzó törekvé­sek jelentőségét. Az érdeklő­dés növekedését a megyei rendezvény iránt a pályázók számának mintegy megötszö- röződése, és az idei majd ezer pályamunka bizonyítja. Nagy János elvtárs meg­nyitó beszéde után Bánszki Pál, a zsűri elnöke értékelte a pályázatokat. A népművé­szeti pályázat legnagyobb ér­demének Békés megye nép- művészeti hagyományainak felkutatását, azok művészi feldolgozását és egyéni va­riációkkal való bővítését tar­totta. A szakmai értékelés után átadták a díjakat. Gyermek­kategóriában a csárdaszállási általános iskola úttörő fafa­ragó szakköre és a mezőbe- rényi művelődési ház népi gyermekjáték-készítő szak­köre bizonyult a legjobbnak. A hímzés kategória első dí­ját a békési Balogh Anna és Balogh Eszter nyerték él. Munkájukat Czira Ferencné tervezte. Balogh Imréné Bé­késről szép szőtteseiért ve­hette át az első díjat, míg Szokolay Sándor Tótkomlós­ról ízléses fafaragásaiért. Az egyéni hímzés kategóriában a békési Kiss Józsefné bizo­nyult a legjobbnak. Szakkör­kategóriában az első díjat — a mezőkovácsházi Nagyköz­ségi Tanács nagydíját — a nagybánhegyesi művelődési ház hímzőszakköre nevében %tEZŐKm:UsiiíZA 1977. nocemher 6-13. a „Gránát-Alma”-díjas szak-' körvezető, Chabrecsek And- rásné vette át. A második helyezettnek, a békési ÁFÉSZ hímzőszakkörének, amelynek vezetője Czira Fe­rencné, ítélték oda a Nép­művelési Intézet díját. A díjkiosztást követően a nagyszámú érdeklődő kö­zönség átment a művelődési házban megrendezett kiállí­tásra, amely mind a kiállítás igényessége, mind az ott lát­ható alkotások művészi szín­A kiállítás egyik részlete Fotó Gál Edit T,márEde: CSILLAGOSOK, KATONÁK... 12. Az osztag az Usszurszki Front csapataihoz tartozott, 1918 augusztusi adatok sze­rint különböző nemzetisé­gekből, orosz, magyar, kínai, német stb. katonákból állt. Az internacionalista alaku­latok szervezésében a ma­gyarok közül nagy szerepe volt Fried Dezsőnek, Lá­nyi Imrének, Liszkay La­josnak, Balló Gáspárnak, Müller Armandnak és még másoknak is. Az interna­cionalista alakulatok hősie­sen harcoltak a Bajkál-tó partján az 1918 június vé­gétől augusztus közepéig tartó csatákban, valamint a vlagyivosztoki szovjet meg­döntése után, a június vé­gén kialakult távol-keleti usszuri fronton. Szergej Lazo, ismert had­vezér, aki 1918-ban a ke­let-szibériai szovjet csapa­tok egyik szervezője volt, katonai tanácskozáson je­lentette ki: „Jól harcolnak a nemzetköziek. Túlnyomó többségük magyar (80— 85%), a többiek osztrákok, németek. Ti tudjátok, én hí­ve vagyok annak, hogy ve­lünk együtt harcoljanak, ez adja soraink nemzetközi jel­legét. Mindannyian, mint volt katonák, harci tapasz­talatokkal rendelkeznek. A harcban lelkesek, lendülete­sen küzdenek. Hűek a for­radalomhoz ...” A központi erőktől mesz- sze, elszigetelten küzdő tá­vol-keleti szovjet csapatok helyzete azonban kedvezőt­lenre fordult. Az újabb ja­pán csapatok mellett ame­rikai, angol, francia alaku­latok szálltak partra au­gusztusban Vlagyivosztok­ban. A baj káli és usszuri fron­ton harcoló internacionalis­ták nagy része elesett. A Nyikolszk—Usszurijszk alatt vívott harcokban például a Fenyina-dombot védő — zömmel magyarokból álló — 1. nemzetközi század 376 katonájából csak 179 maradt életben. Az életben mara­dottak a tajgába vonultak vissza vagy a fehérek fog­ságába estek. A foglyok nagy többségét a fehérek ki­végezték. Közöttük Liszkay Lajos tisztet is, aki egy in­ternacionalista századot ve­zényelt az usszurijszki fron­ton. Liszkay Lajos az osztrák —magyar hadsereg hivatá­sos tisztje volt. 1918. tava­szán megszökött a hadifo­golytáborból, mindenáron haza akart jutni. Elindult nyugat felé, de Irkutszk alatt az internacionalisták elfogták. Mivel tiszt volt, kémnek vélték, s letartóz­tatták. Véletlenül azonban olyan katonákra bízták, akik korábban a fronton az ő pa­rancsnoksága alatt szolgál­tak, s vele estek hadifogság­ba. Katonái Liszkayt a kevés „jó” tiszt kőé sorolták, em­berségesnek tartották. Be­szélgettek vele, elmondták miért harcolnak a szovjet csapatok oldalán. E beszél­getések nyomán Liszkay, a volt hivatásos tiszt arra a meggyőződésre jutott, hogy neki is a nemzetköziek köré­ben a helye. Parancsnoki fel­adatot vállalt, s hősiesen harcolt. Liszkay Lajos a fehérek fogságában sem tántorodott meg. Kivégzése előtt levelet írt az ellenforradalmárok parancsnokságához. Az 1918. november 26-án keltezett le­vél a fehérek kémelhárítá­sának az irattárából később a szovjet hatóságok birtoká­ba került. 1964-ben a Moszk­vában kiadott „A dicsőség és halhatatlanság levelei” című kötetben a levelet közre­adták. „Uraim!... Önök ürügyet találtak, hogy meg sem vár­va az előzetes vizsgálat be­fejezését, golyó általi halál­ra ítéljenek engem. Habár az ilyen vég fölöttébb ked­ves egy katona szívének, nyomban az ítélet kihirde­tése után tiltakoztam az elő­zetes vizsgálóbizottság előtt... Miért? Nem mintha' felhábo­rítana az önök „jogellenes” eljárása. Jól tudom, hogy Önök mindnyájan a hóhérok fajtájába tartoznak, hogy gyilkosság az Önök specifi­kus társadalmi funkciója, és hogy a jogi procedúra egyál­talán nem felel meg az önök óhajainak és cselekedetei­nek. De mint katona, mint volt tiszt meg akarom mon­dani utolsó véleményemet Önöknek, akik tiszti rangot viselnek, s akként szolgál­nak” — írta bevezetésül Liszkay Lajos, majd arról szólt, miért és miként állt a vörösök mellé. Levelét az­tán így folytatta: „Addig — jellegzetes tiszti módra — azt hittem, hogy az internacionalisták: rabló­banda. Ez a véleményem megváltozott. Olyan embere­ket láttam, akiket sokkal mélyebben hatott át az igaz­ságosság és a humanizmus tudata, mint a földkerekség minden vezérkarát és tiszt­jét együttvéve. Önök, uraim, újra csak fényes bizonyítékát szolgáltatják e kijelentés helytálló voltának...” „Durva tévedés volna azt hinni, hogy én most vissza­változhatnék azzá, ami vol­tam. Önök még csak nem is értik, képtelenek megérteni, hogy Önöket mint a kapita­lizmus bérenceit már holnap halálos veszély fenyegeti. A legrövidebb út tehát a frontra vezetett csapatom­mal együtt, amelyet rám bíztak. Hiszen a fronton nagy szükség volt katonai­lag képzett és odaadó pa­rancsnokokra. Életemnek ebben a sza­kaszában semmiféle szemre­hányásra nem adhattam okot. Sohasem harcoltam olyan szívesen, mint együtt ezekkel a katonákkal. Most mint katonának kétszeres örömben volt részem. Most életemben először valóban tudtam, miért harcolok, s a hadsereg, amelynek soraiban verekedtem, szintén tudta ezt, az utolsó emberig. Önök nem tudják, urak, miért akasztanak és ha ma ráéb­rednének erre, abban a pil­lanatban magukat kötnék fel.” Liszkay Lajos levele to­vábbi részében arról írt, hogy a vörösök veresége csak ide­iglenes és az intervenciós túlerő nyomán történt. Eré­lyesen tiltakozott, hogy a fe­hérek őt a „német vezérkar kémjének” állítsák be. „Vegyék tudomásul, urak, nem kivégzésem, nem a halá­los ítélet ellen tiltakozom, hanem ama képtelen állítás ellen, hogy a német vezér­karnak vagyok az ügynöke, ezé a burzsoázia pénzen vett bérenceiből álló klikké, amelynek megsemmisítéséért sajnos, nagyon is keveset tettem, habár ezért ha tíz életem volna, mindet oda­adnám. Legfőképpen ezért fordultam Önökhöz levélben; a többi nem fontos. Minden pillanatban készen állok, hogy kövessem az Önök hó­hér-rabszolgáit. Meggyőző­déssel, nyugodtan halok meg, s kívánom Önöknek, Uraim, hogy mihamarabb ugyanerre a sorsra jussanak.” Liszkay Lajost 1918 no­vemberének végén az Amur folyó melletti Blagoves- csenszk városában a fehé­rek kivégző osztaga elé állí­tották. Büszkén, internacio­nalista meggyőződéssel és bátorsággal nézett szembe a puskacsövekkel... (Folytatjuk) vonala tekintetében rendkí­vüli élményt nyújtott. Köz­ben az előcsarnokban a nép- művészeti tárgyú könyváru­sítás és az alkalmi postabé­lyegzés is nagyszámú érdek­lődő közönséget vonzott. A művelődési ház emeleti ré­szén három kapcsolódó kiál­lítást is megtekinthettek a látogatók. A rendezvény dél­után két órakor szakmai elő­adással folytatódott, amelyen Bánszki Pál művészettörté­nész tartott előadást „Tárgy és játék” címmel. A „szom­szédolás” résztvevői elláto­gattak a Mezőhegyesi Cukor­gyárba, majd felkeresték Battonyán a Felszabadulási Emlékparkot, végül Tótkom­lóson Koppány János nép- művészeti tárgyakból álló gazdag gyűjteményét tekint­hették meg. A III. Békés megyei nép- művészeti napok további programjai és a pályázati ki­állítás november 13-ig vár­ják az érdeklődőket. B. S. E. ii Irodalmi műsor |\a Gyopár jj Klubban !! A 75 éves Illyés Gyulát kö- !! szönti a 25. Színház és a Dé­I ryné Színház együtteséből alakult Népszínház fiatal művészgárdája az 1977. no­vember 12-i, este 7 órakor, a KISZÖV Gyopár Klubban kezdődő előadáson. Műso­rukban nagy költő-írók sok­oldalú személyiségét, a mű­veiből sugárzó sorskérdése­ket próbálják megszólaltatni. A „Nem volt hazának elég...” című összeállítást Rigó Béla készítette, drama­turg Márai Enikő, az előadást pedig Lacina László rendez­te. A műsorban közreműköd­nek: Antal László, Fáy Györgyi, Galgóczi Imre, Ku­tas József, Mártonffy Mária és Rajna Mihály. KÉP­ERNYŐ Mitől lesz a siker? Már kétszer írtunk az Ady Endre vers- és prózamondó versenyről. Az öröm hang­ján is, az elismerés hangján is, de az elhallgathatatlan kritikának ugyancsak han­got adtunk, Tetszett az egész, Ádynk születésének centenáriuma méltó gesztust kapott ezzel is, bármiféle ünneplések között a legköz­vetlenebbet: a nem hivatá­sos tolmácsolok ajándékát egy-egy versének, prózarész­letének megszólaltatásával. A kritika — érhetett-e mást? — megint csak a zsű­rit bírálta, nem is a teljes testületet, csupán egy-két tagját, akik alkalmasint ösz- szetévesztették a szép cél szolgálatát ^ a szerepléssel, és a megkívántnál jobban elő­térbe helyezték csalhatat­lanná hangsúlyozott véle­ményüket. Nem tudni, hogy jegyzetsoraink eljutottak-e a címzettekhez, akár igen, akár nem: némi változás ta­pasztalható, és örvendetesen jobb az összhang a zsűrin belül, nincs már példa fél tucat pontnyi különbségekre sem. A szombati versenyna­pon másféle hiányérzete tá­madt a recenzensnek. Vár­ta, várta a Békés megyeie­ket, hiszen tudta, hogy töb­ben is nekivágtak az előké­szítő meghallgatásnak, csa­lódása tehát lesújtó volt. Aki látta, hallotta a szom­bati szentesi közvetítést, tudja, hogy a nyolc közül csupán egyetlen békési áll­hatott oda a mikrofon elé, sajnos gyér sikerrel, amit megérdemelten alacsony pontszáma jogosan bizonyí­tott. Igen, lesújtó volt ország­világ előtti sikertelenségünk, amihez ugyan az utóbbi idő­ben némely kulturális terü­leten kezdünk hozzászokni, bár hangosan szeretném szétkiabálni, hogy a „meg­szokástól” még távol va­gyunk. Tehát semmi vészha­rang, viszont az elhallgató, optimista félmosolyra sincs szükség. Soha, persze, mert az önbecsapás néha kínos dolgokat szül (volt már rá történelmi példa is nem egy, de sok), és kínos dolgokra nehéz a magyarázat. A lényegre térve: az Ady Endre vers- és prózamondó versenyen, hogy ilyen na­gyon leszerepeltünk, figyel­meztet erre-arra. Először is, hogy amatőr művészeti mozgalmunknak ez az ága elmaradt az országos szín­vonaltól; hogy akik pár éve még első díjat nyertek, nem jutottak túl akkori önma- gukon, nem ásták mélyebb­re magukat a költészet kin­cseket rejtő tárnáiban; hogy versmondó-jártasságuk nem emelkedett a készség szín­vonalára, nem vált lénye­gükké a versekből sugárzó erő, szellemi gyönyörűség megérzése és tovább adása. Másodszor: ha torzít a tü­kör, és sokkal több a tehet­ség itt, a Körösök táján, ak­kor arra kell gondolnunk (másra ugyanis nem lehet), hogy valahol nem tartottuk fontosnak a hagyományaink­hoz méltó részvételt ezen a centenáriumi találkozón, el­siettük talán a kiválogatást, vagy későre maradt az egész, vagy a felkészítés nem si­került ; vagy azt hittük, ken- terben lekörözzük a többie­ket. Nos, minket köröztek le, és ez nem volt felemelő ér­zés. Töprengésünkben odáig juthatunk, hogy az egykori sikereket sikerekre halmozó irodalmi színpadjaink, vers­mondóink már inkább csak elődeik tekintélyét foltozzák; hogy nincsenek (vagy csak elvétve) olyan szakemberek, művészek, akik nem sajnál­ják idejüket, szívüket a szép­re törekvőktől. Lehetnek el­ütő kivételek, de csak a sza­bályt erősítik, azt, hogy hosszú időszakok kemény munkája csap át olykor megérdemelt sikerbe. Sass Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents