Békés Megyei Népújság, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-06 / 262. szám
NÉPÚJSÁG 1977. november 6», vasárnap Vaientyin Katajev: Az álom 1917, a Nagy Október Életünk egyharmada álom. Ám a tudomány máig sem határozta meg pontosan, mi az álom. Egy régi enciklopédiában ezt olvastam: „Az álom közvetlen okát nem tudjuk; ezen a téren egyelőre feltevésekkel kell beérnünk.” Már-már félretettem a vaskos kötetet; a dolog lényegéről nem mondott semmit. Hanem a cikk végén egyszerre fölfedeztem ezt a bájos mondatot: „Az álmot a művészetben jelképesen emberi alakban ábrázolják, vállán pilleszárnyakkal, kezében mákvirággal.” Ezek a kedves, egyszerű sorok megragadták képzeletemet. S most elmondok egy történetet az álomról. Megérdemli, hogy fennmaradjon. Ezerkilencszáztizenkilenc július 30-án a Vörös Hadsereg megtépázott csapatai kiürítették Caricint, s megkezdték visszavonulásukat észak felé. Útjuk negyvenöt napig tartott. A parancsnokságnak egyetlen harcképes egysége volt, Szemjon Mi- hajlovics Bugyonnij hadteste, öt és félezer ember. Az ellenséghez' képest jelentéktelen erő. Bugyonnij a parancshoz híven az óriási túlerővel szemben is fedezte a hadsereg visszavonulását, és magára vonta az ellenség minden támadását. Küzdelme úgyszólván egyetlen nagy ütközet volt, több mint tíz napon és éjszakán át, kurta pihenőkkel úgyhogy a katonák sem enni, sem inni, sem aludni, sem mosakodni nem tudtak. Ahhoz sem jutottak hozzá, hogy lovaikat megpihentessék. Szokatlanul forró nyár volt. A harcok aránylag szűk terepen folytak: £ két nagy folyam, a Volga és a Don között, mégis előfordult, hogy a katonák naphosszat egyetlen kortyot sem ittak. Nem térhettek el a kitűzött iránytól. A víz drágább volt a kenyérnél. Az idő pedig — az idő még a víznél is drágább volt. A visszavonulás kezdetén három nap alatt húsz támadás érte őket. Húsz kemény támadás! A katonák verekedtek; kiszáradt torkukból már csak tagolatlan hörgés szakadt ki. Lovasrohamok, közelharcok, villanó szablyák, elkín- zott, poros, verejtékes arcok — és néma ajkak. Mint egy vad látomás ... De a szomjúsághoz, némasághoz, éhséghez és forrósághoz hamarosan újabb gyötrelem társult: az álmosság. Küldönc érkezik, átadja a jelentést, lefordul a nyergéből és lova előtt álomba merül. Aztán a támadás véget ért. A katonák fáradtan dülöngéltek lovukon. Pillájuk mint az ólom. Esteledett. A szemek lassan lecsukódtak. A szívre súlyosan tódult a vér, lomhán megsűrűsödött, s egyszerre elakadtak a mozdulatok, lehulltak a fáradt karok, meglazult az ujjak szorítása, lecsuklottak a fejek, s a sapkák a homokba csúsztak. Tikkadt éjszaka ereszkedett az öt és fél ezer katonára. Mint az inga, billentek ide-oda a nyeregben. Az ezredparancsnokok Bu- gyonnijhoz ügettek. — Mindenki aludjon — mondta Bugyonnij. — Mindenki — ismételte nyomatékosan. — De parancsnok elvtárs... Hát akkor ki fog... — Én — mondta Bugyonnij egyszerűen. Kabátja ujját felhajtotta, karját kissé fölemelte, és megnézte, hány óra. A mutatók foszforos fénnyel világítottak. — Mindenki aludjon — rendelkezett, vidáman fölemelve hangját. — Kivétel nélkül mindenki! Az egész hadtest. Pontosan kétszáz- negyven percet adok a pihenésre. Nem így mondta: négy órát. Négy óra: ez túl kevés lett volna. Hanem kétszáz- negyven perc: ez más, ennél többet igazán nem adhatott. — Ti pedig ne törődjetek semmivel — tette, hozzá. — Majd én vigyázok. Vállalom a felelősséget. Kétszáznegyven percet adok, egyetlen minutával se többet. Revolverlövés lesz majd a jel: akkor aztán talpra! Pisztolyára csapott, s óvatosan megérintette Kazbek- nek, rozsdásszínű doni lovának verejtéktől nyirkos lágyékát. Egyetlen katona őrizte az egész hadtest álmát. Maga a parancsnok. Vakmerő megszegése a rendtartásnak! De más megoldás nem volt. Egy mindenkiért és mindenki egyért. Ez a rorradalom vastörvénye. Az öt és félezer harcos egyetlen mozdulattal dőlt végig a tisztás dús füvén, éppen csak lerogytak a lovuk mellé, kezükben a kantárral. Némelyiknek még maradt annyi ereje, hogy kipányvázza a lovát és feje alá húzza a nyergét; aztán nyomban elaludt. Bugyonnij lassan körüljárta a tábort. Nyomában segédtisztje, a tizenhét éves Grisa Kovaljov. Barna képű legényke, alig bírta már a kínos küzdelmet, minduntalan elbóbiskolt, föl-fölkapta a fejét, majd hagyta, hadd rántsa mellére az ólmos fáradtság. így járták keresztül-kasul a tábort, a hadtestparancsnok meg a segédtisztje — két őr, öt és félezer alvó fölött. Szemjon Mihajlovics akkoriban még szinte fiatalember volt, száraz, csontos képű, napszítta bőrű, lógó bajuszos fekete férfi — akár egy keménykötésű paraszt. Felkelt a hold, s ő a teljes fényben sorra ismerte fel a katonáit. Felismerte őket és elmosolyodott, mint apa az alvó fia bölcsője fölött. Lám, ez itt Grisa Vald- man, a rőt bajuszú óriás. Hanyatt. hever a fűben, feje alatt a nyereg, mázsás öklében pisztolyát szorongatja, roppant melle, akár a láda. Szabályosan emelkedik és süllyed, szemközt a csillagokkal, a földrengető horkolás ütemére, még a bozót is beleremeg ebbe a horkolásba! Másik keze a földön, szinte markában tartja a földet — hát próbáld elvenni Grisa Valdmantól! Amott meg, mint akit fejbe vertek, Ivan Belenykij, a doni kozák hever. Haja a szemébe lóg, oldalán nem éles kozákszablya, hanem hatalmas, ódon kard: valami fegyverbolond földesúr házában szerezhette. Századokon át lógott dologtalanul a perzsaszőnyegen, míg jött Ivan Belenykij, a doni kozák, elvette, kifente annak rend- je-módja szerint, és most harcol vele a fehérek ellen. Az egész hadtestben nincs még egy olyan hosszú és erős kar, mint Belenykijé. És Bugyonnij büszkén, szeretettel mosolygott, amint ellépett vitéz katonája, Ivan Belenykij mellett. Nézi a nagy darab embert, ott hever mellette éles kardja, visz- szatükrözi a hold fényét. A sztyeppéi éjszaka csillagmutatói lassan haladtak előre. Hamarosan vége a pihenőnek. Kazbek egyszerre megtorpant. Bugyonnij felfigyelt. Megigazította sapkáját, melyet féloldalt megvilágított a tábortűz lángja. Néhány lovas közeledett a lejtőn. Árnyékuk egymás után födte el a holdat, Bugyonnij lélegzetét visszafojtva nézte őket. A lovasok leereszkedtek a táborba. Az élen haladó megállította lovát és lehajolt. Előtte egy katona korábban felébredt, mint kellett volna, éppen a csizmáját húzta. A lovas kezében cigaretta. Rá akart gyújtani. Mellettük a tábortűz. — Hé — kiáltotta. — Miféle tanya ez? Adj tüzet! — Hát te ki vagy? — vágott vissza a katona. — Nem látod? A lovas előregörnyedt, vállát a katona orra elé tartotta. A holdfényben megcsillant ezredesi rangjelzése. A helyzet félreérthetetlen volt. Az ellenséges tiszti járőr a sötétben betévedt a pihenő táborba, s azt hiszik, saját embereik között vannak. Tehát a fehéreknek itt kell lenniük a közelben. Nem lehet tovább vesztegetni az időt! Bugyonnij kilépett az árnyékból. Fölemelte pisztolyát. A hajnal előtti csöndbe beledördült a lövés. Az ezredes lebukott nyergéből. A katonák talpra ugrottak. A tiszti járőrt elfogták. Egyetlen perc és nyeregben ült az öt és félezer katona. Még egy perc: felkel a nap, s első sugaraiban gomolyogva csap föl a közeledő ellenséges lovasok nyomán a por. Szemjon Mihajlovics parancsot adott a felfejlődésre. A negyedik lovastüzér-osz- tály három ütege megnyitotta a tüzet. Megkezdődött a harc. Egyszer eszébe juttatták Szemjon Mihajlovicsnak ezt az éjszakát. Eltűnődött, mosolygott. — Bizony — mondta. — öt és félezer ember. Egymás hegyén-hátán hevertek, úgy aludtak, mint a tej. Szinte egy ütemre. No de volt is horkolás! Még a fák is belé- remegtek! A falon lógó térkép felé hunyorított. — Még a fák is belére- megtek! — ismételte elégedetten. Bugyonnij dolgozószobájában ültünk, a Forradalmi Katonai Tanácsban. Odakint hullt a hó. Sűrűn, függönyö- sen — amolyan igazi moszkvai hó. S előttem egyszerre fölvillant egy kép. Sztyepp. Éjszaka. Holdfény. Az alvó tábor. Bugyonnij, Kazbek lova hátán, s mögötte, a legyőzhetetlen álommal viaskodva, egy kócos, barna legényke, füle mögött egy marék fonnyadt mákvirág: forró vállán csukott szárnyú pillangó szunnyad. Fordította: Gellert György Téka A. P. Nyenarokov hatalmas munkája a 60. évforduló tiszteletére készült és a vállalkozás méltó a jubileumhoz. Könyve a legendás évről, főleg hiteles levéltári dokumentumok és fényképek alapján ad történelmi áttekintést, s a valóság adatszerű megidézése egy költői művel is fölveszi a versenyt, oly erősen hat az értelemre és érzelemre. A korabeli képek, röplapok, magán- és hivatalos levelek, rendőri jelentések, táviratok, jegyzőkönyvek, újság- és bészédidézetek, kongresz- szusi részletek sorbaállításá- val vezeti végig az olvasót az év szinte minden napján, annak eseményein hónapokra tagolva. A vihar előtti helyzetet jól érzékelteti a hátország állapota, a frontról küldött levelek, a magasra csapó sztrájkhullám és a még falura is kiterjedő forrongás. Meg a januári véres vasárnap évfordulójának tüntetései. Az egyes hónapok története sűrítve, de ugyanakkor részleteiben tárja fel a drámai eseményeket. A bukóban levő cári hatalom végső kapkodását, kétségbeesését, és a másik oldal, a nép és a bolsevik párt tudatos harcát, előretörését és a győzelem kivívását. Lenin és a párt, a hosszú évek fölkészülése és a beérett és megértett idő szinte elkápráztatja az embert. A számtalan képpel illusztrált tényanyagból árad az akkori helyzet percről percre fokozódó feszültsége. Aminek talán leghívebb tükre Leninnek a forradalom előestjén írt levele a Központi Bizottság tagjaihoz. így kezdődik: „Elvtársak, ezeket a sorokat 24-én este írom, a helyzet végletekig kritikus. A napnál világosabb, hogy a felkelés halogatása most már igazán egyértelmű a halállal. Minden erőmmel igyekszem meggyőzni az elvtársakat arról, hogy most minden egy hajszálon függ, hogy olyan kérdések vannak napirenden, amelyeket nem tanácskozások, nem kongresz- szusok (még a szovjetkongresszus sem), hanem egyes egyedül a népek, a tömegek döntenek el, a felfegyverzett tömegek harca dönt el. A kornyilovisták burzsoá előretörése, Verhovszkij eltávolítása mutatja, hogy nem szabad várni. Le kell tartóztatni, ha törik, ha szakad, még ma este, ma éjjel a kormányt, miután lefegyvereztük a hadapródiskoláso- kat stb. Nem szabad várni! Mindent elveszthetünk!” És hosszan érvel tovább, gyakorlati — azonnali — feladatokat sorakoztatva. Ez az egyetlen rövid ievélidézet is szinte mindent elmond, érzékeltet a nagy eseményről. De magáról a történelemről is, melynek a kereke néha állni látszik vagy lassan forog, hogy aztán a végsőkig felgyorsulva elsöpörje a régit és egy teljesen új minőséget hozzon létre. Történelminek általában csak a nagy időket szoktuk nevezni, pedig minden nap történelem. És ez igaz is, akár a kalendárium felosztása hétköznapokra és ritka, régen várt ünnepekre. Rendkívüli napra, amikor minden másképpen történik, mint a többin. 1917-ben az egész év különleges napokból állt, olyanokból, amikor szinte minden órában dönteni kellett. A legkülönbözőbb oldalon levőknek is. Életről, halálról, hatalomról, jövőről — az emberiségről. És cselekedni szakadatlanul. A lenini levélrészlet a történelmi oldal mellett, híven mutatja az emberit is, és a kettő elválaszthatatlanságát. Nem istenek vagy félistenek változtatták meg a történelmet, hanem küzdő, vívódó, ugyanakkor törhetet- lenül harcoló, mindenre elszánt emberek. A lángelme — az emberileg elérhető legtöbb — vezetésével. Aki mindenkinél többet és tovább látott, politikai zsenialitása, képességei és tudása folytán. S aki nagyon is emberi módon, a néppel együtt, a népért cselekedett. Az albumszerű könyv kiállítása — külső és belső köntöse — reprezentatív. Az ízléses borítólaptól a tipog- rafálásig. Külön kell szólni a képekről: ebben a témakörben ilyen mennyiség még nem került a magyar közönség elé, s szerkesztésük szövegerősítő hatású, nem öncélú. Akárcsak a dokumentumrészek kiemelése a fehértől jól elütő terrakotta alapon. Vass Márta Koszta Rozália: Leningrádi emlék, III. Mucsi József Lenin Miért dicsérjem? Tudom, nem szerette. Rajongásra tápot sohasem adott. S mégis, amikor eltávozott tőlünk, a világ egy népvezért búcsúztatott. Hogyha élne, levelet írnék Neki. Tudatnám Vele, hogy gyakran mozgatom izmaimat, és mindennap tanulok. Válaszolna nekem: örülök nagyon! Aki egy ló sorsával is törődött ott, abban a határtalan országban, mely lángolt, rengett, és népe éhezett, annak szívében örökigazság van. Milán Nyikolics Leningrád Leningrád! Nekem oly szép e város, mint szétnyílt kagylók igazgyöngye! Fehér éjszakák a szigeten, a Finn-öböl bronzba öntve, Aranyból az orosz lélek. Auróra — hajnal fénye! Magam elé varázsolom a blokádot. Az ínséget, a pusztulást. Büszke, lázadó szobor — áll, magasztosan, hatalmasan. Ünnepibb levegőt Leningrád terein, boldogabb szobrokat, költőket a Nyevszkin, s a Néváhál boldogabb folyót a világon nem látni sehol. Történelem itt minden: a hároiú híres híd, a harminc sziget, a háromszáz cári kert s a szökőkutak! A tudomány s a forradalom. Történelem minden ember hétköznapja, ünnepe. Komor Észak virágáruslánya kínál az embernek ezer virágot — Leningrád! Nekem oly szép e város! Hétfőn kőről-köre újra felépítem. Hidak szárnyát átölelem kedden. Lelkembe zárom szerdán a városi,hogy csütörtökön negyedszer is és pénteken ötödször is újra megszeressem. S szombaton, ha jön a búcsúzás: boldogan álmodom majd rólad Leningrád! Fordította: Barta Kálmán Kép a könyvből: a Vörös Gárda egyik Putyilov-gyári osztaga
