Békés Megyei Népújság, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-24 / 276. szám
o 1977. november 24., csütörtök A békéscsabai zeneiskola kedden ünnepelte megnyitásának 30. évfordulóját. Az ünnep alkalmából az iskola zenetermében kiállítást rendeztek a harminc év plakátjaiból, fénykép- felvételeiből Fotó: Martin Gábor Befejeződnek a pedagógiai hetek Szarvason Vizuális szennyeződés A giccs elleni küzdelem is ide tartozik Pályaválasztási kiállítás Kondoroson November 29-én, kedden 10 órakor a kondorosi művelődési házban Dankó Pál művelődésügyi osztályvezető nyitja meg a Békés megyei Pályaválasztási Tanácsadó Intézet, a szakmunkásképzők, szakközépiskolák és üzemek anyagaiból összeállított pályaválasztási döntést előkészítő kiállítást. A rendezők tájékoztatják a tanulókat és a szülőket a megyei továbbtanulási lehetőségekről, a gimnáziumokban, szakközépiskolákban, szakmunkásképző intézetekben folyó képzésről és a felvételi esélyekről. A választási lehetőségek bemutatása mellett a kiállítók elsősorban a tanulók reális pálya- és szakismeretét kívánják gyarapítani. A rendezők pályaválasztási filmeket vetítenek, üzem- látogatást szerveznek és helyszíni felvilágosítással, tanácsadással nyújtanak segítséget a tanulóknak a személyiségüknek megfelelő életpálya és iskolatípus megválasztásához. Az érdeklődők november 29—december 1. között naponta 8.00—17.00 óráig tekinthetik meg a kiállítást. Bemutató a klubszínházban Ma este 7 órakor tartja az idei évad első bemutatóját a Jókai Színház klubszínháza. Ez alkalommal Nagy András László főrendező Csehov- összeállítása kerül színre „Hiszen én is ember vagyok” címmél. Szereplők Zsolnai Júlia, Áts Gyula, Cserényi Béla és Tunyogi István lesznek, a jelmezeket Fekete Mária tervezte. A klubszínházi produkciót november 25-én, 27-én, 28-án, valamint december 11- és 12-én láthatja a közönség. IV. A repülőút után és repü- lőutak előtt első igazi utazásnak az a másfél óra tűnt, amíg a helyiérdékűvel -r- ahogyan Moszkvában nevezik: elektricskával — a hetvenegy kilométerre levő Za- gorszkba mentem. Apró falvak, nyaralótelepek, nyíre- sek, fenyőerdők közt vitt a vonat. Eredetiben láthattam Repin tájaiból egy villanásnyit. Nem volt szerencsém, mert majd egy órával hamarabb megérkeztem a Jaroszlavsz- kij pályaudvarra, mint ahogyan a következő elektricska Zagorszkba indult. Leülök, alig néhány civil, szinte mindenütt csak katonák, s egy középkori nő meg egy férfi jár katonától katonáig, mindegyikkel beszélnek, kivel egy-két szót csupán, kivel hosszabban. Jó félóra múlva érnek a pádhoz, amelyiken én is szorongok. — Van már munkahelye? — kérdezik a szélen ülő közlegényt. — Van — válaszolta akiskatona, tovább olvasva a Kro- kogyilt. — Magának? — kérdik a következőt. — Miért, hol lehetne elhelyezkedni? — kérdez visz- sza a katona. — Az építőipari vállalatunknál — villan fel a nő arca, s a férfi máris kérdez: — Mi a foglalkozása? — Lakatos — feleli a kis- katona. — Akkor ezt a telefonszámot hívja fel, és ezt az elvtársat keresse — mondja a nő, miközben egy cédulára felírja a nevet és a számot. — De minél hamarabb ám — teszi még hozzá. A férfi már sorolja is a szooiális és egyéb feltételeket: — Csak itt Moszkvában A Vajda Péter pedagógiai hetek gazdag eseménysorozatának utolsó szakasza kezdődik november 24-én, csütörtökön. A szlovák iskolában Bilibok Péterné dr. tart előadást délután 2 órától a 6— 14 éves gyermekek oktatásának pszichológiai kérdéseiről. Pénteken, 25-én fél 3-tól a Szirén Szövetkezetben Bencsik Endre beszél a vezető személyiségéről és magatartásáról. — November 28-án, hétfőn 14 órától a tangazdaság rizs- hántolójában a családi nevelés és a munkahelyi légkör összefüggéseiről, 14 óra 30- tól a 2. számú általános iskolában a korszerű tanításról és tanulásról, 16 órától pedig az óvónőképző intézetben Ady Endréről szóló előadást hallgatnak majd az érdeklődők. Az óvónőképzőben dr. Lovász György intézeti docens beszél a költő kell dolgoznia, havi százötven rubellel kezd, munkás- szállást tudunk adni, háromnégy ágyas szobák vannak benne. Többnyire műhelyben vagy fedett helyen kell dolgozni, néha szabad ég alatt is, de egy kiszolgált katonának ez biztos nem számít. — Feltétlen telefonáljon minél előbb — mondja még egyszer a nő, s mennek a következő katonához, kezdődik elölről a beszélgetés, hiszen a Szovjetunióban, bátran mondhatni, az építés a legfontosabb iparág. Ezen belül is a lakásépítés. Az elmúlt ötéves tervben, 1971—75 között több mint tizenegymillió lakást és családi házat építettek, and ötvenhatmillió ember lakásviszonyait javította, változtatta meg. A tavalyi esztendőben pedig tizenegymillió ember költözött új lakásba. Nem egészen két esztendő alatt épül fel annyi lakás, mint amennyi a forradalom előtt Oroszország városaiban, volt, s négy év alatt készül el annyi, amennyi a második világháború előtti lakásállomány Volt. A világon egy állam se költ annyit ilyen célra, mint a Szovjetunió. A tervek szerint 1980-ig több mint százmilliárd rubel jut lakásépítésre és kommunális beruházásokra. Ez a százmilliárd rubel nagyobb annál az összegnél is, mint hatásáról a ma ifjúságára, s az intézeti előadói kör tagjai, Dankó Ervinné adjunktus vezetésével mondják el Ady Endre Az értől az óceánig című versének orosz, szlovák, angol, francia, német és spanyol nyelvű fordítását és az eredeti művet. Kedden, november 29-én délután fél 6-tól a 2. sz. általános iskolában a szülői munkaközösség tagjai hallgatják meg A tanulás segítése a családban című előadást. A pedagógiai hetek záró- ünnepségére november 30- án 16 óra 30-kor kerül sor a szarvasi Krecsmarik Endre Űttörőházban, ahol szülők és pedagógusok részére Neményi Eszter OPI-főelő- adó tart tájékoztatót Üj matekot tanul a gyerek! címmel. Zárszót Koszti Pál, a városi tanács művelődésügyi osztályának vezetője mond. amennyit például a vas- és színesfémkohászatra, a vegyiparra, a gépgyártásra együttvéve fordít az állam — a lakbér pedig szinte jelképes: a család jövedelmének átlagosan egy százaléka. A lakásépítés üteme viszont alig változik. Ugyan-' annyi, 550 millió négyzetméter szobaterületű lakást építenek 1976 és 1980 között, mint az előző tervidőszakban. De állandóan növekszik az építésre fordított pénz. Ma kétszerese a nyolc-tíz évvel ezelőttinek. A többletet nem a mennyiségre, hanem a lakások minőségére költik el. A két építőipari toborzó már négy-öt padsorral arrébb győzködi a legényeket. — Honnan lehet tudni, hogy ki a leszerelt, ki csak szabadságos? — kérdezem a mellettem ülő kiskáténál. — Látni azt az arcán mindegyiknek — válaszolja. — S ha leszereltek, mért vannak katonaruhá'ban? — Mert még nem értek haza átöltözni. A régi civil, amiben bevonultak, már nem menne rá senkire. Ki, miben szerelt le, abban megy haza, a ruha pedig az övé. Nem is lehetne minden szál katona után ezer kilométerekre küldözgetni a vasárnapi nadrágját. Még tíz perc a zagorszki LEHETSÉGES, hogy amiről most elmélkedni szeretnék, nem tartozik éppen életünk legeslegfontosabb dolgai közé. Ámbár... ki tudja, mi a legeslegfontosabb az életben. Az egyik embernek ez, a másiknak az. Ha nem rangsoroljuk a dolgokat, az élet jelenségeit, a sikereket és a fogyatékosságokat, akkor úgy gondolom: a jó ízlés vagy rossz ízlés, egyáltalán az ízlés alakítása nem tartozik éppen a legjelentéktelenebb dolgok közé. Én például hajlamos vagyok előkelő helyre állítani. Ez alkalommal az ízlésformálás egy bizonyos területéről szeretném elmondani a véleményemet. Alapjában összefüggő két dologról lesz majd szó. Az egyiket ezzel a jelszóval adnám elő: Sok a szöveg. (Most nem a vége-hossza- nincs beszámolókat, az unalomig elnyújtott értekezlethozzászólásokat akarom ki- pécézni — megtették már sokan. Elvégre beszélni jól megtanultunk az elmúlt évtizedekben, hallgatni még nem eléggé.) Másra gondolok, mikor azt mondom: sok a szöveg. Mármint az utcákon, a plakátoszlopokon, a közlekedési eszközökön, a várótermekben, a középületi előcsarnokokban, a megállókban, a hirdetésekben — mindenütt és minden olyan esetben, ahol és amikor valaki közölni akar velem valamit, illetve fel akarja hívni a figyelmemet valamire. A másik dolog pedig ez: ha már mindenáron szöveggel 'kívánnak erről-arról tájékoztatni, ha ilyen vagy olyan lehetőségre, alkalomra, veszélyre vagy tilalomra akarják fölhívni a figyelmemet, miért teszik ezt olyan formában, melynek külső megjelenése nyolcvan évvel marad el a mai kor ízlésnormáitól? Más szóval: Miért olyan csúnya a szöveg? NÉZZÜK TEHAT az elsőt. Sok a szöveg. Nem én berzenkedem először azért, elektricska indulásáig, de aggodalmas idegen, elköszönök és elindulok keresni a vonatot. — Vigye már ezt a csomagot kedvesikém! — szól egy nénike, s választ sem várva a kezembe nyom egy húszkilós kosarat. Közben magyaráz, sajnos olyan gyorsan s valamilyen tájszólásban, hogy alig értem, de buzgón bólogatok. Zagorszkról írni orosznak is nehéz feladat lehet. Nekem kivihetetlen. Kolostorerődítménynek, kolostorvár- naik, kolostorvárosnak próbálom nevezni. Mindegyik elnevezés megközelíti, de egyik sem pontos. Magas falai miatt valaha jól védhető erődítménynek számított, de távolról a templomok aranyozott és kék, csillagos kupolái vidámak inkább. Nem emlékeztetnek sem erődítményre, sem kolostorra. Mintha gazdag, keleti vásárváros hívná a csavargót, falai közt üvöltő törökméz- árussal. Bentről figyelni a templomokra, a falakra, az ablakrésekre, a tornyok aranyával félezer éve birkózó napfényre — elcsöndesítené a nagy hangú törökmézárust is. Legrégibb temploma az 1423-ban épült egytomyú Troickij-székesegyház. Andrej Rubljov ikonjaiból őriznek benne néhányat Egy másik templomban, a fiatalabb Uszpenszkij-székesegy- házban nyugszik Borisz Godunov és családja: felesége, lánya, fia. Múzeuma pedig számot ad a kolostorélet minden percéről. A szolgabarátok használati tárgyaitól kezdve az aranyfödeles énekeskönyvekig végignézhetjük a pravoszláv vallás tárgyi emlékeit. (Folytatjuk) hogy azt is szöveggel adják tudtunkra, amit egy jellegzetes jellel is közölhetnének. Néhány évvel ezelőtt a lengyelországi Gdanskban jártam, s a szállónak átalakított Batory nevű tengerjáró hajón laktam. Először meghökkentem, mikor azt láttam, hogy a férfi mellék- helyiség ajtaján egy háromszög, a nőién egy kör látható. Régebben nálunk kiírták azoknak a bizonyos mellékhelyiségeknek az ajtajára, hogy Urak, illetve Hölgyek, de manapság már nálunk is nagyon sokfelé egy férfi- és egy női alak vagy fej látható, s ez az ábra egész jól eligazít a helyiség rendeltetését illetően. S még akkor se téveszti el senki a két ajtót, ha történetesen a fiúk és a lányok egyformán hosszú hajat viselnek. Az emberről ugyanis nem mindig tudják, de az ember mindig tudja magáról: fiú-e vagy lány. Továbbá: azon is tűnődni kezdtem, hogy láttam országút mellett táblát, melyen egy stilizált lakókocsi és sátor arról értesített: a közelben kemping található. A piros csíkkal áthúzott pipa valamely helyiségben arról, hogy ott tilos a dohányzás. Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akit csehszlovákiai első utazása során az állomás Vichod felirata abba az illúzióba ringatott, hogy egy Vichod nevű községbe érkeztünk. Csak mikor már a negyedik állomáson is ez a felirat volt olvasható, jöttünk rá, hogy a szó azt jeleni: ott kell elhagyni az állomást. A KRESZ a maga egyszerűsített ábráival lényegében olyan, mint egy nemzetközi nyelv — mondjuk az eszperantó. Ha a KRESZ világszerte egységes minden ország fia-lánya megérti, és tudja, hol tilos behajtani, melyik utca zsákutca, hol szabad vagy nem szabad parkolni, hol van elsőbbségem a szembejövő forgalommal szemben, hol számíthatok kőomlásra, hol tilos megfordulnom stb., stb. A közlekedésben azért nincs sok szöveg, mert hatvanvagy százkilométeres sebességgel haladva aligha tudnánk elolvasni: mit akarnak közölni velünk. Arról nem is szólva, hogy aki, mondjuk, nem tud bolgárul, nem közlekedhetne Bulgáriában, s a bolgár, aki nem tud magyarul, nem autózhatna Magyarországon. S NOHA ez magától értetődő előnye az ábráknak, még mindig sok a szöveg azokon a helyeken, ahol egy jellegzetes jel eligazítaná a magyarul nem tudókat is. Épp ideje, hogy például az autóbusz-megállók mostani kék táblája helyett — mely csak a hazaiaknak ad eligazítást, főként mert odaírják magyarul: Autóbusz, kettős megálló — nemsokára kihelyezik az egységes kék szegélyű táblát, egy autóbusz képével. Nemcsak az érti meg, miről van szó, aki nem tud magyarul, az is, aki — tegyük föl — még olvasni se tud. Az emberek ugyanis — véleményem szerint — bármilyen kulturális szinten vannak, egy jellegzetes, stilizált jel értelmét gyorsabban fölfogják, mint bármelyik tömören megfogalmazott szöveget. Mért nem találnak jelet arra, hogy melyik áruházi ajtón kell bemenni és melyiken kijönni? Mért olvasható még mindig egyikmásik mozi pénztárablakában: támlásszék meg zsöllye, holott csak a sor számít? Mért van az áruházak tájékoztató tábláján rengeteg árufelsorolás, mely a külföldi vásárlót nem igazítja el, s mért nincs inkább ábra? A MÁV e téren is példamutató: nagyon sok új állomási ábra ad fölvilágosítást az utazóközönségnek, egyszerűen és egyértelműen. Sok tehát a szöveg, s ott is, ahol ábra helyettesíthetné. S milyenek ezek a szövegek? Most nem stilisztikai tökéletlenségekre, nyakate- kert fogalmazási szörnyűségekre gondolok hirdetményekben és közleményekben. Csupán a szöveg külső megjelenésére, látással érzékelhető szépségére vagy csúfságára tennék néhány megjegyzést. HA MAR BETŰ, akkoriegyen olyan, ami teljesíti gyakorlati feladatát, tehát jól olvasható, egyszersmind szép, vagyis esztétikai örömet kelt. A nyomtatás tudvalévőén ötszáz éves, s alapelemei fél évezred alatt nem változtak. Az egykori híres betűmetszők — hogy csak az európai kultúránál maradjunk — ismerték a római feliratokat, melyeket kőtáblába véstek, s a középkor kódexeit, melyeket tollal pergamenre írtak. A kemény kőbe vésővel jobbára merev vonalú betűk kerültek; ezekből alakultak ki mai nagybetűink. A vágott hegyű tollal a szerzetesek úgy másolták a kódexeket, hogy a fölfelé menő vonal vékony volt, a lefelé haladó vastag; ezekből alakultak ki a kisbetűk. A betűk törzse, a felső és alsó nyúlványok együttes szerkezeti aránya teszi lehetővé, hogy a szem fárasztása nélkül folyamatosan olvasni tudjuk a szép nyomdai szedést. Mikor a reklám divatba jött, megjelentek a lineáris, másképp groteszk betűk, melyeknek minden szára egyformán vastag. De ennek a betűtípusnak elsősorban a reklámszövegben van a helye. A szép betű ötszáz év klasszikus hagyományait őrzi. A századforduló szecessziós világa megrontotta e klasszikus hagyományokat, s eltorzította a betűket. Kitekerték az arányokat; kicifrázták a betű testét, hátterét; árnyékot rajzoltak mögé, mintha a kétkiterjedésű absztrakt ábra háromkiterjedésű volna. Sokan már azt hittük, hogy ez a csúf divat a múlté. De újabban azt látjuk: föltámadt, s egyre virgoncabb. A feliratok, a plakátok, némelyik újság címrengetege, a neonreklámok, a kirakati árjelzések, a cégtáblák, a márkajelek között vígan tenyésznek az ízléstelen betűficamok. A Nemzeti Színház egyik legutóbbi bemutatójának színlapja, mely minden pesti hirdetőoszlopon ott éktelenkedik, az ízléstelen betűk legízléstelenebbje, amit életemben láttam. Szántó Tibor, az Iparművészeti Főiskola tanára, a jeles könyvművész nemrég egy nyilatkozatában „vizuális szeny- nyeződés”-ről beszélt, történetesen a rossz fényreklámok kapcsán. Ezek is a környezeti ártalmakhoz tartoznak — mondta — mert bántják a szemet rontják a városképet. És — ezt már én teszem hozzá — mindenki vétkes az ízlésrombolásban, a látási kultúra színvonalának süllyedésében aki engedi, hogy a szöveg — akár sok, akár kevés —, amely kirakatban, plakáton, újságcímben, feliratban a szemünkbe ötlik, csúf, torz, elrajzolt, idétlen, modoros, szépelgő, hamis, aránytalan, olvashatatlan, fellengző, nagyképű, giccses betűkből álljon. A LEVEGŐ-, a víz- meg a környezetszennyeződés elleni küzdelemhez nem ártana odakapcsolni a kulturális szennyeződés elleni küzdelmet is. Ide sök minden tartozik; hogy mást ne mondjak, a giccs elleni küzdelem. De idesorolnám azt is, amiről beszéltem: hogy legyen kevesebb a szöveg, de ha a szöveg elkerülhetetlen, akkor az szép, arányos betűk formájában, az ízlést kedvezően befolyásoló köntösben jelenjék meg. Nemes György Zelei Miklós: MEGSZÓLALNAK KÖVEK ÉS EMBEREK Szovjet útinapló
