Békés Megyei Népújság, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-22 / 274. szám

1977. november 22., kedd ■ ■■■■ Debrecenbe kéne menni... • • w Üzenet Ermindszentre Ma parádés ünnep van Érmindszenten. Az udva­rokat tisztára söpörték és homokkal szórják jel úgy, ahogyan ünnepre szokták az Er mentén. A férfiak biztosan fehér inget vettek, az asszonyok pedig nagy hárászkendöt terítettek a fejükre, vállukra, mintha rejteni akarnák őszülő hajukat. S én Katica néni hu­nyorgó emlékező szemét idézem, s kezemen érzem még keze melegét, hisz alig egy hónapja, hogy meg­öleltem, s szemében akkor ott csillogott az édesanyás könny. S a mezőre emlékezem, a dűlőre, s a Bence- tagra, a gyermekkor titkokkal teli legendáira, ami ne­kem a Bobáld, Nyíres, Postarét és Iriny. Az Er-mellék őszi tocsogóit juttatja eszembe ez a november, a zsom- békokat, ahol nemrég még szárcsa, réce és vízityúk lapult. Titkok és ezernyi emberi csodák. A lélek csodái, a bennünk bizsergő, egymást kereső kezek varázsa, a testünkben feszülő áramkörök, az idegek és az agy­sejtek végtelen érzékelő, a mindenséget magába sűrítő kimondhatatlansága. Ezt jelenti Ermindszent. Ma Ady-verseket szavalnak. Ma emlékbeszédeket mondanak. Az utcán plakátok Ady arcvonásait vésik az agyunkba. Érmindszenten ma a tisztaszobában ül­nek le az emberek beszélgetni. S az Er, Kraszna, Sza­mos, Duna habjai csendesen suttognak, titkokat fe­csegnek egymásnak, nekünk, a meghatóknak. Szabó Katica néni keze melegét titkos kincsként őr­zöm, hisz csöppnyi lányként az Ady háznál örökül hagyta rá a melegét Ady, Csinszka és az Ides. És ha­talmas ez a melegség, mert mindnyájunknak jut belő­le. őrizze még sokáig ezt a meleget. Ma díszes ünnep van Érmindszenten. A tisztára sö-. port udvarokat homokkal szórják fel, a férfiak fehér inget vettek, s az asszonyok kendők alá rejtik a gon­dokat, kisimítják az idő véste ráncokat. Az Er pedig csendesen folydogál, titkokat sodorván a nagy óceán­ba. Fülöp Béla Békés megyei középiskolások látogatása a debreceni tanítóképzőben A Békés megyei Pályavá­lasztási Tanácsadó Intézet az utóbbi időben egyre több rendezvénnyel, szakmai, módszertani kiadvánnyal igyekszik segítséget nyújtani a pályaválasztási döntés előtt álló fiataloknak. E törekvés szellemében született meg hagyományteremtő kezdemé­nyezésük — a Békés megyei Tanács V. B. művelődésügyi osztály támogatásával —, amely a megye pedagógus- szükségletét szem előtt tart­va szorgalmazza a pedagó­gusnak készülő diákok ta­pasztalatszerző látogatását a pedagógiai főiskolákra. A cél: segíteni Így került sor a múlt hét péntekén 38 Békés megyei középiskolás diák tanulmá­nyi útjára a debreceni taní­tóképző főiskolára. Az orosházi mezőgazdasá­gi szakközépiskola busza ha­mar megtelt, pedig nem jö­hetett minden Debrecenbe jelentkező diák. Ezért az Könyvtárban Fotó: Martin’Gábor utazáson részt vevők társai­kat is képviselték. A hosszú úton Selmeczi Lászlóval, a PTI munkatár­sával volt időnk a látogatás céljáról beszélgetni. — Egy korábban kiadott körlevél tanúsága szerint nagy volt a gimnáziumok érdeklődése tervezett utunk- ra. Ezeket a látogatásokat a fizikai dolgozók gyermekei számára szervezzük, hiszen nekik van a legnagyobb szükségük a segítségre, a pá­lyaválasztási döntés gondos előkészítésére. Célunk a pe­dagógus pálya népszerűsíté­se a felsőoktatási intézmé­nyekben folyó munka meg­ismertetésével, s a közvet­len élményszerzésben rejlő pedagógiai hatás kiaknázá­sával a pályaválasztási dön­tésben. Ügy gondolom, a ta- •találkozás a majdani felvé­teli színhelyével, a kötetlen beszélgetéseken alapuló is­merkedés a főiskola oktatói­val, vezetőivel — akikkel esetleg mint felvételiztetők- kel találkoznak újra — se­gít feloldani a téves elképze­léseken alapuló gátlásokat, a görcsös vizsgadrukkot, ugyanakkor pedig feltétle­nül megerősíti a pályavá­lasztási szándékot is. Közben begördültünk Deb­recenbe. A napról napra változó, fejlődő város min­denkit az ablakhoz vonzott. Megakadt a beszélgetés, csend telepedett a buszra. A város hatalmas méretei­vel, látnivalóival meghódí­totta az érkezőket. A főiskola kapui tárva A diákok megilletődve léptek be a főiskola kapu­ján, de hamar felengedett a feszültség, mikor dr. Nagy Sándor, a főiskola nevelési főigazgató-helyettese közvet­len hangú beszélgetést kez­deményezett, feltárva az in­tézetben folyó munka ered­ményeit, gondjait. Szólt a tanítóképzés múltjáról és in­tézményük jövőjéről. Arról II. Felmegyek a térre és gon- talanul megállók — indul­hatnék négy irányba is, ezért inkább álldogálok csak. Váratlanul kis csoport tö­mörül az utca forgatagából. Valahol a közepén Moszkva- térképet árul egy bizonyára beugró utcai árus. Mire si­kerül középre törekednem, a térkép elfogy. Így hát to­vábbra is térkép nélkül, a véletlenben bízva járom a várost. Illetve dehogyis a véletlenre! Elmegy mellet­tem egy feldúlt férfi. Hová igyekezhet? Legyen ő az ide­genvezetőm. Harmincöt-negyven éves lehet, az arca piros, haja- donfőtt siet, ami ritka ebben a Napóleon katonáit is moz­dulatlanná dermesztő hideg­ben. Majdnem mindenkinek a fején ott az usánka, a jól ismert füles sapka vagy va­lami más fejfedő, kalap csak ritkán. A férfinak zúzmarás- havas a haja, arcvonásai ku­szák, zsebre vágott kézzel tör előre, nemigen ügyelve arra, kikerül-e valakit. „Minket zsúfolt villamos dö’cögtet” című versében ír­ja Jevtusenko: Előkotorjuk a cigarettát, dúdolódnak közkedvelt [dalok. Könyökünkkel [meglökdössük egymást, s néha kérünk csak [bocsánatot. Sok közömbös arc [körülhavazva. * Néha tompa, szűkén mért [szavak. De a világ, ha azt mondja: [„Moszkva”,- mindnyájunkra együtt [mondja csak. Megyek feldúlt — vagy in­kább szomorú? — idegenve­zetőm után — így kerülök a Zelei Miklós: MEGSZÓLALNAK KÖVEK ÉS EMBEREK Szovjet útinapló Vörös térre. Vezetőm a mau­zóleumhoz megy, vonásai ki­simulnak, tekintete kitisztul, kezét kiveszi a zsebéből. Körüljárom a teret. Valamikor régen piactér volt. A több mint nyolc év­százados város legrégibb te­re a Kreml falán kívül. Nem akkora, mint amekko­rának a tévé látványos köz­vetítéseiből gondoltam. A hossza nincs hétszáz méter, a szélessége százharminc. Régóta közéleti centrum, haj­danában itt hirdették ki a cári ukázokat. (Hajdanában? Még száz esztendővel ezelőtt is.) A forradalom győzelme óta itt tartják a moszkvaiak a május elsejei és november hetedikéi • felvonulásaikat, s a díszszemléket. Az utolsó tanítási nap éjszakáján pe­dig az érettségiző fiataloké a tér. Kopott macskakövein sé­tálnak, énekelnek, táncolnak hajnalig, hogy felnőttségük első reggele itt találja őket. A tér északi oldalát egy kisváros szegélyezi — a GUM áruház. Emeletsorain benyílószerű kisebb boltjai­val, fölüljáróival, átjáróival olyan, mint egy csak nappali életre épített városka. A fő­tér is megvan benne: a szö­kőkút közepén. A legbizto­sabb, egyetlen eltéveszthetet­len találkahely az áruház­ban, amiben szárított halat, kölnivizet, elektromos órát, Szása férfi spray-t, ezüst teáskészletet, fuszeklit, hang­lemezt, rádiót minden mé­retben, kerékpárt és könyvet egyaránt lehet kapni. Ha nagy nehezen kivergődünk belőle, balról áll a Vaszilij Blazsennij-templom. Régen Pokrov-székesegyháznak hívták. Az orosz történelem nagy eseményének, a ka- zányi tatár kánság feletti győzelemnek az emlékére épült 1555-től hat esztendőn át. 1552. október elsején, Pok- rov, azaz Mária oltalma ün­nepén kezdődött Rettegett Iván hadainak rohama az orosz földet háromszáz éven át sarcoló aranyhorda utolsó fellegvára ellen. A Blazsennij központi templomát nyolc hagymaku­polával díszített, keskeny, fedett külső folyosókkal ösz- szekötött templomka veszi körül. A tizedik templomot később toldották a tömbhöz, ami eredetileg azért állt csak kilencből, mert az orosz csapatok ennyi győztes csa­tát vívtak a tatárok ellen Kazányban. A templomkerítés közelé­ben levő mészkőrondelláról az a hiedelem, hogy itt vé­gezték ki a cárizmus ellen fellázadókat. A legenda most is sűrít. Itt csak az ítéletet hirdették ki, ám a közelben valóban sok vér folyt. A XVII. század második felé­ben itt négyelték fel Sztyen- ka Razint, a Don kozákját, a híres parasztháború vezérét: „A hóhérok ügyesen két deszka közé lökték. Elkezdődött. A vörös inges Szamszonka föléje hajolt, célzott, és csa­pásra lendítette a bárdot. Razin behunyta a szemét, de a fájdalom ismét tágra nyitotta, kínjában tetőtől tal­pig megvonaglott a teste, el­homályosult minden gondo­lata, érzése, mintha megká­bult volna. Nem kiáltott fel, csak szaggatottan, hörögve zihált... „Levágták a karomat” — döbbent rá. Lassan telt az idő. Razin kinyitotta szemét. 'Karja ott feküdt a keréken. „Az én karom!” — döbbent rá. — Gyere — hívta halkan a hóhért az egyik bakó, aki társéval együtt Sztyepan lá­ba fölé hajolt.” — így ele­veníti meg a tragikus ese­ményt Zlobin Sztyepan Razin című elbeszélésében. Az ismeretlen katona sírja mellett újra a mauzóleum felé megyek. Ilyen messziről is felismerem: még mindig ott áll vezetőm, az ismeret­len férfi. Vajon mi baja le­hetett és elmúlt-e már? Nem megyek oda. megállók a sír mellett. A sír alig több tíz­évesnél. 1966. december 3-án. a moszkvai csata huszonöt éves évfordulóján temették ide az ismeretlen katonát. Földi maradványait a legsú­lyosabb harcok színhelyéről, a leninarádi országút mellől helyezték ide. (Folytatjuk) a fejlesztési tervről, amely­nek megvalósulásával — a felújításra váró régi refor­mátus gimnáziumban — mintegy 900—1000 hallgatót képezhetnek a debreceni ta­nítóképzőben. Mikor a fel­vételi esélyek kerültek szó­ba, gyorsan szántották a pa­pírt a tollak, hiszen otthon be kell számolni a többiek­nek is a hallottakról. Néhá- nyan megkönnyebbülve só­hajtottak fel, amikor kide­rült, hogy énekből nincs al­kalmassági vizsga. Viszont bombaként robban az új hír: a most felvételizőknek a kö­telező magyar nyelv és iro­dalom mellett választani le­het a történelem és a mate­matika tárgyak között. E két utóbbiból csak szóbeliz­ni kell. Ízelítőül néhány já­tékos logikai feladványt is kaptak a gyerekek. A ké­sőbbiekben részletesen be­számolt dr. Nagy Sándor a főiskolai képzésben beállt változásokról, a szakkollé­giumi rendszerről, az ösztön­díjról és a szociális jutta­tásokról. Befejezésül a bé­késcsabai Nagy Éva harmad­éves hallgató, a KISZ-bi- zottság titkára tájékoztatta középiskolásainkat a főisko­la KISZ-életéről. Ezután is­merkedtek az intézményben folyó munkával: bepillant­hattak az audiovizuális szaktantermekbe, a rajz­szakkollégiumok műhelyébe, sőt még a tanszéki oktatók szobáiba is. Nem is olyan könnyű... A főiskolához közel van a szép, új épületbe költözött 34 tantermes gyakorló isko­la. Itt a 20 alsó tagozatos osztályban tanítanak heti három órában a jelöltek. Több osztályba is belátogat­hattunk. Az énekórán és egy környezeti órán éppen jelölt tanított. Utólag nehéz lenne megállapítani ki druk­kolt jobban: a sok diákot megpillantó jelölt, vagy a megszeppent arccal belépő gimnazistáink. Utunk utolsó állomása a főiskola Maróthy György Kollégiuma volt. A kétágyas kényelmes szobák, a modern rádióstúdió, a korszerű ebéd­lő és a főiskola 34 ezer kö­tetes könyvtára láttán izga­tottan latolgatták a gyere­kek a bejutás lehetőségeit. Nagy Éva KISZ-titkár min­denki számára tudott egy- egy megnyugtató szót mon­dani. Akik döntöttek Útban hazafelé mindenki a látottakról beszélt. Gaj­dács Ibolya, a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium negyedikese már járt itt a nyári felvételi előkészítőn, mégis sok újat tudott meg. Az orosházi Blaskó Margit és Korcsik Anna is nagy beszélgetésben volt. Margit korábban Szegedre akart menni: — Olyan meggyőző­en szóltak, olyan kedvesen közvetlenül fogadtak ben­nünket, hogy biztos vagyok benne, ha felvesznek, na­gyon jól fogom érezni ma­gam. Anna részt vesz a felvéte­li előkészítő levelezésben. Szereti a kicsiket, mert — mint mondotta — csodálat­tal vegyes szeretet fűzi őket tanítóikhoz. Ez a látogatás megerősítette korábbi szán­dékában. Az egyik harma­dikos szeghalmi diáklány most döntött. — A főiskolán hallottak alapján lesz időm a komolyabb felkészülésre és egy kis hajtásra matema­tikából. Eddig nem tudtam eldönteni, óvónő vagy taní­tónő legyek. Tartottam a fő­iskolától. Azt hittem, ott minden komor, a tanárok pedig túl szigorúak. Téved­tem. Most már nagyon sze­retnék a tanítóképzőbe ke­rülni. B. Sajti Emese KÉP­ERNYŐ Félúton Szerte az egész világon év­tizedek óta folyik a felmé­rés, elemzés, vita az isko­láról. Az oktatás válsága, mondják az elmélet embe­rei, és ehhez a véleményhez a gyakorló pedagógusok egy része is csatlakozik. A töp­rengés nagy területre terjed ki, ellentmondó álláspontok csapnak össze, de abban egyetértenek a vitatkozók, hogy az iskola lassan mozdul, az évszázados hagyományok még mindig kísértenek, vagy finomabban fogalmazva: az élet rohanó tempójával kép­telen lépést tartani. Pedig igazodni kellene a követel­ményekhez. Ehhez nagy se­gítség lenne a szabadabb lég­kör, a több sikerlehetőség — a kudarc helyett —, hogy a gyengébbek is eredményeket érhessenek el. Hiszen nem­csak ők vannak többen, de van valami, amiben esetleg ők a különbek a másiknál! Hosszú erről a lista, de rö­viden ennyi: oldottabb kö­rülmények közt jó kedvvel könnyebb többet produkálni. Kísérletek persze mindenütt vannak, a gazdag országok­ban nekünk csillagászatinak számító összegek árán, de... Kísérletezünk mi is, bár jóval szerényebb anyagiak állnak rendelkezésünkre, de ha a szükséges feltételek kö­zé számítjuk — már pedig ott a helye — a jól képzett oktatógárdát, akkor a leg­fontosabbnak a birtokában vagyunk. Lehet mire — vagy inkább kikre — építeni. S hogy mennyire így van, azt a százhalombattai példa is mutatja, melyből ízelítőt adott szombat délután a te­levízió Melyiket válasszam? című műsora. Két évvel ez- * előtt a Ságvári Endre álta­lános iskolában kezdődött az az újfajta pedagógiai kí­sérlet, amelyben a 7. és 8. osztályos gyerekek a kötele­ző órákon felül 2 tantárgyat még külön felvehettek. A fizika, kémia, matematika, történelem, magyar irodalom és az angol nyelv, érdeklő­dés szerint választható lett azért, hogy többet ismerje­nek meg belőle a tanulók. Ebbe az oktatásba a helyi nagyüzemeket is bekapcsol­ták, együttműködést alakít­va ki velük. A kémiai kísér­letezések, az együttes fizika és autómotor-szerelés, egyes matematikai foglalkozások a Dunai Kőolajipari Vállalat és a Duna menti Hőerőmű falai között folynak, ahol már úgy mozognak a diákok, mint otthon. S ahol — mint mondták a vezetők — szá­mítanak is rájuk, jövendő dolgozóikat látják bennük. Egy pár fakultatív órára be­tekinthettünk. Meghittség, könnyedség, fesztelenség jellemezte. A magyar iro­dalomról éppen Csuka Zol­tán könyvtárában folyt a szó, azok közt a könyvök közt, amelyeket az író és műfordító Érd községre ha­gyományozott. Az angolt kis asztalok mellett, kellemes, esztétikus környezetben úgy tanulták, akárha szórakoztak volna. Ügy is érezték magu­kat a gyerekek, nem volt merevség még a matematika- foglalkozáson sem, pláne nem rettegés, jegytől való fé­lelem. Hasonlóképpen az üzemi órákon. Tanár és diák egymástól függetlenül szinte ugyanazt mondta: érdekes, sok tan­anyagon kívülit tudnak meg, kevesebben vannak egy cso­portban, így alaposabb a ta­nulás, tevékenyek, s jó han­gulatban megy a munka. Igazgató: félúton vannak, de már érzik, hogy a célt — a tanulók egyéni képességé­nek fejlesztését, az önálló munkát, a pályaválasztásra való felkészítést — jól szol­gálja a kísérlet. Azt tapasz­talják. hogy aktívabbak a gyerekek mint egyébként, mert kudarc helyett több a siker. Szabadabb a légkör és mégsem kell fegyelmezni, mert azt csinálják, amihez kedvük van. Vass Márta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents