Békés Megyei Népújság, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-02 / 258. szám

1977. november 2., kedd A KPVDSZ kulturális napok záróünnepsége Szeghalmon Illyés Gyula 75 éves Ki ez az író, töprengett Illyés Gyula fényképe előtt kritikus-író kortársa, Ró­nay György: „Mit mond ez a fényképarc? Szem, száj körül a vonásokban, a szem kicsit hunyorin ironikus te­kintetében ugyanaz a jelleg­zetes kifejezés, amelyet olyan jól ismernek, akik is­merik őt; vállának abban a kis mozdulatában, amely egyszerre kibúvó is, „bá- nomisén” is, gúny is, kétely is. Olyasmi van ebben az arcban, ebben a mozdulat­ban, meg a versei nagy há­nyadában is, hogy: hátha nem is jól érted, amit ér­tesz; hátha nem is azt mondtam, amit gondolsz... Metsző, de ironikus, sokszor fanyar okosság.” Rónay Györggyel együtt sokan kér­dezték már, kicsoda Illyés Gyula, valójában mit rejt gazdag életműve, hol helyez­kedik el irodalmunk törté­netében? Legelső, ami szembetűnik, hogy életműve eltéphetetle- nül összenőtt korával; te­remtő módon együtt lélegzik a történelem változásaival, mert hiába szeretett volna olykor visszaszabadulni csak írónak, korának tennivalói nem eresztették: vállalta az író-mindenes szerepét. To­vábbvitte Kölcsey, Vörös­marty, Petőfi, Ady öröksé­gét, s úgy merít a hagyo­mányokból, elevenít fel ré­gi műfajokat, hogy közben nem zárkózik el a legmo­dernebb művészi mozgal­maktól sem. A művészet korszerűségét társadalmi és emberi fel­adatokkal köti össze: vall­ja, hogy az irodalomnak szolgálnia kell, csak így le­het igazában modern is. Al­kotásra biztató megrendelést mindig korától, pontosabb szóval: népének-nemzetének helyzetétől fogad el. A tár­sadalom mélyvilágáról ké­szít látleletet; nemzeti gon­dokra és veszélyekre fi­gyelmeztet; eszmei félreér­téseket oszlat el; homály­ban maradt kérdéseket vilá­gít meg. Művei a társada­Bocskai Mihályné, az SZMT titkára beszédét mondja Szeghalom nagyközség te­remtett kitűnő lehetőséget ahhoz, hogy a KPVDSZ XVII. kulturális napok ese­ménysorozata sikerrel feje­ződjön be. A művelődési központ nagytermében — ahol október 31-én este már sok érdeklődőnek nem jutott ülőhely — Bakondi István, az ÁFÉSZ szakszervezeti bi­zottságának titkára köszön­tötte a megjelenteket. Majd Bocskai Mihályné, a Szak- szervezetek Békés megyei Tanácsának titkára össze­gezte az idei kulturális na­pok programját, eredmé­nyeit. Beszéde bevezető részében hangsúlyozta: az alapszer­vezetek rendezvényeiben mindenütt méltó helyet ka­pott a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom 60. év­fordulójára való emlékezés. Ugyanakkor e nagy esemény méltó megünneplésére tör­ténő készülődés emelte a kulturális napok politikai jelentőségét. Ezután az egy hónapon át tartó jelentősebb eseményekre emlékeztetett. Mindenekelőtt a mezőko- p vácsházi megnyitóünnep­ségre, ahol a szovjet hadse­reg déli csoportjának ének­és táncegyüttese adott fe­lejthetetlen műsort. Majd arról szólt, hogy a Szolno­kon kilenc megye részvéte­lével megrendezett próza­mondó verseny Békés me­gye számára szép sikert ho­zott, melyen Bus Anikó, az Univerzál Kiskereskedelmi Vállalat dolgozója első he­lyezett lett. A megyei pró­zamondó versenyen Szujó Margit, a Gyoma—Endrőd és Vidéke ÁFÉSZ verseny­zője ért el szép sikert. A hagyományokhoz híven az idén megrendezésre került a megyei szellemi vetélkedő, ahol 19 csapatban 57 fiatal adott számot a Nagy Októ­beri Szocialista Forradalom és nagy költőnk, Ady End­re életútjának ismereteiből. A szellemi vetélkedőn a csa­patok közül a csorvási és az orosházi ÁFÉSZ, valamint a ZÖLDÉRT Vállalat verseny­zői értek el kiemelkedő si­kert. A továbbiakban az ugyan­csak hagyománnyá lett és a kulturális napok idején sor­ra kerülő szakszervezeti tö­megpolitikai oktatás jelen­tőségét méltatta Bocskai Mi­hályné. Az utóbbi hetekben 130 tömegpolitikai tanfolya­mon 2730 szakszervezeti tag, 20 szocialista brigádve­zetői tanfolyamon 428, 38 bizalmi tanfolyamon 885 dolgozó kezdte meg ismere­teinek bővítését. Azzal foly­tatta beszédét, hogy az idei kulturális napok ideje alatt 147 különböző rendezvény­re került sor, melyek a ko­rábbiaknál jóval színvona­lasabbak voltak. Különösen jól sikerült a „Ki tud töb­bet a Szovjetunióról?” ve­télkedő az Állami Biztosí­tónál, a Centrum Áruház­ban, a gyulai és a vésztői ÁFÉSZ-nél. Ezt követően a gyulai Kö­rös szövetkezeti együttes adott nagy sikerű, egész es­tét betöltő műsort. Kép, szöveg: Balkus Imre MvmvvuvuuuuuummuHtmvwwuM Tímár Ede: CSILLAGOSOK, KATONÁK... 7. A dagesztáni hősök „1918. augusztus 20. körül Asztrahanyból arról értesül­tem, hogy a kaukázusi fron­ton Kizljar város körzetében rendkívül nehéz a helyzet. Az ötös bizottság, amely a fehérek leverése óta a hatal­mat gyakorolta, javaslatot tett, hogy azonnal küldjünk expedíciós osztagot a három és fél hónapja körülzárt kizljari munkások megsegíté­sére. A Kizljarból érkezett munkásküldöttség elmondta, hogy a várost védő munká­soknak már csak 5—6 tölté­nyük van. A kozákok ezt nem tudták, változatlan taktikával folytatták a város ostromát” — írta Gavró Lajos, vissza­emlékezésében. Gavró Lajos kiemelkedő tehetségű parancsnok volt a polgárháborúban. 1894. de­cember 28-án született Bor­sán. Máramaroson bányász, s 1912-ben lépett be a szo­ciáldemokrata pártba. A vi­lágháborúban a szerb, majd az orosz fronton szolgált. Fogságba 1916-ban került. Volszkban 1917. augusztusá­ban a bolsevik párt helyi szervezete felvette tagjai kö­zé. Szaratov környékén a párt megbízásából interna­cionalista alakulatot szerve­zett, amelynek élén a szov­jet hatalomért küzdött. Aszt- rahanyba 1918 tavaszán ke­rült, s júliusban kinevezték a 3. internacionalista zászlóalj parancsnokának. A zászlóalj hamarosan ezreddé alakult. Gavró Lajos részt vett az asztrahanyi ellenforradalmi lázadás leverésében, a kizl­jari munkás-vörösgárdisták felmentésében, Szovjet-Da- gesztán védelmében. 1918. végén a Kaspi-Kaukázusi Front Asztrahanyi Külföldi Katonai Tanácsának az elnö­ke lett. 1918. augusztusában hajó­val indultak a fehérek által ostromolt és körülzárt Kizl­jar felmentésére. A viharos Kaspi-tengeren, hosszú és ke­serves viszontagságok után szeptember közepén jutottak el céljukhoz. „Amikor a vezérhajó köze­ledni kezdett a parthoz, a tyerszki kozákok tűz alá vet­ték. Tüzérségi tüzet nyitot­tunk, s ennek fedezete alatt partra szállítottuk az Első Nemzetközi Zászlóaljat. Fel­derítésre nem volt idő. A ko­zákok érezve a veszélyt, egy­re nagyobb számban gyüle­keztek minden oldalról, de ez már nem segített rajtuk.” — írta Gavró Lajos. Kemény harc bontakozott ki, a fehérek gyűrűjét azon­ban gyorsan áttörték a vörös csapatok, s hamarosan fel­szabadították Kizljart. A fel­szabadított városban ünnepi gyűlést rendeztek. Gavró La­jost a város lakói karddal és egy cigarettatárcával ajándé­kozták meg, amelybe ezt a szöveget vésték: „A kizljari munkások felszabadítójá­nak.” A hadműveleteket tovább folytatták Groznij és Mozdok irányában. Tumanov herceg kozákjaival ütköztek meg. Sikerült elfogni Tumanov vezérkarát. Később a fehérek újabb tá­madást indítottak. Gavró Lajos Csornij-rinok mellett a harcban megsebesült, grá­nátszilánk fúródott a csípő­jébe. Kórházba került. Katonáira további súlyos harcok vártak. Bicseharov ellenforradalmár vezér csa­patai bekerítették Pet- rovszkot. Bicseharov ultimá­tumot küldött a városba, amelyben a bolsevik komi­szárok és az internacionalis­ta katonák kiadását követel­te. A moszkvai Szociális For­radalom magyar újság az 1918. október 12-i számában — az orosz Vörös Harcos (Krasznij Vojn) című újság tudósítása nyomán írta: „Amikor Oroszország bel­sejéből jött tanácscsapatok egyikével Petrovszkba érkez­tek az internacionalisták — főképpen gépfegyveresek és tüzérek, pompásan megszer­vezték a petrovszki csapatok technikai részét. Általános kedveltségnek örvendtek mindig pontos és hűséges szolgálatukkal. Keményen és férfiasán harcoltak most a fehérgárdista árulók ellen. Mint az angol bérencek el­sírják: az internacionalisták nemegyszer visszaverték az ellenforradalmárok támadá­sát, a leggyilkosabb gépfegy­ver- és ágyútűzzel kergetve, futamítva meg őket. Így dol­goztak a kommunista magya­rok!” A bakui olaj kitermelésé­ben érdekelt külföldi tőkés társaságok Bicseharovnak támogatást nyújtottak. Nyu­gatról származó katonai fel­szerelésekkel, hadianyaggal látták el, segítségül küldték neki a „Karsz” nevű gőzöst is. A hajóról erős ágyú- és gépfegyvertüzet zúdítottak a várost védelmező szovjet csa­patok balszárnyára. Heves küzdelem után a szovjet ala­kulatok visszavonulásra kényszerültek. Ezzel Pet- rovszk sorsa eldőlt. Utóvéd­ként 8 magyar internaciona­lista fedezte elvtársai vissza­vonulását. Ismét a Szociális Forrada­lom tudósítását idézzük: „Helyüket kis számuk el­lenére is legutolsónak hagy­ták el a magyar elvtársak, akik oroszlánok módjára har­coltak az utolsó pillanatig. Az ellenforradalmárok drágán fizettek meg a zsákmányolt ágyúkért és gépfegyverekért. Dühükben aztán egyetlenegy magyart se hagyott életben ez a banda.” A tudósítás befejező részé­ben ezt írták: „Vitézül és rettenthetetle- nül haltak meg, és egyetlen szó nélkül hulltak el a fegy- vertűzben! Mint elvtársaink jelentik: egyetlenegy sem menekült meg közülük. A munkás és paraszt ta­nácshatalom védelmére jöt­tek a szocialista Vörös Had­seregbe. Nem csábította őket a magyar királyság, megér­tették, hogy az igazi haza a szocialista tanácsok Oroszor­szága, s ezért a hazáért vité­zül, férfiasán adták oda az utolsó csepp vérüket is! Dicsőség és tisztelet nek- j tek, drága elvtársak! A munkások és parasztok ; Oroszországa hálával emlé- J kezik meg hősies önfeláldo- ; zástokról. És Dagesztán lakói; ha majd visszatérnek Pet­rovszkba, méltó emléket ál­lítanak hősi sírotok fölé! Nyugodjatok békén! Nincs messze a III. Internacionálé; napja, mely feltámasztja ne­veteket, és arany betűkkel írja a legjobbak sorába hősi harcotokat és halálotokat, amellyel a szocializmust és szabadságot szolgáltátok!” (Folytatjuk) lom javát, a közösségi érzés, nemzeti tudat jó irányú működését szolgálják. Ez a feladatvállaló elszántság er­kölcsi természetű: Illyés nem tesz különbséget egyé­ni, emberi és nemzeti ten­nivalók között. Az idő és a hely kívánalmai szerint írja műveit, vezéreszméül min­den időszakban és minden helyzetben a jó ügy szolgá­latát vallja magáénak. 1902-ben, halottak napján született. Parasztszármazék, helyesebben: uradalmi cse­lédek ivadéka. Tízéves ko­ráig nagyobb faluban meg sem fordult, törekvő nagy­anyja jóvoltából viszont a kastély nevelőnőjétől francia szót tanulhatott. Megkoc­káztatjuk, hogy jelképet lás­sunk ebben az életrajzi tényben. Illyés mindig két helyen tudott egyszerre ott­hon lenni: a társadalom leg­alacsonyabb régióiban, a szociális, nemzeti gondok sűrűjében és a magas kul­túrában. az európai művelt­ség legfinnyásabb igényt is elismerésre késztető körei­ben. Elvégezve a középisko­lát, már egyetemre járt, amikor a húszas évek ele­jén Párizsba került — egvenesen a legmodernebb újítók, a szürrealisták cso­portjába. összeismerkedett az avantgarde íróival, Ara- gonnal, Eluard-ral, Tzara- val, Bretonnal és másokkal, dolgozott lapjaikba. Lelkes ifjú forradalmárként vetet­te magát az avantgarde oly megejtő, mert szellemi sza­badságot ígérő kalandjába. A magyar szürrealizmus egyik manifesztumát is ő fo­galmazta. Eljátszhatunk a gondolattal: lehetett volna francia író. hiszen a fran­ciát második anyanyelve­ként értette és szerette. Irt verset francia nyelven is. Hogy miért nem ebbe az irányba kanyarodott élete, sőt az avantgarde-tól is mi­ért pártolt el, azt többször leírta. 1926-ban érte a sors­fordító élmény, amikor Pá­rizsból hazatérve, ellátoga­tott szülőhelyére: „Magam Párizsból jöttem meg, Pá­rizshoz szokott szemmel, nyugat-európai igénnyel az igazság és az irodalom iránt. Az én megdöbbenésem az volt. amikor szülőhelyemen, a pusztán körültekintettem. Egyénileg nem vittem vala­mi fájdalmas emléket in­nen. s kint ez a fájdalmas emlék — mint minden em­lék — még szépült is. De ez az új szem most csupa iszo­nyatot látott... Nem ismer­tem a hazámra... Akkor nem tudtam, csak most visszakö­vetkeztetve merem kimon­dani akkori érzésemet: a döntő elhatározást: áruló lennék, ha csak író akarok lenni. Az újítás, a merész­ség nemcsak az irodalom­ban esedékes, hanem a tár­sadalomban is, sőt ott ese­dékes először és igazán.” Ez a fölismerés szövi át erkölcsi parancsként egész pályáját, jelöli ki művei té­mavilágát, határozza meg eszközkezelését, írásai hang­hordozását. Illyés a „népi” irány egyik legismertebb alkotója a két háború közötti időben. En­nek az iránynak írói nagy­részt a dolgozó osztályok­ból léptek az irodalomba, s hívek maradtak származási rétegeik vágyaihoz és szel­leméhez. Magyarországon az irodalom vállalta át magá­ra mindannak a társadalmi tennivalónak a nyilvántar­tását, a gyógyítás módjainak megjelölésével egyetemben, amely egészségesen fejlődő nemzeteknél a társadalmi intézmények dolga. Szociális, demográfiai, szociológiai, politikai problémákkal vias­kodtak ezek az író, a nem­zet eleven lelkiismereteként; belőlük szerveződött össze az a nemhivatalos demokrati­kus parlament, amely a nemzet jelenének és jövőjé­nek dolgait megvitatta és művekben az ország elé ter­jesztette. Illyés szíwel-lélekkel vett részt ebben a munkában, noha már a felszabadulás előtt kinőtt a mozgalom, ke­reteiből. Külföldön is leg­ismertebb műve, a Puszták népe megdöbbentő tények­kel zsúfolt helyzetképet raj­zolt a szolgasorban élő pusz­tai cselédek életéről. Sötét, reménytelen világot fede­zett fel; tárgya komor, a hang gyakran keserű; a könyv mégsem áraszt egy­oldalú életszemléletet: nem elégedett meg a leleplezés­sel, a legmegdöbbentőbb helyzetjelentést is magas művészi igénnyel vetette pa­pírra. A széles körű műveltség megszerzésére erkölcsi, esz­mei indítékok ösztönözték. Ezért forrt össze éleművé- ben a nemzeti „sorsproblé­mák” vizsgálata az embe­rek, fajták, vallások testvé­riségének és egyenlőségének eszméjével, de a legtisztább művészi becsvággyal is. Két idézet megvilágítja, mi a tartalma ennek a humanista elkötelezettségű „európaiság­nak”. 1942-ben kiadott fran­cia irodalmi antológiájának bevezetőjét ezekkel a sorok­kal zárta: „Hálánk jeléül szeretném felmutatni ezt a francia népnek, sorsa nehéz pillanatában.” Műfordítás­gyűjteményének előszavá­ban pedig ezt írja: „Újkori művelődésünk szerencsés nemzeti hagyománya az az igény, hogy irodalmunk vál­tozatlanul a világirodalom közlekedő edényén legyen egy kis ág ;• akármilyen sze­rényen is, de annak állását jelezze!” Magyarság és Európa, ha­za és nagyvilág egysége Ily- lyés életművének egyik leg­értékesebb eszméje, legsu­gárzóbb gondolata. Óceánok című versében arról vall, hogy az emberiség közössé­gében keresi és találja meg a helyét; „Szűk magyar vol­tomnak s hazámnak / s éve­imnek gátja között / tőled vár, népek óceánja, / új utat e szív, s ha bejárta / új ki­kötőt.” Béládi Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents