Békés Megyei Népújság, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-09 / 238. szám
o 1977. október 9., vasárnap Békéscsabától Balassagyarmatig — egy óra alatt Klubfoglalkozás a FUK-ban Mikor belépek, az elsötétített teremben csak a diaképeket látom, az arcokat nem. Lassan szokom a sötétséget. Előbb a bútorok kontúrjait, majd a figyelő szempárokat fedezem fel. A tekintetek épp Észak-Ma- gyarország tájain kalandoznak. Pillanatok alatt hatalmába kerít az utazási láz. Egy-egy diakép az őszi Mátra alföldi embernek szokatlanul pompás színskáláját varázsolja elénk. A Bükk- fennsík megtekintése után hevesi látnivalókat keresünk. Most Gyöngyösön járunk, bepillantunk a Mátra Múzeumba. Eljutunk az egykori Károlyi-birtok, Párád szépen kiépült fürdőhelyére. „Vezetőnk”, Bereczki Józsi bácsi a vidék minden zegzugát jól ismerő idegen- vezető biztonságával, a lelkes utazó színes mesélőkészségével teszi könnyen érzékelhetővé a látnivalókat. Tőle tudjuk meg, hogy a magyar turistákra gyakran jellemző külföldimádat már Károlyi gróf korában milyen mulatságos történeteket szült. A gróf az akkoriban divatos baden-badeni fürdőhelyen gyógyult éppen, amikor a személyzet egyik tagja bizalmasan megsúgta neki, hogy van egy sokkal jobb gyógyvíz Magyarországon, méghozzá Párádon. A gróf nagyon elcsodálkozott, hiszen Párád saját birtoka volt. Hevesből képzeletbeli kirándulásunk végcélja felé, Nógrádba visz az út. Ezt a megyét kevesen ismerik, pedig bővelkedik természeti szépségekben és idegenforgalmi nevezetességekben egyaránt. Eljutunk a vidék fővárosába, Balassagyarmatra, Salgótarjánba, a már „múzeumfalunak” számító Hollókőre, a népművészetükről Európa-szerte ismert falvakba, Bujákra és Mezőkövesdre. Nem szűkölködik a Palócföld nevezetes személyiségekben sem. Itt született és alkotott a „nagy palóc” Mikszáth Kálmán. Itt áll Madách csesztvei kastélya. Látjuk a fát, amely alatt gigászi életművét, „Az ember tragédiájáét alkotta. Kortársaink közül megemlíthetjük a világhírű biokémikust, Szent-Györgyi Albert professzort. Az utolsó diák a vidék népművészeti alkotásait, bu- jáki, mezőkövesdi térítőkét, lányok, asszonyok színpompás ruhatárát mutatják be. Fölkattan a villany — vége a varázslatnak. Nehéz visszatérni az ifjúsági és úttörőház Fiatal Utazók Klubjának helyiségébe, ahol mindezt láttuk. Lassan kezdődik el a beszélgetés. „Idegenvezetőnk” készségesen válaszol kérdéseinkre, mesél a tájról, a hozzá fűződő személyes élményeiről. Kiosztják az októberi programtervezetet. Szerepel itt színházlátogatás, fórum az Ifjú Pedagógusok Klubjában, Madaras—Bujtor előadóest és más érdekességek. Év végén a tavalyihoz hasonlóan szilveszteri kirándulást szerveznek. Zleovszki Györgytől, a klubvezetőtől megtudtuk, hogy a most látott diafilm része az „Ismerd meg hazádat!” sorozatnak. A következő alkalommal a klubtagok közös döntés alapján a Duna-kanyar nevezetességeiről készült filmet vetítik. Kellemes utazást! Gubucz Katalin Egymilliós ajándék A várpalotai Városi Tanács és a helyi társadalmi szervek a közelmúltban felkérték művészeinket, hogy egy-egy alkotásuk adományozásával járuljanak hozzá a bányászváros képzőművészeti gyűjteményének létrehozásához. A kérés kedvező fogadtatásra talált: a városnak ajándékozott festmények, szobrok, kisplasztikák, grafikák, kerámiák és érmek zsűrizett értéke meghaladja az egymillió forintot. Kétnyelvű irodalmi est Békéscsabán, a Megyei Művelődési Központ szlovák klubja holnap, október 10-én, 18 órakor, Ságvári úti klubtermében „Keressük, ami összeköt” címmel kétnyelvű „Nagyvilág” irodalmi estet tart. A klubest vendége lesz Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész. A szlovák és magyar irodalmi alkotásokat Thir- ring Viola és Létay Klára színművészek adják elő. A klubtagok mellett a klubesten részt vehet a város irodalomkedvelő közönsége is. Kiállítás A Szovjet Tudomány és Kultúra Házában az Állami Könyvterjesztő Vállalat október 10-én nyitja meg azt a kiállítást, amely a Szovjetunió népeinek irodalmi alkotásait, a szovjet politikai, ifjúsági, képzőművészeti, tudományos és ismeretterjesztő könyvkiadást reprezentálja. A bemutató segítséget ad a közelmúltban meghirdetett „Kell a jó könyv ’77” irodalmi olvasópályázaton részt vevőknek is, kiállítják a pályázat ajánlólistáján szereplő műveket. Valentyin Csernik: ß I • Irl r • Duszlajev emlekezesei 10. Az utasok aludtak. A férfiak közül néha előrejött valaki az ajtóhoz dohányozni. Szemjon anélkül, hogy hátrafordult volna, meg tudta állapítani, ki jött éppen oda. A bányamérnöknek gázöngyújtója volt. Csendes sistergéssel lobbant föl a lángcsóva, a mérnök minden alkalommal megrettent a vakító fénytől; nemrég vehette az öngyújtóját — még nem szokta meg. Az öregúr ügyesen gyújtott rá, a tenyerében tartva az égő gyufát, és mielőtt leszívta volna a füstöt, előbb mindig mélyet lélegzett. A hadnagy öngyúj- tójánák fémje csillogott, de a lángot Szerírjon sosem látta; egészen lehajolt a padlóig, mintegy a testével fogta fel a fényt. Az öngyújtó csattanásából Szemjon kitalálta, hogy a hadnagy van ott. — Nem tud aludni? — Nem tudok — mondta a hadnagy. Kissé fölborítottam a napirendemet, aludtam egy keveset az állomáson. — Figyeljen csak! — mondta Szemjon. — Maga szerint lesz háború? Maguk katonák, biztos jobban tudják. — Katonát ilyesmiről faggatni majdnem értelmetlen dolog — mondta a hadnagy. — Nekünk mindig készen kell állnunk. — Az apám katona volt — mondta Szemjon. — Egész életében készült, akadémián , tanult, és a háború első napján elesett. — Ki az elsőn, ki az utolsón, és van aki háború nélkül is meghal. A mi városunkban egy részeg nemrég a mesterséges tóban akart megfürödni, és belefulladt. Pedig csak egy helyütt, a közepén volt» egy méter kilencven centi, egyébként sehol sem több egy méternél. Épp ezt a helyet kereste ki. Elnézést, nem tudja véletlenül, hogy ki ül a hatos széken? — kérdezte a hadnagy. A háborúról rögtön áttért arra, ami pillanatnyilag jobban érdekelte. — Egy kislány — mondta Szemjon. — Azt hiszem, diáklány. — Igen — mondta elnyújtva, gondterhelten a hadnagy. — Cseréljen helyet a szomszédjával — javasolta Szemjon. — Nem lenne visszatetsző? — kérdezte a hadnagy. — Ugyan már. Tavaly először mentek Natasával együtt szabadságra. A vonatban a lány átaludta az egész éjszakát. Szemjon csak közvetlen az állomás előtt ébresztette fel. Nataska rögtön felugrott, a felső ágyon aludt, úgy ugrott le, mint a sportolók a korlátról, guggolóállásba, a karját oldalsó tartásba emelte. Művészi tornára járt az iskolában, azonkívül zongorázni is tanult. — Fordulj el — kérte a lány. Szemjon nem fordult el, a lány nem erőltette, idő sem maradt már vitára, levette a pizsamáját, majd felvette a szoknyáját. — Mondd csak, mim vagy te nekem? — kérdezte Nataska. — A vőlegényed. Hiszen tudod. — Ha a vőlegényem, hát a vőlegényem — hagyta rá Nataska. — Csak azt jegyezd meg, hogy a menyasszonyságból idővel elegem is lehet. A peronon néhány percre elvesztette megszokott határozottságát, igyekezett Szemjon közelében megállni, és a zakója ujjába kapaszkodott. Szemjon átkarolta és ekkor meglátta Marija Trofimov- nát. Marija Trofimovna néhány lépésre állt tőlük, és a szerelvény végét kémlelte. Tenyerét ellenzőként a szeme elé tette, figyelmesen nézegetett, éppen úgy, ahogy a filmeken az anyák rég nem látott gyermekeiket keresik a szemükkel. Barna kosztümöt viselt, a gallérján és az ujjakon szürke rátéttel: elegáns és divatos, különösen molett asszonyoknak ; Leningrádban töltötte a szabadságát, ott varratta egy első osztályú szalonban. Mindjárt odajön hozzájuk, megcsókolja Szemjont és Na- taskát, aztán elfordul, csipkés zsebkendőjével meg fogja törülni a szemét, majd gondosan visszateszi a zsebébe úgy, hogy a zsebkendő sarka kissé kilátsszon. Pontosan így is történt minden. Az állomáson egy másféltonnás teherautó állt, félig megrakva szénával. Most Marija Trofimovna természetesen azt fogja mondani, hogy bár ez nem taxi, de kellemes dolog egy városi Hogyan él, miről ír Csoór István Gyulán? Galambősz fejű nyugalom, harmonikus derű sugárzó ereje, jó szóval formált mondatok segítő bíztatása jellemzi megyénk prózaíró toll- forgatóját, Csoór Istvánt. Évtizedek óta Gyulán él, nélküle éppúgy elképzelhetetlen lenne ez a város, mint a kora tavasztól késő őszig tarka virágokkal pompázó parkok, frissítő lehelletüket árasztó vastag derekú Béke sugárúti fák nélkül, ö sem tudna vidékétől távol élni, bár ez a „vidékiség” soha egyetlen embernek friss szénán utazni a falusi utcákon. Pontosan ezt is mondta. — Azt hittem, egy barátoddal jössz. Három nap múlva megérkezik Tánya — közölte Marirja Trofimovna. A „Tánya” szóra Nataska megfordult. — Marija Trofimovna unokahúga — magyarázta Szemjon. Az utóbbi években ritkán találkoztak. Tánya harmincéves. Nagy darab, nagy szemű, tiszta, porcelánfehér arcú lány. Elárusítónő egy boltban. A harmincas férfiak hosszasan nézegetik az osztálya polcain a konzervdobozokat. A barátnői mondják is neki: te bolond, az a szürke kalapos nagyon jóképű férfi. De Tánya csak elnézően mosolyog, nem ez az igazi, várjunk még; és továbbra is jár a tiszti klubba táncolni, úgy mint tizenegy évvel ezelőtt. Akkor egy repülőtiszthez ment feleségül, aki később lezuhant. vEgy évvel később feleségül ment volt férje barátjához, két év múlva az is lezuhant. Most egyik hajtincsét őszre festeti. De a pilóták babonásak, már egyik sem meri feleségül venni. Tanácsolni kéne néki, hogy menjen át egy másik helyőrségbe, ha már így szereti a pilótákat, öt évvel ezelőtt találkoztak a faluban, s Marija Trofimovna akkor a fejébe vette, hogy összeillő pár lennének. — Hát ez a mi falunk — szólalt meg Marija Trofimovna. Mindjárt azt fogja mondani: „Itt a szülőházunk” — gondolta Szemjon. — Itt a szülőházunk — mondta Marija Trofimovna. Most Szemjon nagyapjának házában lakott. (Folytatjuk) f író vagy művész javát nem szolgálta. Mégis maradt, bizakodik ma is, hogy egyre- másra nyomtatásban látja majd viszont szellemi gyermekeit. — Soha, egyetlen pillanatra sem szegte kedvemet az, ha nem jelentek meg a novelláim, vagy visszaküldték a kisregényem. Olyankor magamnak írok. Mondom a feleségemnek, hogy nem sok ilyen olvasó van még Magyarországon, akit csak úgy a két szeméért egy külön író szolgál. Huncut nevetéssel mosolyog vendéglátóm, amikor alkotásai megjelenéséről faggatom : — Nem kell erről írni, most majd újra küldök a kiadónak, folyóiratoknak néhány novellafűzért. Ne bántsuk őket igaztalanul. A soksok év után hátha most kiadják az írásaimat. Az igazság az, hogy sosem voltam kilincselős fajta. Amikor úgy éreztem, hogy kívül tettek az ajtón, az ablakon újra kopogtatni nem tudtam volna. Irodalommal foglalkozó ember szobája az övé, látja ezt a belépő, ha a lakóját nem ismerné is. Egy hosszú falat, a parkettától a meny- nyezetig beborít a könyvek sokasága. Súlyos íróasztal az ablak előtt, rajta írógép állandó készenlétben. A lábak zaját puha lágyságú szőnyegek simogatása csendesíti, arra intve a látogatót: csend kell a gondolatok születéséhez! — Szerencsére olyan jó természetű asszony a feleségem, hogy egy pillantásra meglátja rajtam az írni vágyás feszültségét. Ilyenkor még a látóhatárról is eltűnik, hogy ne zavarjon, hogy nyugalmam legyen. Amikor már az írógép mellé telepszem, tudja, hogy minden rendben van. Mert az első fejezet első mondata a legnehezebb. Amikor ezt a gondolatot meglelem, vonzza magával a többit, bonyolódnak a cselekményszálak, sodorja az alakuló indulat. Hogy min dolgozom mostanában? Az utóbbi évek legizgalmasabb megbízatását fejeztem be a napokban. Gyula város munkásmozgalmának történetét kutatjuk né- hányan a kezdetektől a hőskorszakon át, egészen napjainkig. 1919-ben négy kommunista mártírt végeztek ki a Veszely-hídnál, az ő múltjukat fürkésztem. Még élő társaikkal, ismerőseikkel beszélgettem, a levéltárat bújtam, így alakult a 120 oldal nyomdakész kis kötetté. Elégedett örömet kaptam ettől a feladattól. Oláh Tódor volt az egyik mártír, s a szóbeszéd, különböző rossz ízű legendák be próbálták feketíteni ezt a rég halott, erdélyi származású munkást. Én pedig a levéltárban olyan írásos bizonyítékokra találtam, amelyek teljesen tisztára mosták a becsületes kőműves embert, aki balolda- lisága miatt lett mártírrá. Az irodalmi mondandóimat papírra öntöttem most egy időre. Három-négy kisregény, sok-sok novella a bizonysága. A Ludas Matyi- ban láttam a múltkor egy rajzos tréfát, süllyesztőbe dugott alkotókról viccelődtek. Kicsit találtak vele engem is, de remélem, hogy az írógépemmel telekopogtatott papírlapok elindítják velem a süllyesztőt, fölfelé. Nem cseng szomorúan a hangja, megbántódásnak nyoma sincs Csoór István arcán. Sosem tetszelgett a sértett zseni pózában. Szűkebb pátriájában méltóan becsülik őt, ismerik emberi, írói értékeit. Senkit sem sértett azzal, ha a hétköznapi ember jellemvonásait kölcsönkérte novellafigurája életre keltéséhez. Állandóan érzi, hogy városának szüksége van rá. Hosszú évek óta tanácstag, a TÜSZSZI társadalmi vezetőségében tevékenykedik. Két esztendeje a békési példára, Gyulán szervezett alkotók klubját a helyi művészek is- tápolására, a műhelymunkáért. Át kellett alakítani fiatal alkotók fórumává a klubot, a kezdőknek több segítségre van szükségük. Most érkezett hivatalos levelet tesz elibém. A városi művelődésügyi osztály kéri, hogy segítsen az üzemi köz- művelődés feltérképezésében, menjen el egy-két gyárba, kérdezzen, tudakozódjon, hol kell segíteni? — Rendszeresen telnek a napjaim, szükségem van a rendre kívül is, belül is. Nyüzsgés, társadalmi feladatok nélkül nem tudnék élni. Bármire kérnének a megye bármely pontján élő művészbarátaim, szívesen teljesítem, a jó ötleteknek, kezdeményezéseknek lelkes segítője vagyok. A találkozásainknak ma még csak egyetlen bevált formája van, a Köröstáj-ankétok. Szívesen mentem el a legutóbb is, jól éreztem magam. A szocialista brigádokat is nagyon szeretem, velük találkozni a legnagyobb élmény. Kérdeznek, faggatnak, betelhetetle- nül kiváncsiak. A délutánjaimon egy regénytervezeten töprengek. Hosszú regény lenne, korrajz, kicsit önéletírás. A 19-es eseményekkel kezdeném, amit gyerekként éltem át, de kitéphetetlen emlék. Soha nem feledem, amikor elkeveredtem egy ítélethirdetésre, ahol rongyos-gatyás parasztokat lök- döstek a csendőrök. Három emberöltőről szól majd a cselekmény, egészen napjainkig... — Majd elfelejtettem a legfontosabbat. Gyulai kislexikont állítottam össze a városi tanács kérésére. Ebben címszavakban a város történetével, intézményeivel, híres-neves embereivel, alkotásaival ismerkedhet meg az idegen, s talán még a gyulaiak is találnak benne újat, érdekeset. Mi olvasók pedig kíváncsian várjuk ezt a kötetet Csoór István több alkotásával együtt. Bede Zsóka
