Békés Megyei Népújság, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-29 / 255. szám
1977. október 29., szombat NÉPÚJSÁG Amit rutinnal nem lehet A közelmúltban olvastam egy hivatalos összefoglalást a megye oktatási intézményeiben folyó hazafias és internacionalista nevelésről. Ebben részletesen elemzik az iskolák oktató-nevelő munkájának eredményeit, valamint az ifjúsági szervezetek akcióinak politikai hatását. Az értékelésben joggal emelik ki a pedagógus kollektívák szerepét, a vitafórumokká való osztályfőnöki órák — egyelőre még általánosnak nem mondható — javuló színvonalát. Az is tény, mégpedig a hosszú, hiábavaló küzdelmek és próbálkozások után különösen —, hogy az iskola egyre eredményesebben tudja bevonni a szülőket az iskolában folyó oktató-nevelő munka megismerésébe. Ez a közeledés feltétlenül érezteti hatását a tanulóifjúság egységesebb világnézet-formálásában. Mert csődöt mond minden pedagógiai tudomány, ha továbbra is él a kettős — egy családban több nemzedék együttélése esetén —, az esetleg hármas, különböző meggyőződésből táplálkozó erkölcsi, magatartásbeli és világnézeti hatás. Ezeknek a zavaró körülményeknek a felszámolása egyik napról a másikra nem megy. A ma fiataljai természetesnek veszik az iskolákban erősödő demokratikus légkört, vagy tanulmányaik végzéséhez a maximális feltételek biztosítását, egyáltalán az összkomfortosabb életformát. Sajnos, kevésbé természetes előttük, hogy mindezért adni is kellene valamit, hogy nem elég bírálni vagy pasz- szívan elfogadni a gondoskodást,' hanem jó tanulással, képességeik kihasználásával bizonyítaniuk is kell. Ha felületesen szemléljük a dolgot, úgy tűnik, a társadalom feléjük irányuló mind sokoldalúbb gondoskodása nem térül vissza. És itt rejtőzhet a bajok gyökere: a megszerzett tudás csak keveseknél jelentkezik tettekben. Nem igyekeznek eléggé kitörni a passzivitásból, s a világesemények mindennapi kérdéseiben való eligazodás, meg az őket körülvevő kis és nagyobb közösség megismerése iránti vágy nem él bennük állandó belső igényként. Igaz, leveleznek a baráti országok fiataljaival, mert azt szorgalmazzák az iskolákban; részt vesznek szolidaritási ünnepségeken; tantárgyként tanulják a világnézet alapjait; .ott vannak fórumokon, ünnepségeken; ennek ellenére mégis kevéíj az egyéni indítékból,' ötletből születő kezdeményezés. Keresni kell tehát a jó tapasztalatokat, melyek alkalmazásával élőbbé tehetjük a szocialista hazafiságra nevelést, és elmélyíthetjük a né- I^k összefogását értő és érző internacionalista gondolkodásmódot. Meggyőződésem, hogy elsősorban a pedagógusok személyes meggyőződéséből fakadó, példamutatáson alapuló mindennapos nevelő hatása, a szülőkkel kialakított még jobb kapcsolat, az érdeklődésükkel és érzelmi világukkal harmonizáló újabb cselekvési formák megkeresése a helyes út. Gondoljunk csak a nyári építőtáborokra, a kéthetes őszi mezőgazdasági munkákra, a haza megismerését szolgáló országjáró körutakra, a tehetségbizonyító tanulmányi versenyekre, vetélkedőkre, az úttörő- és KlSZ-szerve- zet egy-egy igazán jól sikerült szolidaritási akciójára! Ilyenkor mintha egészen más fiatalokkal találkoznánk. Pedig szó sincs erről. Pusztán olyan formákat sikerült találni, amelyek ön- tevékenységükre, tettvágyukra építve — lelkesedésüket a mindennapok feladataiba bekapcsolódva — formálják szocialista emberré fiataljainkat. B. Sajti Emese f Körösladány: Az ásórugótól az üzletportálig Csütörtökön nyílt meg Kö- rösladányban a fa-, vas- és vegyi ktsz üzemtörténeti kiállítása a helyi művelődési házban. Egy évvel ezelőtt a „Braun Éva” Szocialista Brigád vállalta, hogy összegyűjti az üzem történetére vonatkozó emlékeket. Nem gondolták kiállításra, csak gyűjtésre. Aztán — ahogy szaporodtak a tárgyak, gyűltek az emlékek, úgy látták, olyan emlékeket gyűjtöttek össze, amelyeket be kell mutatni az üzemi kollektívának, a község lakosainak. A szövetkezet három arcát — fa-, vas-, vegyi termelést — érzékeltetik a tárgyak, termékek, fotók, dokumentumok: honnan indultak, s hol tartanak ma. Amikor 1951-ben megalakultak, tizennyolcán voltak — ma kétszáznál is többen. S az alapítók közül ma egyetlen ember dolgozik már az üzemben, a szövetkezet mai elnöke. A többiek jórészt nyugdíjban vannak. Tőlük kerültek elő az első „közösbe” adott szerszámok. Hosszú volt a negyedszázad óta megtett út. A lakossági szolgáltatás mellett már az első évben vállalták kiskereskedelmi boltok korszerűsítését. A vasasok ásórugót, szalmahúzóhorgot, bika- orrkarikát, a bádogosok tűzoltóvedreket készítettek a kereskedelemnek. Mindig olyan dolgokat igyekeztek gyártani, amit az ipar nem gyárt. Ma is ezt az utat járják. Ki gondolná, hogy vegyi részlegük készíti az iskolai vízfestékeket, a cipészek cementragasztóját, s hogy az egykori ereszcsatorna helyett a ma is gyártott üstházak mellett a vasipari részleg készíti a környéken jól ismert, tetszetős, modern üzletportálokat. Ebben az ötéves tervben elérik a középüzem szintet, keresve mindig az új terméklehetőséget. S a régit, az üzem múltjának emlékeit a „Braun Éva” Szocialista Brigád gyűjti — szép sikerrel. A kiállítás október 30-ig lesz nyitva. Cz. I. Tímár Ede: CSILLAGOSOK, KATONÁK... A frontról írt unokahúgának: „Ma egy szót se, most vigyázzban állok, de azután majd, ha vége lesz, lesz nekem mondanivalóm egyéb is.” 1915-ben esett hadifogságba. A szretyenszki táborban élt, ahol a szocialista érzelmű hadifoglyok vezetőjévé vált. 1917 márciusában kapcsolatot teremtett a helyi bolsevikokkal. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után ő lett'a városban működő hadifogoly-szervezetek egyik vezetője. Ir- kutszkba küldöttként került a hadifogoly-kongresszusra. Itt aztán elvtársaival, Grimm Lajossal, Szuhanek Viktorral s másokkal erőteljes szervezőmunkát végzett a hadifoglyok körében. Irkutszkból a vörös csapatok a frontra vonultak, s ezt az alkalmat kihasználva 1918. június 14-én az ellenforradalmárok lázadást szerveztek. A lázadók megtámadták a börtönt és kiszabadítottak 100 fehérgárdista tisztet. Az irkutszki szovjet a hadifoglyokat felfegyverezte. Ember Lajos és elvtársai hősiesen harcoltak a lázadók ellen. Az internacionalisták foglalták vissza az ellenforradalmárok fő támaszpontját, a tüzérségi laktanyát. A lázadókat leverték, s visszaállították a város rendjét. Később azonban a hadiesemények nyomán Ir- kutszkot július 12-én fel kellett adni. A Bajkál-tó partjára visszavonuló vörös csapatokat Müller Armand, Lányi Imre és Grimm Lajos internacionalista osztagai fedezték. A harcokban Lányi Imre elesett. A „Világforradalom” szerkesztősége Verhnyeugyinszk- ba települt át. A lap 1918. augusztus 13-i számába Ember Lajos színes harctéri riportot írt a bajkál-tavi hadműveletek egyik kiemelkedő epizódjáról. A vörös flottila három hajója által támogatóit Gleusztnojénál és Kadilnij Misznél az ellenség hátában végrehajtott partraszállásról számolt be az olvasóknak. Ebben a hadműveletben 150 internacionalista vett részt, közöttük nyilván a riport szerzője, Ember Lajos is. Az ellenforradalmi erők időleges katonai fölénye következtében a szovjet csapatok a frontális harcot kénytelenek voltak beszüntetni, a partizánharc taktikájára tértek át. Szergej Lazo, a kiváló, híres vörösparancsnok így írt erről: „Ha a frontális harchoz ebben a pillanatban nincs erőnk, akkor ki kell vonnunk a tűzből a Vörös Gárdát. Minden harcost el kell látni pénzzel, élelmiszerrel, ruházattal és okmányokkal. Minden szükségessel el kell látni a vezető funkcionáriusokat is, föld alatti munkára kell irányítani őket a falvakba, városokba. Biztosítani kell a tajgába visszavonuló internacionalista osztagot. Egyik tartalékunk lesz ez az ellenforradalom elleni harcban. Egy időre eltűnünk...” Az Urulgában 1918. augusztus 28-án megtartott konferencián — amelyen a felelős szovjet vezetők és a csapatok képviselői vették részt — úgy döntöttek, hogy az internacionalistáknak minden támogatást meg kell adni. Rámutattak arra, hogy az internacionalisták a partizánharc idején jóval nehezebb helyzetben lesznek, mint a helybeliek, hiszen nem ismerik jól a terepet és oroszul sem beszélnek kielégítően. A konferencia határozata nyomán az internacionalisták a hadifogolytáborokban rejtőzködtek el, vagy a tajgába vonultak. Weissmann, a Bajkál Front hadtápparancsnoka és Singer, a frontparancsnok helyettese irányította a tajgába vonulókat. Mintegy 400 internacionalista tartott velük. A Tungir folyónál, Tu- pik községnél tutajokat építettek és vízre szálltak. Mintegy 200 kilométernyit haladtak, amikor zátónyos helyre kerültek. Innen már nem lehetett tutajokon tovább jutni. Ügy döntöttek, itt létesítenek téli szállást. Szállásukat valóságos erőddé építették. Géppuskafészkeket, lövészárkokat, erős fedezékeket létesítettek. Amikor mindent megfelelően kiépítettek, elrendeztek, harcba indultak a környéken garázdálkodó fehérgárdisták és a japán intervenciósok ellen. Az osztag hőr Újra csak Ady nyomában Negyvenöt gyulai szakmunkástanuló is útra kelt a minap, hogy Ady nyomában járva felkeresse. Csúcsát, Ér- mindszentet, Nagyváradot. A vidám kis társaság hamar összekovácsolódott, és ebben az a húsz volt a főmester, akik a gyulai szakmunkástanulók jó hírű Délibáb Klubjának is tagjai. Az első napon Szatmárnémetin az Auróra Szállóban telepedett meg a csapat. A kis pénzű turista ritkán fordul meg ilyen elhgáns hotelben. Rövid séták, hosszú csellengések a városban, diákszemek kutatták az ismeretlen települést: milyen emberek, milyen fiatalok élnek errefelé? Talán a színházba - is sikerül eljutni, gondolták némelyek. A plakát Németh László-drámát hirdetett. A szereplők között a Székelyföld neves versmondójának, Boér Ferencnek a neve is feltűnt. Az élmény ígérete óriási volt, a csalódás annál nagyobb: technikai okokból elmaradt az előadás. No, de sebaj! Az ifjúsági utazási iroda munkatársai „diszkoté- kára” kalauzolták a diáksereget. Komjáthy műsorából zengtek az ismerős számok, főleg a gyors muzsika divatos a fiatalok körében. Mindenki a mozgásért táncol, tánc közben nem beszélgetnek. Uram bocsá’ a felkérő fiúk még kezet is csókoltak leányainknak, s a táncot megköszönve helyükre kísérték őket. Ez a nálunk már szinte elfelejtett, szokatlan udvariasság pajkos huncutságot lopott a gyulai lányok arcára... Másnap folytatták útjukat tovább a Királyhágón át, a költő életének fontos állomásait követve. „ * * * * Amikor hazajöttek, a tanulságos utazás volt köztük a téma. Kissé fáradtan, mégis nagy figyelemmel válaszoltak a kérdésekre: siesen küzdött. Józsa Antal és Milei György történészek írják „Rendíthetetlen százezer” • című könyvükben: „Fél éven át regébe illő, hősi küzdelmet vívott a hideggel, a széllel, az éhséggel és az ellenség meg-megújuló rohamaival. A partizánok több támadást visszavertek. A harcokban azonban sokan elestek, fogyott a lőszer, az élelmiszer, a harcosok legyengültek. Weissmann a fehérek fogságába esett. A parancsnokságot Omaszta Frigyes vette át.” Ebben az osztagban küzdött és harcolt Ember Lajos is. 1919 tavaszán a meggyengült partizánosztagot erős, kitűnően felszerelt fehérgárdista alakulat kerítette be. A partizánok azonban nem adták meg magukat. Az utolsó töltényig küzdöttek, majd amikor a lőszer elfogyott, kézitusát vívtak az ellenforradalmárokkal. A fehérek a sebesülteket sem kímélték, kegyetlenül végeztek velük is. Itt halt meg Ember Lajos. Fichter Imre, Szibéria külföldi Munkásai Kommunista Pártjának elnöke és a többi magyar internacionalista is. Hősi küzdelmükről nem feledkeztek meg a környékbeli lakosok. A partizánok táborának helyét Magyar Zátonynak nevezték el és így emlegetik ma is. A folyó partján emlékművet emeltek. Márványba vésték: „Itt, a Tun<?ir-folyó Magvar Zátonyánál küzdött 1919-ben a szoviet hatalomért eav maavar internacionalista osztag. Örök dicsőség a harcosoknak, akik a kommunizmusért estek el.” (Folytatjuk) „Ez itt falu, az én falum, Innen jöttem és ide térek.” Ady szülőháza előtt hallgatják a költő versét a gyulai szakmunkástanulók Fotó: Osztroluczky István — Mit tudtatok Ady Endréről az utazás előtt? Torma Lajos: Amit az általánosban tanultunk, mert itt még csak ezután vesszük irodalomórán Ady verseit. Aztán pedig, ha a tankönyvek lapján találkozunk egy- egy költővel, tetszik a szép vers, de az emberről, az írójáról nem sokat tudunk meg így. Rengeteget tanultam ezen a kiránduláson. Tanultam, de észrevétlenül és szívesen. Patkás Kati: Néhány éve mondok verseket, de nem babérokra pályázom, csak a vers szeretetéért foglalkozom ezzel. Így ismerek néhány Ady-verset. Magyarórán a szerelmes verseiről beszélgettünk már, de az életéről nem sokat tudtam eddig. Oláh Benjámin: Az iskolai irodalmi színpaddal Ady- műsorra készülünk, innen ismerem. Tanulom néhány versét, de a legtöbbet ezen az úton tudtam meg a költőről. — Több lett-e Adyból a tiétek ezen a kiránduláson? P. Kati: Érmindszenten a koszorúzásnál én mondtam a költő „Séta *a bölcsőhelyem körül” című versét. Már itthon is tetszett, de ott, a zsup- fedeles kicsi háznál értettem meg igazán. T. Lajos: A legnagyobb ígéret előttem az volt, hogy eljuthatok Ady szülőházához. Megfoghattam azokat a tárgyakat, amelyeket ő érintett, láttam a kézírását. Néztük a házat, ahol született, beszélgettünk a feleségéről, megismertük halálának körülményeit, a család későbbi életét. Nagyváradi, párizsi életéről szeretnék még többet tudni, majd keresek erről valami könyvet. — Van-e mit mesélni az itthoniaknak? P. Kati: Amit az Ady- úton láttunk, hallottunk, soha nem felejtjük el! Kár, hogy nem tanulhatunk így minden művészről, hogy ne csak a könyvből ismerjük meg az életét. T. Lajos: Aznap este, amikor hazaértünk, a kollégiumi hálóban néma csendben hallgatták az itthonmaradt srácok az élménybeszámolónkat. Azon aztán nagyot nevettünk, hogy belevertem a fejem az Ady-ház alacsony ajtódeszkájába, mikor a szobába léptem. Arról élethűen mesélni is nehéz, hogy milyen a Boncza-kastély és a oark Csúcsán. De jó lenne ilyen helyen lakni!... O. Benjámin: Az irodalmi színpadi bemutatónk november vége felé lesz a művelődési központban, addig még vetélkedünk is az út élményeiről. Bár nem minden versét értem a költőnek, de olvasgatok majd Ady-kötete- ket. Bede Zsóka Vetélkedő' Gyuláról Jaj de messze esett kies Békés megye a rádiósok érdeklődési körétől! Hétszámra böngészhetjük az előzetes műsorajánlatot anélkül, hogy valamiféle program is hírt adna az éter hullámain a Körösök vidékéről. Bár nem vezetek statisztikát, de gyanítom, hogy nem valami kivételesen elátkozott helyzetben élünk itt Viharsarokban, hiszen más megyéket se kényeztetnek el. Igaz ugyan, hogy hazánkban minden ötödik ember a fővárosban él, ám az öt közül a másik négy vidéken található, érdemes volna tehát egy kicsit jobban odafigyelni a mi életünkre is. Nem pótolja az országos hatósugarú központi műsor állandó jelenlétét a vidéki körzeti stúdiók munkája, s különösen nem az utóbbi években meghonosodott rádióakciók, amely néhány hétre a figyelem középpontjába állít ugyan egy-egy megyét — olyankor a szerkesztők azt se veszik észre, hogy a jóból is megárt a sok —, s az akció elmúltával ismét visz- szatér a korábbi hallgatások kora. Mindezen dohogást az váltotta ki belőlem, hogy az e- heti Rádió-Újságot átnézve, végre találkoztam egy Békés megyéről is túdósító műsorral. Miután csütörtök délelőtt meghallgattam a Kossuth adón sugárzott Lánc, lánc, játéklánc című vetélkedőt, tovább erősödött bennem a meggyőződés, hogy önmagunk helyes értékelésébe?!, egymás jobb megismerésében és megbecsülésében a rádió milyen nagy szerepet vállal, s illene e feladatát a jelenleginél is hatásosabban betölteni. A gyulai, a makói és a kéki általános iskolák tanulói mérték össze felkészültségüket a Gyermekrádió műsorában. Mivel én eddig a kékről csak azt tudtam, hogy ez a kedvenc színem, s fogalmama sem volt, hogy Kék nevű község is van a világon, gyorsan elővettem a nagy világatlaszt és hosszas keresgélés után rátaláltam a Szabolcs-Szatmár megyei Településre. Leolvashattam a térképről, hogy a legutóbbi népszámláláskor 2424 ember élt Kéken. A vetélkedő tanulságaként most már azt is tudom, hogy a román anyanyelvi kultúra hű ápolói a kéki iskolások, akik jól ismerik a népi hangszereket, szépen énekelnek, s megismertettek a kolindálással, amely az ősi magyar regö- lés rokona. Persze a gyulai és a makói pajtások sem maradtak el túlságosan a szabolcsiak mögött, a hallgatóknak pedig hangulatos 50 percet jelentett a román mesékkel és népdalokkal versengő gyerekek közt töltött idő. Ha nem volnának olyan ritka vendégek mifelénk a rádiósok, hogy udvariasságból csak jót illik mondani gyér találkozásaink idején, esetleg szóvá tenném, hogy jó lett volna még e röpke műsorban is alaposabban bemutatni a versenyzők életét, munkáját. Hiszen az országos nyilvánosság előtt bizonyára nem túlságosan ismert például Kék község. Különösen érdekelt volna, hogy milyen hagyományai vannak a szabolcsi településen a román népi kultúrának. Örömmel hallgattam a rádiósvetélkedő gyulai jelentkezését, kár, hogy hiányérzeteim is maradtak a műsor után. (Andódy)
