Békés Megyei Népújság, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-25 / 251. szám
1977. október 25., kedd Képek a munkásdalkör életéből Békéscsabán 1975-ben alakult újjá az 1921. óta működő Egyesített Általános Munkásdalkör. A kórusnak jelenleg 70 állandó tagja van. A megyei művelődési központban tartják próbáikat, jelenleg az Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat jubileumi taggyűlésére készülnek. A november 7-i ünnepségsorozat műsoraiból is kiveszik a részüket. Fellépnek a konzervgyárban, az Építők Művelődési Házában, valamint szabadtéren, a békéscsabai Kossuth-szobor előtt. Tavasszal új, nagy erőpróba vár a kórusra. Ekkor rendezik meg az Országos Vándor Sándor-szemlét, amelyre a munkásdalkör is benevezett. Addig is szeretnének minél több érdeklődőt a művelődés cselekvő részesévé tenni, a munkásmozgalmi múltat és a jelent bemutató művek tanulásával s továbbadásával. Daltanulás a próbán Selmeczi Károly, Szlancsik István és Pribojszki György már sok éve aktív tagjai a dalkörnek Fotó: Gál Edit Még egyszer a békéscsabai színészházról Éppen egy esztendeje, 1976 októberében szólalt fel — a közművelődési törvényjavaslatot tárgyaló országgyűlés ülésszakán — Varga Zsig- mond országgyűlési képviselő, feltárva hozzászólásában a megyénk közművelődési tevékenységében jelentkező eredményeket és gondokat. Akkor, többek között felvetette azt a kérdést is, hogy a közművelődésben fontos szerepet játszó vidéki színészek helyzetének, problémáinak megoldására társadalmunknak nagyobb gondot kellene fordítania. A felvetett kérdésekre levélben válaszolt dr. Pozsgay Imre kulturális miniszter, s ebben részletesen beszámolt a színészek bérrendezéséről, az ezzel kapcsolatos egyéb intézkedésekről, de elismerte a továbbra is megoldatlan problémákat. A vidéki színházak dolgozói szociális helyzetének javításában azonban kiemelt szerep jut az illetékes megyei tanácsoknak, így például a lakásgondok enyhítésében is. Egy év múlt el országgyűlési képviselőnk felszólalása óta.\ Hogy történt-e valami azóta színészeink szociális, ezen belül lakáskörülményeinek javításában, erre kaptunk választ dr. Keczer Andrástól, a Békés megyei Jókai Színház ügyvezető igazgatójától. — Ha azzal kezdeném színészeink lakáshelyzetének vizsgálatát, hogy figyelembe veszem az országos szükségleteket, akkor már közel sincs olyan rossz a helyzet. A tárgyilagosság kedvéért még egy fontos tényt figyelembe kell venni. Itt nem hajlék nélküli emberekről van szó. A dolog másik oldalát nézve ... Állandó letelepedésre csak kevés színész gondol, ami természetes is. A színházak nem törekednek állandó törzsgárda kialakítására, ez a színházművészet jellegéből fakad. Az új társulattal, új feladatokkal való ismerkedés mindenképpen előrelendítő, szükséges része a színészi munkának. Rátérve a — mit tagadjuk, meglehetősen zsúfolt, a színháznak is sok gondot jelentő — színészház kérdésére ... — Régi keletű, országos törekvés alapján hozták létre a színészházakat. Ebben élen jár Veszprém megye, s napjainkban a legkorszerűbben Debrecen oldotta meg ezt a kérdést, ahol a színház közelében modern garzonházban juttatták lakáshoz a színészeket. Nálunk, Békéscsabán megkésve, s nem is a legjobban sikerült ez a próbálkozás. 1967-ben egy öreg vályogházat alakítottak át, amelyben 12 szobában elvileg 24-en lakhatnának, s ezt a színház később, saját erőből, három szobával bővítette. Nem lennénk reálisak azonban, ha elfelejtkeznénk arról, hogy ugyanebben az időszakban alakították át a mai színház épületét 18 millió forintért. Nyilván ez is befolyásolta, hogy így oldották meg ezt a kérdést. Ellátogattunk közben a színészházba. A három utcára néző szobát kivéve, a többinek nincs megoldva a szellőzése, hiszen zárt folyosóra néznek az ablakok. Vannak benne olyan kicsi szobák is, ahova a két ágy miatt ketten csak nehezen férhettünk be. A látottak alapján fogalmazódott meg a következő kérdés: mit tettek az utóbbi időben az itt lakók körülményeinek javításáért? — Tessék, itt van egy pontos kimutatás — nyújt át egy számokkal telerótt papírlapot dr. Keczer András. Emeljük ki a legfontosabbakat. 1973-ban aláfalazták a házat, ugyanakkor rendszeresen — nem kis összegért — karbantartást végeztek, csak 1977-ben 33 ezer forintot költött rá a megyei tanács. Az utóbbi években nagy előrelépést jelentett, hogy végre megoldhattuk olaj kályhákkal a fűtést. Ezt a színház fizeti, ami évi 60 ezer forint körüli összeget tesz ki. Ha a színészek szociális körülményeinek javítása felől érdeklődött, akkor azt is meg kell említeni, hogy az itt lakók elég csekély összeget, egy hónapra mintegy 110 forintot fizetnek lakbérként. A színészház mellett a megyei és a városi tanács lehetőségeihez mérten hozzásegítette társulatunk néhány tagját állami vagy szövetkezeti lakáshoz. 1974-ben ötszöri bérlőkijelölési jogot vá sárolt a megyei tanács az igazgatói lakásra. Ezen felül is még abban az évben négy lakást kaptunk, 1977-ben pedig újabb hármat, az egyikbe éppen most a napokban költöztek be. Ezzel 12 szí nészünk jutott kényelmes, összkomfortos lakáshoz. Szó van róla, hogy a közeljövő ben — éppen a színészházból eredő problémák miatt — a megyei tanács komoly erőfeszítéseket tesz újabb kislakások bérlőkijelölési jogának megvásárlására. * * * A fent elmondottak magukért beszélnek. A város és a megye láthatóan odafigyel, megoldást próbál keresni a színház és színészeink gondjaira. S a cél kézenfekvő: olyan színházat teremteni megyénkben, amely egyre magasabb színvonalon képes betölteni növekvő feladatát a közművelődésben. B. S. E. „Októberről” mesél a Kincskereső madár A legfrissebb Kincskereső jubileumi szám, a Nagy Október emlékének szenteli lapjait. Régebben meghirdette már a folyóirat a „Szerkesszünk együtt!” pályázatot, olvasói részére. A pályázatra Tímár Ede: Csillagosok, katonák... Magyar hadifoglyok a szocialista forradalomban „És itt felidézhetjük azt is — jogos nemzeti büszkeséggel —, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom eszméire 60 évvel ezelőtt a magyar munkások, parasztok, értelmiségiek azonnal és jól reagáltak: a cári Oroszországba hadifogolyként került magyarok csaknem százezres tömegben léptek be az akkor alakuló Vörös Hadsereg soraiba, a vörös partizán osztagokba és harcoltak fegyverrel a forradalom győzelméért.” — mondotta Kádár János elv- társ 1977. április 16-án, a szocialista brigádvezetők V. országos tanácskozásán. Az első imperialista világháború idején az Oroszországban fogságba került magyar katonák száma meglehetősen magas volt. Dr. Münnich Ferenc egykori magyar internacionalista, hazánk munkás-paraszt forradalmi kormányának volt elnöke 500—600 ezerre becsülte az orosz fogságba került magyarok számát. A fogságba került magyar katonák nagy többsége a nincstelen zsellérek, mező- gazdasági cselédek, szegényparasztok soraiból kerültek ki. Az ipari munkások közül behívott, majd fogságba kerülő katonák tekintélyes része szakszervezeti tag volt, sokan részt vettek a szociáldemokrata párt munkájában. A fogságba esett tisztek körében a tartalékosok voltak többségben. A hadvezetés igyekezett megóvni a hivatásos tiszti állományt. A hivatásos tisztek közül viszonylag kevesen szolgáltak közvetlenül az első vonalban. A mozgósításkor behívott tartalékos tiszteket — néptanítókat, középiskolai tanárokat, magántisztviselőket, ügyvédeket, újságírókat stb. — osztották be szakasz-, század-, de előfordult, hogy zászlóaljparancsnoknak is. A tartalékos tisztek között sokan haladó érzelműek voltak, sőt — mint például Kun Béla, Ligeti Károly, Faragó Dezső és mások •— a polgári életben részt vettek a munkásmozgalomban, a szociáldemokrata párt, a Galilei Kör tagjai voltak. Végeredményben a fogságba esett magyar katonák magás arányszáma, szociális helyzete és összetétele, a tartalékos tisztek legjobbjainak a politikai állásfoglalása, világnézete a későbbiekben mind meghatározó szerepet játszott abban, hogy Oroszországban a magyar hadifoglyok körében forradalmi mozgalom jött létre. Az oroszországi vasút-, útépítéseken, üzemekben, bányákban és a mezőgazdaságban munkára parancsolt hadifoglyok olcsó munkaerejét a cári hatóságok, a tőkések, földbirtokosok számtalan esetben igyekeztek felhasználni a helyi orosz, illetve más nemzetiségű — ukrán, üzbég, tatár stb. — ipari és mezőgazdasági dolgozók jogos bérköveteléseinek a letörésére. Csakhogy a hadifoglyok jó részében a hazai osztályharcokban kialakult proletárszolidaritás érzése érvényre jutott az otthontól távoli, sajátos körülmények között is. Korabeli dokumentumok bizonyítják, hogy mind több és több helyen már 1915 végén, a rossz élelmezés, az igazságtalan elszámolás, a szükséges ruházat hiánya miatt, valamint a helybeli orosz és más nemzetiségű ipari és mezőgazdasági munkásokkal való szolidaritásból a hadifoglyok megtagadták a munkát. A magyar hadifoglyok részt vettek például az eki- basztuzi bányászok, a voszk- reszenszki vasutasok, a gusz- hrusztalniji gyár munkásainak a sztrájkjaiban. Az Oroszországban kialakult forradalmi helyzet, amely 1917 februárjában a cárizmus megdöntéséhez vezetett, jelentős méreteket öltő mozgalmat alakított ki a hadifoglyok körében. Erős szocialista csoport jött létre például a tomszki táborban. Ennek a csoportnak magyar tartalékos 'tisztek, katonák, birodalmi németek, osztrákok és csehek voltak a tagjai. A tomszki csoportot 1916 őszétől Kun Béla vezette. Ebben a csoportban tevékenykedett dr. Münnich Ferenc és Seidler Ernő is. Amikor Tomszkba megérkezett a cárizmus megdöntésének híre, Kun Béla kórházban feküdt betegen. Onnan írt levelet a tomszki OSZDMP helyi szervezete elnökének, amelyben kifejtette, hogy a magyar szocialista hadifoglyok készek forradalmi együttműködésre az orosz elvtársaikkal. Kun Béla hamarosan a tomszki kormányzósági pártbizottság tagja lett. A cár elűzése, a februári polgári demokratikus forradalom azonban nem váltotta valóra sem Oroszország elnyomott népének, sem a hadifoglyoknak a reményeit. Az ideiglenes burzsoá kormány folytatta a háborút, s a hadifoglyok rossz helyzetén sem kívánt) javítani. A bolsevikok azonban egészen másként közeledtek a hadifoglyokhoz. A bolsevikok pártja volt Oroszországban az egyetlen olyan párt, amely a proletár internacionalizmus elvi és gyakorlati talaján állva, nemzeti és faji hovatartozásra való tekintet nélkül, egyértelműen a magáénak tartotta és védelmezte a hadifoglyok érdekeit. A bolsevikok — Lenin útmutatása nyomán — helyesen ismerték fel, hogy a hadifoglyok tömegei jelentős forradalmi tartalékot és erőt képeznek, s a kizsákmányoló, elnyomott oroszországi népek harcos fegyvertársaivá, őszinte barátaivá válhatnak. Lenin, jóformán már a háború első napjaitól, jelentős szerepet tulajdonított a hadifoglyokkal való szövetség kérdésének; a hadifoglyokkal való szoros osztályharcos kapcsolatok megteremtésére buzdította a bolsevi- kokat. (Folytatjuk) benevezett pajtások segítségével állították össze ezt a lapszámot, amely magyar és szovjet költők, írók, értékes alkotásaiból közöl néhányat. A mai gyerekeknek történelem az a korszak, amikor az Auróra befutott a Névára, s a Téli Palotára irányított sor tűzzel új világrend kezdetét hirdette. Csak így válhat elevenné a képzeletben a tananyag holt betűje, ha Mihail Romm Zamojszkij, Simon István és a többiek • érzelemkeltő, művészi fantáziával megidézett novelláit, verseit olvassák a diákok. „Proska levele Leninhez” címmel jelzi Zamojszkij egy hosszabb írását: „Nehéz a sorom bácsika, nagyon nehéz. Még csak 12 éves vagyok, de már nekem kell gazdálkodni. Nagy a családunk — sok a száj, és mindegyik kenyeret kér. Nem is tudom, hogy mit csináljak?” Így ír a szegény paraszt fia, Proska a Népbiztosok Tanácsának elnökéhez, Leninhez. És a segítség nem marad el. A múltidéző, jövőt álmodó írások mellett ebben a számban is megtalálják a pajtások a Janikovszky — Réber páros kedves és népszerű rajzos írását „Az úgy volt” címmel. Kádár Péter Csupa- csel című folytatásos elbeszélésében nagy pillanatok tanúi lehetünk: a csupacsel indiánok harcos törzse alakuló okmányát írja alá. „A gyermek- és ifjúsági író nemcsak a gyerekekről ír. A világról ír. Világ pedig nincsen felnőttek nélkül.” így kezdi a beszélgetést a Kincskereső író-vendéglátója, Hárs László, amikor ked^ vés barátainak, a gyerekeknek nyilatkozik regényhőseiről, az írói mesterségről. Hárs László verseiből, új hangjátékának részletéből találunk ízelítőt az irodalmi újságban. A rejtvényfejtők klubjának történelmi fejtörője ezúttal szintén a 60. évforduló jegyében íródott. Az októberi számot élénkítő, szemléletesebbé tevő illusztrációkat Tardy Sándor készítette. KÉPERNYŐ Vitray-szeánsz Egyéves születésnapját ünnepelte Vitray Tamás műsora, a Csak ülök és mesélek. A születésnapi ünnepségen számos meglepetéssel szolgált, ezek közül a legmeglepőbb, hogy kiderült: olyan felnőtt már ez a műsor, mintha húszéves lenne. Pedig milyen egyszerű a képlet, amelyből kiindul! Emberi sorsokról mesélni képekben-szóban, embereknek. Kisebb-nagyobb dolgokról, ügyekről, élethelyzetekről tudósítani, közben persze nem fukarkodni az első pillanatban extrémnek tűnő sztorikkal sem, de olyan ügyesen és olyan jóindulatú, szeretetteli körmönfontság- gal, hogy a végén a legkü- löncebb riportalanyáról is kideríti: olyan ember, mint a többi. Ez a Vitray-műso- rok legsajátosabb ismérve, ilyen körülményeikben bontakozik ki legjobban Vitray adottsága, mely nem szorítható egyszerűen a szimpatikus közvetlenség és a nagy horizontú tudás fogalomköreibe. A születésnap ünnepélyesebben indult, mint a többi, hétköznapi mesélő óra. Vitray feltette a kérdést: van-e hatása műsora egy-egy riportjának? Egyáltalán: történik-e valami, azok után? Nem lenne ízig-vérig tévés egyéniség, ha a választ holmi közvéleménykutatásra szűkítette volna. Vitray a csattanókat szereti, még akkor is, ha azok némiképpen vissza is ütnek. Ezúttal sem tagadta meg önmagát. Ifj. Vastagh György elveszettnek hitt, de egy budai kertben megtalált „Csikós” című szobrának sorsát tette elénk válaszul. Hiába mesélt róla, a szoborral semmi sem történt. Most is ott van, ahol megtalálták... Ironikus Vitray-kicsengés, és attól még szebb, hogy cseppnyi önirónia is vegyül bele, hiszen íme a hatásfokmérés: nem történt semmi. De ha valóban így lenne, akkor feleslegesen tömé magát, és hirdetné meg minden alkalommal, hogy „riportalany kerestetik.” Aztán — de csak látszólag! — félretette az iróniát, felváltotta azt az emberek, sorsok iránti újabb érdeklődéssel : volt riportalanyait meghívta ünnepi csevegésre, mi történt velük azóta, hogy a képernyőn szerepeltek? Sokan voltak. A veterán atléta; a diplomás bohóclány, aki nem kapott munkaalkalmat végzettsége szerint, hiába tanult; a fakir, aki azóta első díjat nyert Karlovy Vary-ban; az egykori, híres színésznő, majd pisztolylövő bajnok és festőművész Páris Ha; az ország legelszántabb bicsérdistája; az „ezereszű” Tóth, aki „jeleket szeretne hagyni maga után, mert élni csak ezért érdemes”; a versmondó Bodnár Zolika és Hegyesi János bácsi, a mi Füzesgyarmatunkról, parasztköltő, politikus, milliónyi emberi bölcsesség szerény tudója. A műsor végén már úgy érezte a néző, valamennyien együtt vagyunk, egy szobában, a hangulat percről percre vált bensőségesebbé és örömtelibbé. A Vitray- szeánsz nagy varázslata volt ez, amit lehet ugyan utánozni, de megteremteni ma egyedül csak Vitray képes. Túlzottnak tűnhet a dicséret, pedig szó sincs erről. Nem dicséret az,- ha megfogalmazzuk, amit milliók éreztek a televízió előtt ülve ezen a születésnapon, amikor nagy mesemondónk újfent igaz mesékkel rukkolt elő, és arról akart meggyőzni bennünket, országnyi ismerőseit, hogy van azért bennünk jó is, szeretetre méltó is, és egyáltalán: nem vagyunk mi, emberek, olyan nagyon rosszak. Sass Ervin
