Békés Megyei Népújság, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-18 / 245. szám
1977. október 18., kedd A műkincs — az emberiség kulturális öröksége Az elmúlt héten Békéscsabán Dér László megyei múzeumigazgató beszámolót tartott az ICOM leningrádi és moszkvai tanácskozásáról. Ez, a nagy közönség előtt eléggé ismeretlen nemzetközi szervezet az UNESCO mellett, s annak anyagi támogatásával működik és kulturális munkája az egész világot érinti. Mint szigorúan szakmai szerv a múzeumokat és azok munkatársait tömöríti, segíteti a feladatok helyes meghatározását, az egymás közötti kapcsolatokat, a szakmabeliek jó együttműködését és a népek barátságát. 5600 tagja 109 országot képvisel. A tagság mintegy 10 százaléka az érdeklődőkből és művészeteket pártolókból tevődik ki. Nemzeti és nemzetközi bizottságokban folyik .a munka, s az utóbbiakból nem egynek az élén kis ország képviselője áll. Az ICOM részéről nagy támogatást kapnak a gyarmati sorból felszabadult országok nemzeti múzeumai, főleg gyakorlati útmutatás formájában. A testület háromévenként rendez plenáris üléseket, közben évenként az egyes szakágak tartanak konferenciákat, esetleg többször is. A legközelebbi ilyen, helytörténeti jelleggel Drezdában lesz. A Szovjetunió a 60. évforduló jegyében nagy és széles körű előkészületekkel gondoskodott a majd két hétig tartó 1400 személyes tanácskozás eredményességéről, a két legnagyobb történelmi emlékkel és műkincsekkel rendelkező városban. Lenin- grádban a különböző szekciók tárgyaltak, Moszkvában pedig már a teljes üléseket tartották. Mindkét helyen az állandó anyagok mellett több féle aktuális kiállítással várták a vendégeket. Ilyen volt például a leningrádi Orosz Múzeumban a képrestaurálást, a Várostörténetiben az életmódkukatást, és az Er- mitázsban a legújabb biztonságtechnikát bemutató tárlat. S megtekintették a résztvevők mindkét város műemlékben gazdag környékét is. Napirenden volt a népek kölcsönös megismerése, a nemzetközi együttműködés, kiállítások cseréje és az információ kérdése, a világ múzeumainak fejlesztése és egy olyan kódex összeállításának szükségessége, amely minden intézményre kötelező erejű lenne. Megtárgyalták a modern életből fakadó problémák szakmai vetületét is. Továbbá a törvénytelen kereskedelem megakadályozását, s nemcsak a csempészést, hanem a meglevő értékek olyan megőrzését, hogy azokat ne lehessen semmilyen formában eladni egyetlen országnak sem. Szóba került az egyes népektől jogtalan úton eltulajdonított műtárgyak sorsa, s kezdeményezések születtek a bizonyos mértékű jóvátevés nemzetközi megoldására. A szovjet irodalom hazánkban A felszabadulástól napjainkig több mint 81 millió kötet látott napvilágot hazánkban a Szovjetunió soknemzetiségű irodalmából, s az ott kiadott tudományos, politikai és egyéb jellegű munkákból. Különösen gazdag a szépirodalom kínálata: 2237 mű jelent meg fordításban 30 millió példányszámban. A szovjet és a klasszikus orosz irodalom magyarországi bemutatását érzékletesen jellemzi, hogy Csehov művei 58 kiadásban, több mint 800 ezer pédányban, Gogol írásai 50 kiadásban 600 ezer példányban, Gorkij alkotásai 131 kiadásban több mint 2 millió példányban, Solohov művei 1,1 millió, Szimonové több mint fél millió példányban jutottak el az olvasókhoz. Fokozott figyelemmel kísérték hazánkban azokat a szépirodalmi alkotásokat, amelynek a Nagy Honvédő Háborútól szóltak: 1976-ban például a megjelent művek több mint egyharmadának ez volt a témája. Már 1947-ben, kevéssel szovjetunióbeli megjelenése után, kiadták Fagyejev Az ifjú gárda és Polevoj Egy igaz ember című művét, s ezek napjainkig 21 kiadást értek meg. A felszabadulás óta a könyvkiadás egyik legfontosabb feladata volt a lenini örökség közreadása, a Szovjetunió Kommunista Pártja tevékenységének bemutatása. Lenin művei 193 kiadásban, több mint 3,6 millió példányban jelentek meg. Összes művei is folyamatosan látnak napvilágot, az új kiadás 51. kötetéhez érkezett napjainkra. Több kötet készült a Szovjetunió Kommunista Pártja történetéből. Barangolva Ady nyomában Az ősz megajándékozott minket. Pazar szépségével, szívet örömmel-sziporkázás- sal-melegséggel megtöltve ontotta a nap melegét, hogy olyannak lássuk a tájat, Mindszentet és Nagykárolyt, a hepehupás vén Szilágyságot és Váradot, amilyennek Ady is láthatta, amikor idevarázsolta a napfény városát, Párizst. De milyen ritkán látta ilyennek, ám mégis akarta: „S ha rám dől a szittya magasság, Ha száz átok fogja a vérem, Ha gátat túr föl ezer vakond, Az Óceánt mégis elérem.” Mintha egy impresszionista festő palettájáról kerültek volna a tájra a színek, oly gyönyörködtető volt a Meszes-hegység, mintha csak azért öltözött volna minden ilyen pompába, mert a táj a fiát várja: „Mintha pendelyben látna újra S nem elnyűve és megsárgulva, Látom, hogy mosolyog rám;” Az orosházi ifjúsági ház szervezésében indult el egy csoport Táncsics-gimnazista, negyvenhat diák, hogy az Ér és a Kraszna szülöttének, a magyar irodalom óriásának bölcsőhelyén emlékezzenek a századik születésnapjára. Ady nyomába szegődve ám magába, hiszen ma itt van az Arany János Múzeum. A földszinten középen egy alig ölnyi nagyságú cementlapon évszám: 1899, a restaurálás éve. A népi hiedelem szerint innen indult ki egy alagútrendszer, amely a régi sza- lontai várból való kijáratot biztosította. A múzeumba belépőt Éder Gyula hatalmas festménye fogadja Bocskay Istvánról, aki a hajdúk kiváltságát megadta. Ugyancsak itt látható az a telekösszeírás 1552-ből, amelyen két név különösen figyelemre méltó: MICHAELIS THOLDI és NICOLAI THOLDI. A latin nyelvű irat Toldi Miklós valós alakját bizonyítja. A múzeum leg- meghittebb szobája a harmadik emeleten van, ahol Arany János dolgozószobájának bútorai, sétapálcája, kalapja, írószerszámai láthatók. Nagyváradon a bíróság és a régi vármegyeháza szomszédságában van az a kávéház, amely a századforduló váradi értelmiségének kedvenc találkozóhelye volt. Törvényszéki tudósításait gyakran írta itt, a terasz egyik sarkában álló asztalnál Ady Endre. Ma ez az épület Ady Endre-emlékmúzeum. A múzeum alapját Rozsnyay Kálmán gazdag Ady-gyűjte- ménye képezte, amely mintegy 50 Ady-műből, 400 kötetnyi Ady-irodalomból, számos fényképből, rajzból, metszetből, kéziratból és emléktárgyból állt, amelyeket Ady Ady szülőháza Crdmindszenten találkoztak a nagy elődökkel, a XIX. század kimagasló egyéniségeivel, Kölcsey- vel, Arannyal és Petőfivel. Nagyszalontán a város jelképe a Csonka-torony. Ma már tető védi, de Petőfi még látta úgy, ahogy az egykorú rajz is megörökítette, amilyen Arany gyermekkorában volt, amilyennek egy 1885- ből származó fénykép is mutatja. E torony kincseket rejt Valentyin Csernik: Buszlajev emlékezései 17. Egy ponyvával borított pótkocsi bukkant föl előttük. A fényszórók fényében egy térdelő, meggörnyedt alak látszott. A sofőr láthatóan tengelyt cserélt. Ügy elmerült a munkában, hogy a fejét sem fordította feléjük. Szemjon fékezett. Éjszaka sosem tudott csak úgy elmenni a lerobbant autók mellett. Még egészen kezdő sofőr korában alakult így a dolog. Egy útján egyszer kiestek a csapágyai, ott ült a kocsiban, majdnem sírt mérgében, hiszen csak magát hibáztathatta a balesetért. De ekkor megállt mellette egy dömper, a vezető kiszállt és vontatókötélre vette. Szemjon odament a teherautóhoz, egy diesel MÁZ volt. A sofőr felegyenesedett. — Segíthetek? — kérdezte Szemjon. — Köszönöm. Elboldogulok magam is. — A sofőr ötvenéves múlhatott. „Nyugdíjig nem száll le a nyeregből” — gondolta Szemjon. — Mostanában kevesen állnak meg — jegyezte meg a sofőr. — Megesik, hogy egész éjszaka bütykölhetsz, senki sem fékez. Túl sokan vagyunk tán? — Külön tantárgyat kéne bevezetni a vezetőtanfolyamokon a sofőrszolidaritásról — mondta Szemjon. — Embere válogatja — ellenkezett a sofőr. — Van, aki egész életében tanul, de mégsem lesz ember belőle. — Akad ilyen is — helyeselt Szemjon. — De ha egy pár cigarettát adnál — kérte a sofőr. — Az enyém elfogyott. Rosz- szul számítottam ki. — Szemjon kivett néhányat a dobozból. Rágyújtottak. — Marad neked elég? — kérdezte a sofőr. — Persze — felelte Szemjón. Egyébként is tele a busz, az utasok többsége cigarettázik. — Mégiscsak jó itthon élni — mondta hirtelen a sofőr. — Találkoztunk, beszélgettünk egy keveset, te is értesz engem, én is megértelek téged, a cigarettát is megfelezzük. A háború után külföldön szolgáltam. Tudod, milyen honvágyam volt?! Régóta ülsz a volánnál? — Kilenc éve. Hat éve egyfolytában ezen az útvonalon. — Ez már igen. Én már a negyven felé tartok. GA- ZAA-on kezdtem. Olyat te talán bizony már nem is láttál. — Csak képen. Gyere, mégis segítek. — Nincs mit. Tízperces munkám van még vele. Tartsd be a menetidőt — mondta a sofőr. „Egy srácnak szerencséje volt — gondolta Szemjon a sofőr fiáról — visszatért az apja. A háború után még sokáig csodálkozott azon, hogy más gyereknek van apja. — Minden jót, fiam! — köszönt el a sofőr. És Szem- jonnak összeszorult a torka ettől á megszólítástól. — Minden jót! — Szemjon odament a buszhoz. Már távolodott, amikor meghallotta a MÁZ elnyújtott búcsúdudálását. Szemjon válaszul rövidet dudált, hogy fel ne ébressze az alvó utasokat. Mégiscsak nehéz ez a sofőrmunka — gondolta Szemjon. Eszébe jutott, egyszer télen, amikor egy nagy teljesítményű diesellel járt, Cseljabinszknál egyszerre két gumija durrant ki. Több mint negyven fok hideg volt. Ügy cserélte ki a kerekeket, hogy ötpercenként ment be melegedni a kabinba, mégis megfagytak az ujjai. Aztán leállt a motorja, és egész éjszaka a teherautó körül rohangált, hogy meg ne fagyjon. Kocsik csak reggelfelé jöttek arra, egyenesen a kórházba vitték. De mégis több a kellemes emlék. Néhány évig autókat szállított a gyárból a megrendelőknek. Néha megállt a városokban, ahol még sohasem járt, bement a múzeumba, elment a piacra, moziba. Ha elálmosodott, letért az útról, felmászott a platóra és lefeküdt a ponyvára. Szeretett éjszaka vezetni. Nem porzik az út, nem dudálnak az előzni akaró autók, nincsenek kerékpárosok, lovaskocsik, rendőrsípolás, iskolások, felemelt karú gyalogosok, akik mindig egyet akarnak: hogy felvegye őket. Éjszaka a levegő is tiszta, friss, mentes a benzingőz és a por keverékétől, éjszaka a fáradtság is nehezebben vett erőt rajta. Nyáron, amikor a felhe- vült aszfalt-, vas- és porszag töltötte meg a szobáját, szeretett volna már minél előbb a volánnál ülni. (Folytatjuk) egykori barátja, Tabéry Géza vásárolt meg. E gyűjtemény a múzeum 1955-ös megnyitására a zilahi Ady- gyűjteménnyel gazdagodott, amelyet egykoron a költő édesanyja ajándékozott Ady iskolájának. A kiállítást Szervátiusz Tibor hatalmas ébenfekete diófából faragott Ady-szobra uralja. A tárlókban kaptak helyet azok a dokumentumok, amelyek Ady Séta a nagyváradi kanonoksoron Fotó: Szűcs László életét és munkásságát követik nyomon. Az „Egy kis séta” című írása, valamint a Királyi Kúria ítélete egymás mellett látható; jó bevezető a nagyváradi kanonok-sor és a volt Püspöki palota környéki sétára. „Ez itt falu, az én falum, Innen jöttem és ide térek. Mindszentnek hívják hasztalan...” Bennünk éltek a sorok, amikor Érkávásról letértünk arra az útra, amely a szülőfaluba vezet. Ez itt az Érvilága. Kicsiny házak, olyanok, mint a szülőház a falu szélén. A szülőház és a később épült kúria ma emlékház. S a szomszédban lakik Szabó Béláné, Katica néni, aki 1917-ben került az Ady- családhoz, aki beszélt Ady Endrével, Csinszkával és nagyon sokat azzal a meleg szívű asszonnyal, akit Ady oly nagyon szeretett: az „idessel”. S miközben Katica néni mesélt, a diákok sétára indultak a bölcsőhely körül. Mutatta az Ért, s a Krasznát, a Bence-dombot és Kótot, az Ady-tanyát és a temetőt, ahol Ady Lőrinc, az édesapa nyugszik. A kerti kőasztalt, ahol otthon verseit írta és a nádtetős kis házat, az ágyat, a kanapét, a komódot, ahol Ady született, ahova pihenni a nagy küzdelmek után hazatért: „Csicsijgat, csittit, csókol, altat S szent, békés, falusi hatalmak Ülnek majd, a szívemre.” Zilahra az út Szatmárról Erdődön át vezetett. Erdőd, ahol Petőfi és Szendrey Júlia házasságot kötött, ahonnan Koltóra mentek. A messzeségben sejlett az a táj, ahol a Szeptember végén született: a Nagybányai-hegyek. És aztán Zilah. A főtéren Fadrusz János Wesse- lényi-szobra. Ady Wesselényi című írásában, amelyet a szobor leleplezése alkalmából írt, a századeleji parasztság melletti kiállását bizonyítja. A szomorú valóságra mutatott rá: „Zilahtól nem messze már éhtífuszban rágja szalmaalmát az a paraszt, akinek jobbágy nagyapját Wesselényi magához emelte ... Wesselényi Miklóst ünnepük holnap a vén Meszes aljában, Zilah városában, az én ifjúságom elveszített paradicsomában. ... Csak maga Wesselényi fog hiányozni s az a nép, amelyet magához emelt.” A vén Meszest megmászva, a Sebes-Körös völgyében, Csúcsán, a kalotaszegi bútorokkal berendezett szobában pedig felsejlenek a Csinszkához írt sorok: „Neked én vagyok neked-szántan És hogyha nincsen örömöd És hogyha nem érted a mát, Mindegy: én meg nem bántam.” Fülöp Béla Történelem — milyen nézetben? Még a nyáron, a drámaírók gyulai tanácskozásán fölmerült az a kérdés, nem sok-e a történelmi tárgyú alkotás, a jelen valóságfeltáró darabjaival szemben? Szabó Magda — maga is több históriai dráma szerzője — kiállt 'amellett, hogy nagy szükség van ezekre a művekre, már csak a helyes történelmi tudat kialakítása miatt is. Meg aztán szaporítani kell a fiatalság ilyen jellegű ismereteit, mert a középiskolákban egyre inkább szűkül a történelem tanítása. Bár a televízió hézagpótló feladatot vállal magára, de ebben eltolódás mutatkozik, lassan már jobban átlátják az emberek egyes idegen országok sorsfordulóit — a közrejátszó okokkal együtt — mint a magunkét. Felszólalását így fejezte be: „Még egyszer elmondom, bármilyen naiv állítás is: nemcsak Angliának volt történelme, volt Magyarországnak is, van is és itt nyújtsanak egymásnak kezet a napjainkról, tegnapelőtteinkről szóló színpadi darabok. Nem nélkülözhetjük a történelmi művek nyújtotta élményt, mert azt nem pótolja a legrangosabb tudományos előadás sem. Tudományos előadástól csak a tudat gazdagszik, a műveltség köre tágul — érzelem csak a művészet áldott sokkjára alakulhat.” Szép és igaz szavak, hitvallásnak is beillenek. Ám, ha csak futtában is számba vesszük színpadra, filmre, tévére írt történelmi drámáink tárgyát, azt hihetnénk, hogy a magyar krónika a Hunyadiakkal kezdődik mostanában, mert ennél messzebb csak Katona József merészkedett, ö is az elmúlt században. Pedig, hogy megint az angol múltnál maradjunk, abban már Oroszlánszívű Richárdig eljutottak a tévénézők. A mi szerzőink viszont az ezer évből a Mohács körüli időket kedvelik és még előszeretettel foglalkoznak a XVIII— XIX—XX. századdal. Meglehet, ebben az is szerepet játszik, hogy minél inkább haladnak vissza az időben, annál nehezebb a hiteles adatok gyűjtése. Csakhogy ez gyatra kifogás — nem is hivatkoznak rá —, mert mint a pénteki tévéjáték, a Császárlátogatás is mutatja, a történelem és a képzelet úgyis frigyre lép. Másképp hogyan is születhetne művészi alkotás? Csak- hát a házasságok — akár az életben — ott sem mindig sikerülnek. Száraz György Napóleon győri látogatására épített darabjában a sorozatos félreértések, csavarásók — ki a spion és miért? — túlsúlyba kerülnek azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a cselszövés, álnokság, ostoba korlátoltság, kisszerűség és mindig mindenkit kiszolgálás még jobban domináljon. Az egyetlen, árva fiatalember tisztasága pedig a bárgyúságig naiv. Tragikomédiát ígért a szerző, de adós maradt vele, mert hiányzott a hol torokszorító, hol kacagtató sokkolás. Pedig a téma alkalmas volt rá. Helyette egysíkú — lehangoló — érzelmi hatást kaptunk, ami szavakra fordítva ennyi: íme az ember. Árnyaltság nincs, csak pozíció: a győző vagy a sarokba szorított le- győzötté. A szereplők az írott anyagnak megfelelően játszottak, talán csak Napóleon figuráját szabta kissé magyarosra Lukács Sándor vagy a rendező Hajdufy Miklós. A kosztümök korhűek, szépek, a diszletek viszont túl disz- tingváltak voltak, legalábbis egy gabonakereskedő házához. Akárcsak Lehner szerepében Mensáros László. Vass Márta
