Békés Megyei Népújság, 1977. szeptember (32. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-21 / 222. szám
o 1977. szeptember 21., szerda Hová fut a szabad idő Okányban? „Hajnalfény” a Jókai Színházban Az Ergiron eszkimó táncegyüttes Békéscsabán Színpompás ruhákban táncolt az Ergiron együttes Fotó: Gál Edit Távoli félsziget egzotikus üdvözletét nyújtotta át‘Békéscsaba közönségének a szovjet Csukcs eszkimó táncegyüttes hétfőn este a Jókai Színházban. Tizennyolc órán át utaztak repülőgéppel, hogy magyar földre lépjenek, s velünk együtt ünnepeljék a NOSZF 60. évfordulóját. Táncaikban a múlt és a jelen szépségeit, hagyományait ötvözik csodálatos művészetté. A messzi földön élő kis nép életének leghűségesebb, nélkülözhetetlen társa a szarvas. A szarvas, ami egyet jelent az élettel, táplálék és öltözet, teherhordó és barát. A fehér hómezőket idéző stilizált háttér előtt táncolták vad és kecses, bravúros és lírai lágy- ságú táncaikat a szarvaspásztorokról, a vadászatról, a darvakról, hétköznapjaikról. A mozdulatok egészen sajátos, különös módon idéztek téngerhullámzást, madárröp- penést, vagy éppen harci viadalt. Csodálatosan szép hímzésű, csillogóan élénk színű, szőrmével dúsan díszített ruhákban, finom bőrcsizmában léptek a nézők elé. Különösen félelmetes hatású volt az est - műsorában az ősi babona sámánokról szóló ördögűző tánca, amelyeket különleges hanghatásokkal is fokoztak. A műsor második részében a kezek dalának kecsességében gyönyörködhettünk, a rég múlt idők fegyveres viadalainak emlékét pedig a harci lándzsatánccal idézték a férfi táncosok. Amikor a műsorközlő, Kovács P. József a kisfiú és a medve vetélkedő táncát bejelentette a közönségnek, még nem sejtettük, milyen kedves élményben lesz részünk. Az együttes egyik szólótáncosa olyan mókás, döccenő mozdulatokkal személyesítette meg mindkét szereplőt, hogy senki nem állta meg nevetés nélkül a nézőtéren. Szólnunk kell még Konstantyin Ko- nyev szólóénekesről, aki a színháztermet betöltő tiszta, szép hangján köszöntötte dalával a sikeres vadászatokat, az életet adó napfelkeltét. Első külföldi útjukat járták országunkban a Csukcs- félsziget eszkimói. Változatosan szép táncaikkal, hagyományőrző kultúrájukkal bizonyosan sok országban sikerrel szerepelnek majd. B. Zs. Egyre motoszkál bennem a kérdés, hogyan él ma a falusi asszony, hogyan gondolkodik önmagáról és másokról ? Igaz gondolatokat kutatni olyan rövid néhány óra, érzéseket,, gondokat megismerni a tolakodás vádja nélkül nehéz. Okány- ba utaztam, hogy véletlen találkozáson néhány asz- szónnyal beszélgessek, rábírjam őket, valljanak őszintén életükről. ♦ Gesztenyeszín hajú, mosolygósán kedves arcú, csinos teremtést találtam az okányi tsz-iroda dolgozói között, Szabó Imrénét, Erzsikét. A helybeli szépnem gondjainak jó ismerője ő, a tsz nőbizottságának elnöke. Mikor szabad idejéről, szórakozásáról faggatom, hitetlenkedve néz rám: — Szabad idő? Azt itt falun nem ismerik az asszonyok. Nem mondom, sokat változott az élet a gyerekkorom óta, de még mindig van különbség a falusi és városi élet között. Vegyük csak sorra egy napomat. Minálunk minden reggel 5 órakor csörög a vekker. A férjem gépcsoportvezető a tsz-ben, fél 6-kor indul a munkába. Imre fiunk 10 esztendős, Tünde lánykánk hat lesz, a hét óra számukra is az indulást jelenti. Van egy kis háztáji disznónk, falusi embernek ez a bankbetétje, azokra is gondot kell viselni. Az irodai számolás, adminisztráció után futás haza, ötkor vacsorakészítés, 7 órára mindennel készen kell lenni. Nem panaszként mondom, de szórakozásra szemernyi sem marad a 24 órából ezeken a hétköznapokon. Pedig most már könnyebb valamivel, nemrégiben még én is tanultam Békéscsabán a közgazdaságiban. Tavaly érettségiztem, az idén pedig úgy belejöttem a tanulásba, hogy marxista középiskolába járok. A városi asszonyok, ha mosni nem akarnak, legalább ott a Patyolat, vagy ebédelni, vacsorázni beültethetik a családjukat étterembe is. Ahogyan Erzsikét hallgatom, városi ismerőseimre gondolok. Napi beprogramozásuk szinte szóról szóra ugyanaz, mint a négyezres kisközség többi asszonyáé. Patyolat és étterem ma még keveseknek könnyíti a sorsát. Talán többe is kerülne, talán a férjeknek nem tetszene, talán nem mernek az asszonyok változtatni a szokásokon. — Ha a fizetése nem hiányozna a családi keretből, eljönne-e mégis dolgozni? — kérdem ismét Szabóné- tól. — Már gyerekfejjel, 16 évesen dolgozni kerültem. Postai kifutólány lettem a tsz-ben, ide-oda küldözgettek. Megszerettem a munkát, az embereket. Nagyon hiányozna, ha abba kellene hagynom. Sokan nem dolgoznak még a faluban a középkorúak közül sem. A fiatalokról nem beszélek, azok közül mindegyik továbbtanul, eljár dolgozni. Mostanában újat talált ki a tsz, elhelyez a házaknál 300—400 tyúkot, azokat otthon gondozzák az asszonyok, a tojást meg egybe- gyűjtik. Ha a pihenésre gondolok, a nyár jut eszembe. Van egy kocsink, utazgatunk a gyerekekkel az országban. Az a pihenés, ha elmegyünk itthonról. Mégis, két hét után már alig várjuk, hogy itthon nyíljon az ajtó. Szórakozás? A kultúr- ház életveszélyes, a presszóba nem járunk. Szép a könyvtár, de olvasásra kevés erő, idő jut. Utoljára néhány hete táppénzen olvastam, máskor kifordul a könyv a kezemből, marad a tévé. A többiek? Arra talán egy példa. Buszkirándulást szerveztünk, félszá- zan jöhettek a Duna-ka- nyarba, csak asszonyokat toboroztunk. Kezdetben nem volt gond összeszedni ötven jelentkezőt. Hanem amikor menni kellett, meggondolták. Egyre azt sorolták, ki ad enni a gyerekeknek, a férjeknek, ki gondozza az állatokat? Nem rosszak azért az okányi férfiak sem, így mégis csak elindult a kis csapat. Aki velünk járt, legközelebb biztos nem kell agitálni. A tésztaüzem épülete előtt jó illatok irányítják a járókelőt. Az ajtókon szigorú kiírás: Idegeneknek tilos a bemenet! Szabóné kalauzolásával azonban kitárul a laskatésztavágás, csigacsiná- lás bűvös műhelyének ajtaja. Fehér köpenyes, fejkendős asszonyok sürögnek-fo- rognak a tálcák, asztalok körül. Sajnos, egyre kevesebben, a fiatalok nehéznek tartják ezt a munkát, nem lehet rájuk számítani. Elnézem, ahogy fürge kézzel egymás után penderítik ki a formás, sárga csigaszemeket. Minden darabot külön- külön, ezt nem szabad gépesíteni, csökkenne az értéke. Szinte már az aranysárga húslevest is látom, amibe majd a könnyű tésztát szórják. — Nem tudunk eleget készíteni, mert minden elfogy — mondja a tésztaüzem vezetője. Pedig tényleg nehéz a tésztamunka. Aki innen hazatér, fájlalja a kezét, derekát. — Az igaz, hogy nem könnyű — szól közbe egy nevetős szemű néni. De kell a forint, és helyben van ez az üzem. Mi már nem tudnánk eljárni máshová. Otthon a háztartás, a jószág gondja, mind rajtunk van. Hogy őszinték legyünk, gyakran még a tévén is elalszunk. Itt munka közben jár a kezünk, de a szánk is, mindent megbeszélünk a családról, az életről. Vendégeskedni nem járunk. A szocialista brigád meglátogatja a kismamákat, a betegeket, de presszóba, könyvtárba nem megy közülünk senki sem. A gyúróasszonyok hajnali 4 órára járnak. Felkelés fél 4-kor. Ez már nem fér ösz- sze a tv-nézéssel. Vagy a tv, vagy a munka. Természetes, hogy inkább a munkát választják. ♦ Szilágyi Sándor 10 éve párttitkár a tsz-ben. Mondja ő is, hogy modernebb lett a világ itt a faluban, de az asszonyok sorsa szinte maradt a régiben. Amikor fiatal a lány, járhat táncolni, tanulni, szórakozni, ha férjhez megy: a háztartás, a gyerek, a háztáji elveszik az idejét, erejét. Van a faluban nőklub, mégis kevesen jutnak el odáig. Félve mondja a terveket, mert még csak elképzelés, hogy közös ebédlőt és kul- túrházat alakítana ki a tsz a „kiskastélyból”. Ott majd talán sikerül olyan programot kitalálni, hogy kimozdítsák az asszonyokat otthonról, felejtsék kicsit a gondot, a munkát. De addig, míg a terv valóság lesz, minden marad a régiben. B. Zs. Varga Dezső: 6. A fellegvár árnyékában A második sztrájk Az ipari fellendülést — a húszas évek elején országszerte úgy emlegették már Békéscsabát, mint a textilipar egyik fellegvárát —, tehát ezt a fellendülést a kizsákmányolás mérhetetlen fokozása miatt szükségszerűen kellett követni a textil- munkás-mozgalom fellendülésének. A sztrájktiltó törvény sem akadályozhatta meg abban Jeszenszki Juditékat, hogy szaktársaikkal találkozzanak és elmondják egymásnak nyomorú üzemi életüket, „összebeszéljenek”, hogy miként kellene mindezen változtatni. A Hubertusban csaknem félezer munkás dolgozott már ekkor, a Rokkában 230 volt a termelők száma, a Merkúrban több mint százan dolgoztak. Mindenütt az ipartörvény adta legkedvezőtlenebb körülmények között: a jogtalan bírságoktól vadó örökös rettegésben, a nevetségesen alacsony, átlag hét(!) filléres órabér mellett nyújtott munkaidőben, melyeket nem fizettek külön és gyakorlatilag állandó felmondásban, különösen azokban az időszakokban (ősszel és télen), amikor idényokok miatt a gyártást redukálták vagy átmenetileg teljesen beszüntették. Ilyenkor az igazgatóság természetesen sem bért, sem társadalom- biztosítási díjat nem fizetett. De ha ez ellen tiltakozva magától akarta valaki elhagyni az üzemet, más munkahely után nézve, azt a 159-es paragrafus szerint visszahurcolták, s még meg is büntették. Főszezonban pedig óriási volt a hajsza. A Rokka lánc- kötödéje első volt az országban. A piacot ezért szinte ki sem tudta elégíteni. Gyártmányaik nem voltak híresek a minőségükről, a tőkések a tömegre, a meny- nyiségre törekedtek inkább, hisz minden elkelt és a több áruból volt a nagyobb haszon. Ezt pedig minden eszközzel a dolgozókból préselték ki. Mohai András emlékeiből idézzük a következő jellemző esetet. — Egy ízben a lakatos műhelyben volt valami dolgom. Magamról megfeledkezve munka közben rágyújtottam. Meglátott Lobi Ádám, az igazgató. Rám ordított és utasított: írjak le magamnak fegyelemsértés címén öt pengő büntetést... öt pengő majdnem egy heti fizetését tette ki akkor egy textilmunkásnőnek. Az elégedetlenséget egységes irányba igyekeztek tömöríteni a régi és az új szakszervezeti vezetők: Vereska Pálné, Molnár Mária, Csiemyik Mária, Bielik Judit és mindenekelőtt Jeszenszki Judit, aki 1916-ban lépett be a Hubertusba, de csakhamar a szervezett munkások bátor és kitartó vezetője lett. Az elkeseredés olyan méretű volt, hogy csak egy szikra kellett és menten újrakovácsolódott a munkásegység. Jeszenszki Juditék vállalták magukra a kezdeményezést az 1922-től 1923. június 28-ig tartó szak- szervezeti újjászervezés alakuló gyűléseiről szóló jegyzőkönyv szerint. Az újjáalakított textilszakszervezet helyi Csoportjának elnökéül Jeszenszki Juditot választották. Ezt követően az üzemekben is megalakultak a bizalmi testületek. A Hubertusban: Csiemyik Ilona, Erdei Róza, Krenács Erzsébet, Mészáros Mária, Antal Erzsébet, a Rokkában: Magg Katalin, Plástyik Zsófia, Mitykó Judit, Szabó Irma, Pajdusek Ilona, a Merkúrban : Kolarovszki Mária, Kojnok Hona, Rataj Mária lettek a bizalmiak. Egy év sem telt el, a textilmunkások Jeszenszki Judit vezetésével a város második textiles sztrájkját szervezték, amiről Jánossy 1923 VII. 27- én — ekkor m. kir. rendőr- tanácsos — küldött jelentést a főispánnak, aki az ügyben vizsgálatot rendelt el a szak- szervezet ellen. Jeszenszki Juditék kimutatásokat készítettek az utóbbi hónapokban jogtalanul lefoglalt pénzbírságokról, éhbérüket, a hét filléres órabért összevetették az emelkedő árakkal, s az igazgatóság elé álltak: — Százszázalékos béremelést, nyolc órai munkaidőt, a bírságolások megszüntetését, s a túlóradíjak kifizetését követeljük. Állítsák vissza egyszer már kivívott jogainkat! A bizalmiak útján mind a három gyárban hasonló követeléssel léptek fel. A gyárvezetők azonban, akik a hátuk mögött érezték a rendőrséget, elutasították követeléseiket. A rendőrök megszállták a gyárak környékét, s a hubertusbelie- ket az igazgatóság nem akarta kiengedni az üzemből, csak Jeszenszki Juditék erélyes fellépése után távozhattak. A sztrájkolóka ligetben ütöttek tanyát. Jeszenszki Juditot még délutánra berendelték a városi kapitányságra. Kommunistának bélyegezték és kitoloncolással fenyegették. Majd a polgármester az igazgatókat is magához kérette és tárgyalásba kezdtek. Az igazgatók hallani sem akartak a 100 százalékos béremelésről. Jeszenszkiék azonban nem tágítottak. Másnap a polgár- mester lehívta Szeder Ferenc szoc. dem. párti országgyűlési képviselőt, hogy ő majd rendet csinál itt. A képviselő meg is jelent és megrótta Jeszenszkiéket, akik a központ tudta és engedélye nélkül csinálták a sztrájkot. A munkások viszont azt mondták el, hogy milyen bérekért kell dolgozniuk és ragaszkodtak követeléseikhez. A tárgyalás eredménye végül is az lett, hogy 7 fillér helyett 12 fillér órabérben egyeztek meg az igazgatókkal. Július 28-án, mikor ismét munkába kezdtek a huber- tusbeliek, a Merkúrból értesítést kapott Jeszenszki Judit. A bizalmiakat a sztrájk miatt elhurcolta a rendőrség. A textilszakcsoport elnöke megjelent a Merkur igazgatójánál, aki megmondta: ő kérte a sztrájkszervezők letartóztatását. Miután az igazgató megtagadta a bizalmiak szabadon bocsátásának kérelmezését, Jeszenszki Judit munkatársainak nevében Deutsch Vilmoshoz ment és kijelentette: ha nem jár közbe, hogy a Merkur bizal- miait szabadon bocsássák, ismét leáll a gyár. Hosszú huza-vona után Kolarovszki Máriát, Rataj Ilonát és Kojnok Ilonát szabadon engedte a rendőrség. Az 1923-as sztrájk fő eredménye mindenekelőtt az volt, hogy a Tanácsköztársaság bukása után először találtak egymásra a textilmunkások és mutatták meg erejüket. Jeszenszki Judit még ebben az évben megszervezte a Mezőberényi Pamutszövőben és a Gyulai Columbiában is a bizalmi testületet. Gyulára 13-an mentek „szaktársi ismerkedés” címén, s a gyulai rendőrség itt őrizetbe vette a szakcsoport elnökét. Két napig tartották fogva, majd mivel nem tudtak bizonyítani semmit, elengedték. 1925-ben állították újra a békéscsabai városi bíróság elé Bielik Judittal együtt az Ifjú Munkás című baloldali lap illegális terjesztéséért. Tíz nap elzárásra ítélték, amit azonban 1000 korona pénzbírság kifizetésével megváltott a lap kiadója, a szociáldemokrata párt központja. Bielik Juditot felmentették, minderről a békéscsabai bíróság 1925. okt. 12-i véghatározata szól. Jeszenszki Judit és társai, bár tudták, hogy feketelistára kerülnek, mégis folytatták a szervezkedést, s 1925. után a Vági-féle Magyar Szocialista Munkáspárt befolyását érvényesítve a szervezett dolgozók között olyan erős gárdát kovácsoltak ki a csabai textilüzemekben, amely a nagyobb megpróbáltatások tüzében is helyt állt és győzelemre vitte a régi követeléseket, elsősorban a nyolcórás munkaidő bevezetését, s kiverekedte a textilszakcsoport újbóli legális tevékenységének engedélyezését. Mert a fokozódó rendőrterror egy belügyminiszteri leirat folytán 1925. február 12-én „felfüggesztetté” a szakszervezetek működését. A város egyik legharcosabb munkás rétege, a textilesek is 1930-ig csak titokban szervezkedhettek. 1928-ban került a Hubertusba Botyánszki Pálné, aki egyben a szociáldemokrata párt balszárnyának egyik helyi vezetőjévé vált. A textilmunkások körében hamarosan nagy tekintélyre tett szert bátor, okos agitációs beszédei, kiállása révén, s a 30-as évek elején a szakcsoport elnöke lett. Már a gyárba kerülése után rövid sztrájkba kezdtek a Hubertus dolgozói a szakszervezetek tevékenységének engedélyezéséért, amit összekötöttek bérharcukkal. A szak- szervezeti csoport működésére ígéretet kaptak, de annak engedélyeztetése 1930-ig húzódott el, s csak mérsékelt sikert értek el a bérharcban is. (Folytatás: A válság évei)
