Békés Megyei Népújság, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-13 / 190. szám
1977. augusztus 13., szombat Valami szépet... i — Szó nélkül tudomásul Portré tényszerűen Miért nem írtok valami szépet? — kérdezte távoli rokonom. — Hiszen annyi szép van az életben. Igaz is, miért nem írok valami szépet? Pedig évek óta készülök rá: egy mesét például a kisfiamnak. Még sose írtam mesét a fiaimnak, és lassan el is kések vele. Kinőnek a meséből. Mesét, mondjuk a kiszabadított királylányról, a legkisebb fiúról, a fele királyságról. De fáradt voltam, nem jutottam tovább a jámbor óhajnál. Talán holnap hozzákezdek. Aztán holnap lett, és kiderült, hogy már többen telefonáltak, az egész város tudja, „odafönt áll a balhé”, mert egy kommünikében elvétettem a rangsort. Ki informált, honnan vettem, milyen jogon, felelős vagyok; helyreigazítás. Védekezés, magyarázkodás, égő fülek és a betűk a papíron; „munkatársunk hibájából”. A mese, a kiszabadított királylányról, a legkisebb fiúról, a fele királyságról beleveszett egy régen olvasott mesekönyvbé, semmi se maradt belőle. Ami maradt, az a szégyen volt, és sűrű, fekete méreg ömlött a papírra, mikor a tollat hozzáérintettem. Azért az elnyomott szándék __előbukkant _ megint. É vekkel később moziból jöttünk, vad perverzitások és meztelen szadizmus után. Nem igaz — lázadt bennem a soha ki nem gondolt mesék írója —, nem igaz, hogy ilyen az életünk. Valami szépet kellene adni végre az embereknek. A szerelemről például. Annyi önkielégítés, marcangolás, ferde hajlam után ki kellene találni egy szép szerelmes történetet. A szerelemben legalább — akárhogy írják belőle — maradt még szépség. Csak észre kell venni. Meg kell mutatni. Nézzétek, ez a szerelem. Egy férfi és egy nő egymásért... a világ ellen. Meg fogom írni. Még holnap ... megírom. Aztán holnap lett. Egykori tanítványom keresett meg. Valamikor mindketten azt hittük egymásról, hogy lesz belőlünk valami. Utolsó találkozásunk idején egyetemista volt, tele népnevelő szenvedéllyel, életre szóló nagy elhatározásokkal. — Mit csinálsz? Hol vagy? Sikerült-e? Nem csinál semmit. A központban van. Nem sikerült De egészen jól keres. Sehol ennyit nem fizetnek. — De hát ezt akartad? Nem ezt akarta. Kiemelték. Három évvel ezelőtt Aztán ott ragadt. — Hivatalnok lettél? Olyasmi. Kitűnő kávét főz. Ha egyszer arra járok, föltétlenül kóstoljam meg. — Látom, gyűrűd is van. Igen, férjhez ment. És kell a pénz. Nagyon kell a pénz. Ha jól összehúzzák magukat öt év alatt meg lesz a társasház beugrója. A férje mellékállást vállalt, esténként fusizik... ö pedig nem hízik el. Ha az ember sovány koszton van, az ülő munka sem hizlal annyira. Valami szép történetet a szerelemről. Egy férfi és egy nő egymásért... A világ ellen? Egy férfi és egy nő a lakásért... Egymás ellen. Az a szép, ez meg az igaz. És nincs bennem elég önfegyelem, hogy a szép kedvéért az igazról lemondjak. És mégis... Üjra meg újra. Valami szépet kéne írni végre. Egy szép, nagy neki- feszülés történetét például. Az ember elhatároz valamit vállal egy ügyet és véghez- viszi. Beleöregszik, belefárad, de győz. És az öregséget meg a fáradtságot is csak a győzelem után veszi észre. Igen, vannak ilyen emberek. Hát miért nem írunk róluk? Holnap megkeresem őket. Aztán holnap lett. A vendéglői asztalok között fél részegen kódorgott régi ismerősöm. Egy botló lépésnél a székembe kapaszkodott. Fordultam, hogy rendre utasítsam. — Te vagy az? — örültem a találkozásnak. — Régen láttalak. — Hát most láthatsz — a részegek bamba arckifejezésével nevetett rám. — Nem vagyok valami fényes látvány. — Névnap vagy prémium? — Egyik se. Ünnepelem a leváltásomat. Leültettem. — Hogy történt? — Egyszerűen. Behívtak és közölték, hogy le vagyok váltva. — így? — így. — Indoklás? — Semmi. — Hát akkor? — Mit akkor? ök csináltak fejest belőlem, most ők csináltak beosztottat — És te mit mondtál? — Semmit vetted? — Én ilyenkor nem tudok beszélni. — Az lehetetlen. Az ember kiabál, ha rálépnek a lábára. — Én nem kiabálok. Nem tiltakoztál? Nem követeltél fegyelmi vizsgálatot? — Nem is tudom. Olyan zavart voltam. Aztán egykettőre kívül kerültem az ajtón. — És ott maradtál a cégnél? — Persze. Hova menjek? — Hisz folyton dicsértek. Azt mondták, remek munkaerő vagy. Szorgalmas, megbízható ... — Most van jobb. Semmi közöm nem volt a dolgához. Mégis győzködni próbáltam. Az embernek elemi joga, hogy kiabáljon, ha rátaposnak. A biztos kudarc tudatában is kiabáljon. Semmi másért, csak az önérzete védelmében. Hogy ne mondhassák rá, szétnyomták, mint egy bogarat. A vállát rángatta. Minek ugrálni? Ezt az ügyet úgy is elintézték már. — Hát nem érted? Itt erről az ügyről van szó, nem arról, hogy újra főnök legyél. Itt rólad van szó. Arról, hogy az ember mégse olyan, mint a hangya. Hordja a morzsát ész nélkül, aztán jön valaki és ráteszi a cipője orrát és vége. Az ember legalább ricsajt csinál. Kérdez, indokol, lármázik, szóval van, és észrevéteti a létezését. Nem érted? Nem értette. Ingatta a fejét, részeg mosolygás lógott a száját és nem 'értette. Én pedig tudtam, hogy ezt kell megírni. Hogyan törődik az ember kerék alatt, pocsolyában, cipők talpára ragadva, amíg tiltakozni se képes. Amíg eljut a száján lógó üres mosolygásig és nem akar semmit. Lehet, hogy soha többet nem akar már semmit. Hova lett a szép nagy ne- kifeszülés históriája? Az ember, aki vállalt egy ügyet és végigviszi. Vannak ilyen emberek, biztosan vannak. Csakhogy olyan sokat kell utánuk gyalogolni. Ebbe meg itt... belebotlottam. Hát mit tegyek, ha a szépet úgy kellene kitalálni, a többi meg, a ronda, a torz, a fájdalmas mindig itt van a kezem ügyében. — De azért valami szépet készülök írni évék óta. Talán holnap mégiscsak hozzákezdek. Fenákel Judit Azok közé a nyugdíjasok közé tartozik Bálint Ferenc, akik jó erőben, fiatalos munkakedvvel tudják folytatni a hosszú évtizedek óta lelkiismeretesen végzett hivatásukat. Beszélgetésünkkor is a megyei levéltárban találtunk rá. Éppen dolgozott. Mikor megtudta mi járatban vagyunk, élénk tiltakozásba kezdett: — Nem csináltam én semmi különöset, hogy írjanak rólam! Vannak erre nálam sokkal érdemesebbek is! Csak hosszas huzavona után telepedtünk le az igazgatói szobában. Nehezen indult a beszélgetés. Végül megegyeztünk, hogy csak szigorúan az életrajzi tényekre szorítkozva szólunk életéről, munkásságáról. Olyan csöndes megadással, mosolyogva kezdett bele élete történetébe, ahogyan a rakoncátlan gyerek kívánságának tesz’ eleget a felnőtt. ♦ — Gyulán születtem és itt végeztem a reálgimnáziumban. Jogi tanulmányaimat a háború miatt nem tudtam befejezni. Negyvenegy év szolgálati időmet akták között töltöttem. Először a gyulai Főszolgabíróságon, majd az alispáni hivatalban dolgoztam, szellemi ínségmunkásként. A háborúból és az azt követő hosszú hadifogságból hazatérve irodavezető lettem Gyula város főispánja mellett. Az ügy- iratkezelés és az irattári rendszer alapos ismeretét ezek alatt az évek alatt sajátítottam el. A tanácsok megalakulásakor 1950-ben a megyei tanács titkárságának lettem a vezetője, majd 1957-ben a gyulai Állami Levéltárhoz kerültem. A szamárlétra legalsó fokán, levéltári őrként kezdtem. Az akkori intézményben a vezetőn és rajtam kívül mindössze két altiszt dolgozott. Aztán főlevéltáros és egy évig megbízott igazgató voltam. Mostani igazgatóm, dr. Szabó Ferenc megjelenéséig a régi stílusban dolgoztunk: iratokat rendeztünk és selejteztünk. 1969-től azonban megkezdődött intézetünkben a tudományos munka. Ekkor jelent meg első tanulmány- kötetem „A Békés megyei Munkás Eszperantó Mozgalom válogatott dokumentumai 1925—1934-ig” címmel, majd Vass Istvánnal közösen elkészítettük az 1971-ben megjelenő „A békéscsabai munkásmozgalom dokumentumai 1890—1944-ig” című munkánkat. Azt már beszélgetésünk után a munkatársaktól tudtam meg, hogy a Békési 18.00: A HETVENES ÉVEK AMERIKÁJA Valentyin Zorin, a Szovjet Televízió kommentátora Amerikát bemutató sorozatú, nak utolsó része ezt az alcímet viseli: New York két arca. A világ legnagyobb városában — lakóinak száma 16 millió — találhatók meg leginkább kiélezetten azok az ellentmondások, amelyek . a hetvenes években jellemzik11 Életben 1973-ban megjelent tanulmánya „Az 1848/49-es forradalom és szabadság- harc megyei vezető szerveinek működése és irataik a Békés megyei levéltárban” komoly tudományos értéket képvisel. Azt is munkatársai mondták el, hogy nincs a megyében jobb ismerője nála a megyei tanácsi rendszernek. Ezt bizonyította is a tanácsok megalakulásáról és szervezeti kiépítéséről szóló tanulmányával. Amikor beszélgetésünk közben a tudományos munkákra terelődött a szó, eltűnt a megadó mosoly arcáról, és az addig nyugodt embert lelkesedés töltötte el. Hozta a legújabb dokumentumgyűjteményét, amit féltő szeretettel nyitott ki előttünk. Sőt, egészen indulatba jött, amikor arról beszélt, hogy sokan lebecsülik a dokumentumjellegű munkákat. Pedig — magyarázta tanáros türelemmel — nem egyszerű dolog úgy válogatni a dokumentumértékű iratokat, hogy azok az adott korszak legjelentősebb történéseit világítsák meg, s úgy írni hozzá a szerzőnek rövid, tömör jegyzetet, hogy ezt a célt szolgálja vele. Már készen van a nemzetiségi témát feldolgozó hely- történeti pályázatával is. ♦ Munkakedve töretlen. Hogy milyen emberséges, segítőkész munkatárs, azt sem tőle tudtuk meg. Az pedig még természetesebb, hogy az idén júniusban kapott kitüntetéséről, a Munka Érdemrend bronz fokozatáról említést sem tett. az Egyesült Államokat: mérhetetlen gazdagság, hatalmas árubőség, luxus és pénz az egyik oldalon, munkanélküliség és nyomor a másikon. A sorozat, amely sorra vette a külső szemlélőt leginkább érdeklő témákat, az amerikai történettől, a munkásmozgalom kezdetéig, a nagytőke kialakulását, a fajüldözést, most a „legamerikaibb” város bemutatásával ér véget. KÉPERNYŐ Milyen szerepben? Most, hogy már utána vagyok, nyugodtan bevallhatom, csődöt mondott a magam gyártotta házi futurológiám. Vagy nem jó módszert alkalmaztam, vagy logikai hiba csúszott be a számításba. Vagy — előfordult. az már mással is — túlméretezett volt a kívánságom, s figyelmen kívül hagytam a realitásokat. De menjünk sorban. Ott kezdődött, hogy amikor fellapoztam a heti rádióműsort és megláttam, hogy milyen csemegét tartogat a hétfő esti adás, nem mindennap hallható eseményre programoztam be magam. Főszerepben a riporter, méghozzá Szilágyi János. Mi is lehetett az első gondolatom? Hát az, ami rajtam kívül még sokaknak: most akasztják a hóhért, vagyis végre a híres szókimondót faggatják majd. Most ő .lesz a présben — örvendeztem — és neki kell felelnie, bármit is kérdez a kollégája. Mi is lenne különben, ha a kényes kérdések közismert mestere megpróbálna kibújni a válaszok alól vagy sumákolna. Adna is neki a másik, jól az orra alá dörgölve, hogy micsoda dolog ez, végül is mit nem kívánsz magadnak, ne tedd embertársadnak... Ha pedig tette, akkor most itt a legjobb alkalom, hogy állja a sarat. Még olyan badarság is eszembe jutott, hátha Czeizel doktor, vagy Zsolt István kapott megbízást — meglepetésként szánva — és kölcsön kenyér visszajár alapon bonyolítják le a mérkőzést. Mi lesz itt megfizetve? Merthogy késpenge éles- ségű szópárbaj van kilátásban, az nem is kétséges, valamint az sem, hogy bárki lesz a vesztes vagy a győztes, nyerni a hallgatóság fog. Egy pillanatra azért felül kerekedett bennem a józan ész, beláttam, hogy a Zsolt ezt nem teszi meg, márcsak a fair play díjára való tekintettel sem. Már itt tartottam a gátlástalan gyermeki álmodozásban, amikor valami összezavart. Visszalapoztam ugyanis néhány oldallal és az előzetesek közt Szilágyi nyilatkozata ötlött a szemembe, többek közt szó szerint ez: „Félreértés ne essék, nem aranyos gyerekmondásokból áll ez a műsor, hanem egy fiatal lány és egy idősebb férfi beszélgetéséből...” Rossz sejtelmeim támadtak. Egy lánnyal mérné össze az erejét? És az is a saját óvodás gyermeke? De nem hagytam magamat magamtól lebeszélni. Itt valami készül. Ugyan mi lesz a meglepetés? Merthogy lesz, az száz százalék. Végre ütött az óra, megkezdődött a műsor és a váratlan fordulat nem is maradt el, csak éppen ellenkező előjelű volt Hallottunk egy kis szabadkozást a gyerek szereplése miatt, majd zenét, kitűnő számokból egy kivételével. Aztán megtudtuk, hogy CSÉB van a háznál, vagyis csoportos biztosítás, aminek még eddig semmi hasznát sem vették; mi szeretne lenni a kis Jutka, ha nagy lesz; és más az igazság és megint más az igazságosság. Továbbá, hogy az egyik lottónyertes a bankban tartja a pénzét, közben meg zsíros kenyeret eszik, a, másik meg mindet elajándékozta, csak egy motort vett magának; férfiakat nem vesznek föl wécésnéni- nek és hogy a rossz lány, a pillangó anya szeretne lenni. Mi ebbő) a tanulság? Ne várjunk szenzációt, vagy ha mégis, úgy kell a kaján a hallgatónak. Magára vessen. Ezután már csak egy kérdés maradt nyitva: mit tanult a kis Jutka mindebből? Vass Márta A Magyar Televízió felvételeket készített a gyulai citerazenelcar játékáról B. S. E. Mai tévéajánlatunk Fotó: Béla Ottó
