Békés Megyei Népújság, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-25 / 199. szám

1977. augusztus 25., csütörtök

A Sárréti írások II.

kötete

A Sárréti Honismereti és Közművelődési Társaság kiadásában, a szeghalmi Járási Hivatal művelődésügyi osztálya és a szeghalmi Nagyközségi Tanács támogatásával a napokban jutott el az érdeklődőkhöz — belső használatra — a Sárréti Írások második kötete. Az egyszerű sokszorosító eljárással készült közel 200 oldalas gyűjtemény írók, költők, néprajzosok, helytörténeti kutatók írásait adja közre. „E kötetben huszonkilencen vállalkoztak arra, hogy bemutassák tájunkat, a nép életét, küzdelmét a természettel és azokat a társadalmi harcokat és mozgalmakat, melyek a mához vezettek. Rangos és kevésbé ismert nevek fémjelzik az itt közölt írások szerzőit, de reménykeltő az a tény, hogy többeknek e szerény kötetben jelennek meg első írásaik. A válogatás, amit közreadunk, belső használatra készült. Iskolák, intézmények hazaszeretetre nevelő munkájához szándékozunk segítséget nyújtani, amikor ezt a kötetet közreadjuk” — írja bevezető előszavában Kozák Sándor tanácselnök.

A szerkesztés koncepciója — felelős szerkesztő Miklya Jenő — híven tükrözi az előszó megállapításait, ugyanakkor első betekintésre is túlnő önmaga lehetőségein: nemcsak a Sárréten, bárhol a megyében, az országban haszonnal és szellemiekben gazdagodva forgathatnák a Sárréti Írások második kötetét azok, akik érdeklődnek a történelmi múlt eseményei iránt, az ember és a táj tiszteletéből ihletet merítő költők alkotásai iránt, a jelen évei iránt. Nem túlzás azt mondani, hogy a vállalkozás értékei magasak, és követendő példaként állhatnak más tájegységek előtt. A kétszáz példányos megjelenés szerénysége is túlzott talán: feltehető, hogy 500, vagy még több példány sem került volna sokba. Természetesen így is elismerés a kiadóknak, és a kötet szerzőinek, a szerkesztő bizottság tagjainak, és külön a felelős szerkesztőnek, Miklya Jenőnek, aki fáradhatatlanul munkálkodik azon, hogy felkutassa a Sárrét vidékének hagyományait.

A Sárréti Írások második kötetében Sinka István, Erdélyi József, Ladányi Mihály, Hegyesi János, Pardi Anna, Kiss Anna, Sárándi József, Áprily Lajos, Fülöp Károly, Kónya Lajos és Hunya Márta verseit olvashatjuk, prózai írásokat közölnek Szabó Páltól, Szűcs Sándortól, Hegyesi Jánostól, Csoór Istvántól, Bálint Endrétől. Néprajzi írásokkal — többek között — Szilágyi Miklós, dr. Bereczki Imre, K. Nagy Lajos jelentkezik. Miklya Jenő Nil-Rozsnyai Kálmánná, Dapsy Gizella költőnőről ír, Gryneaus Tamás és Kaszai Mihály a vésztői nép- költészet gyöngyszemeit adja közre a kötetben. A munkásmozgalom történetével is több írás foglalkozik, Nagy Lajos a füzesgyarmati MKP- szervezet megalakulását idézi fel, Végh Mihály Körösla- dány felszabadulására emlékezik cikkében, Pásztor József pedig adalékokkal szolgál Szeghalom munkásmozgalmának múltjához.

„Szeghalom nagyközség Tanácsa — írja szintén az előszóban Kozák András tanácselnök — most is szívesen karol fel minden olyan kezdeményezést, mely tájegységünk bemutatását,

eredményeinek, harcainak és küzdelmeinek feltárását célozza. Reméljük, hogy ez az összeállítás is beváltja a hozzáfűzött reményeket.”

Meggyőződésünk, hogy beváltotta.

S. E.

Jól halad a mezőberényi művelődési ház építése. A homlokzat és a nyugati rész már elkészült. A Mezőberényi Építőipari Ktsz „Jubileum” brigádja november 4-ig szeretné befejezni a munkálatokat Fotó: Gál Edit

Lehet, hogy egy nap nem is 24 óra?

Itt a paprika-, paradicsom-, dinnyeszedés ideje, de tart még a kukoricacímerezés is a mezőmegyeri Magyar— Szovjet Barátság Termelőszövetkezet földjein. Nem panaszkodhat a szövetkezet 259 tagja, hogy az aratás után nincs mit tenni. A paprikafőid hosszú soraiban hajlongó asszonyak láttán nem sok remény volt rá, hogy szerencsével járok. Arra kerestem választ ugyanis: vajon hogyan, és mikor jut idejük a kora reggeltől késő estig dolgozó megyeri tsz-tagoknak a kikapcsolódásra, utazásra, művelődésre így nyár derekán?

Felkerestem Ledzényi Pálnét, a tsz szociális-kulturális bizottságának elnökét, akivel a termelőszövetkezet által szervezett, vagy éppen most sorra kerülő utazásokról beszélgettünk.

— Igaz, hogy nálunk nehezebb a nyári üdülés megvalósítása. De nemcsak a nyár ilyen. Májusban, a szamócaszedés idején is kénytelenek voltunk lemondani egy előre megszervezett utat. Azért jó beosztással csak kiügyeskedjük a jobbnál jobb külföldi s belföldi utakat. Jártunk mi már Bécsben, Bulgáriában, Romániában, Jugoszláviában és itthon is sok városban. Szeretnek tagjaink utazni, főleg az asszonyok. Egy éve jó kapcsolatot létesítettünk a csehszlovákiai szepescsütör- töki tsz-szel. Májusban három napra ellátogattunk hozzájuk, júniusban ők érkeztek hozzánk viszontláto- gatásra és augusztus 20-án megint mi utaztunk Kassára. Jutalomüdülés volt mindegyik, a tsz fizette az utakat. Tegnap óta lehet jelentkezni a moszkvai útra is, amit a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójára tervezünk. Már alig van szabad hely... ösz- szel 24-en mennek Hévízre, jutalomként. Három év óta rendszeresen ellátogatunk Pestre is, a Szovjet Kultúra Házába. Mindig kiválasztunk valami jó kiállítást vagy műsort, és olyan nagy az érdeklődés, hogy előfordul, nem tudunk elvinni mindenkit.

— Hallottam, van egy jól működő pávakörük is...

— Nagyon szeretnek az asszonyaink dalolni. Most májusban, amikor megkaptuk a Kiváló Tsz kitüntetést, az ünnepi műsorban nekik volt a legnagyobb sikerük. Augusztus 20-án is felléptek Békéscsabán, a szabadtéri színpadon. De menjünk ki hozzájuk, éppen nem mesz- sze dolgozik a Zrínyi Ilona brigád, köztük néhány énekesasszony.

Miközben a rossz úton lépésben döcögtünk az autóval a paprikaföld felé, igyekeztem a könyv- és újságolvasásra terelni a szót.

— Nem mondok én semmit, majd meglátja milyen tájékozott asszonyok ezek! — mosolyodott el ravaszul kísérőm. — De így van ez mind a hét szocialista brigádban. Látná, amikor jön hozzánk a könyvárus, 5— 600 forintos tételekben vásárolnak tőle! Sose felejtem el, hogy a tavalyelőtti megyei brigádvetélkedőn hogyan fújták! a Hámán Kató brigád tagjai Békéscsaba összes szobrainak adatait, sőt, a versenyen ott volt Koszta Rozália is, és amit az ő képeiről tudtak, magát az alkotót is ámulatba ejtette. Meg is hívta Gyulára az egész brigádot, nagyon jól érezték ott magukat.

Megúsztuk az utat nagyobb baj nélkül, simán landoltunk a paprikaföld végében. Jöttünkre az asszonyok felfelnéztek, nem tudták mire vélni érkezésünket. Kicsit féltem, hogy nehezen tudom szóra bírni őket. Míg ezen meditáltam, Ledzényi Pálné- tól megtudták, mi járatban vagyok.

— Hajaj! Csak győzze írni, amit mondunk. Nagyszájú asszonyok vagyunk mi! — replikázott Vidovenyecz Pálné, aki most kapta meg a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója kitüntetést.

A hattagú Zrínyi Ilona brigád három éve alakult, de már 10—15 éve együtt dolgoznak. Érthető, hogy jól összeforrott közösség. Tavaly is másodikok lettek a megyei vetélkedőn, nem akármilyen brigádról van szó.

— Szoktak-e beszélgetni munka közben a tv-műso- rokról, az újságban és könyvekben olvasottakról? — kezdtem a beszélgetést.

— Éppen most meséltem a többieknek Gerencséri Jenő egyik írásáról. Alaposan odamondogat a fölfelé nyájasan bólogató, lefelé taposó embereknek. De könyveket is gyakran cserélünk, és aztán megbeszéljük, fi dolgunkat meg úgy intézzük, hogy este jusson olvasásra idő. Jár nekünk a Nők Lapja, a Nők Magazinja, különösen szeretjük a Képes Újságot, de olvassuk a Fáklyát, a Szovjetuniót, a Szövetkezeti Életet, és a megyei lapot, amit a tsz járat. Olyan vitákat rendezünk néha, hogy megirigyelhetnék az akadémián.

— No, és mi van a pávakörrel? Mikor jut idejük próbálni? Nem szólnak miatta a férjek?

— Hát, nem mondom, morognak. De azért nem veszélyesek. Mi nagyon szeretünk járni. Mindig hétfőn este 5—7-ig próbálunk. Az elnökünk felesége, Ballai Pálné a vezetőnk. Most szloTÓTH LAJOS:

REKVIEM EGY KUTYÁÉRT

2.

Bodri lassan hozzászokott, hogy kisebbik gazdája ritkán, de rendszeresen jár haza. Mindig megérezte, mikor jön meg. Ilyenkor aztán ostor ide, ostor oda, kilopakodott a kövesút partjára, s várt türelmesen lapulva a fűben mindaddig, míg észre nem vette a gyalogosan hazafelé battyogó Pistát. Ekkor aztán usgyi, elébe! Pista is örült ezeknek a találkozásoknak, hiszen jólesett neki, hogy már a tanyába érkezés előtt várja valaki az övéi közül.

Néha az apja is kihajtott elébe az állomásra, ha hosz- szabb vakációra jött, mert pakkja ekkor nagyobb volt a szokásosnál. Bodri ilyenkor a móresre tanító ostortól félve a hátsó kerekek közt szaladt, s az öreg gazda nem is sejtette, hogy fo- gadatlan kísérője van. A kutya azonban tudta az illemet, s a kövesútparton mindig lemaradt. Az ostortól ekkor már nem kellett félnie, hiszen Pista hajtotta a lovakat.

A fiát viszontlátó öreg gazda is kissé megenyhült iránta ilyenkor, s eltűrte, hogy a kutya ott legyesked- jen a kocsi körül. „Fene az indáját! Benne van a kutyavér!” — jegyezte meg minden ilyen alkalommal. Pista csak mosolygott apja mániáján, hiszen tudta, hogy nem rossz gazdája a rakoncátlan- kodó Bodrinak. Rideg természete a családban sem tűrte az ellenkezést, s még kevésbé azt, hogy egy kutyának ne tudjon parancsolni.

Amikor Pista elkerült Pestre, az állatorvosi egyetemre, ritkábban látogatott haza. Legtöbbször szülei sem tudták, mikor jön, hiszen elő-előfordult, hogy megírta érkezését, s valami miatt mégsem jöhetett.

Az egyetemen néha-néha eszébe jutott a kutya, de inkább csak olyankor, ha kutyákat sétáltató állatbarát sznobokat volt kénytelen kerülgetni reggelenként a buszmegállóhoz sietve, bele-bele- lépbe valamelyik kutya ürülékébe, vagy amikor egy- egy hajtósabb nap után a tömött buszon albérleti lakása felé haladva enyhe nosztalgiával vágyakozott a főváros zajából, tömény tülekedéséből a hallgatag tanyák világába.

Már az első hazalátogatása sem akkor történt, mikorra levelében jelezte, fi váratlanul megíratott zárthelyi miatt lekéste a délutáni

gyorsot, s csak az éjféli személyivel jött meg.

S a kutya várta!

Megszabadulva a lánctól, kiszökött. Hányszor, de hányszor felugrott rá, szaladt előre, majd vissza. S ez így ment hazáig. Pista beszélt is hozzá.

„Hát ennyire örülsz nekem?”... „Nem félsz, hogy meglógtál?” ... „Nem?” ...

A bejáróhoz érve Bodri berohant a tanyaudvarba, s nagy hangosan ugatni kezdett a konyhaajtó előtt. A tanyában már sötét volt. Az öreg gazda bosszúsan szólt asszonyához: „Csak nem

szabadult el az a nyüves? Jól megkötözted?” „Ügy, ahogy szoktuk.” „Fenét! Meg kell azt a szíjat húzni” — kászolódott le mérgesen az ágyról, majd csak úgy ing- ben-gatyában kisietett a szobából.

Ekkorára már Pista is beért a gádorba.

„Csiba te, az anyád” — nyitotta ki az ajtót az apja, s meglepődve vette észre, hogy a kutya nem egyedül van. „Hát te? Délután vártunk. Azt hittük, már nem is jössz.” „Így jött ki” —lépett be Pista a konyhába. Apja is utána. „Hé, gyere csak!” — kiáltott be a szobába feleségének, majd meggyújtotta a lámpát. „Kisfiam!” — ölelte át Pistát az anyja, majd megcsókolták egymást.

Az öreg gazda újra kiment, s megkötözte a szíj ellen tiltakozó Bodrit, aki még kapott egy-két rúgást is, mert megszegte a szigorú házi őrizet fegyelmét. Mióta a környék legharapósabb kutyája lett, s gyakran megtámadta az arrajárókat, nappal kölönc, éjszakára szíj és lánc lett a sorsa. Csak akkor engedte szabadjára a gazda, ha szántott vagy más egyéb kinti munkát végzett. Bodri ilyenkor önfeledt rohangálással fejezi ki ujjongó szabadságérzetét, de ha a dűlő felé futva a gazda megálljt parancsolt, mindig visz- szasompolygott. Az egyetlen ember volt, akitől félt.

A kényszerű korlátozás véglegessé vált, miután az öreg gazda is belépett a szövetkezetbe. A hosszúnak ígérkező fogságban egyre inkább megszelídült Bodri. Fá- sulttá vált a külvilágra. Eleinte még csak megugatta a dűlőn elhúzó traktorokat, a neki addig szokatlan gépeket, később már rájuk se hederített. Ébersége leszűkült a tyúkokra, malacokra,

. no meg a macskára, ha a tanyaudvarban elébe kerültek.

Ám nemcsak a kutya öregedett, a gazdája is. Siettette ezt, amikor magára maradt a tanyában. Felesége

még azelőtt meghalt, mielőtt Pista elvégezte volna az egyetemet. S ekkor az öreg gazda is felengedett Bodri iránt. Már nemcsak a megfékezni való kutyát látta benne, hanem az egyetlen olyan élőlényt a tanyában, akihez értelmes szót szólhatott. Az eddigi, naponként oly gyakran elhangzott „Csiba te, az anyád!” és a vele egyik napról a másikra járó rúgások helyett szinte „Fogd már be, te!”, majd „No, hát nincs semmi baj itthon, te?” lett. S elmaradt a kölönc, később a lánc is.

A temetés utáni hazalátogatáskor ketten várták Pistát. A csendes, szótlan gyalogolásban újra megélénkült Bodri. Pista meg is jegyezte: „Hogy feltámadt ez a kutya!” Bár ne tette volna! Apja letörten válaszolt. „Más nem támad fel!” Soha nem érezte ilyen levertnek az apját. Még a temetés napján sem. Igaz, anyja halála bizonyos felszabadulás-érzetet is kiválthatott az öregjéből, hiszen évek óta rákos beteg volt az anyja, ki az utolsó hónapokra annyira legyengült, hogy főzni se volt ereje. így minden házimunka apja nyakába szakadt, aki teljesen elfáradva érkezett meg amúgy is a szövetkezetből. A társtalanság, a rászakadt magány azonban nehezebben elviselhetővé lett számára, mint amikor még a felesége terhét is cipelnie kellett.

(Folytatjuk)

vák népdalcsokorral léptünk fel augusztus 20-án, aztán október végén a megyei minősítő versenyen is szeretnénk jól szerepelni és bekerülni az országos vetélkedőre — mondta Murzsicz Györgyné.

— Bizony, hajnalban kell kelni, és sokszor éjszakázni is, hogy otthon minden meglegyen, és próbákra is járhassunk — szólt közbe Szántó Józsefné, aki májusban lett Kiváló Tsz-tag.

— Járnak-e máskor is össze? — érdeklődtem tovább.

— Azt jól mondta, hogy járunk. A múltkor Lend- hardtné névnapján Csabáról gyalog jöttünk haza papucsban, annyira nagy kedvünk volt. No, meg a busz se járt. Már mindegyikünknek van közös névnapokon szerzett legyezőpálmánk, sőt főnixpálmánk is. Most Ilonka is ezt kapta névnapjára.

Lassan felkászálódtak a vödrökről és újra munkához láttak. Bizony nehezen egyenesedtek ki a reggel óta hajolgató derekak.

Búcsúztunk. Az asszonyok még sokáig néztek utánunk. Aztán, mikor olvashatunk magunkról az újságban? — kiáltották. A válaszomat, lehet, nem is hallották, már olyan messze jártunk.

B. Sajti Emese