Békés Megyei Népújság, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-23 / 197. szám
NÉPÚJSÁG 1977. augusztus 23., kedd Szabó Ervin Sohase hallgasson el a dal a tarhosi fák alatt! Emlékezés az egykori énekiskolára KÉP-.. ERNYŐ Újra a tarhosi őspark fái alatt, emlékeket idézve... 1877-1918 Kunfi Zsigmond és Lukács György más-más alapról ismerték el: „mindnyájunk szellemi atyja volt”. A tanítvány Révai József élete végig viaskodott a tanító- mester teljesítményének értékelésével. Az egyre inkább eszmei ellenfél, Jászi Oszkár legközelebbi barátjának tudta. Halálakor az egész haladó magyar szellemi közélet meghajtotta előtte az elismerés és tisztelet zászlaját. S tulajdonképpen a mai napig sem csitultak el körülötte végleg a kedélyek. Életművének egyetemes értékelése, monografikus feldolgozása késik. Mindazonáltal a marxista- történetírás és elmélet néhány fontos, a megoldás felé mutató kritikai szempontot vetett fel a Szabó Ervin-i gondolatokkal kapcsolatban. A KÖNYVTÁROS Működésének legegyértelműbben megítélt — korszerű és kiemelkedő — területe a könyvtárügy. A foglalkozása szerint jogot végzett, alacsony, vézna, bajuszos, szemüveges, beteges Szabó Ervin élete végéig könyvtáros volt. Gyors karrierje 1899 végétől 1904-re mindössze két közbeeső állomáson átvezette a megalakítandó Fővárosi Könyvtár élére. Bárczy' István budapesti polgármester és Wildner Ödön kulturális tanácsnok támogatásával, nagyfokú függetlenséggel és a kor világszínvonalán építette ki Budapest máig működő nyilvános és tudományos (a szociológiai és a politikai) könyvtárát. A világháborús évekre a mai Ferenczy István utcában otthont talált, immár önálló intézmény a korszerű társadalomtudományos műveltség féllegvára, a korban egyedülálló haladó és demokratikus művelődési központ lett. A POLITIKUS Édesanyjának orosz rokonsága révén került kapcsolatba 1898—99-es bécsi tanulmányai idején az orosz forradalmárok — szociáldemokraták, ökonomisták, eszerek — egyes kiemelkedő képviselőivel. Egyben az osztrák szociáldemokrácia vezetőivel is szoros baráti viszonyt alakított ki. A bécsi környezetben vált szocialistává. Mindkét kapcsolata élete végéig elkísérte. Egyik összekötője lett az oroszországi forradalmi mozgalmaknak. Embereket és kiadványokat segített továbbítani, különböző — egymással is rivalizáló — orosz irányzatoknak segített. Ugyanakkor rendszeres cikkírójává vált a Neue Zeit-nek, a kor vezető marxista folyóiratának. Hazatérve igen hamar a Népszava főmunkatársa, állandó cikkírója lett — egyelőre ideálisan összeegyeztetve könyvtárosi-tudományos és pályakezdő mozgalmi tevékenységét. Már ekkor komoly fenntartással voltak azonban a hazai szociáldemokrácia színvonalával — provincializmusával, időszerűtlen betegpénztári jellegével, esetenkénti amoralitásá- val szemben. Ügy érezte; magasabb, korszerűbb és forradalmibb szintre kell emelni a magyar mozgalmat. Elvi állásponttá vált idegenkedése a fegyelmezett pártkeretektől megkönnyítette számára a frakciós tevékenység vállalását. Fiatal értelmisé- giek-egyetemisták csoportját (a Polányi-testvérek, Pór Ödön, Mérő Gyula, Vágó Béla, Beck Salamon, László Jenő) gyűjtötte maga köré, ne- velve-képezve az alig fiatalabbakat. Tulajdonképpen neki köszönhető a szocialista diákmozgalom önálló, az agi- tációt és a kultúrmunkát segítő-fejlesztő tevékenységének megindítása. 1903-ban megvált a Népszavától és hajlamainak és képzettségének megfelelően a kor legszínvonalasabb és leghatékonyabb haladó értelmiségi folyóiratával, a Huszadik Századdal és az azt kiadó Társadalomtudományi Társasággal lépett kapcsolatba. Ez mindenképpen lehetővé tette, hogy a haladó és liberális polgári értelmiség jelentős csoportjaival ismertesse meg a szocializmust. Egyben kritikája volt ez a lépés az SZDP vezetésének, amellyel szembeni ellenzéki frakciós tevékenysége is ettől az időponttól datálódik. Ekkor, ezekben az években fekteti le — a hagyományos, német típusú parlamenti munkáspárt alkalmatlansága feletti túlzó reakcióként — pártszervezési elveit; a decentralizált, demokratikus, frakciók alakítására is lehetőséget nyújtó, a szilárd vezetést és fegyelmet megkerülő pártfelépítési modellt. Ugyanekkor fordult a francia szindikalisták tevékenysége és elmélete felé. Bennük az általa mindig parlamentinek felfogott meddő politikai harc helyett a gazdaságilag szervezett munkásság közvetlen akciójának, egy tényleges forradalmi változásnak az ígéretét látta. A korabeli munkásmozgalom állapota — Lenin és Bernstein is ezt bírálva alakították ki egymással gyökeresen szemben álló mozgalmi-ideológiai elméletüket — őt is taszította, de kérdéseire nem találta meg a lenini választ. Ellenzéki tevékenységét nem adta fel, sőt, 1909-ben magával a- párttal is szakított. Élete végéig ezután független szocialistának számított. Noha közvetlen környezetének jelentős része 1918- ban megtalálta az utat a kommunista párthoz, ő maga igazi tábort, tömegeket nem tudott, nem is volt képes maga mögé állítani. AZ IDEOLÓGUS 1903-ban a Társadalomtudományi Társaság vitáján „A szociológia újabb irányzatairól” Szabó Ervin ismertette a szocializmust. Történelmi pillanat volt ez. „Magyarországon, magyar nyelven ekkor jelent meg a marxizmus teljes tudományos fegyverzettel. Magyar tudományos fórumon először lépett fel valaki a marxi és engelsi életmű ismeretében, ráadásul a kor szociológiai műveltségének birtokában” — írja egyik életrajzírója. S hogy a vitában végső soron győztes szocialista (marxista) világnézet a szűk értelmiségi körön túl is terjedjen, azért Szabó Ervin sokat tett. Nagy marxista szociológiai szintézisét a társadalmi osztályokról és az osztályharcról ugyan nem sikerült megírnia, az eredeti Marx- és Engels-szövegek kétkötetes kiadásával, és a 48—49-es magyar forradalom és szabadságharc első marxista igényű monografikus feldolgozásával évtizedekre befolyásolta a marxizmussal ismerkedő hazai érdeklődőket. Ahogy a pártról vallott felfogása végső soron késleltette a forradalmi, új típusú munkáspárt megalakítását, antidialektikus és esetenként etikai idealista nézetei a marxizmus teljességének átélésében és alkalmazásában gátolták. Írásai, cikkei, tanulmányai mégis a mai napig tartalmaznak fontos, meglepően aktuális mondanivalót, mindenekelőtt a marxista tudományos alapállásnak az elmélet és a gyakorlat kapcsolatának el- választhatatlanságának igényét. „Nem szabad elmaradnunk az elméletben. Régi megismeréseink állandó és folytonos revízió alatt kell hogy legyenek. Le kell vonnunk a gyakorlati próbák tanulságait. És új megismeréseket kell szereznünk”. Szellemi-gondolkodói nyughatat- lanságának, a fennállót állandóan meghaladni törekvő marxi igényességének értékes vallomása ez. — Derer — A hajdani Weinckheim- kastély ősparkja ma is olyan magávalragadó nyugalmat áraszt, mint amikor pár ember kényelmét szolgálta, s mint amikor 600 munkás- és parasztgyereknek adott otthont. A felszabadulást követő kultúrforradalom része volt akkor ez a darabka békési föld. Távol a várostól és minden nagyobb zenei vagy kulturális központtól, itt kezdte meg működését 1946- ban Gulyás György kezdeményezésére és a békésiek támogatásával az ország első énekiskolája. Az első megvalósult intézmény volt abban a nevelési koncepcióban, amelyet Kodály az énekes Magyarországról megálmodott. Szelleme eleven Vagy harmincán ülnek körben a park egyik hűvösében: egykori diákok, tanárok. Ügy pattognak az emlékszikrák, mintha tegnap történt volna. Nem lehet nem elhinni, hogy csak az emlékek megszépü- léséről van szó. Ami Békés- Tarhoson nyolc éven át történt, minden diáknak roppant útravalót adott. Gulyás György, ma Lisztdíjas karnagy, zeneművészeti főiskolai tanár: — Nem igaz, hogy megszűnt az iskola 1954-gyel. Ennek az intézménynek a szelleme ma ugyanolyan eleven, s akik itt kerültek közel a zenéhez, az énekléshez, máig táplálkoznak ebből a forrásból. Hogy mire gondoltam reggel, amikor megálltam a zenepavilon előtt? Arra, hogy vajon hogyan sikerül ismét zenei életünk egyik centrumává tenni Tar- host? Fertőd és Nyírbátor mintájára itt is lehetne nyaranta fesztivált rendezni. Ez azonban csak az egyik elképzelés. Fiatalok nyári zenei táborát és kórusvezetők továbbképzését szeretnénk rendszeressé tenni. Kórusmozgalmunknak nagy szüksége lenne erre a lehetőségre! Békés város vezetői már eddig sokat tettek azért, hogy Békés-Tarhoson ne maradjon kihasználatlan a páratlan akusztikájú zenepavilon, biztos, hogy továbbra is minden tőlük telhetőt megtesznek — mondja az egykori igazgató. Baráti kör alakul Másról is szó esik a baráti találkozón. Az emlékbizottság egyik vezetője, dr. Tóth Lajos tolmácsolja Keresztúri Dezső és Szokolay Sándor üdvözletét, majd beszámol arról, hogy igen jól sikerült a téli, Fészek Klubban rendezett „Tarhosi est” és hogy 1979-ben újabb, az énekiskola történetét részletesen feldolgozó könyv jelenik meg. Bejelentik, hogy mostantól megalakítják a Tarhosiak Baráti Körét, melynek célját így fogalmazza meg Mező Imre: — Tar- hos hagyományai a zenei és közösségi nevelésben egyaránt tovább élnek a volt tarhosi tanárok és tanítványok munkájában, régi iskolájukhoz való ragaszkodásukban. E hagyományok újraéledésének bizonyságai az 1969. óta rendezett találkozók, a tavalyi BÉTAZEN, az emlékkiállítás, az iskoláról megjelent monográfia is. Így Tarhos új funkciót, feladatot kapott és kap a Körös-vidék zenei életében, a zenei nevelésben, a kóruskultúra fejlesztésében és terjesztésében. Hömpölyög a beszélgetés fonala, ötletek, javaslatok hangzanak el, egyebek közt arról, miként lehetne népszerűsíteni Tarhos zenei életünkben betöltött szerepének újjáélesztését. S eközben lányok helyezkednek körben, lábujjhegyen; a budapesti Tavasz leánykar tagjai. Akinek vezényletére pedig felcsendül a dallam: Cseszka Edit, az egykori tarhosi diák, ismert budapesti karnagy. Este újra — mi más lehetne méltóbb köszöntő —, ezúttal a zenepavilonban. Az Európa-hírű Kodály kórust dirigálja Gulyás György. Nyolc esztendő története Másnap délelőtt. Békésen felavatják a végleges otthonba költözött „Tarhosi énekiskola emlékkiállítás”-t. A megye, a város vezetőinek, és sok-sok érdeklődőnek jelenlétében köszönti Vámos László tanácselnök-helyettes az ünnepség résztvevőit, majd Lipcsei Zsuzsa szavalja Illyés Gyula: Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez című költeményét. Tóth Jánost, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának munkatársát — maga is egykori tarhosi diák —, az ünnepi szónokot hallgatjuk: „Nem a múlt ellen már, de a jövőért vállalkozunk új harcokra;újra megteremteni Tarhoson a művelődés bázisát, itt a Viharsarokban, hogy sohasem hallgasson el az énekszó a tarhosi fák alatt. Ez az emlékkiállítás nem relikviák gyűjteménye. A kezdet, az indulás bemutatása, hogy abból erőt, hitet merítve továbbhaladjunk.” A bejáránál Kodály Adag- giója szól, Mező László játsz- sza. Az immár világhírű gordonkaművész sok diákemléke is ott van a vitrinben. Szó szerint elevenek a tablók, hisz a sárgult fényképekről visszamosolyodó suty- tyó legénykék közül nem egy szemben áll a tablóval. Emlékek, dokumentumok sorakoznak gondos rendben, végigvezetve a látogatót ennek a nagy hírű zenei intézménynek nyolcéves történetén. „Nagy Miklós államtitkár felavatta az énekiskolát” — adja tudtul a Békés 1947. február 21-i száma. Egy fényképen az 1953. évi csel- lós osztály, Friss Antal tanár úrral. Arrébb nadrágtartós, fényes csizmás fiúk szorítják lábuk közé a hangszert, ünnepi viseletben készült, mert ilyen is kötelező volt. Képek és újságcikkek Kodály Zoltán látogatásáról. „A tarhosi .danolós’ iskola ünnepe” címmel méltatja az iskolát egy másik cikk a Magyar Nemzetben. És sorolhatnánk, tallózhatnánk még sokáig a mostantól állandó kiállításon. Szép és méltó befejezés Nem sokkal a megnyitó után a HNF békési bizottságának rendkívüli ülése elfogadja a városi pártbizottság, tanács támogatásával működő, már említett baráti körre tett javaslatot, majd ünnepi Kodály- és Bartók-hangver- seny a tanácsháza nagytermében. Szép és méltó befe- jük nyaranta újabb, színvonalas eseményekben gazdag — békési zenei rendezvényeknek. Kép, szöveg: Fábián István Inkább moziba menjünk? Több alkalommal tanúi voltunk már olyan televíziós sikereknek, melyre visszaemlékezni mindig kellemes feladat. Még kritikusi minőségben is, amikor kötelezően becsületbeli ügy a meggyőződésem szerinti hibákat felmutatni, és sok egyebet is, ami az adott műalkotás (legyen az bármiféle) színvonalát meghatározza. Régen figyelem a televízióban azokat a tévéjátékokat, amelyek jó külföldi példák nyomán valami hazait akarnak létrehozni, olyan hazait, mely felveszi a versenyt amazokkal; mi több, esetleg jobbak is a példaképeknél. Különösen a bűnügyi történetek szeretnének jeleskedni ilyen erényekkel, de sorra-rendre csalódás marad utánuk. Pedig adott a dramaturgia, adottak a műfaj szabályait pompásan érvényesítő regények, filmek; a mi hazai próbálkozásaink többnyire mégis megrekednek a naiv- ság, az átlátszóság, és a szel- lemtelenség hullámtörőin. Nem juthatott más végeredményhez véleményét kifejtendő az a néző sem, aki két estét áldozott a már régebben is bemutatott Játszma, majd a folytatásként elkészült A játszma folytatódik és A játszma fordul című bűnügyi kémtörténetek megtekintésére. Nagyon kár! Az ember várja, hogy ennyi jó színész majd ad valamit: izgalmat, bonyodalmakat, hihető cselekményt, és mindezek helyett vérszegény történetecs- két kap, de olyan elképesztően naivat, hogy hasonlók még a sematizmus virágkorában sem számíthattak volna sikerre. Mert az időben ugyan elég volt, ha bugyuta, oktondi, bamba ellenfeleket. győztek le a mindennel felvértezett, örökké mosolygó és csillogó szemű szuperhősök; manapság már inkább szükségeltetik az élet szövevényes bonyodalmainak reális ábrázolása, felmutatása. Egyszer és mindenkorra tudomásul kell vennie írónak, rendezőnek, dramaturgnak és akiknek még kell: a valóság eltorzítása, sminkelése- lakkozása, leegyszerűsítése fehérre-feketére, giccstörté- netek adagolása tilos! Ha kissé elmélyültebben olvasgatnák hasonló művek szerzői és létrehozói a közművelődési törvényt, bizonyára érdekes következtetéseket vonhatnának le a maguk számára, önmagukkal szembenézve, ha nem is látványos- nyilvánosán. Legyenek jó művek, jó regények, jó filmek, jó televíziós filmek, játékok! Krimik is, ha úgy tetszik, bűnügyi történetek, kémhistóriák. De ne készüljenek azok lombikokban, előregyártott elemekből, felszínesen, és ne sugározzanak nevetséges együgyűségeket. Igaz, hogy a három Játszma-film váltotta ki belőlem ezeket a gondolatokat, mind, egytől-egyig mégsem jellemző erre a történetre, melyből három folytatást kreáltak alkotóik. Ami azonban változatlanul nyilvánvaló: a három Játszma értékei — ha egynémely színészi alakítást nem tekintenénk — igen szerények. Talán nincsenek is értékei, ha a szó értelmét nézzük, és nem is tudom hirtelen, mit hozhatnánk fel mentségére, hogy felemésztett egy tetemes műsoridőt, nyilván pár forintot is, és kitűnő színészeink nemesebb és értékesebb feladatokra predesztinált tehetségét, művészi energiáit. Kár azonban keseregni már a dolgon, a Játszmák elkészültek, és kiderült belőlük, hogy az idő alatt, míg ilyen színvonalú krimiket sugároz a tévé, érdemesebb Agatha Christie-t olvasni vagy elmenni a moziba. Sass Ervin
