Békés Megyei Népújság, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-20 / 196. szám

1977. augusztus 20., szombat o HÉTVÉGE Idehaza — itthon Ö ugusztus 20-a régi, bensőséges érzéseket ébresztő nemzeti ün­nepünk. Éltető eszményei változtak a korral, de a ra­gaszkodás, amely e vígságos népünnephez köt bennünket, változatlan. Nem véletlen, hogy régóta esküvők százát- ezrét tűzik ki e napra, amely ma is vonzó dátum a házas­ság megpecsételésére. És ez beszédes szokás. Tény, hogy István királynak, Alkotmá­nyunknak, kenyerünknek és nem utolsósorban gyümölcs­érlelő nyarunknak ez a ne­vezetes napja a hazára, tár­sadalmunkra és benne ma­gunkra, családunkra fordít­ja a tekintetet, s alkalma­sint újra és újra gondolko­dóba ejt bennünket. Eszembe jut például, hogy többet járunk-kelünk ideha­za és külhonban is, mint eleink bármikor, s mehetné- künk minden bizonnyal csak fokozódni fog. Az augusztus pedig mind határozottabban a tömeges szabadságolás, az utazás, divatos szóval: a tu­rizmus hava, amelyben a 20-a afféle határnap, ami­korra vagy befejezzük a va­kációt, vagy legalábbis már kászálódunk hazafelé. Akár­hogy is, ki ezért, ki azért, ha csak teheti, rákap az uta­zásra, mert ahogy a televí­zió csak átmenetileg tartot- ta-tartja rabul az embereket a szoba négy fala közt, a kert, a kis ház és a szabad idő eltöltésének immár tö­meges egyéb formái, lehető­ségei sem fojtják el huza­mosan ez emberek vágyát, hogy más tájakat és városo­kat, más népeket és szoká­sokat ismerjenek meg. Au­gusztus 20-ról gondolkozván a mostanában sokat emle­getett és többé-kevésbé szer­vezett formát is öltött or­szágjárási s vele kapcsolatos honismereti mozgalom, tevé­kenység és a hazai, belső turistáskodás e jegyekben fogant népszerűsítése, ösz­tönzése jut eszembe. Ami az utóbbit illeti, te­hát a propagandát: szükség van rá, bizonyára még több­re és főleg jobbra is. Csak egytől óvom a haza szépsé­gét okkal és joggal zengők tisztes táborát: a sorrend már-már etikai értékrendet sugallmazó ismételgetésétől. Nevezetesen, hogy előbb is­merd meg hazádat, aztán utazz csak külföldre! Pória- sabban: mit lófrál az a vi­lágban, aki még nem járt Sárospatakon és Pannonhal­mán, Kőszegen és Sopron­ban, az őrségben, avagy a Hajdú-városokban?! E „bez- zeg”-példák felsorolását sze­rencsére hosszabban folytat­hatnám, annyi ismerni-sze- retni való vidéke, nevezetes­sége van hazánknak, ám ér­zékenykedésre sem az emlí­tettek, sem más helyek la­kóinak, rajongóinak nincs okuk. Nincs bizony. Igazi elsőbbségük ugyanis hazánk­fiai számára nem az iskola- mesteri figyelmeztetésben rejlik. Több okból sem. Mert ki mondja meg, hogy az embernek történetesen nem éppen a Garda-tó part­ján, vagy netán Capri hegy­fokán nyilall úgy a szívébe a Balaton számunkra érvé­nyes egyedülvalósága, mint Tihany magaslatán, vagy Szigliget királynői szoknyá­ján időzve tán soha. Emlé­kezzünk csak: ősi városok­ban, Prágában, Veronában, Nürnbergben, messzi Fland­riában vagy Stockholm óvá­rosában motozván hányunk- ban ébred föl valami fur­csa, meleg, szinte lázas em­lékező vágyakozás — Fehér­vár, Szentendre, Pécs, Sop­ron vagy éppen a budai Várnegyed után. A felfede­zés lelkűnkben leledző útjai kiszámíthatatlanok és nem mindig követik szolgaian lépteink nyomát. Azután, mert nem csupán levegőváltozásra van szük­ségünk, hanem szellemünk épülésére, tudásunk palléro­zására, különösen nemzeti múltunk feltérképezésére, ami érthetően nem szorítkoz­hat kizárólag a hazai falak, kövek, ereklyék megismeré­sére. Bécsnek büszke várá­ban is gyarapodhat a ma­gyar, Krakkóban is, a szlo­vákiai, meg az erdélyi váro­sokban kivált, hiszen a múlt, bármilyen légyen is, osztha­tatlan, a jelen és a jövő pe­dig, bízzunk benne, még jobban összeköt szomszéda­inkkal, s ez okból is még sűrűbbé és természetesebbé teszi a kölcsönös vendégjá­rást. Végezetül nem különöseb­ben érdemes az említett mó­don „sorolni” azért sem, mert a „szomszéd kertje” még akkor is, úgy látjuk, jobban zöldell, ha a mién­ket felettébb nagy odaadás­sal és hozzáértéssel ápoljuk. Márpedig erről nem lehe­tünk meggyőződve. Magya­rán : országjárásunk feltéte­lei számos helyen és sok­sok vonatkozásban nem olyanok, hogy — mai tény­leges anyagi és más lehető­ségeink ismeretében — el­várhatnánk, nem ritkán ép­pen a nálunk gondosabb és — tegyük hozzá — pedán- sabb vendégfogadó népek gyakorlatán, szokásain okul­va. Lám, ezért is kár ber­zenkedni a kifelé igyekvés ellen; előbb-utóbb majd csak átplántáljuk a jót, a követni érdemeset saját vi­szonyaink közé — csiszoló­dó igényeinkkel. Ügy is mondhatnám, ha népszerűbbé kívánjuk tenni a hazai turizmust, ha úgy tetszik, a haza megismerését, amire természetesen első­rendű szükségünk van, ak­kor országszerte többet is kell tenni érette. Éppenség­gel nem vet jó fényt ránk, hogy ebbeli igyekeztünket jószerével csak a külföldi vendég igényeivel támaszt­juk alá. És persze a helyze­tet is befolyásolja; innen származik a kettős elbánás, ami a hazai vendéget bosz- szantja, sérti, és végső soron a külföldinek sem jó. Nem bizony, mert igazában nincs is, nem lehetséges efféle ket­tősség. Ha lebecsüljük a ma­gunkfajtát, rajtaveszt az idegen is. Következéskép­pen: ha megbecsülik és jól ellátják testi és szellemi táplálékkal, tiszta szobával és tiszta szándékkal a ma­gyar utast, ha hajlandók lesznek mindenütt versenge­ni is érte, akkor jól érzi ma­gát a külföldi is. Ö ugusztus 20-a van, las­sacskán búcsúzik a nyár. Ez a nap félig- meddig már évadzáró. Ilyen­kor nemcsak a vendéglátók — mi, vendégek is összegez­zük a tapasztalatokat. Ésel- hihetik nekünk: őszintén há­lásak vagyunk a szépért, jó­ért. És csalódottak, ha csa­latkoztunk egyben-másban. Elraktározunk magunkban mindent, amit láttunk, meg­éltünk. Tudva, vagy tudat alatt, ebből táplálkozik a közérzet: mennyire vagyunk idehaza — itthon. És emígy — emígy is — épül bennünk a haza. Balog János Nyáron, a tél Még javában tart a nyár, még gyakran veszünk fel fürdőruhát, strandöltözéket, de már itt az ideje, hogy előkészítsük őszi-téli ruha­tárunkat is. Az 1977—78-as őszi-téli szezonra az Interkolor — a nemzetközi színbizottság — a következő színeket ajánlja: a piros árnyalatok közül a tűzpiros, a gesztenyevörös és a rózsafavörös színeket. A sárgás árnyalatok közül a mazsolabarna, a gyöngysár­ga, a mustársárga és a bo­rostyánsárga a divat, a zöl­dek közül a gyöngyzöld, a zománczöld és a petrolzöld. Előfordul még a gyöngyró­zsaszín és a petrolkék is az ajánlatok között. A semle­ges kísérőszínek a spárgafe­hér és a fekete. Az anyagok közül a kelle­mes fogású, lágy esésű kel­mék közül válogathatunk. Enyhén bolyhozott és csi­szolt kikészítésű gyapjúszö­veteket — mint a flanell tí­pusú szövet, a posztó, a flaus, a lódén, a Shetland, a velúr — hazai textiliparunk is bő választékban gyárt. S ugyan­csak találkozhatunk az üzle­tekben a rusztikusabb, ké­ziszőttes hatású kártolt gyap­júkkal, tweedekkfel, halina- szerű posztókkal, laza köté­sű szövetekkel. Alkalmi vi- seletekhez pamutkreppet, ba- tisztot, könnyű flanellt, se­lyem és selyem típusú anya­gokat ajánlanak a divatter­vezők. Az ősz és a tél divatjában kétféle stílus érvényesül. A neoklasszikusnak nevezett, egyenes, férfias vonalakat felhasználó stílus alkothatja alapruhatárunk darabjait. Évszázados hagyományok elevenednek fel benne, ne­mes, tartós anyagok felhasz- nálásval. Ez a stílus elegáns, angolos, a kosztümöknél, ka­bátoknál kissé férfias jelle­gű. Az avantgarde stílus sza­bad vonalvezetésű, főleg fia­taloknak való és tetsző stí­lus. Sportos, kényelmes, a népviseletből merített formá­kat, vonalakat idéz. E stí­lusban ideálisan valósulhat meg a réteges öltözködés. Jellegzetessége, hogy nem­csak a magyar népviseletből merít, hanem felhasználja más népek praktikus, rusz­tikus ruhadarabjait — akis- ködmöntől a vállon átvetett rojtos kendőig. E két stílus keverése új­donság. Hiszen felvehetünk mellényes, férfias kosztümöt' kapucnis nagykabát alá. Be­köthetjük a fejünket a nagy­mama berliner kendőjével, s legújabb szabású nadrágunk­hoz a pulóverek rétegei fö­lé bekecset vagy hímzett halina kabátkát ölthetünk. A divattervezők szerint ezen a télen is a térdet ta­karó, már-már állandósuló hosszúságú ruhában, szok­nyában járunk. Az ingruhák divatja is megmarad. Sok kétrészes, egyenes szoknyás, buggyos felsőrészes vagy tu- nikás modellt ajánlanak. Praktikus és szép viselet a mellényes összeállítás, akár szoknyával, akár nadrággal, de még kosztümmel is. Mind­ezek fölé klasszikusan egy­szerű, egyenes vonalú kabá­tot kínálnak — egyszínű vagy klasszikus — halszál- kás, kockás, eszterházikoc­divatjáról Csíkos és kockás szövetből készült klasszikus angol gyap­júkosztüm, bő, ráncolt szok­nyával. Kiegészítője a mel­lénnyel azonos kockás szövet vállkendő és vadászkalap Krétacsíkos gyapjú flanell, ráncolt derekú, lezser, cső­nyakú ruha, ferdéből szabott felsőrésszel. Csíkmintás szövet kapucnis ruha, amely az avantgarde stílus jegyében készült (Magyar Divatintézet modelljei — KS) kás, csíkos — anyagból, vagy avantgarde stílusú bőhátú, ejtettvállú, lezser kabátot, esetleg pelerint. A kiegészítők a ruhák stí­lusához és az alkalomhoz il­leszkednek. A klasszikus ci­pők nyújtott formájúak, majdnem hegyes orrúak, ma­gas keskeny sarokkal. A sportos cipők követik a láb vonalát, kényelmes sarok­magassággal, hajlékony talp­pal készülnek. A csizmák szára bokamagasságtól a térd vonaláig változó, s en­nek megfelelően enyhén bő­vek vagy szűkebbek. Az elegáns táskák laposak, borítékformájúak vagy do­boz alakúak. A sportos tás­kák vagy puha, nagy, bu- gyorformájúak, vagy ke­mény anyagú vadásztáskák. Iki fél a hideg víztől... A' Gyerekeknek Szente Varga Mária: A mihaszna legény Volt egyszer vagy másszor, volt is meg nem is egy sze­gényember, annak meg egy fia. Dolgos volt az öregem­ber, nagy mihaszna, rest a fiú. Mindent elherdált, amit az apja keserves munkával megkeresett. Egyszer az em­ber megunta fia mihasznasá- gát és azt mondta neki: — Most már eleget lustál­kodtál, fiam. Fel is út, le is út. Eredj világgá és vissza se gyere, amíg kettőből hármat nem látsz és amíg a szél ki­felé nem fúj a kéményen! Restelite magát a legény, hogy világ csúfjára kitelt a becsülete otthon, de mi mást tehetett, elindult világgá. Búsult erősen, még lustálkod­ni is elfelejtett. Hová menjen, merre keressen kettőből hár­mat, meg a kéményből kife­lé fúvó szelet? Ment, vándo­rolt, jól elfáradt, faragott hát magának egy botot, hogy le­gyen mire támaszkodnia. Az­tán még egyet, amivel nyár­son sütheti magának a sza­lonnát. Az ám, de szalonná­ja nem volt. Fogta hát ma­gát, bekopogott egy házba a falu végén. Kovácsműhely volt a házban, beszegődött kovácsnak, hogy keressen egy kis szalonnára valót. — Állj csak ide, a fújtató mellé, hevítsed a parazsat — parancsolta neki a kovács­mester. Húzta a fújtatót a legény, majd megszakadt az erőlkö­déstől. Két patkó volt a parázsban, de estére már háromnak látta, úgy elfá­radt. — No az egyik már meg­van — mondta magában es­te, amikor lefeküdt. — Ket­tőből már hármat látok. De a széllel, ami kifelé fúj a kéményen, csak nem akart találkozni. Nem állhatta, két nap múlva megkérdezte a kovácsmestert: — Hol a szél, amelyik ki­felé fúj a kéményből? — Húzzad csak a fújtatót, majd meglátod! Jól van, húzta a mihaszna legény, még a víz is sza­kadt róla. Látta ám, hogy a szél, amit a fújtatóval csi­nál, a parázson át csakúgy hussan kifelé a kéményen. Mindjárt jó kedve kereke­dett, hát még amikor a sza­lonnát is megkapta! Nyársra tűzte, megsütötte, jól belak- mározott belőle. Aztán elin­dult hazafelé. Egyet lépett, kettőt fordult, már otthon is volt. — Hányat látsz kettőből, fiam? — kérdezte az apja. — Én bizony hármat, apámuram. Láttam a szelet is, amelyik kifelé fúj a ké­ményből. Megörült az apja istene­sen. Visszafogadta a fiát és attól kezdve dédelgette, ba­busgatta, szita alá rakta, hogy még a szél se érje. Alekszandr Jurikov: Ki a győztes? Sovány voltam, hajlott há­tú meg kopasz is; ráadásul még szemüveget is kellett vi­selnem. A nők csak akkor mosolyogtak rám, ha_a zsú­folt villamoson le akartak ülni a helyemre. A világon senki sem vette észre, hogy bennem is folyik vér — hogy milyen tűz ég szemüvegem mögött. Egyik alkalommal a röp­labdapálya mellett haladtam el. A szurkolótábor szinte őrjöngött. A játék heve pa­rázslóit biztatásukban. A női válogatott játszott. Én minderről tudomást se vet­tem. Még a lépteimet se las­sítottam. Ám egyszer csak szállt felém a labda. Elugra- ni nem tudtam. Fejen talált, összecsuklottam, mint a colstok. Soká tértem magamhoz. Első eszmélésemkor egy hű­vös tenyeret éreztem a hom­lokomon. A második ébren­lét után két hatalmas, figye­lő, szeretetet sugárzó szem­párt láttam meg. A harmadik eszmélés után jöttem rá, hogy engem az a lány ápol- gat gyöngéd simogatással, aki a hálónál akkora erővel csapta le a labdát, hogy az letaglózott. A sportoló lány hazakísért. Etetgetett, itatgatott. Elhal­mozott kedveskedéseivel. Szóval összeismerkedtünk. Ezután szinte állandó jelleg­gel találkozgattunk. Szigorú napirendje volt. Hogy közelében maradhas­sak, a találkozásainkat is az ő programjához igazítottam. Korán reggel egy órát min­dig a városi parkban futott. Én is elkezdtem járni ide. Először csak tíz métert tud­tam az ő tempójával futni. Ilyenkor az időjárásról sut­togtam neki néhány szót. Az uszodában is egyórás edzést tartott. Én ott álltam astart- kövön, és mindössze addig láttam egyre csodálatosabb­nak tűnő rózsaszín sarkát, amíg egy-egy szaltó után el nem tűnt a vízben. Estén­ként a röplabdapályán én hordtam neki vissza a kerí­tés közelében rekedt labdá­kat. Ilyenkor kezeink néha összeértek. Egyszer, éppen egy ilyen kéztalálkozás alatt ébredtem rá, hogy ha köze­lebb akarok kerülni hozzá, akkor deltásabbá, erősebbé, bátrabbá kell válnom annál a fiatalembernél, akivel va­sárnap délelőttönként ejtőer­nyős ugrásokat hajt végre. Különben is, az ugrástól a földig olyan hosszú idő te­lik el, akár még udvarolni-is lehet. Rákapcsoltam. Nem sok idő telt el, és tudtam úgy fut­ni, mint ő. Később nemcsak hogy bemerészkedtem a medencébe, de váll-váll mel­lett úsztam vele. A röplabda- pályán pedig neki kellett tartani az én lecsapásaimtól. A vállaim kiszélesedtek, láb-, de különösen karizmaim ki­domborodtak. Kinőtt a ha­jam, szemeim úgy megerő­södtek, hogy a sassal ver­senyre kelhettem az éles­látásban. Egyszer, amikor égy AN- ból 2400 méterről együtt ug­rottunk, szintén ernyőt bon­tottam, a csendes lebegés­ben szerelmet vallottam ne­ki. Némán, ünnepélyesen, las­san ereszkedett alá. Amikor földközelbe értünk, megszó­lalt: — Korábban ön olyan ked­ves volt, olyan segítségre szoruló... De hová lett mindez? ön, már megbocsát a hasonlatért, de teljesen olyan lett, mint a fiúk a vá­logatott keretben... Talajt fogtunk. Teljes lel­ki nyugalommal összehajto­gatta az ejtőernyőjét, és el­ment az autóbuszhoz. Legutóbb csábosán bájos fehér teniszszoknyában lát­tam. Labdaszedőjeként egy nyápic, szemüveges fickó ügyetlenkedett. Kiderítettem, hogy hol dolgozik és mi a foglalkozása. Holnap felke­resem és elkezdek vele rend­szeresen foglalkozni, ö fog helyettem edzeni. Addig nem szállók le róla, amíg nem fut úgy, mint a szarvas, amíg nem úszik úgy, mint a del­fin, amíg nem állít fel súly­emelésben dupla világrekor­dot'. Addig én egy kicsit la­zítok. .. És akkor majd meg­látjuk, hogy ki fog a lánynál győzni! (Sigér Imre fordítása)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents