Békés Megyei Népújság, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-10 / 161. szám
A magyar képzőművészet utolsó száz évében komoly szerepet töltöttek és töltenek be a művésztelepek. Elég itt Nagybánya, Szolnok, Kecskemét, Szentendre és Vásárhely nevére utalni. Hódmezővásárhely kiterjedt tanyavilággal rendelkező mezővárosként érte el a századfordulót: gazdaságitársadalmi adottságai, földszintes vályogházai, széles, földes utcái nem kedveztek a képző- és iparművészet kialakulásának, virágzásának. Élt azonban a népművészet, melyben külön hangKurucz D. István: Kútnál súlyt kapott a kerámiahagyomány, mely legszélesebben a XIX. sz. közepén bontakozott ki a majd ezer fazekas keze nyomán. Zöld és barna mázas edényeik tömör formája, egyszerű növényi, madár és hal díszítése jól egészítette ki festett bútoraik komoly színvilágát. Három színű gyapjú fonallal hímzett párnavégeik gránátalmás, napraforgós, tulipános mintái gazdagították a szoba összképét. Az első virágkor váratlanul és robbanásszerűen következett be a XX. század elején. Ez mindenekelőtt a város szülötte, Tornyai János festőművész Párizs utáni visszatelepülésének és tevékenységének nyomán létrejött művésztelepnek volt köszönhető. E szellemi pezsgésre Ady Endre is felfigyelt s 1910-ben szenvedélyesen megvédte a várost a „paraszt Párizs” kifejezés gúnyos, ironikus hangsúlyától. Itt valóban a mezővárosi fejlődés kedvezőtlen adottságai mellett bontakozott ki a művészet, amely Tornyai János mellett Endre Bélát, Pásztor Jánost, Kallós Edét, Rudnay Gyulát kötötte e korban a városhoz. Mindannyiukat jellemezte a tájszeretet és a nép, mindenekelőtt a parasztság sorsával való törődés. Tornyai és társai nemcsak festettek, hanem igen nagy részt vállaltak a város társadalmi és kulturális közéletében is. A magyar művelődés- és ipartörténet egyedülálló vállalkozásaként a népi kerámia nemes formakincsének megmentésére üzemet, a mai Majolikagyár ősét alapították meg 1911- ben. Az ő nevükhöz fűződik a múzeum létesítése is, de szervezői voltak a művészeti és irodalmi társaságnak, szerkesztettek folyóiratot, írtak napilapokba és nem átallották tanyai olvasókörben előadást tartani kultúráról, művészetről. Minden bizonnyal ez a széles körű társadalmi, közéleti munkálkodás is hozzájárult a művészek és az itt lakók között kialakult, mai napig is sugárzóan meleg, közvetlen, baráti légkörhöz. A vásárhelyi művészet második virágkora a felszabadulás után tíz évvel — kezdeti erőgyűjtések után — bontakozott ki a maga teljességében. Hozzájárultak ehhez az intézmények, a két művésztelep, a múzeum, a Képzőművészeti Főiskola nyári időszakos művésztelepei és a mindezt egybefogó — először 1954-ben megnyitott — vásárhelyi őszi tárlat. A megújulásnak természetesen voltak emberi építőkövei is — mint Kurucz D. István, Kamotsay István —, .akik elkerültek ugyan a városból, de gyökereikkel el- téphetetlenül kötődtek szülőföldjükhöz, munkásságukban 4és tenniakarásukban egyaránt. Szólnunk kell Ga- lyasi Miklósról is, akinek atmoszférateremtő képessége, segítőkészsége, bon-mot-jai, reális tervei és légvárai egyként vonzották a Vásárhely- lyel ismerkedő fiatal művészeket. Jól egészítette ki a munkamegosztásban őt Al- mási Gyula a maga következetes szervezésével, anyagi alapokat teremtő „aprómunkájával”. Ez a kedvező légkör, mely inkább jelentette a jó szót, mint a kielégítő anyagiakat — és a kínálkozó feladat indította arra a mai derékhad legjelentősebb akkori fiatal alkotóit — Németh, Szalay, Kajári, Samu, Fejér, Hézső, Végvári, Fekete —, hogy az 50-es évek végén állandó jelleggel telepedjenek le, illetve térjenek vissza ebbe a városba. Az őszi tárlat az évek során műhellyé szervezte a művésztelepre évenként visszatérő alkotók népes táborát. A leghűségesebbek — köztük a sajnos már elhunyt Novotny Emil mellett —, Szurcsik, Vecsési, 'Somos, Nagy Sándor, Ligeti, Patay, Magos, Csizmadia, Rékássy, Agotha, V. Bazsonyi, Tárhonyi neve kívánkozik ide. Szólnunk kell még Szabó Ivánról és Csohány Kálmánról, akik művészi jelenlétük mellett szervezői közreműködéssel segítették a fennmaradást, a továbblépést. / . i Az eltelt negyedszázad igazolta a kezdeményezőket. Ma már egyértelműen érzékelhetők a vásárhelyi műhely — számos művészettörténész szerint a vásárhelyi iskola — jellemzői. Mindenekelőtt a hagyománytisztelet. Azt vallják műveik útján, hogy van a magyar rriűvészettör- ténetben olyan előzmény, melyet folytatni lehet művészi magatartásban és etikában. Ezt a forrást és kiindulópontot számukra az alföldi realisták, Tornyai, Kosz- ta és Nagy István jelentik. Kötődésük a nagy elődökhöz nem stiláris, hanem magatartásbeli. Változatlanul őrzik a táj és az ember iránti szeretetüket. Észreveszik azonban, hogy ez a táj, a térés-tágas alföldi róna, a még mindig meglevő kis tanyákkal, ugyanúgy, mint az itt élő emberek, változik is: nagyüzemi épületek jelennek meg és az itt dolgozó ember egyre inkább megtalálja helyét az új közösségben. Nem mentek el közömbösen a forradalmi változás mellett, együtt élték át a parasztsággal a mezőgazdaság szocialista átszervezését, mely nemcsak a termelést, hanem az emberi tudatot is átalakította. Észrevették és megjelenítették az új születésének emberi drámáját. Erre kötelezte őket társadalmi felelősségtudatuk, közösségérzetük. Mai legérdekesebb feladatuk a változott ember és természet, ember és munka viszonylatok új képi-jel- képi megfogalmazása. Az itt élő ember múltja iránti tiszteletükből fakad, hogy merítenek a népművészetből, annak egyszerűségéből, tisztaságából, tömörségéből. Kapcsolódnak a nagy elődökhöz a realista látás- és megjelenítési módban is. Nem másolják, hanem átírják, újjáteremtik a valóságot. Ez az újjáteremtés alkotói egyéniségük, vérmérsékletük, életérzésük szerint hol drámai erővel, dinamizmussal, expresszivitással, hol lírai, gyöngéd részletgazdag megoldásban, tolmácsolásban jelenik meg. A művészet és társadalom kapcsolata Hódmezővásárhelyen jó. Érvényes ez a megállapítás elsősorban a művek és a befogadók viszonyára, melyet az őszi tárlat látogatóinak tizenöt—húszezres száma is bizonyít. (Persze azért itt is meg kellett vívni a csatát — sikerrel — olyan kiváló realista alkotás elfogadtatásáért, mint Somogyi Józsefnek a város főterén álló Szántó Kovácsszobra. De ide sorolható a művészek együtt gondolkodása, az alkotóknak a közösség gondjaiba való beavatása, továbbá az alkotói feltételeknek olyan megnyilvánulásai is, mint a tizenhat állami-városi forrásból épített műtermes lakás, a Tor- nyai-plakett és -díj, a munkajutalmak, a megbízások, a művészek társadalmi tisztségei, munkás-művész találkozók, üzemi kiállítások. A mai magyar képzőművészetet a sokszólamúság jellemzi. Ebben sajátos hangját híven őrző, de hegemóniára sohasem törekvő szólam a vásárhelyi műhelyé. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy nélküle szegényebb, egyhangúbb lenne napjaink magyar művészete. Bölcsődal kis ébresztésére Gerle röpül át dallal a légen: — Hopszasza, néger, nap süt az égen! Nincsen az ágyban senki se régen! Vadkacsa, kígyó, krokodil ébren. Még a bogár sem álmos a réten. Kakaó, kókusz, korom a kékben, hopszasza, néger, nap süt az égen! Férfi jön és nő, testszínük ében, szél fut a széllel, nap süt az égen. Nyűgnek az álom nincs ma e népen, senki sem alszik messzi vidéken. Most, amikor elolvastam újra a viszontagságos életű — gyári munkás, mázoló, klinikai szolga, sofőr és sikeres grafikusművész — német írónak ezt a könyvét, azokra gondoltam, akik először olvassák. És akik ezután veszik kézbe az előbbiek ajánlására, mert az ilyen könyvek úgy járnak körbe, hogy egymásnak mondjuk: ezt olvasd el. És azokat is a rendszeres olvasók táborába csalja, akik eddig kevés időt szántak rá. A történet a német összeomlás utáni időkben — 1946—47-ben — játszódik Würzburgban. Feldúlt ország, éhezés, szenvedés, a fasiszták okozta testi és lelki nyomorúság. De nem mindenkinek. Jócskán vannak, akik átmentettek valamit — többet vagy kevesebbet — a múltból. És már felütötte fejét az üzérkedés, a mások szegénységét, szükségét kihasználó feketepiac. Az amerikai megszálló hatóság gyönge és tehetetlen. négerek Arad az utca mind feketében. Kakaó, kókusz, korom a kékben, hopszasza, néger, nap süt az égen. Szilva, szurokszín, fekete népem, kelj fel, a nap már izzik az égen. Fürdesd meg arcod lángja hevében. Tűzre uraddal! Dobd bele, égjen! Nincsen az ágyban senki se régen... Kakaó, kókusz, korom a kékben, hopszasza, néger, nap süt az égen! Ekkor tizenkét kis kamaszgyerek — maguk is éhesek, rongyosak — próbál igazságot szolgáltatni. Ahogy tud. Kabátot, cipőt, ruhát vesznek el azoktól, ^kiknek több van és becsempészik a leg- ínségesebbekhez. Felnőtt szemmel ez közönséges lopás, különösen annak tartják a szenvedő alanyok, hiába hagynak a gyerekek maguk után nyugtát. Mindenről és aláírva: Jézus tanítványai. Az ajándékozás is az apostolok nevében történik. Mikor aztán a felelősségre vonást elkerült háborús bűnös feketéző raktárát is kirámolják, megírják a katonai hatóságnak, hogy ezt az igazság nevében teszik. Ekkor még nem sejtik kicsodák, de később a levélírót felfedezik, s az egyetlen kisfiú helyett tizenkettő jelenik meg. A könyv nemcsak a „titkos társaság” regénye. Egy egész városé, ahol együtt élnek a náci uralomtól sújtottak, azokkal, akik mindezt okozták. S akik a vereségbe nem nyugodtak bele, hanem újra szervezkednek és újabb áldozatokat szednek. A régiek közül való a tragikus sorsú fiatal zsidólány, Ruth, aki egy varsói' német katonai bordélyból vánszorog haza, s a hosszú évek borzalmait cipeli és még sokáig nem tud szabadulni tőle. A történet harmadik szála Johanna élete, szerelme, ő akkor hal meg, amikor boldog lehetne: gyermeke születésekor. Leonhard Frank szigorú őszinteséggel írja le a múlt bűneinek továbbgyűrűzését és mély humanitással a pusztuláson . diadalmaskodó jóságot, emberséget: az új élet reményét. S mindezt a jó irodalom eszközeivel. Vass Márta Dömötör János Tana László: Nyár kaszabolt a szél és szikrázott a por az ifjúság féllábon vérzett és letérdepelt nyitott szeméhez köveket hengerítgettek az esti csillagok s összekulcsolta kezeit a fűszagú halál de nem halt meg csak magába fordult az idő ■ a 1977. július 10„ vasárnap-unaui-fiTci KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Vásárhelyi műhely 75 éve született Nicolas Guillén 1902. július 10-én született Nicolas Guillén ' Lenin-békedí- jas kubai költő. Szabadságszerető családban született, nagyapja és apja egyaránt részt vett a spanyol gyarmatosítók elleni harcban, apja az 1917-es felkelésben esett el. Guillén is egyre tudatosabban bekapcsolódott a politikai küzdelmekbe, az amerikai új gyarmatosítók elleni harcba. Tudósítóként részt vett a spanyol polgárháborúban. Guillén a kubai nemzeti költészet egyik legnagyobb, világszerte ismert alkotója. Verseiben szerves egységbe forr az európai (spanyol) költészet hagyománya és az élő néger népdal ritmusa: „mélyebben akartam megmerülni a néger szó forrásaiban, nemcsak tartalmilag, hanem formailag is; a kubai nemzeti jelleget akartam kifejezni a költői képalkotás eszközeivel, beoltani a régi spanyol románcba a szón (kubai néptánc) melódiáját, melyeket a nép Kuba utcáin énekel” — írja önvallomásában. Költészete — Latin-Ameri- kában hagyományt teremtő módon — magas művészi szintre emeli az afro-kubai népköltészetet. (Gáspár Endre fordítása) Könyvjelző Leonhard Frank: Jézus tanítványai
