Békés Megyei Népújság, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-30 / 178. szám

1977. július 30., szombat NÉPÚJSÁG Kulturális termékek és az ízlésfejlesztés II. Az ízlések különbözők hangulatok Tengerpart az Interpress strandján Néhány példa arra, hogy az ízlés változó, változtatható, nevelhető. A beteg kórházi ágyon töltött egy hónapot, élet-halál között. Lószőr pár­náján napokig nem tudott aludni, aztán úgy megszok­ta, hogy harminc éve már, és keménnyé tömött párnán pi­hen jóízűt. Más példa. A mi nemzedékünk tízéves koráig nem hallott egyebet műda­loknál, s amikor az első rá­dióadásokat hallgattuk kicsi detektoros készülékeinken — már jó fél évszázada —, ak­kor is a „Piros pünkösd nap­ján” hangja szállt, vagy amit Kodály Zoltán oly gyak­ran felemlegetett a népdalok ellenpéldájaként: a „Vörös bort ittam az este” kurjonga- tása. És amikor meghallottuk Basilides Mária, Molnár Im­re, Palló Imre hangját, hang­lemezekről, attól fogva a népdal lett számunkra a mérték — érzelemtől csöpö­gő műdalok után. De azt se feledjük, hogy milyen sziru­pos hazafiságú verseken nőttünk fel, míg kamasz ko­runkban élénkbe nem tették Ady Endrét és József Attilát. És ma ezek 'a nemzedékek Adyhoz, József Attilához, a népdalhoz teszik a mércét, és nem fogadják el, ami alatta van. Nem is arról - van szó, hogy okosan, bölcs meggon­dolással nem fogadják el, ha­nem „be sem veszik”. Mi történt, milyen válto­zás ment végbe bennük? Kurjongattunk, szavaltunk mi is, szívből és torkunk sza­kadtából. És . senki sem mondta, hogy az amit aztán kaptunk: jobb, értékesebb, tisztességesebb az előttünk valónál, de mégis elfogadtuk nyomban, a miénk lett, mér­ték lett, emberségünk mér­céje. Kétségtelen, hogy az igény a másra, adottságaink a befogadásra, a tovább örö­kítésre megvolt bennünk, de igényeink nagyobb vödrét előbb csak gyűszűnyi tarta­lommal töltöttük meg. S ha nem találkozunk többel, akár Az irodalmi és kritikai fo­lyóirat legújabb kötete bő­velkedik érdekes és értékes olvasnivalóval szinte minden műfajban. Mivel az író- és címfölsorolás csak némiképp tájékoztat, inkább két rövid ismertetés látszik hasznos­nak. Mesterházi Lajos A zebe- gényiek — Nagysikerű csa­ládregény című írása előtt az olvasóhoz szól az „irodalom- elméleti” bevezetőben. Ez ugyan nem hiányzott a meg­lehetősen bolond — ám való — világot ábrázoló elbeszélés éléről, dehát a „nagy sikerűt” és a „családregényt” minden­áron magyarázni óhajtotta. Ennél találóbb lett volna, ha csak annyit ír, hogy egy nagy sikerű család története, hi­szen úgyis erről van szó. Az már csak a fejtetőre állított helyzetből adódik —, de me- gintcsak közhelyszerű való­ság — hogy „a gimnázium osztályain üggyel-bajjal át­csúszkált" testvér az üzleti zseni és nem a Nobel-díjas professzor. S ez utóbbit anya­gi javakhoz az előbbi kolosz- szális ötlete juttatja, szelle­mes és szórakoztató bonyo­dalmakon keresztül. Kolozsvári Grandpierre Emil nem először emel szót anyanyelvi kultúránk érde­Ásatások Ohridban A jugoszláviai Ohridban egy ókori színház feltárása folyik. Még ma is jó állapot­ban van a kőülések 16 sora. A munkát 45 000 négyzet- méteres körzetben folytatják. Csak az ásatások első szaka­életünk végéig megeléged­tünk volna a kevéssel. S hogy mennyire különbö­zők ezek az igények, minden­napjainkban megfigyelhet­jük. Az utcai forgatagban az egyik ember szemét az autó­márkák ragadják meg, má­sikét az újságok, harmadikét szép női bokák. Persze, az Íz­lés nagyon összetett valami, függ egyéni „keresletünktől” épp úgy, mint a társadalom „kínálatától”, függ a kortól, kereskedelemtől és sok egyébtől. De kétségtelenül változtatható, nevelhető. Az érzelmi életnek, az ízlésnek is vannak alacsonyabb rendű rétegei, s vannak emberhez méltóbbak. Ezért tartunk bi­zonyos megnyilvánulásokat ízlésesnek, másokat Ízléste­lennek. Nyilván, ha az esz­kimók köszönés jeléül ösz- szedörzsölték orrukat, ez he­lyi ízlés, s ha nálunk szokat­lan is, az eszkimók nem ezért álltak a fejlődés kezde­tibb fokán. Épp igy a fejlődés jele nem a kézfogás, csók, ölelés, vagy éppen kézcsók. A fejlett ízlés nem ilyen kül­ső formai megjelenésű. A fej­lett ízlés kifejezése a mé­lyebb emberi tartalomnak, melyben találkozót ad egy­másnak az erkölcstől a szín­érzékenységig, a jó zenei hallástól a társadalmi érint­kezés őszinteségéig és tiszta­ságáig igen sok értékmérő tulajdonságunk. Lehet vala­kiben magas rendű erkölcsi érzék, akinek a zenei ízlése kevésbé választékos, ő tehát mint köziéleti ember élhet magas szintű életet úgy is, hogy zenei kielégülése meg­áll a könnyűzene síkján. A lényeges az, hogy ezt a zenei színvonalat ne általánosítsa társadalma számára, ne csi­náljon egyéni igénye, vágya, képessége szerint közízlést. Az ízléshez hozzátartozik az is, hogy felismerjük saját fo­gyatékosságainkat. kében. Herder árnyéka című csípős vitacikkét most is a jobbítás szándékának őszinte, de ingerült hangja jellemzi. A nyelv és a beszéd romlá­sáért elsősorban az iskolát teszi felelőssé, bár a nyelvé­szek is kapnak — mulasztá­saikért — egy-két oldalvá­gást. Az egyik megállapítása: a diákokat senki sem tanítja meg a logikusan fölépített beszédre. Aztán: még mindig szófölöslegekkel agyonbőví- tett, nyakatekert és értelmet­len mondatokat szülnek a hi­vatalok. Vagy: dúl és pusztít a ragacsos és éneklő beszéd. Ezt hallani a tévében, rádió­ban, nem egyszer a színpadon is. És nem utolsó sorban: a szakmai zsargon használata — a sok figyelmeztetés elle­nére — egyre jobban terjed, mert könnyebb egy idegen kifejezést kritikátlanul át­venni, mint megfelelő újat alkotni helyette. Meg divato­sabb is előkelő elzártságba burkolózni, hogy minél keve­sebben értsék meg, miről is van szó. A sok szomorú tényt és eszmecserére ser­kentő következtetést tartal­mazó írás a reformátorok in­dulatos vitairatára hasonlít és szellemi izgalmat nyújtó olvasmány. V. M. szában 30 000 köbméter föl­det kell megmozgatni. Az antik kultúra helyreál­lított műemléke ad majd ott­hont az „Ohridi nyár” cím­mel évente megrendezett ha­gyományos folklórfesztivál­nak. Amikor a TU—134-es be­dönti szárnyait, és Ívben for­dul rá a várnai repülőtérre, a bal oldalon magasba szö­kik a tenger és a jobb olda­lon nem marad más, csak a vakítóan, kéken tündöklő ég­bolt. Aztán minden a helyé­re rázódik, a tenger és az égbolt is oda kerül, ahová való, sőt idő sincs a csodál­kozásra. mert máris gurul a gépóriás, előbb két keréken, majd elegánsan talajt ér az orrkerék is, és perceken be­lül a lépcsőn megyünk lefe­lé: bolgár földre értünk. És ez itt, körben, nyüzs­gésével és hangzavarával, a közeli tenger varázsával: Várna, a bolgár tengerpart gyöngye. ♦ Tizennyolc éve jártam er­refelé, laptársunk, a pleveni Szeptern vrijszka Pobeda vendégeként, és jutottam el a Fekete-tenger partjára is, egyetlen éjszakára ugyan­oda, ahová most igyekszem, az Interpress nemzetközi üdülőjébe. Várna és a repülőtér ti- zenegynéhány kilométer, és Várna, az 1977-es egészen más, mint az 1960-as. Nyolc- tiz emeletes házóriások, sma­ragdzöld pázsit és ragyogó üzletek sora viszi befelé a tekintetet a város központ­jáig, ahol az öreg katedrá- lis tömbje és az óratorony az ismerős, az Opera mögött feltáruló, márványlapokkal kirakott Deveti Szepternvri- tér és a teret körülölelő ká­véház és üzletsor vadonat új. Innen nyílik a várnai márványutca, a Lenin út, vi­lágvárosi üzleteivel, szuve­nírbutikjaival és bábeli hangzavarával. ♦ Gépkocsink már a tenger­parti üdülőnegyedben fut, elhagyjuk Druzsbát, az első­nek felépített szálloda- és nyaralóvárost, már látni a Zlátni Piassatsi, az Arany­homok toronyszállóit, ami­kor balra fordulunk, és egy másik tízemeletes tengerpar­ti felhőkarcoló előtt lando­lunk: ez az Interpress üdü­lő. Mellette, szerényen húzó­dik fügefák és mimózafák árnyékában a négyemeletes, ahol tizennyolc év előtt egy­Szakmunkás­tanulók olvasótábora „Őszintén bízunk abban, hogy a Tarhoson rendezett olvasótábor a jövő esztendő­ben is megnyithatja kapuit” — olvasható egyebek közt abban a tavalyi kiadvány­ban, amely a szóbanforgó tá­bor értékelésével foglalko­zik. A megyei tanács művelő­désügyi osztálya, egy sor in­tézménnyel karöltve — min­denekelőtt a békési városi könyvtárral és a MEZŐGÉP 2. sz. békési gyárával — már az idei, második tábor meg­nyitójára készül. Negyven­hat elsőéves szakmunkásta­nuló gyűlik össze július 31- től augusztus 6-ig Békés- Tarhoson. A megye külön­böző intézetéből érkező diá­kok a lírai alkotások meg­közelítésével, a felszabadulás utáni magyar lírával foglal­koznak. A kétéves, folyama­tos programterv 1978-ra eső részében az epikával és a drámával foglalkozik. Az egyhetes, igen gazdag program során az olvasótá­bor vendége lesz Soós Zoltán és Baranyi Ferenc költő. A diákok meglátogatják a Kner Nyomda gyomai üzemét, ren­deznek szavalóversenyt. napi szállásom volt, miköz­ben Bulgáriával ismerked­tem. Az első lépés a terasz. És ott ragyog, hullámzik, zúg előttünk száz méterre a ten­ger. A Csemo More, ahogy az itteniek mondják... ♦ Az Interpress strandján színes gombaerdő, délelőtt 10 órakor már 35 fokos hőség és hűs tengervíz fogadja az érkezőt. Ilyenkor néptelenek ■a szobák, csendes az egyéb­ként zajos, jókedvű üdülő, a napfény és a tenger rabja az ember. Csónakok indulnak hul­lámlovaglásra, vízibiciklik propellerje kavarja a vizet, amelyben itt is, ott is ke­rek, áttetsző testű medúzák ficánkolnak, békésen és ön- tudatlanul, mint egy-egy kü­lönös, tengeri virág. A ki­csapódó hullámok emberma- gasságúak. A kezdő tenger­járók alapos leckét kapnak, ha megpróbálnak ellensze­gülni az iszonyú erőnek, mely az ügyeseket moso­lyogva a hátára veszi, az ügyetleneket pedig menthe­tetlenül odavágja a homo­kos-kavicsos partra, hogy még a pulyka nagyságú, ke­ringő sirályok is rikoltozva kikacagják. A távolban szárnyashajó szeli a vizet, északi kikötő­je, Balcsik felé tart. Fél­óránként száguldoz a part­tól nem messze a motorcsó­nakos figyelőszolgálat, mert azért mosoly ide, jókedv oda: a tenger nem gyerek­játék. ♦ A hely, a bolgár tenger­part minden pontja-helye történelem. Iskolások fújják Hunyadi várnai csatáját a törökkel 1444-ben, az 1877— 78-as orosz—török háború számos csatáját és pusztító ütközetét a tengerpart vonu­latában, a görög időket, ami­kor gazdag városállamok so­ra alakul és fejlődik errefe­lé: Dionüszopolisz (a mai Balcsik), Apollonia (a mai Szozopol) és a messze földön híres Meszembria (a mai Neszebár). Egyetlen, keskeny, néhány száz méteres földcsík köti össze a parttal ezt a 850 mé­ter hosszú és mintegy 350 méter széles, hajó alakú szi­getet, dacolva évezredekkel, a tenger zúgó, morajló hul­lámcsapásaival, a változó időkkel. Ma olyan, mint egy ékszerdoboz, városmúzeum, ámulni való látnivalók és gondolatokat sarjasztó lát­hatatlan sugárzás. Szárnyashajó röpíti az utast Várnából Neszebárba, másfél órás úton a tengeren, kerülve az Emin-fokot, ahol a római időkben erődítmény falainak védelmében figyel­ték a hódítók az égbolttal találkozó tengert ♦ Tevegelni is lehet a Zlatni Piassatsin, a világhírű Aranyhomokon, ha arra van kedve az utazónak, és levá- ja is akad ilyen bolondozás­ra. Hogy még teljesebb le­gyen az öröm, a tevegelést fotográfus örökíti meg, így aztán viheti magával haza a pecsétes bizonyítványt: teve­hajtási engedélyével minden rendben... Közhely lenne azt állíta­nom, hogy az Aranyhomok­ra is csak részleteiben is­mertem rá, megtaláltam a központ már akkor is neves épületét a lépcsősorok fe­lett emelkedő Kaszinót, de jószerével semmi többet, mert az akkori nem-tudom- hány szállodájához legalább négyszer annyi épült közöt­tük a hipermodern luxusho­tel, az Intemacional, ahol az élménygyűjtő nézelődést sze­rencsére nem szükséges dol­lárral fizetni. Sebaj, kiált fel ilyenkor hangtalanul az utazó, ott a tenger, és a ten­gernél semmi sem ér többet semmi sem szebb Várnában, az Aranyhomokon. De má­sutt sem, hiszen a tenger a vonzás, a tenger az, akihez érkezünk, a régi vágyak tel­jesülése. ♦ Tíz nap egyetlen hónap egyharmada, milyen kevés! A látvány, az öröm sora azonban velünk marad, bár­hol is járunk a világban. Így hozom magammal én is ha­za, a felhők felett tizennyolc év után újból a Csemo Mo­re hangulatát, meséit, külö­nös történeteit, amit min­denkinek elmesél, ha-figyel­mes hallgató és nyitott szív­vel érkezik. Sass Ervin HANG­SZÓRÓ VETÉLKEDŐ ADY ENDRÉRŐL Ady Endre születésének századik évfordulóján a rá­dió méltón kiveszi részét az országos ünneplésből. Jófor­mán mindennap hallunk az éter hullámain Ady-verseket, érdekes sorozatot sugároz­nak a költő életútjáról s a tervek közt szerepel szavaló­verseny, román, német és szlovák nyelvű visszaemlé­kezés, valamint a századfor­duló Párizsát bemutató mű­sor. A Kulturális Miniszté­rium, a SZOT, és a rádió irodalmi osztálya műveltségi vetélkedőt is rendezett Ady Endréről, amelynek döntőjét szerda este közvetítette a Kossuth-adó. Tulajdonképpen három csapat, a dunaújvárosi, a miskolci, és a kecskeméti gárda jutott el a szerdai döntőig, ám az előzetes ver­sengések játékosait és a rá­dióhallgatók népes táborát is beszámítva, csak milliókkal mérhető az „Akarom: tisz­tán lássatok!...” című ve­télkedőben részvevők szá­ma. Hajdanán a népünnepé­lyek elmaradhatatlan kellé­ke volt a zsákban futás, le­pényevés és a póznamászás. Változik a kor, változik a divat s a 70-es években már nem lehet elképzelni jeles évfordulót rádiós vetélkedő nélkül. A játékos szellemi párbajoknak immár kiala­kultak a szabályai, bevált forgatókönyvek szerint pe­regnek az események, s a kellő pátoszt sem nélkülöző műsorok gyakran az isme­retterjesztés hasznos fóru­maivá váltak. Így volt ez a szerdai adás alkalmával is, amely a vetélkedők műfajá­ban a jobbak közé tartozott. Igaz néha szentségtörésnek tűnt, hogy a vetélkedőnél óhatatlanul szükséges ponto­zással mérik a költő életének emlékeit. Különösen akkor volt ez zavaró, amikor a vá­laszolók valamely kevésbé ismert érdekességre hívták fel a figyelmet, ám a zsűri már megítélte a maximális pontszámot, s a versenyzők­nek nem volt lehetőségük tudásuk további bizonyítá­sára. Vetélkedők idején nemcsak arra érdemes odafigyelni, mit tudnak a részvevők, ha­nem arra is, amiről hiányo­sak az ismereteik. Ami a szerda esti csapatok felké­szültségét illeti, bizony min­den elismerést megérdemel­nek a versenyzők. Küzdel­mük hallatan az a régi diák- anekdóta jutott eszembe, amely szerint az egyetemi tanársegédeknek mindent kell tudniuk, a docensnek csak azt, hogy mely köny­vekből kell előbányászni az ismereteket, s a professzor elég ha tudja, hol található a tanársegédje. Nos, az Ady- vetélkedő részvevői olyan sokat tudtak, mint az egész oktatógárda együttesen. A nagy felkészültség néha a versengés rovására ment, hiszen végül teljesen lényeg­telen kérdések döntötték el a helyezések sorsát. (Ady kedvenc nótája és zenei mű­veltsége körül kialakult tisz­tázatlan vita volt a választó­pont, az egyforma felkészült­ségű csapatok között) A vetélkedő nyűtan hirde­tett célja az volt, hogy az élő, mindennapjainkban munkáló Ady Endrét kö­zelebb hozza a befogadó kö­zönséghez. Juhász Ferenc, a zsűri elnöke úgy summázta gondolatait a versengés után, hogy állandóan tanulnunk kell a költő életművéből, hi­szen vele emberebb emberek, magyarabb magyarok le­szünk. Találó volt a zsűri egy másik tagjának tanácsa, aki azt javasolta: „Olvassuk Ady Endrét és ne csak ak­kor, amikor évfordulója van.” (Andódy) Koczogh Ákos (Folytatjuk) Megjelent a Kortárs augusztusi száma

Next

/
Thumbnails
Contents