Békés Megyei Népújság, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-02 / 154. szám
NÉPÚJSÁG 1977. Július 2„ szombat i Nemcsak a búzamezők Hatszázan laknak Bánkúton de az is lehet, hogy csak ötszáznyolcvanan. 1973 óta Medgyesegyházához tartozik, úgy mondják bent a községben, hogy a bánkúti telep. Azelőtt Nagykamarás volt a gazda, a gyerekek most is oda járnak iskolába, a felnőttek pedig M ed gyesre vásárolni, szórakozni, patikába. Pár kilométer a távolság, mégis úgy érzi az ember, hogy az isten háta mögött Jár két lépéssel. Aztán oldódik valamit az első rossz benyomás, mert Bánkúton is csak ott van már a huszadik század harmadik harmada. Megjelent a Kortárs Milyen az élet? Alapvetően más, mint valamikor József főherceg idejében, aki kéretlen ura volt ennek a vidéknek. De azért mégis furcsa, hogy többen is azt mondják: itt mindenki magának él, itt az ember meghal, ha nem megy valahová. A tévében még a szünetjelet is nézik, a kocsma meg feléli az összes pénzt. Nem egyvalaki mondja ezt. Többen. Mindenki, akivel Bánkúton találkozom. És mit mond a tanácselnök, Herczeg Zoltán, Med gyesegyházán? — Négy éve jött hozzánk Bánkút. Még több gonddal és ninccsel, mint most. Nem véletlen, hogy hozzánk csatolták: kitűnő a vonatközlekedés. Ha valaki bejön reggel 7-kor, visszamehet 10 órakor, ha fél 12-kor jön be, vonatja van 3-kor. És így, egész nap, este is. Tehát egyszerűen kialakult, hogy Med- gyeshez tartoznak. Itt vesznek kenyeret, mosógépet, biciklit. Itt esznek fagylaltot nyáron, és cukrászsüteményt télen. Az orvos is itt van naponta, náluk csak egyszer egy héten rendel... Szívesen fogadtuk a telepet, és megmondtuk az elején: amit községfejlesztésre fizetnek, mind ott költjük el. Csináltattunk 110 ezer forintért járdát, már-' csak egy keresztutca vanr, ahol nincs; eladtuk az állami gazdaságnak a megüresedett iskolát 250 ezerért, ebből halottasház épülne a temetőben, és egy új terem az óvodához. Ne csodálkozzon, hogy így/ jöttek össze a dolgok, de Bánkúton még mindig háztól temetnek, és az óvodában egyetlen teremben van a fektető, az étterem, a foglalkozó, minden. Közben a gazdaság Mezőhegyeshez került, és a pénzt még nem kaptuk meg. Igaz viszont, hogy egy harmadik, égető ügyben már intézkedtek: kicserélik a víztartályokat. Az utóbbi idők' ben olyan víz folyt a csapokból Bánkúton, mint a paradicsomlé. Csak éppen a rozsda festette színesre. Zana Mihályné óvónő: — Húsz éve lakunk Bánkúton. A férjem a gazdaság keverőüzemének vezetője. Lányom, fiam pedagógus Medgyesen. Nehéz húsz év volt! Sokszor úgy elfog a vágyódás máshová, hogy alig tudom leküzdeni. Meg azt érzem ilyenkor: itt csak megsemmisülni lehet, ez a választásunk. Aztán összeszedi magát az ember, és kezdi elölről a következő napot... Hetvenkettő óta napközis a mi kis óvodánk, bár az étkezéssel nem vagyok megelégedve. A gazdaság konyhájáról kapjuk,- de bizony nem há- rom-négy-ötéves gyerekeknek való az örökös sárgaborsó, főtt kolbász, a sok zsíros étel, a sok pörkölt. Képtelenség, hogy zöldfőzeléket jóformán sohasem kapunk. Hogy száműzték az üzemi konyhák étrendjéről. Mondják, máshol is csak azt tartják ételnek, amiből csurog a zsír. Pedig a zsírba is bele lehet fulladni, nemcsak a néphit szerint... Egy dajka és két napközis kisegítő van mellettem, ez a létszám. Tudja, itt Bánkúton, mostanában az óvoda a közélet színtere. Az egyetlen olyan hely, ahol történik valami. Például záróünnepség, • gyermeknap: nemcsak a szülők jönnek el, hanem nagyiskolások, idegenek is. Mert valami van nálunk. Esemény. Annyira hiányzik Bánkúton az esemény, hogy az sokszor fullasztó. Persze, van mozi is, hetenként egyszer, de oda meg annyi gyerek megy és zsiva- jog, hogy a felnőttek elszoktak onnan. Talán gyerekelőadásokat kellene rendszeresíteni? Nem tudom. Aztán a KISZ. Tudja, az csak volt KISZ-titkárunk sincs, két éve talán. A gazdaság többek között azért vette meg az üres iskolát, hogy ott kultúráiét legyen. Szélien berendezték a KISZ-eseknek, de most inkább ne nézze meg, mi van ott. A berendezés sehol, szétvitték (?!), maradt a mozi, és néha egy lakodalom. Lakodalom az iskolában: mert ott rendezik a fiatalok. Most, hogy Mezőhegyeshez került a gazdaság, megmozdult valami. Képzelje, május elsején még felvonulást is rendeztünk! Ilyen se volt fél évtizede. Vagy még több. Hogy a fiatalok mégis mit csinálnak? Mennek Medgyes- re, Kamrásra, ki hova, szórakozni. Meg sokan dolgozni is eljárnak máshová. És még valami, ami jó: gyermeknapra, karácsonyra 5-500 forintot kapunk a gazdaság szakszervezetétől. Változás? Hogy mikor lenne? Talán akkor, ha az itt élők nem az óvodától várnák a gyerekeik nevelését. Pedig jönnek, segítenek. Csak éppen ebben teljesen ránk hagyatkoznak. Ügy mondják ezt pedagógus- zsarkonban: hogy ingerszegény az otthoni környezet. És ne áltassuk magunkat, hogy ez nem általános. A boltban friss kenyér illata köszönti a belépőt. Van felvágott is, egy-két fajta, meg iparcikk: edények, poharak, kerékpárok, mosógépek, centrifugák. Serfőző Istvánná eladó mondja: — A bicikliből inkább az 1400 forintosat veszik és nem az olcsóbbat. Ha érkezik néhány mosógép, egy hét alatt elmegy. Lábas sem kell az olcsó, csak a drágább. Persze, van pénzük az embereknek, pedig a gazdaság sokáig küszködött a deficittel... És itt, ez a kocsma a szomszédban! Reggel korán nyit, este zár, déli pihenővel. Hangos és olyan, ahová nem szívesen mennék. A kocsmára nem kell agitálni senkit. Viszi a pénzt magától, mintha bankba vinné. Csak éppen nem kapja vissza. Igen, közel van Medgyes, de mégis messze. Állóvízélet ez itt... Tavaly a medgyesi kultúrház családi klubot szervezett. Az óvodában jött össze rendszeresen hat-nyolc család, gyerekekkel együtt. Na hát, az remek volt! Nem győztük várni a következő összejövetelt. Reméljük, ősszel újra találkozunk. Hogy miért az óvodában? Mert nincs hely máshol. A volt iskola alkalmatlan. Fiatalasszony, kenyeret vásárol. Bánkúti, de nem őslakos. Székely Ferencnének hívják. Gépjármű-előadó a gazdaságban és néhány hete a pártvezetőség tagja. Két éve jöttek Okányból, a férje vü- lanyszerelő. Szolgálati lakást kaptak, van egy fia, egy kislánya. — Nincs összetartás az emberekben, az a baj gyökere. Mindénki csak magának él, a fiatalok eljárnak a telepről, a férfiak meg: irány a kocsma. Tisztelet a kivételnek. A családi klubba mi is eljártunk, nahát, egyetlen alkalmat sem felejtünk el! Aki nem őslakos, azt bevándorlónak tartják és lehurrogják. Hogy én mit mondok erre? Azt, hogy meg sem hallom. És feltétlen kezdünk valamit. Például kirándulásokat szervezni! A gazdaság autóbuszát megkaphatnánk. Volt ilyen valamikor, de érthetetlen, hogy minden abbamarad. Nem igaz, hogy nem lenne ötven jelentkező. Még több is! Aztán van egy üdülőrész Csopakon. Mezőhegyesnek meg Szárszón, abból is kapunk beutalót. De ez mind kevés, ez nem elég. Jön majd az ősz, és olyan lesz Bánkút, mintha nem élne benne senki. Az emberek bezárják a kapukat, ha van televíziójuk, azt nézik, ha nincs, akkor nem is tudom, mit csinálnak nap mint nap... Sokáig beszélgetünk, hőséggel, igazi nyárral érkezik a dél. Az előbb még egy-két ember járt az utcán, mesz- szebb egy kerékpáros, most senki. Az állomás épülete felett vibrál a levegő, ellátni onnan át a búzamezők felett, távoli fasorokig. Még jó, hogy a kocsiban be lehet kapcsolni a rádiót. Sass Ervin júliusi száma Régen nem volt akkora a kelendősége a folyóiratnak, mint tavaly majd egy éven át, amikor Moldova — azóta már könyvalakban megjelent — vasúti riportjait közölte folytatásban. Nehéz is minden számot izgalmasan, ugyanakkor magas színvonalon tartani. Ez a hetedik szám ilyen. Kezdődik Illyés Gyula — Beatrice apródjai című — töprengő, magábanéző, olykor lírai visszaemlékezésével arra, amit a Magyar Irodalmi Lexikon így említ: „A Tanácsköztársaság idején tizenhat éves korában részt vesz az otthoni politikai eseményekben, majd vöröskatona lesz. A bukás után átmenetileg még erősödik a forradalmi munkásmozgalomhoz való kapcsolata.” Moldova György Az első növeliám-ban hű marad szatirikus humorához, s önmagát sem kíméli. Levendel Júlia—Horgas Béla közös elbeszélését — Négykezes — örZÁNKA — ÜTTOROVÁ- ROS. Ez áll a főbejáratnál. A Csorsza-patak két oldalán fekszik az 1975. május 25-én keltezett alapító levél tanúsága szerint a Balatoni Űttörőváros. A várost 1968-ban kezdték építéni. Területe 222 hektár. Évente több mint 20 ezer úttörő táborozik itt. Tanév közben turnusonként 800 úttörő részesül őrsvezető-, illetve tisztségviselő képzésben. Nyáron egy-egy alkalommal 3000 kiváló magyar és külföldi úttörő vesz részt jutalomtáborozáson. Az idei nyár első táboro- 4ói között volt az orosházi úttörőzenekar is. A harmincöt fős együttes vezetője Bán- hidi Zoltán tanár, akivel és a zenekar tagjaival a zánkai táborozás utolsó vasárnapján beszélgettünk a Balaton partján. Az idő és a víz csodálatos. A Balaton mintha az alkalomhoz illően — hiszen a Balaton napját ünnepelték ekkor a pajtások — szelíden fodrozódó hullámokkal .integetett. Az idei zánkai nyár is sok meglepetést tartogatott a pajtásoknak. Az orosházi zenészek tulajdonképpen komoly feladattal érkeztek június első hetében a balatoni úttörővárosba. Ünnepélyes alkalmakkor, küldöttségek érkezésénél, tábori műsorban rendszeres szolgálatot láttak el. — A zenekar tulajdonképpen itt is dolgozott — mondja Bánhidi Zoltán. — Naponta több alkalommal is felléptünk, érzésem szerint mindig nagy sikerrel. A pajtásoknak nem csupán az jelentett nagy élményt, hogy jeles külföldi vendégek előtt játszhattak, hanem a többi kisebb-nagyobb szereplés is. Így mindenki számára emlékezetes marad a tihanyi hangverseny, a zenés balatoni vitorlázás, a zánkai zenés estek... Az együttes legfiatalabb tagja, Tóth László nyolcéves. Trombitán játszik. Mint új zánkai táborodénak természetes, hogy minden csodálatos, de mégis azt mondja, hogy a legjobban a Balaton és a hajózás tetszett. A legidősebb tagja az együttesnek, aki már ifivezető, Olajos Zoltán második alkalommal jött a zenekarral Zánkára. dögh Szilveszter, Tárnok Zol- I tán, és Szerémi László novellái követik. ' Páskándi Géza Nosztalgia földjén címmel esszét közöl a vágy sokféleségéről emberben, művészetben, irodalomban. Ezer szállal az anyaföldhöz, Szántó Miklós írása a három anyanyelvi konferenciáról. Bognár József akadémikussal, a Magyarok Világ- szövetsége elnökével Thiery Árpád beszélgetett. Az interjú címe: Magyar glóbusz — mítosz nélkül, és a mintegy másfél millió nyugaton élő magyarról szól. Izgalmas tanulmányt is olvashatunk a folyóiratban Benda Kálmán tollából, Egy új forrástudomány: A történelmi grafológia címmel. Karinthy Ferenc beszélgetése nem kevésbé érdekes, hisz Győrffy György történész — a Győrffy Kollégium névadójának a fia — az Árpád-kori Magyarországon kalauzolja végig az olvasót. V. M. Szintén trombitán játszik, s véleménye szerint az idei táborozás szervezettségében, a zenekari önálló programok érvényesülésében jobb, s ez a közösséget is jobban összekovácsolja. A legek közül még kettő. Verasztó Ferenc a legnagyobb’hangszeren, tubán játszik. Számára a tihanyi hajóút a legemlékezetesebb. Kerepesi Károly a legkisebb hangszer, a pikoló megszólaltatója, aki a tihanyi üdülőben adott hangversenyre és a fogadtatásra emlékezett a legszívesebben. Két lány, Iványi Katalin kürtös és Szabó Ildikó fuvolás a hajókirándulásokra, Tihanyra emlékezett szívesen. Pintér Attila pedig a veszprémi állatkertben tett látogatásról szólt szívesen. S bár nem a legek közé tartozik, de a két testvérről, a Páger gyerekekről is szólnunk kell, akik közül a nagyobbik ősztől már zenei középiskolába jár. A zenekar a 3/b altábor második emeletén lakott. A 204-es szoba egy őrs, vezetőjük Fülöp Csaba, aki a zenekar égyik klarinétosa. A nyári tábor X alakú épület, s két altábor található itt. A kilátás is csodálatos innen a dombtetőn elhelyezett táborról. „Lent a völgyben, a 71-es közúttól délre ott csillog a Balaton, a strand, a kikötő látható — mutatja.— Itt fent a városközpont. A sport- és művelődési központ, a könyvtár, múzeum és galéria található. Hatalmas étterem, üzletek, egészségház, sportstadion, mind a város fontos tartozéka. De ami igen tetszik, az a Sok zöld, az erdők, a barangolásra való hely...” Szép és csodálatos élmény barangolni Zánkán. Az itteni táborozás aztán felejthetetlen emlékké sűrűsödik idővel. Így vannak ezzel az orosházi zenekar tagjai is. Arra válaszolva, hogy újabb meghívásra eljönnének-e ismét, valamennyien így kiáltottak fel. — Persze, hogy eljövünk! Aztán délután — mintha csak a Balaton napja jegyében mindenre sor kellene kerüljön — a Balaton megmutatta másik arcát is.’ Hirtelen elborult, hatalmas zivatar és jégeső söpört végig a tájon, hogy néhány óra múlva ismét süssön a nap. —fh— HANGSZÓRÓ Anyanyelve a táj Pálréti Ágoston, a szolnoki rádió riportere köt szót csütörtökön a déli órákban a Petőfi rádió hullámhosszán, hogy alig több, mint negyedórás műsoridőben bemutassa a szolnoki művésztelepet, a háromnegyed évszázada alapító ttat, ahol most is olyan festők, szobrászok élnek, akik az alföldi táj igaz hívei, szerelmesei. Kitűnően gazdálkodott a riporter és a szerkesztő is a rendelkezésükre álló csekély idővel, hiszen a műsor végeztével jószerével nem maradt bennünk hiányérzet; sokat megtudtunk a szolnoki művésztelep múltjáról, a 75 éven át itt élők világlátásáról, elkötelezettségéről, hogy a táj és az ember, ez a kettő művészetük ihletője, tárgya, meg nem nyugodható szándéka. A hajdani földvár helyén épült 10 műteremlakásról és a két kiállítóteremről, melyet 1902-ben avattak, ma is azt mondják Szolnokon: olyan ez a városnak, mint Párizs számára az Eiffel-torony. Figyelemre méltó szerkesztői ötlet volt idézni a korabeli Üj Időkből, a cikkből, mely az ünnepélyes megnyitást örökítette meg, és amelyben félreérthetetlenül megfogalmazódik az akkor és odatelepült művészközösség életelve: beleházasodni a szolnoki tájba, az itteni földbe, nemcsak valóságosan, hanem a művészet által is, hogy attól fogva ez a történelmi hely, az izig-vérig alföldi táj, és az itt élő ember legyen középpontja alkotásaiknak. Hetvenöt esztendeje ennek, hangoztatta többször is a riporter, és a megszólaló, mai festők is elmondták: milyen nagy erő számukra, hogy ugyanazt tehetik és vállalhatják, amit az alapításkor fogalmaztak meg a Szolnoki Művészeti Egyesület alapszabályában: a táj, az ember, a művészet szolgálatát. Jó volt hallgatni a művésztelep nagy öregjét, Chiovini Ferencet, aki ötven éve él és dolgozik itt, és megemelt hangon mondta el élményét e fél évszázadról: „Nehezen adja a szépségeket ez a táj, de ha átadja, az mély lesz, az igaz.”__ Egyszóval figyelemmel hallgattuk, és a szomszéd elismerő barátságával a szolnoki műsort, melyben országvilágnak hírül adták az ott honos és gyökerező képzőművészet jubileumát, mai életét, sikereit, vonzását. Bárha mi is hasonló lehetőséget adhatnánk a riporternek, aki szívesen hozna erre is mikrofont, hogy tudassa azokkal, akiket illet: valahol egy békési művésztelepen is az alkotás himnusza zeng... Elnézést és bocsánat a pa- tétikus fogalmazásért, csak olyan jó volt a jegyzetírónak álomba ringatnia magát, hogy közben arra gondoljon: valóság lett végre, amit sokan várnak. Az igazi valóságban azonban még hosszú az út, ami oda vezet, hogy a Körösök táján is művésztelep magasodjék, hogy felsorakozna a szolnoki, vásárhelyi mögé a békési iskola, a békési lehetőség, hogy az ide kötődő, az itteni tájat, életet, közösséget vállaló művészek egyszer majd együtt, valami újat teremtve megalapozzák azt, amit Szolnokon tettek háromnegyed évszázada. A türelem azonban arra int, hogy lássuk: nem egyenlő eséllyel indultunk. A Körösök tájának történelme sa- nyargatóbb, nehezebb volt, a mi hagyományaink alig nyúlnak két, két és fél évszázaddal a múltba; itt a török után valóságosan is az üres puszta maradt. Gondolat-mozdítónak mégis jó volt hallgatni, mi újság Szolnokon? S. E. Mi vagyunk a bánkúti ovisok. Finom főzeléket főzünk... Fotó: Gál Edit Zánkai nyár
