Békés Megyei Népújság, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-15 / 165. szám
1977. július 15., péntek készül, készült a tv-híradó? (I.) Gyakran kérdezik, hány ember készíti a naponta háromszor jelentkező Tv-híradót? Papíron 130-an, de a valóságban 10 ezren, de lehet, hogy 15 ezren. Állandó tudósítói csoport működik Moszkvában és általában minden nagyobb külföldi eseménynél ott vannak a Híradó kiküldött munkatársai is. A budapesti riportereken és operatőrökön kívül öt városban — Debrecenben, Győrött, Miskolcon Pécsett és Szegeden — is működik 3 tagú szerkesztőség, ezenkívül szerte az országban - amatőr tudósítók lelkes tábora készíti és küldi a . vidék érdekes eseményeit filmszalagon a Szabadság térre. Egy-egy híradó felét a külföldi hírék alkotják. A képtávíró reggeltől estig 12 percenként ad egy képet a világ legfrissebb eseményeiről. Európát éppen úgy mint a többi kontinenst, mikrohullámú közvetítőlánc hálózza be. A tv képei csak különleges kábeleken, vagy nagyon rövid rádióhullámokkal továbbíthatók adott távolságokra. Moszkvából vagy Londonból úgy érkezik a riport, hogy az egymástól 50—80 kilométer távolságra levő közvetítőállomások veszik és adják tovább a képeket. Nagyobb távolságokról, mint az Egyesült Államokból, Japánból vagy a Szovjetunió távolkeleti részeiből már műholdak segítségével érkeznek a képek. Így lehettünk szemtanúi az ember Holdra lépésének is. 1957-től az első szovjet szputnyik óta 10 ezer különböző feladatot ellátó műholdat küldtek a világűrbe. Jelenleg ezekből csak 4000 műhold „tartózkodik” az űrben és ezek közül is csak néhány foglalkozik műsorok átvételével. Az idők folyamán kiépült az Eurovízió, Intervízió és a közvetítő állomásainak láncolata. Az előbbi a nyugati, az utóbbi a szocialista országok és Finnország televízióját fogja össze. Délután 15.30-kor — Prága közvetítésével — mikrohullámú lánc kapcsolja egymáshoz Moszkva, Berlin, Helsinki, Varsó, Prága, Bukarest, Szófia és Budapest tv-stúdióit. 16 órakor és 19 órakor a moszkvai televízió híradója a mikrohullámú láncon bejárja Európa nagy részét. Az egyes fővárosokból bejátszott eseményeket a tévéstúdiók, kiválasztva belőle, amire szükségük van, képmagnóikon rögzítik. Délután három alkalommal — 12, 17 és 18.55-kor ismét ösz- szekapcsolódnak, most már Brüsszel közreműködésével a világ fővárosai, ilyenkor jelentkeznek a tengerentúli tv- állomások is és küldik műholdakkal a legfrissebb eseményekről szóló riportokat. Közben a repülőtérről, a pályaudvarokról és az Engels téri autóbusz-állomásról egymás után érkeznek a külföldi és a tudósítók által készített riportokat tartalmazó filmtekercsek. A Tv-hír- adó szerkesztőségében folyó munka a délutáni órákban éri el tetőpontját. A laboratórium hívja a színes és a fekete-fehér filmtekercseket, a képmagnónál adásra készítik elő a rögzített anyagokat. A Tv-híradó hazai riportjai kétféle eljárással készülnek — elektronikus és filmtechnikai rendszerrel. A hordozható képmagnóval elektronikus úton rögzítik a felvett képeket a magnószalagon. Nagy előnye a gyorsaság, mert az események akár azonnal is adásba adhatók. A riportok többsége viszont filmtechnikai eljárással készül. Felvevőgéppel 16 milliméteres fekete-fehér vagy színes filmszalagra a szerkesztő-riporter elképzelése szerint az operatőr rögzíti a riport képeit Tamás György (Folytatjuk) TÉRZENE Fotó: Veress Erzsi „A mindenkori jelen átírja a múltat” Gyulai tanácskozás a történelmi drámaírásról A múlt év nyarán találkoztak és tanácskoztak először Gyulán írók, színházi szakemberek, kritikusok a történelmi dráma feladatairól, jelentőségéről. Tartalmas, hasznos tanácskozás volt. Sikerét jelzi, hogy míg tavaly a jelenlevők csokra könnyedén elfért az Erkel Művelődési Központ kis előadótermében, addig most 1977. július 12-én; a nagy érdeklődés, az újra és újra érkező látogatók miatt szűknek bizonyult a helyiség. Az irodalmat, színházművészetet értő és szerető ember kapkodhatta a fejét: két napra átköltözött Gyulára a mai magyar kulturális élet sok jelentős művelője és formálója. Dér Lajos, Gyula város tanácselnök-helyettese üdvözölte a művészküldöttséget, majd Szabó Magda vette át a szót, s irányította mindvégig a tanácskozást. A gondolatébresztő, vitaindító előadást Almást Miklós tartotta. Beszélt a történelemtudomány nagyszerű felfedezéseiről a hetvenes években, a megváltozott történelemszemléletről. Ráébredtünk, hogy a történelem nem egy lezárt doboz, amelyhez nem lehet hozzányúlni. Ma igaz valójában a kicsit ironizáló mondás: a polgári történetírás csak leírja a múltat, de a szocialista történetírás meg is változtatja azt. Az új történészgeneráció más szemszögből értékeli a rég volt századok eseményeit. A mindenkori jeleit átírja a múltat. A történelemtudomány szemlélet- változása érezteti hatását a művészi alkotóéletben is. A történelem ábrázolása a színpadon ma már nem olyan szent, és magasztos témakör, amelyet ne lehetne ironikusan ábrázolni, a szentségtörés vádja nélkül az írói fantáziára bízva, átgyúrni. Ilyen groteszk történelmi parabolákkal jelentkeztek az irodalomban Sarkadi Imre, Szakonyi Károly, Páskándi Géza, Hernádi Gyula, Kocsis István. A színházak is megkönnyebbültek, hogy lám, nemcsak magasztos módon lehet a történelmi múlttal közeledni a mához. Az a fajta gondolati dráma is megszületett, amely két ember dialógusával bontja ki a cselekményt. Ezt nehezebb megrendezni a színpadon úgy, hogy arra figyeljen is a néző, mégis népszerű, ha jó a mű. Páskándi Géza hozzászólásában örömmel üdvözölte a magyar történelmi dráma reA gyulai találkozás elnökasszonyára, Szabó Magdára figyel a hallgatóság Fotó: Gál Edit neszánszát, amelyet az erősödő társadalmi tisztulás, a történelmi események, vonulatok átértékelése tett lehetővé a hatvanas évektől. A pátoszát vesztett történelmi dráma jó értelemben egyszerűbb, kritikusabb, józanabb lett, mint a romantikus történelmi szemlélet. Czímer József a közönség szemével nézve elemezte a történelmi drámák aktualitását és létjogosultságát. Véleménye szerint a magyar közönség a jó történelmi színdarabok mellett szívesen látna nagyobb számban mai témájú, hétköznapi gondokkal foglalkozó műveket. Hiába a társadalom megfelelő érettsége, szemléletbeli korlátokkal is küzdenie kell az írónak. A múltban elfogad olyan tényeket, amelyek nem történtek meg, de a művészi kifejező eszköz fontos részei. A mai témájú darabokban a különleges helyzeteket elutasítja a néző. Sziládi János kritikus kiegészítette a gondolatsort a mai témákkal kapcsolatban. A hiányzó mai művek esztétikai, művészi funkcióját vállalja el a vígjáték és a történelmi dráma. „Keserves vígjátékok ezek! — mondotta, mert nem tudunk igazán nevetni, például Szakonyi Adáshibájának összkomfortos, bezárt-világú kispolgárain, akiken már a megváltó sem segíthet”, Az írónak megkülönböztetett felelőssége van, ha a múlthoz fordul, mert a magyar nézők számára a történelemszemlélet már eleve felértékelt magatartás. Petrik József a színház és a néző kapcsolatának elemzését sürgette, hogy egymást ösztönözve közös nyelven beszéljenek. Siklós Olga kritikus a nemzeti öntudat ápolásáról beszélt, amely a történelmi dráma egyik fontos feladata. Nagyszerű példaként említette Szabó Magda alkotását az államalapító Istvánról, címe: Az a szép fényes nap. A nagy sikerű színmű kritikus szemmel idézi a múltat, de egy pillanatig sem rombolja a nemzeti tudatot. Berkes Erzsébet kritikus a parabolisztikus történelmi groteszkek megjelenése mellett a mai valóság ábrázolásának hiányára hív- - ta fel az írók figyelmét. Az íróknak nem szabad megengedniük az „intellektuális sematizmus” megszületését, amikor különböző körökben megérett parabolákat lát a néző a színpadon, de nincs vele közös gondolata, történelmileg kialakult közös mítosz- és értelemvilága. Biennálé helyett triennálé Módosult a kisplasztikái kiállítás rendje Hazánk legrangosabb nemzetközi képzőművészeti rendezvényéről, a kétévenként — eddig három alkalommal: 1971-ben, 1973-ban és 1975- ben — megtartott budapesti nemzetközi kisplasztikái bi- ennáléról tanácskozott a közelmúltban a rendezvény elnöksége. Az eddigi kiállítások tapasztalatait értékelve megállapították, hogy az immár rendszeressé vált budapesti nemzetközi kisplasztikái kiállítások jelentős helyet foglalnak el a hasonló nemzetközi képzőművészeti rendezvények sorában. A biennálé iránt növekvő nemzetközi érdeklődésre jellemző, hogy az első, 1971-ben rendezett kiállítással szemben — melyen 22 ország művészeinek alkotásait mutatták be — legutóbb már 29 .ország 105 alkotóművészének több mint 500 munkáját láthatta a közönség. Az eddigi három biennálé tapasztalatai alapján azonban úgy tűnik — állapította meg az elnökség —, hogy két esztendő túlságosan rövid idő a szobrászat nemzetközi eredményeinek mérésére, és ilyen jelentős bemutató előkészítésére. Ennek alapján döntöttek úgy, hogy a budapesti nemzetközi kisplasztikái seregszemlét az eddigi 'biennálék helyett a jövőben — triennálé jelleggel — háromévenként rendezik meg, s így a legközelebbi rendezvényt — IV. budapesti nemzetközi kisplasztikái kiállítás címmel — 1978. szeptember 9. és október 25. között tartják. A vita zárógondolatai között hallottuk, hogy az íróknak könnyebb volt megragadni a hatvanas évek alakuló-változó valóságát, viszonyítva az elmúlt évtizedekhez, mint a hetvenes évek bonyolult, belső társadalmi folyamatait színpadra vinni. Szabó Magda szavai az írók feladatára vonatkoztak: a felnövekvő új nemzedékek a magyar történelem sok eseményét, indítóokait csak a történelmi színművekből ismerik meg. A megváltozott drámaképletek, új forma- nyelvvel úgy neveljék a nézőt, az ifjúságot, olyan magyarrá tegyék, hogy minden igazságtalanság fájjon, a világ bármely részén történjék is. A találkozó résztvevői a hét elején megnézték a várszínház előadásait, majd elutaztak megyénkből. Bede Zsóka Vetélkedünk?! Kis túlzással igaz a sokak által hangoztatott megállapítás: a vetélkedők országa lettünk! Hiszen vetélkednek már az oviban a kiscsoportosok a nagyokkal, az általános iskola alsó tagozatában a párhuzamos osztályok egymással, úttörők a nem úttörőkkel, úttörők a KISZ- esekkeL ötletekben nincs hiány, mert a vetélkedők anyaga színes és változatos, de egy a végeredmény: van győztes, és van vesztes, van első, második, harmadik és tizenhatodik. Konkretizáljuk mondanivalónkat ezúttal az iskolákra, még pontosabban az általános iskolák felső tagozatára, ahol évenként kerül sor tanulmányi versenyekre a különböző tantárgyakból. Ilyenkor a pedagógusok „vetélkednek” először, hogy melyik tanulót melyik tantárgynak sikerül megnyerni, mert bizony elég gyakoriak az „átfedések", ami azt jelenti, hogy ugyanaz a tanuló jó földrajzból is, meg például kémiából is. Mikor azután megtörtént az „elosztás”, szigorú tréning következik, mely felemészt minden szabad időt pedagógus és tanítvány részéről egyaránt. Heteken keresztül folyik a készülődés, hogy sikeres legyen a járási szereplés, mert ha nem... És itt most álljunk meg, mert a mondandó velejéhez értünk. Először is: miért nem sikerült évek hosszú sora alatt legalább annyit elérni, hogy a pedagógusok globálisan tudják a vetélkedő anyagát? Mert — bármennyire is furcsán hangzik — nem tudják. Nem egy példa van már rá, hogy egészen más vizeken folyt a verejtékes előkészítő munka, mint amire a verseny során kíváncsiak voltak. Tévedés ne essék! Nem előre megszabott tételeket hiányolok, hanem egy behatárolt területet, amelyből a változatosnál változatosabb feladatok összeállnak, próbára téve a tanulók leleményességét, kombinatív képességét. Továbbá! Mikor jutunk már el oda, hogy ezeknek a versenyeknek nem tulajdonítunk többet, mint ami funkciójukból fakad. Mi szükség van arra, hogy egy járási első helyezés kapcsán olyan következtetéseket vonjunk le, hogy abban az iskolában elsőrendű a földraji tantárgy tanítása, mert_ Vagy X. iskolában meg kell már nézni, mit is csinál tulajdonképpen az a pedagógus, akinek gyermekei évek óta nem érnek el helyezést. Egyáltalán dolgozik? Tegyük csak a kezünket rezdülésre hajlamos szívünkre, hogy így van! Hányán kerültek előnyös, és hányán hátrányos helyzetbe egy jól vagy egy rosszul sikerült verseny után? Nem tudom. De azt tudom, hogy egy-egy jó eredmény mögött azért az is meghúzódik, hogy közben — heteken keresztül — elhanyagoljuk a gyengébbeket, a hátrányos helyzetűeket, miközben fennhangon tiltakozunk a sportolók sztárkultusza ellen, s a tömegsport ajtajait döngetjük. Arról nem is szólva, hogy milyen kudarcélmények fűződhetnek egy-egy ilyen versengéshez, ha tanulónk éppen nincs formában, vagy teljesen másra számított, mint amivel gyűr- kőznie kell. Ügy érzem, az ellentmondás az eddigiekből egyértelmű. Van-e megoldás? Van! Csak azokat a tanulókat kell e versenyekbe bevonni, akik valóban kimagasló teljesítményt nyújtanak az adott tantárgy tantervi anyagából, és pluszt is hoznak magukkal, mert olvasnak hozzá, búvárkodnak, elmélyednek az anyagban. Mert enélkül — hogy stílszerű legyek — az egész csak Játék a betűkkel, olyan erőpróba, melyben mindenki azért szurkol, hogy Most mutasd meg! — s, csak a végén derűi ki, hogy Lehet egy kérdéssel több? Igen! Játék az igazi versengés íratlan szabályainak betűivel, egyfajta önmutogatás (sokszor majdnem mindegy milyen áron!), végén a keserű tanulságként megfogalmazott kérdéssel: ezért érdemes volt? Szilárd Adám
