Békés Megyei Népújság, 1977. június (32. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-11 / 136. szám
/ 1977. június 11., szombat íZHslUkfiTcl A néptánc a gyermekeké is Nem élhet muzsika nélkül Fotó: Veress Erzsi Az amatőr művészeti mozgalom egyik legjelentősebb területe a táncművészeti mozgalom. A táncművészetek amatőr formáiban a legfontosabb az ember- és közösségnevelés, a művelődés és a nevelés funkciója. Az országszerte elterjedt táncházmozgalom a legfiatalabb korosztályban is felkeltette az érdeklődést a néptánc iránt, és fellendítette a gyermekcsoportok tevékenységét. Megyénk igen jelentős helyet vívott ki magának a felnőttcsoportokkal az országos néptáncmozgalomban, de az utánpótlás biztosításával, a gyermekek táncművészeti nevelésével az utóbbi évekig meglehetősen gyengén álltunk. Amíg más megyében — létszámukat és színvonalukat tekintve — jelentős gyermekcsoportok dolgoztak, addig mi csak nagy erőfeszítések árán tudtuk biztosítani együtteseink utánpótlását. Érthető az öröm, amellyel a megye vezető szakemberei az ifjúsági és úttörőház néptáncos bemutatóját és gyermekek részére rendezett táncházát fogadták. Május 29-én, vasárnap délelőtt nyolc gyermekcsoport 16 műsorszámát nézhette végig a szakmai értékelő bizottság és az érdeklődő közönség. A résztvevők Csorvásról, Endrédről, Gyuláról, Medgyes- egyházáról, Méhkerékről, Pusztaföldvárról, Szarvasról és Békéscsabáról jöttek. Sajnálatos módon távol maradt a bemutatóról a gyomai csoport. A bemutatkozás sorrendjében néhány szót a csoportok produkcióiról. A szarvasiak Kőketáncával indult a bemutató. Az oktató igen pontos, jó betanító munkát végzett, a táncot a leírásnak megfelelően kaptuk vissza a kis táncosoktól. Pusztaföldvár két műsorszámmal indult a bemutatón, egy kiadványból betanított kalocsai anyaggal, és egy, az oktató által komponált tardonai tánccal. A kalocsai fércelő Az NDK híres Busch Cirkusza csütörtökön este Orosházán tartotta első megyebeli előadását. Krónikák rögzítik, hogy a cirkusz 1954/55 telén szerepelt először Magyarországon, a Fővárosi Nagycirkuszban. Vendégjátékukat ezután jó néhány követte még, érkezéseiket mindig siker jelezte. A műsor, melyet most hoztak hazánkba, és Békésben Orosházán prezentáltak először: cirkuszművészet felsőfokon. Az első negyedóra után kétségtelenül érzi a néző, hogy a Busch újítónak is számít a szakmában: nem megérdemelt sikert aratott hangulatos előadásmódjával, az önálló koreográfiának viszont sok hiányossága akadt. A medgyesegyháziak csoportja gyermekjátékokat mutatott be. Bemutatójukat szaggatottá tette, hogy minden játék előtt bemondták, hol gyűjtötték azt és mi a lényege. Ez a kis táncosokat is zavarta abban, hogy megfelelő módon át tudják élni és játszani játékaikat. A méhkerékiek két műsorszáma közül a második volt a sikeresebb, ami nem véletlen, hiszen a saját községükben jelenleg is élő román táncokat vitték színpadra. Csorvás tánccsoportját á kalocsai párnástáncért kell külön megdicsérni, míg a palóc lány táncot sajátosan, furcsa értelmezéssel járták. Két kitűnő gyermektáncos pontosan adta elő az endrődiek képviseletében a Sajti—Molnár-féle kétbotolót. Mind az oktatót, mind a két táncost dicséret illeti a produkcióért. Sajnáltuk, hogy a csoport többi tagját nem ismerhettük meg. A mezőnyből kiemelkedett Gyula és Békéscsaba csoportja. Mindkettő magas színvonalú, a gyermekek képességeinek megfelelő kompozíciót mutatott be. Külön ki kell emelni mindkét csoportnál a szólisták teljesítményét. A csoportok oktatóinak — nagyrészük pedagógus — ez jelentette az első komoly erőpróbát, érthető tehát, hogy a bemutatót követő szakmai értékelést nagy várakozás előzte meg. Az értékelést Eszler Mária, a Népművelési Intézet munkatársa tartotta, aki elmondotta, hogy nágy örömmel köszönti e kislét- számú, de máris jelentős erőt képviselő megyei mozgalmat. Felhívta a figyelmet arra, hogy a gyermekcsoportokra is — hasonlóan a felnőttekéhez — sajátos feladat hárul Békés megyében, mégpedig a nemzetiségi hagyományok ápolása. Born Miklósné csak bohócszámokkal, humoros artistákkal szolgálja a jókedvet, egész programjukat átszövi a vidámság, az öröm, a tréfa, a szépség könnyed varázsa. És ami teljesen szokatlan: a ragadozók ketrecében, oroszlánokkal, tigrisekkel is a humor a produkciók sava-borsa. Regina Marcella és Hanno Coldam, az NDK művészi díjasa percenként ragadtatja tapsra és kacagásra a hatalmas aréna közönségét, az idomítás magasiskolája, amit a nyolc pompás vadállattal bemutatnak. Kitűnő a Rodeos-csoport az amerikai bölényekkel, Bemd Híres-neves kórus az orosházi Madrigál. Híre a hatvanas évek elején alapozódott meg, és most, hogy ezen a végre derűs nyárra váltó időben otthonában köszöntőm Szokolay Bálintot, a kórus karnagyát, emlékezésünk ezekre az évekre fordul. Hatvanhatban jelent meg egy riport róluk, és akkor, abban a Madrigál megálmodó- ja-szülője: Szokolay Bálint, ahogy mondani szokás: letette a voksot. A voksot amellett, hogy mit jelent az emberek életében a dal, a muzsika, mit jelent közösségben énekelni, olyan kórusmozgalmat teremteni, melynek legkiválóbb célja az emberek művelése. Mindig ez, és sohasem valami más; ezt a karnagy és a kórus múltja, története szépen példázza. Ülünk a hűvös előszobában, a karnagy a harmonium mellett, és az előző esti próbáról mesél. Üjra megkereste őket a nagy feladat: július 16-án felvétel a Rádióban, a Kóruspódiumban kaptak 10 percet. Ismerősek, otthonosak a Rádióban, nincs olyan év, hogy ne szerepelnének. „Megtiszteltetés, mondja a karnagy, és nyilván a teljesítménynek szól.” Pedig a Madrigál alaposan átszerveződött. Sokan elbúcsúztak a kórustól, sok fiatal érkezett, aztán mások visszajöttek újból, egyszóval a gárda most kovácsolódik össze újra. De a kórus máris gyönyörűen szól, biztonságuk meglepő, és karnagyuk is elégedett. „A legutóbbi minősítésen nem vettünk részt, fejezi be a gondolatsort, úgy találtam: nem kell minden áron kihajszolni az elismertetést. Majd ha megérik az átszervezett kar, akkor. És íme: a rádiósok bíznak bennük. Pedig nem mondhatjuk a nevünk mellé: ilyen vagy olyan kategóriánk van a minősítésben. De majd lesz, és a lelkiismeretünk rajta, hogy érdemesek leszünk rá.” Eljátssza a műsor egy-két darabját, egy-egy fő motívum felszámyal az öreg har- móniumból, Borogyin: O Igor herceg kórusrészlet, Tillai finn népdalfeldolgozása O és Unger lovai szinte mindent tudnak, ami ebben a műfajban elképzelhető, pompás a kerékpározó Raymons-cso- port, Werner Horn a zsonglőr, a Coranas, a Morenos és a Vulcanos csoport: mindmind az artistavilág ismert együttese már. összegezve: a Busch Cirkusz programja az igazi cirkuszművészetet idézi meg, látványos, merész, humoros és fegyelmezett. És akiket sokáig nem felejtünk, az a két remek bohóc: Walter és Tommy. Füttyösszámuk az est egyik fénypontja volt. Szokolay Sándor Kossuth-dí- jas: Egervár viadaláról való ének... Amikor Sándor fiáról beszél, az apa és a jelen nem levő fiú találkozásának meleg percei múlnak közöttünk. Ezek az élet szép, is- mételhetetlen pillanatai közé számítódnak; a karnagy közben mégis a jövőbe tekint, bizonyára a fiával is sokszor beszélt arról, amit mond. „Tudod, van időm végig gondolni mindent. Hogy mi lenne jó, mit kellene még tenni ? Hogy miért nem olyan a kórusélet itt, Békésben, mint kellene? Hogy miért hiányzik a legteljesebb, igazi összefogás? Pedig mi magunk is adtunk már példát erre, meg most újabban, a három város: Békéscsaba, Gyula, Orosháza kórusainak találkozója, közös hangversenye megindíthat valamit. Szeretem a hivatástudó, őszintén lelkes embereket. Akik számára önmaguk megvalósítása a közös éneklés, a dalkultúra terjesztése. Ráz- ga József, Sutyinszky János csabai karnagy barátaim ugyanúgy értik ezt. És a három város hangversenyei ezért hozhattak sikert, a közönségnek élményt, a dalosoknak baráti, önfeledt órákat.” Ahogy telnek a negyedórák, átváltunk más-más témára, a lényeg azonban mindig egy: az élete, a dal sze- retete, a népművelés. A könyvespolcról előkerül egy régi, szép kötésű könyvecske. „Fiatal korom emlékei: autogramgyűjtemény. Ebben őrzöm a korán megtalált zenei élményeket is, az orosházi, szegedi, budapesti hangversenyek emlékeit, egy-egy híres muzsikus aláírását, ami mindent felidéz... Erica Morini olasz hegedű- művész 1932-ből, Kodály Zoltán is ugyanabban az évben jegyezte be a nevét. A zeneakadémián volt a hangverseny, november 20-án. Hajnalban utaztam, éjszaka vissza, csakhogy hallhassam a Mestert és láthassam.” Peregnek a könyvecske lapjai. Nino Martelli a szegedi szabadtéri játékokon énekelt, Lehotai Árpád ott játszotta Ádámot, 1946-ban. „Mostanában sokat gondolok a gyermekkoromra, térünk át az ifjúságról annál is messzebbre. Az apámra, aki az első világháborúban halt meg a szerb fronton. Muzsikus ember volt és napszámos. Én is mindig muzsikus akartam lenni, kemény kitartás volt bennem, el is jutottam egészen az akadémiáig. Amikor megnősültem, Kunágotára kerültem, ott születtek a fiaim, Károly és Sándor. Hinnéd-e, hogy ott, Kunágotán, zenekart szerveztem? Pedig így volt. Tizennyolc tagú zenekarunk klasszikusokat játszott. Nagyon szerettük a muzsikát... ” Más könyvek, nagyobbak, testesebbek. A kórusnapló. Tizenkét éve írja rendszeresen, próbáról próbára, szereplésről szereplésre; hangversenyek, fesztiválok emlékeinek tárháza. A jelmondat az elején Schillertől: „Semmivé lesz a gond, a bánat, Amíg a dal varázsa árad.” És a bejegyzések: 1965. november 15. Meghallgattuk az Országos Filharmónia hangversenyét. A pécsi II. országos kamarakórus fesztiválon Forrai Miklós ír a könyvbe: „A ,kis’ Madrigálnak nagyszerű fejlődésük és őszinte muzsikálásukért mond köszönetét igaz tisztelőjük és hívük: Forrai Miklós.” Űjság kerül elő, az Énekkari Híradó régi száma: abban is Forrai ír a Madrigálról. „Rám az egyik legnagyobb hatást az orosházi, egyszerű emberekből álló kórus tette, Szokolay Bálint vezetésével. Nyugodtan folytathatom ezt a mondatot azzal, hogy az együttes, amely annak idején az első lépéseket tette e művészeti úton, ez az együttes csodálatos fejlődést mutatott azóta is, amelyért hálás köszönet járhat egy ilyen lelkű embernek, egy ilyen agilitású vezetőnek, mint amilyen Szokolay Bálint bácsi. Bocsánatot kérek, hogy így hívom, de őt mindenki így hívja.” „Nagy évünk volt. A pécsi fesztivál alapozta meg országos hírünket. Jöttek a rádiószereplések, fesztiválok, külföldi utazások.” A múlt azonban nem elég. A múlt az csak kötelez arra, hogy ami most van, és ami lesz, méltó legyen hozzá. A karnagy az ősszel még odaáll a Madrigál élére, és vé&igdirigálja az egri vendégszereplést, aztán búcsút mond Békésnek, hívja-várja a fia, hogy közelebb legyenek egymáshoz. „Solymárra költözünk. Talán ott is lesz majd egy kórus, és... ” Nem élhet muzsika nélkül. Megért nagy időket, sikereket, nehéz éveket, diadalra vitte az „egyszerű emberek” kórusát, példát mutatott. Megnyugtató, hogy vannak, akik követik, születtek barátai, akik ugyanazt vallják, mint ő. „Milyen jó lenne, újra fellendülne a kóruséneklés! Ügy érzem, kevesebb az akarat, mint régebben volt. Pedig van már a megyében néhány jó kórus, lelkes szakember, csak azok is jobban egymásra találnának ... Azért optimista vagyok. Tőlünk függ, milyen az a közösség, amelyben élünk.” Az öreg harmonium énekel. A karnagy a dallamot dúdolja csendben, önmagának. Sass Ervin Húszas stúdió Vidámságáról — melybe némi irónia is vegyül — közismert barátom a közelmúltban nekem szegezte a kérdést: Tudod-e, kik tanulnak manapság az általános iskolákban? Kitértem a találgatás elől, mert biztos voltam benne, hogy nem azokra gondol, akikre én, s azt feleltem: szabad a gazda! — A képesítés nélküli nevelők! — mondta, s jóízűt nevetett hozzá. Szó, ami szó, ők ötezren valóban arra kényszerülnek, hogy tanuljanak, mert tanítani és sikeresen vizsgázni is csak úgy lehet, ha tanul valaki. Mégis azt mondjuk, ha róluk esik szó, hogy ők e pálya hátrányos helyzetű „gyermekei”. Hátrányuk már az elutasított felvételi vizsgánál kezdődik, s azzal csak egyre fokozódik, hogy szerződéses munkaviszonyt kötnek valamelyik iskolával. Pedig az iskolákban szívesen látott munkaerők, olyan hézagpótlók, akikkel meg lehet oldani a létszám- hiányt, ráadásul jóval olcsóbban, mintha képesített ember töltené be az állást. (Van is rá példa, hogy néhány igazgató meglovagolta e csábító lehetőséget, s nem hirdetett állást, hogy szeptemberben „kénytelen legyen” képesítés nélküli nevelőt alkalmazni, s az így megtakarított bért jutalmazásra, fel- jebbsorolásra lehessen használni.) Máris a bonyodalmak kellős közepén vagyunk, éppen úgy, mint a Húszas stúdió (Kossuth rádió, június 7.) két rámenős riportere, akik majdnem egy órát szenteltek a témának, s mégis hiányérzetünk maradt, amikor kikapcsoltuk rádiónkat. Sietek azonban hozzátenni, hogy ez nem a riporterek hibája! Az okot már ott kell keresni, hogy jelenlegi főiskolai, egyseim felvételi rendszerünk nem képes arra, hogy a tudás mérésén túl a komolyságát is mérni tudja, s ezért eleve nem biztos az, hogy aki felvételt nyert tanári szakra, abból a diploma megszerzése után is tanár lesz, pláne ilyen csábító munkalehetőség-kínálat közepette, amivel ma egy diplomás találkozik. És ez a kisebb veszély: a nagyobb az, hogy a végzősök döntő többsége tisztában van azzal, hogy milyen kiszolgáltatottság vár rá a kisebb településeken, ha nem akar naponta fejjel menni a falnak, s azt próbálja aprópénzre váltani, amit tanult, s amire tanították. Furcsa paradoxon? — lehet, de létező valóság! (Egy szerény javaslat a műsor készítőinek: szenteljenek egy „misét” azoknak is, akik elhagyták a pályát, legalább olyan izgalmas lesz, mint a képesítés nélküliek helyzete.) Szívem és eszem szerint vallott a műsorban az a képesítés nélküli kollegina, aki az orosz nyelvet úgy szerettette meg tanulóival, hogy aktív levelezésbe fogott szovjet pajtásokkal, mert határtalan az öröm, amikor levél, csomag jön Moszkvából. Kár, hogy ezt a szakfelügyelőnek kellett észrevenni, s jegyzőkönyvileg dicséretbe foglalni, az igazgató úgy látszik, nem vette észre. Bár jósolni e pályán nem helyes, illő a kérdésre válaszolni: mi várható a jövőben a képesítés nélküli nevelők arányát tekintve? Számuk a tavalyihoz képest nőtt, mert több alsós nevelőre, napközisre, gyesen levők helyettesítésére volt szükség. Ügy érzem, az látszik elfogadható válasznak, hogy számarányuk átmenetileg stagnálni fog. Egy viszont biztos: szükség van rájuk, és csak köszönet illeti őket sok irányú erőfeszítésükért! Szilárd Ádám Hanno Coldam, az NDK művészi díjasa az oroszlánok között Cirkuszművészet felsőfokon
