Békés Megyei Népújság, 1977. június (32. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-21 / 144. szám

1977. június 21., kedd

Bábjátékosok

magányossága

Már csak halványan emlékszem arra a bábelőadásra, amelyre valamilyen véletlen sodort be. A bábok ügyefogyottsága, a gyermek- szereplők meg-megbicsakló hangja, s a minderre ügyet sem vető, pöttömnyi közönség átszellemültsége maradt meg úgy-ahogy bennem.

S a meglepetéssel vegyes megdöbbenés, amely még évek múltán is szíven ütött", valahányszor felötlött emlékezetemben a darabbeli kisfiú. Nem csinált ő semmi különöset, rendkívüli dolog sem történt vele, mindössze szeretett füllenteni. Nem hazudni, mert ez a szó már többet, súlyosabbat jelent, mintsem gyerekséget.

A bábmesei törvényszerűség természetesen azt írja elő, hogy hősöm füllentéseinek méltó büntetéseként végül is fölsül, pórul jár, nevetségessé válik, vagy pedig épp ellenkezőleg, szégyenbe keveredik, esetleg még keservesebben vezekel.

Ezúttal is így történt, csakhogy a hős büntetése szerfölött szokatlan volt. Bár sorozatos füllentéseire sosem derült fény, oly ügyesen csűrte-csavarta a szót, hogy környezete egyetlen turpisságára sem jött rá, s mindvégig hitt neki. ö azonban egy idő múltán — talán mert önmagából indult ki — képtelen volt elhinni azt, amit neki mondtak. Fokozatosan hatalmasodott el rajta a kételkedés, a bizalmatlanság, a gyanakvás, s ez lett a veszte.

Jóval később került kezembe Illyés Gyulának az az írása, amelyben megvallja: diákfővel olvasta azt a mondatot, amely a szóban forgó bábjáték íróját megihlette. „A hazug büntetése nem az, hogy nem hisznek neki, hanem az, hogy ő sem hisz másoknak. Nem voltam hazudó természet, de ez a mondat úgy megdermesz- tett, s ugyanakkor úgy megnevettetett — azaz valahol mégiscsak úgy telibe talált —, hogy nevelt rajtam any- nyit, mint egy gimnáziumi tankönyv.”

A bábok világa a gyermek számára nem jelképes mesevilág, hanem hús-vér valóság, saját életének kisza- kíthatatlanná vált része. Mindaz, ami előtte a színpadon lezajlik, őbenne is lejátszódik. Mindössze annyi a különbség, hogy saját magát ugyan nem látja megelevenedni- a bábok között, ám tökéletesen úgy érzi, mintha ott volna, mintha személyes része volna a történtekben.

A szó legteljesebb értelmében saját életének komoly vagy humoros drámáját éli át.

Kézenfekvő kérdés: hogyan? Aligha akad, aki válaszolni tudna. S ezen azért érdemes , elgondolkozni, mert a válaszképtelenség sok mindenre utal. Mindenekelőtt arra, hogy a gyerekeknek szóló bábjátékművészet nem- is másodrendű, hanem sokadrendű állampolgárnak számít a modern múzsák között. Ennek indokoltsága olyannyira nyíl- vánvaló, hogj^' bizonyítgatni is fölösleges. S mégis bizonyos közöny övezi mindazokat a vasárnap délelőtti babelőadásokat, amelyek Kecskeméttől Békéscsabáig, Debrecentől Szombathelyig országszerte gyermekek tízezreit vonzzák a színházak, klubok, művelődési házak, olykor alkalmilag kialakított nézőterére.

I

Szerencsére a közöny a legilíetékesebbekre: a gyermekekre, semmiképpen sem jellemző. Elég akár egyetlen plakát, egyetlen újsághír, s máris népes közönség várja a legamatőrebb amatőrtársulat fölléptének kezdetét. S legyen bármilyen gyöngécske a darab, csetlő-botló előadás, a hálás tapsokra mégis mérget lehet venni.

Korántsem a közönség igénytelensége miatt. A magyarázat a gyeftneki fantázia csodálatos tulajdonságában rejlik: mindazt hozzáképzeli az előadáshoz, ami hiányzik belőle. Igazzá varázsolja a hamis hangokat,/ nem veszi észre a dadogást, mert az ő lelkivilágába át-, szelleműit hősök egytől egyig olyanok, amilyenekké mindegyiket az egészséges gyer- mékfantázia formálja.

Nem mentség ez, csak magyarázat. A bábművészettel épp úgy vissza lehet élni, mint bármely más művészettel. Sőt, talán még könnyebb is, hiszen a gyermek a szó legteljesebb értelmében előlegezi a bizalmat, s szíwel- lélekkel részt vesz a játékban. Ha becsapják, többnyire csak évek múltán, ja-, varészt felnőtt fejjel döbben erre iá. Hacsak rögvest, vagy idővel le nem pereg eredendően romlatlan szellemiségéről minden üres, értéktelen dolog.

Nagyon is elkelne például a gyermekbáb játék-kritika.

Nem csak a kifejezetten káros, dilettáns előadások miatt, inkább azért, mert a többség afféle magányos megszállottnak véli magát, s úgyszólván kizárólag egyéni elképzeléseire van utalva.

Ám épp ennek a hasznosításáról nem mond senki sem véleményt. (Kivéve azt a néhány együttest, amely eljut a fesztiválokra, kulturális seregszemlékre, ahol bábszakértő is van a zsűritagok között.) S a kritika valószí- ( nűleg elősegítené a szerfölött szűkös „bábjátékínség” eny- ► hítését is. Pillanatnyilag ugyanis valamirevaló író nemigen ír bábdarabot. Legföljebb arra hajlandó, hogy valamelyik, gyermekekhez szóló művének bábváltozatát papírra vesse. Föltéve, hogy színház kéri rá; amatőregyüttes számára szinte senki sem hajlandó dolgozni. Sem anyagilag, sem erkölcsileg nem éri meg.

Van ennek a visszás helyzetnek haszna is: az amatőr bábcsoportok rendezőinek bele kellett kóstolniuk a bábdarabírás mesterségébe.

S a többség a legkézenfekvőbb lehetőséggel él. Klasz- szikus irodalmi műveket — a Toldit, a János vitézt, a Szép Ilonkát — ültet át bábszínpadra, népmeséket, népi játékokat dolgoz föl, a merészebbje pedig az Iliász és Odüsszeia, s a Kalevala egy-egy epizódjának megjelenítésétől sem riad vissza.

A kísérletek életképességét mi sem tanúsítja jobban, mint egyik-másik bemutató nemzetközi visszhangja. A külföld, úgy látszik, gyorsabban fölismerte — csupán találomra kiragadott példaként említve — a pécsiek Kalevalából átdolgozott

Lemminkejnen-epizódjá- naki művészi újszerűségét, s az egriek János vitéz-árny- játékának szavakba alig foglalható eredetiségét.

Ideje volna erre itthon is fölfigyelni. Mindenekelőtt a gyermekek miatt: a bábművészet az ő szellemi kiteljesedésüket szolgálja. Korántsem mindegy, mennyire színvonalasan...

Veszprémi Miklós

A békéscsabai képcsarnokban

WWWWWtWMMWmWWWWWVWWWWWWMWWWMWWWWWWWMWW

Dévaványa, Mátyás utca 10.

A gyerekek épp egy tévéműsort néztek, amikor kora délelőtt megérkeztem a dé- vaványai leánynevelő otthonba. Míg ezzel szórakoztak, jó alkalom volt szétnézni az intézetben. Modern konyha, nagy hűtőkamra, csinos ebédlő, ízléses, otthonos hálótermek, praktikus tanulószobák. És hatalmas kert! Majd kétszáz gyümölcsfa, a fele alma. Séta közben beszélgetünk Csoszor Zoltán nevelővel és a gondnoknővel a nyári programról. Két kislány Zán- kára, másik kettő a Városerdőre, egy pedig a járási úttörőtáborba megy. És mindnyájan együtt még e hónap végén tíz napot töltenek Gyulán, ismerkednek a várossal, élvezik a Várfürdő örömeit — vagyis nyaralnak. Ha hazajönnek, a strandolást a községben folytatják majd, hetenként háromszor-négy- szer.

Az intézet 54 általános iskolás tanulójából kevesen vannak itthon. A növendékek egy része már elutazott a kétvagy négyhetes szabadságára, szüleihez. A többiek közül meg azok hiányoznak, akik a kétszeresen kitüntetett igazgatónővel, Csoszor Zoltánné- val Foton vannak, a nevelő- otthonok országos seregszemléjén: a bábosok. Az itthonmaradtak — leginkább alsó tagozatosok — a nyári szünet gondtalanságát élvezik. Apróbb-nagyobb, szöszke vagy barna hajú lánykák.

Mire a kertből visszaballagunk, már folyik a játék.

Bent a társalgóban színes levelezőlapokkal — gyerekszokás szerint — kártyáznak az egyik sarokban. Érdekessége: ki húzza a szebbet a legyező alakú, háttal fordított csomóból. Egy kicsit arrébb két kislány sakkozik; a fő helyen — középen — viszont pihen a pingpongasztal, most éppen nincs kedve hozzá senkinek. Az udvaron vagy tízen kör- be-körbe járva énekelnek, beszélgetnek.

Játék és ének együtt, s ez most a sláger, mert új.

— Jó, hogy már vége az iskolának? — kérdem tőlük.

— Nagyon — felelik egyszerre.

— Miért?

— Mert sokkal többet lehet játszani — hangzik az őszinte válasz. Aztán hozzáteszik, hogy olvasni is szeretnek és ha kíváncsi vagyok, azt is megtudhatom, hogyan.

Gyorsan beszalad valaki a Kincskereső kisködmönért és a harmadik osztályos Anikó felajánlja, válasszak belőle bármit. Föllapozom A körtemuzsikánál és a kislány kedves, szép tiszta hangján fölcsendül a kezdő szakasz. „Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egyszer egy körte-muzsika, amelyik arról volt nevezetes, hogy csak akkor szólt, ha jó gyerek fújta.” És halad tovább Móra Ferenc szívfájdítóan szép sorain folyékonyan és úgy hangsúlyozva, hogy sok nagydiák, de még egy-két felnőtt is megirigyelhetné.

Aztán a második osztályos Zsuzsika veszi át a könyvet. Lassan, vigyázva olvas, hogy sok hiba ne legyen benne.

Arrébb, a padláslépcsőn üldögélve öt-hat gyerekfej borul össze. Vajon mit nézegetnek? Kiderül, hogy egy nagyocska, de még repülni nem tudó verébfiókát pátyol- gatnak. Az előbb leltelj rá a szín előtt. Tanakodnak, miként tudnák felnevelni, mert az nem is kétséges, hogy megteszik. A kis veréb szinte érzi a szeretetet, szeméből hála sugároz Marika, Eszti, Julika, Erzsi, Katica -és Edit felé.

Egy doboz is előkerül valahonnan, kilyuggatják a tetejét, belül meg fészket raknak. És pihenni hagyják a madarat. Épp jókor, mert kész az ebéd: paradicsomleves, sült csirke, sült krumpli, uborkasalátával. Nem sok biztatás kell hozzá, de a holnapihoz se majd, mert az meg gulyásleves lesz és kapros túróslepény.

Az ebéd utáni pihenő előtt még egy kicsit futkosnak, szaladgálnak. Csak három kislány nem. ök a hűvösre húzódva, zöld falevélterítőre tették verébfiukat és etetni- itatni próbálják, nagy gyöngédséggel. Erzsikéhez fordulok:

— És mi lesz vele, ha fölneveltétek?

Nem is gondolkozik a válaszon:

— Elengedjük, hogy hazarepülhessen a szüleihez,

Vass Márta

Anyanyelvi őrjárat:

Egy társalgás alkalmával lettem figyelmes a kissé szokatlan szóhasználatra, amelyet aztán több ízben is megfigyeltem. A beszélők a nyári utazási tervekről szólva így nyilatkoztak: „Az idén Románba utazunk s onnan Bulgárba is átugrunk, a tavaly ugyanis Csehbe és Lengyelbe voltunk.” Következtettem, tudniillik,' Romániáról, Bulgáriáról, Csehszlovákiáról és Lengyelországról van szó, de hát a nyelvi kényelmesség vagy inkább a beszélő kényelmessége és a divatos gügyögő stílus ilyen szót hozott létre.

Ügy tűnik, az ilyen gügyögő {stílusnak divatja van, mert rövidítések, csonkítások ezernyi példáját halljuk nap mint nap. Persze nem lehet elzárkóznunk mereven ez esetben sem, de a túlzáBulgárba utazunk

sok ellen fel kell lépnünk, hiszen nyelvünk természetétől fogva nem szereti a túlzott kicsinyítést (egy-két nyelvjárási példától eltekintve). Mondhatnék, hogy ennek a bizalmaskodó nyelv- használatnak a közlésértéke néha kétértelmű, nem tudván azt, hogy komoly dologról van szó vagy gúnyról. Tény az, hogy a túlzott bizalmaskodás csöppet sem ildomos. Íme néhány példamondat erre a stílusra a gyűjteményből: „Csókollak

Kovácskám!”, „Hogy vagy Lajoskám?” Ugyancsak az ilyenszerű . megszólításokhoz sorolhatjuk a túl gyakori kedveském, édeském, aranyoskám szavakat is. Az ilyen túlzott édeskés megszólítás mögött a gúny hangja is kicsendül.

A gügyögő nyelvhasználathoz sorolhatnánk a sajátos rövidítések hosszú sorát is. Azonban egy dologra figyelnünk kell, s erre nyelvművelőink cikkeikben fel is hívják a figyelmet, hogy a felnőttek egymás közötti gügyögő nyelvét el kell különítenünk a szülő és kisgyermek kapcsolatában kialakult nyelvtől, mely bensőséges hangulatot és kapcsolatot tükröz. Felnőttek között használni ezt a stílust nevetséges és anyanyelvűnk elcsúfítását is jelenti. Kerülendők az ilyen szavak: hivi, szabi, diri, koszi, napcsi. Inkább mondjuk ilyen esetekben: hivatal, szabadság, igazgató, köszönöm, napközi.

Ismételten hangsúlyozzuk, nem arról van szó, hogy el kell zárkóznunk az újtól. A nyelv valójában örök fejlődésben, mondhatnék úgy, örök nyelvújításban él. Igen szép példa az újabb képződmények közül az otthonka szavunk, amely könnyű, otthoni női felsőruhát jelöl he- lyénvalóan és stílusosan. De a túlzott becézéstől, rövidítéstől, felnőttek egymás közti gagyarázástól azért tartózkodjunk. Fülöp Béla

KÉPERNYŐ

Tanévzáró az Midben

Az állami oktatás helyzetéről szóló előadói beszédében (1972. június 14.) — Aczél György elvtárs — többek között ezt mondta: „Ifjúságunk oktatása, nevelése mindenekelőtt társadalompolitikai ügy. Iskoláinkban csaknem két- millióan tanulnak. Mégis, amikor oktatásügyünk helyzetét vizsgáljuk, nemcsak róluk — a diákokról, a tanulókról — van szó, és nem is csupán a közvetetten érintett további milliókról, hanem társadalmunk jövőjéről. Ezzel a felelősséggel kell állást foglalnunk és ezzel a felelősséggel kell dolgoznunk.”

A beszéd elhangzását követő fél évtized igazolta, hogy minden illetékes helyen komolyan vették az MSZMP Központi Bizottságának — sokoldalú elemzésen alapuló — iránymutatását, és határozatait. Nem túlozunk, amikor azt mondjuk, hogy szinte egész társadalmunk mozgásba lendült annak érdekében, hogy közös erővel birkózzunk meg az oktatás fejlesztéséből adódó feladatokkal. A dolog természetéből következően ez a mozgás az iskolákban volt legjobban érzékelhető. Sorra-rendre láttak napvilágot azok az intézkedések, melyek a tanügyi reform előkészítését szolgálták.

De segítségünkre sietett a legnagyobb tömegkommunikációs erő is, a televízió, mely nemcsak az iskolatelevízió adásainak skáláját bővítette, korszerűsítette, hanem — egy évvel ezelőtt —-a Mindenki iskolája című sorozat megindításával olyan fehér folt felszámolásához nyújtott hathatós segítséget, mellyel az iskolák képtelenek lennének megbirkózni.

Sok vita, kérdőjel kísérte ezeket az adásokat, induláskor sok volt a bizonytalanság. Többen azzal érveltek, hogy hatásosabb a dolgozók iskolája, amit már több mint 300 ezren végeztek el. Ellenérvként mások azt említették, hogy nem nyugtathat meg senkit, hogy az általános iskolát a tanulók közel 20 százaléka nem végzi el nyolc év alatt, s azok száma sem csekély, akik már az első osztályban ismételnek. (A középiskolákban még magasabb az eredménytelenség aránya !)

Mint mindig, most is a té- - nyék bizonyítottak. A Mindenki iskolája százezrek kedvenc műsora lett. Nézték azok is, akik hiányos végzettséggel rendelkeztek, s közülük sokan tettek eredményes vizsgát. De nézték azok is, akiknél már a feledés homályába merült a korábban megszerzett ismeret. Az adások vonzereje abban is rejlett, hogy a szerkesztőknek minden esetben sikerült olyan előadókat megnyerni, akik mindenkihez tudtak szólni, s mondanivalójukat úgy tudták szemléltetni, amire csak a televízió képes.

Itt, ezen a ponton érdemes kissé elidőzni. Arról van szó, hogy kimondjuk végre: a televízió szinte beláthatatlan lehetőségeket rejt magában, ami az ismeretek terjesztését illeti. El sem tudjuk még képzelni, mi mindent adhat, és hányféle változatban, formában; hozzátéve, hogy mindezek a közlendők hatását is tovább fokozzák, ösztönözve a tanulásra, tájékozódásra, melyet korunk embere nem nélkülözhet.

Nem lennénk igazságosak, ha nem szólnánk még azokról — pedagógusokról, népművelőkről, a közművelődés egyéb területein dolgozó aktivistákról —, akik önzetlen segítséget nyújtottak a tanulni vágyóknak. Most számukra is a megérdemelt pihenés ideje következik, hogy szeptemberben friss erővel láthassanak közös munkához.

Szilárd Ádám