Békés Megyei Népújság, 1977. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-15 / 113. szám
1977. május 15., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET D. Szabó Lajos versei: Föld felett Kondor Béla emlékére Uraim, már nem is a színek fontosak ezt vérében hordja minden szülött — élete vagy halála vaksága Uraim, a vonalak a lélek-madarak kóbor szárnyalása ég szemeinkben Európa szívébe ragadt fiaidnak — kik öntudatlan karcolják le bűneiket Uraim, mondom a lélek-madarak merész karca az égen — ide vágyunk vagy kitudja Talán keresztre egy aszfaltozott dombon? 19. kórterem almazöld falakra vetül az időből szakadt fogyó világom az emlék megmaradásának visszapillantó tükrét illesztgetem homályosuló sarkaival — magamban almazöld falakon se ég se föld mihez támaszkodsz világom? Varga Virág: ÉRETTSÉGI Zsuzsa szobája roskadásig van virággal, garmadában a tulipán és a fehér orgona. Nagy részét Bandi lopta a hűvösvölgyi kertekből. Virágot lopni nem bűn — felkiáltással — diáknak meg a bocsánatosnál is bocsánatosabb. A nyitott ablakon át a kertből is májusi illat száll á szobába. Zsuzsa hason fekszik a heverőn, sötétbarna haján bronzosan csillog a késődélutáni nap. Ma volt a ballagás. Barátnőjével, Andival jó előre elhatározták, megmutatják annak az undok Ica néninek, meg az egész osztálynak, hogy őket mennyire szeretik. Nekik lesz a legszebb és legtöbb virágjuk az iskolában. Hát ez sikerült... de már kit érdekel? Csak fáradtságot érez és valami rossz kerülgeti, ha Bandira gondol. És egyre inkább. A szomszéd házban Bandi az íróasztalára könyökölve úgy néz egy fényképet, mintha az élőt vallatná. Klári. Első szerelme. Milyen régen is volt, talán már három éve, hogy együttjártak. Rövid ideig tartott, két hónap után vége lett, a lány minden magyarázat nélkül otthagyta. Egy hete a városban összefutottak. Klári kedvesen hívta. És ő ment. Már kétszer azóta. Miért? Miért, miért, hát nem mindegy? Nem, mert Zsuzsa, mert Klári... Csöngetnek, az ajtóban Zsuzsa. — Beszélni akarok veled ... — Gyere. — Bandi... én nem is tudom ... szóval... — Nem ismerek rád. Ki vele, mondd csak! — támad a fiú ingerülten. — Most se vagy olyan, mint ... Nem szoktál ilyen lenni. — Nem tudom, mit akarsz. Mi nem volt elég? A virág? Vagy nem voltam veled egész nap a ballagáson? — Ott voltál... de ... — De? — a lányra nézett és követte tekintetét. — Hát igen. összetalálkoztunk. — Tudtam... És velem mi lesz? Arra. nem gondolsz, hiszen szeretlek! — Ne izgasd magad. Nem tudni még, mit hoz a holnap. Meg aztán azért barátok maradunk, légy nyugodt — csöndesítette a lányt —, este a presszóban találkozunk. Zsuzsa csak rázta a fejét és már rohant is, hogy el ne bőgje magát. Otthon a négy falnak hajtogatta, hogy soha, soha, soha. Két óra múlva a presszóba indult. Bandi később, hogy arra sétált, a túloldalról látta. Ült az ajtóhoz közel, kínzottan, reménytelenül. Elfordult s elindult lassan, fölfelé a hegyre. A virágillat hamar kiűzte fejéből a presszóbeli képet. Magát látta Klárival. Majd száguldó kocsit vezetett, mint magas pozíciójú mérnök. Aztán vitorlázott a sejtelmes, zöldarany fényű Balatonon. Hűvösödik, betakarja az alvó lányt... Klári, vagy Zsuzsa? összekavarodik minden, a vitorlás körben forog. Aztán a valóság ismét. Zsuzsa. Mért nem hagyja nyugton? Neki is jó volt ez a két esztendő. Mit akar? Mintha ő tehetne róla. És ha Zsuzsa ment volna el mással? Ez nem jut az eszébe? Különben is mit tudja még, hogy mi lesz? Hagyná, hogy nyugodtan eldönthesse. Eny- nyit csak meg lehet érteni? A Kis-Hárshegyre közben leszállt az éj. A csillagos ég egybeolvadt a lámpákkal teleszórt hegyoldallal. Visszafordult. Otthon még megjavította a magnót. Csak reggel jutott eszébe, hogy azért fel kellett volna hívni Zsuzsát, hisz ma lesz az írásbelije. Zsuzsa egész éjjel forgolódott az ágyban. Ha egy kicsit elnyomta az álom, rövidesen felébredt. Félve tűnődött, aztán a paplan alá bújva sírni kezdett. Másnap késő délután mégis beállított a fiúhoz. Karikás szemmel, elgyötörtén. — Nem sikerült. — Ugyan már. Miből veszed? — Nem tudtam koncentrálni. — Puskád nem volt? — Nem mertem használni. Magyarból meg egészen más lett a tétel, mint amit vártunk. Különben is ... Hát nem érted, hogy nem a puskán múlik! — Hanem min? — Ha nem tudod, akkor ... — abbahagyta és kisétált a szobából. Elindult haza. A fiú szó nélkül becsukta az ajtót. Hamarosan megtudta mindenki, hogy Zsuzsa, az osztály legjobb magyarosa egyest kapott az írásbelijére. Egyedül ő az egész IV. b-ből. Esténként azért most is lejárt a presszóba. Néha Bandi is ott volt, s látta a Zsuzsa keskeny arcát és remegni kezében a poharat. Odaült hozzá, de nem tudtak egymásnak mit mondani. A lány alól teljesen kicsúszott a talaj. Csak nézett maga elé, rágyújtott, de gyorsan el is nyomta a cigarettát. Aztán, mint aki kitöltötte a rászabott időt, felállt és elment. Bandi nem erőltette, de nem is ment vele. Üldögélt még, hogy a ráragadt rosszkedv elmúljon. Szóbeli után Zsuzsa újból beállított a fiúhoz. Le se ült, úgy motyogta el, mi történt. ’— Hát ez nem igaz. Mit mondasz? Megbuktál történelemből és földrajzból? Földrajzból! Ilyen még nem volt talán soha. Na jó, jó ... nem akartalak... És anyád? Már tudja? — Először idejöttem. Az anyját otthon a konyhában főzés közben találta. Leült egy hokedlire és egyenként adagolta a bukást. Aztán elhallgatott, mentegetőzésre már nem volt ereje. Csak hogy ezen is túl van, most már semmi se érdekes. Anyjára nézett, az meg rá, hogy ugyan jön-e még valami ezek után. Ültek egy darabig csöndben, majd az anyja keservesen, mint a gyerekek, elkezdett sírni. Csak órák múlva esett neki és zúdította rá a szemrehányásokat. Meg a miérteket. És Zsuzsa lassan, nehezen, de elmondott mindent. Bandit, Klárit. Az egész kínlódását. Reggel idegorvoshoz mentek. Három hét múlva vidéki rokonok hívták pár napra, majd a Balatonra aj egyik barátnője. Vidám társaság volt együtt. A közeli vendéglőben dolgoztak, de szórakozásra is volt idő. Zsuzsát is munkával várták. A másik meglepetés pedig Gyuri volt, a maga százkilencven centijével. Régen kerülgette már Zsuzsát. Elrohant a nyár s a Balatonról a régi magabiztossággal tért haza. Este a presz- szóban körülvették a barátok. Bandi az utcáról látta és megnyúlt arccal lépett be. Valami történt a lánnyal. Valami, amit ő nem tud. Ki van cserélve, ez már nem az a Zsuzsa, aki elment. Igaz, hogy ő sem az, aki itt maradt akkor. És hol van már Klári? Bár ne is kezdett volna vele. Az lett a vége, mint legelőször. Csak elfecsérelte az időt. Zsuzsa meg bezzeg nem vesztegette. Ugyan ki vigasztalhatta meg? A lányhoz lépett. — Igazán jó, hogy hazajöttél. Jössz hozzánk holnap? — Reggel már tanulni kezdek, tudod, hogy készülni kell. — De azért ugye... ? — Hát persze... Ne félj, azért még barátok maradunk. Osváth Mária: Beatrice Osváth Mária: Dante Csorba Győző Növények Mostanában kellene éjszakánkint kimenni közéjük a kertbe figyelni és tanulni tőlük hogyan készülnek föl a télre szűnik meg egymással csatájuk búcsúznak bölcsen nyugalommal: mert nyilván tudnak némi hasznos tudnivalót ez alkalomra mert vagyok én is tél felé menendő mert felém is a tél jövendő és összekeveredve jócskán csak kapkodok mit is csináljak Meghalni, hogy halhatatlan legyen... A költők csak azért halnak meg, hogy halhatatlanok legyenek, mert a költők örökkön élnek. A költő és a költészet örök életű, mert az emberen túli, hiszen a mindenséget éneklik meg ők, annak harmóniáját kutatják és adják ajkunkra a szót, hogy ne csupán dadogjunk, hanem belső érzésvilágunkat, énmagunk titkait is mondatokká formálhassuk. A költők nem halnak meg, de hiányuk fáj, pedig ők azok, akik feloldódnak a mindenségben. A hír fáj. Szilágyi Domokos, Horváth István után ím a valóság, Kolozsváron meghalt Nagy István kiváló prózaíró, az egyetemes magyar munkásirodalom egyik jeles képviselője, kinek színpadi művét az elmúlt esztendőben mutatták nálunk is a Nemzeti Színházban. Hetvenhárom esztendős volt. S Köröskisjenőről is szomorú hír röppent fel. Olosz Lajos, az Erdélyi Helikon kiváló lírikusa, a miniatűrök csodálatos mestere, zárt metaforáinak bűvös alkotója is megfáradt az úton, pihenni tért. A költők pihenni, térnek, de életüket jelzik a fák. Jelzik a házsongárdi csendes suttogások. Farkaslakán a két öreg cserfa áll Tamási Áron sírja fölött, s Köröskisjenőn is két nevezetes fa őrzi Olosz Lajos emlékét. Az Olosz család házát árnyékolja a nyolcvanéves tölgy, amelyet akkor ültettek, amikor a költő született, s az immáron negyvenöt esztendős ezüstnyárfa 1926-ban került a tölgy mellé, amikor a Helikon első marosvécsi írótalálkozójára került sor. Az utolsó szó jogán című versében, amit fél évvel ezelőtt írt Kisjenőn, így összegez: „Oltárra emeltem a tiszta valóságot, amit látni, számítni, megmérni lehet, és lesepertem a szív párkányáról ^ minden mást mint ócska. cserepet... Helikoni nyárfám ezüstözött lombja szelíden hulldogált hajlott homlokomra és az örök béke jó szívvel ígérte, hogyha időm lejár befogad keblébe." Susognak a köröskisjenői fák, susognak a kolozsvári szelíd dombok lombjai. A Hója, Kerekdomb, a Sáncalja emlékezik fiára, Nagy Istvánra, aki ehhez a szűkebb pátriához olyan konokul kötődött, mint ahogyan osztályához, a proletariátushoz. Korai műveitől elkezdve elkötelezett író volt és ezt a hitünket még jobban megerősítette és bizonyította is önéletrajzi regénysorozatán keresztül. Gálfalvi Zsolt jegyzi az íróról: „Életművének egészében, alakulásának és szintjének hullámvonulataiban a történelem törvényszerűségei munkálkodtak; emberarcára és írói arculatára ugyanazok az erők vésték éles vonalú, mély, a kort kifejező ráncokat.” Az idő, az irodalomtörténet rendezi, árnyalja majd az életműveket. Értékítéletek születnek, de helyüket, amelyeket művészetükkel vívtak ki az írók, költők; aligha lehet tőlük elvitatni. Fülöp Béla
