Békés Megyei Népújság, 1977. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-13 / 111. szám
1977. május 13., péntek Szemét vagy hasznosítható hulladék? Mi kerül a szemétbe? Íme két vélemény: „Sok papír, vas, egyszóval lom, amit semmire sem lehet felhasználni.” „Milliók! Fontos nyersanyagok. Nem minden hulladék szemét!” Akkor minek tekintsük a hulladékot: szemétnek vagy nyersanyagnak? Hazánkban évente több tízezer tonna elsődleges — úgynevezett gyártási — hulladék keletkezik. Ehhez majdnem hasonló nagyságban számítható a másodlagos — selejtezett — hulladék. Ezek zöme a nagyobb gazdasági egységeknél keletkezik, de jócskán összegyűlik a lakosság körében is. Gazdasági rendszerünkben az ipari alapanyagot biztosító vállalatok szerepe és jelentősége megnövekedett. A termelés és a fogyasztás során keletkező hulladékanyagok — ha nem gyűjtik azokat össze — környezetszeny- nyezővé válnak. Népgazdasági érdek is a hulladékanyagok összegyűjtése, nyersanyaggá való feldolgozása és az, anyag körforgásába való visszajuttatása. Hazánk nyersanyagban szegény ország, s éppen ezért fokozottabb jelentőségű a hulladék hasznosítása. A vashulladék például a Siemens—Martin-eljárás mellett az acélgyártás nélkülözhetetlen alapanyaga. Köztudomású, hogy szegények vagyunk színesfémekben is — ’ kivéve az alumíniumot. Ezért színesfémkohászatunk nélkülözhetetlen nyersanyagforrása az összegyűjtött színesfémhulladék. Csaknem minden háztartásban kilószámra gyűlik a papírhulladék. Azt viszont már kevesen tudják: minden tonna papírhulladék 3 köbméter fát helyettesít a papírgyártásnál. A textilhulladék a népgazdaság valamennyi területén nélkülözhetetlen, egyebek között a nyers fe- déllemezgyártás alapanyaga, az új gyári hulladékot a bútoripar használja fel. Megyénkben a hulladék hasznosításával a MÉH Vállalat és a Kohászati Alapanyag-előkészítő Közös Vállalát foglalkozik. Korábban emlitettem, milliókat érő, használható hulladék kerül a szemétbe. — Elsődleges feladatunk a lakossági hulladék átvétele — kezdi a beszélgetést Bakos István, a MÉH Vállalat békéscsabai telepének vezetője. — A megyeszékhelyen évente 500 vagon vasat, 6— 700 vagon papírt, 30 vagon színesfémet és 20 vagon textíliát vásárolunk fel. Ugyanakkor kereskedelmi tevékenységet is folytatunk: bontott alkatrészt, csövet, lemezt, idomacélt vásárolhatnak tőlünk. Az udvaron hulladék)} egyek tornyosulnak. A lemezdarabokat és a papírt válogatás után gép préseli hatalmas kockává, előkészitve jut a feldolgozóhelyre, fgy a feldolgozónak is könnyebb, aztán a szállítási költségek is csökkennek, mert laza állapotban a vagonok kihasználása 15—20 százalékos, a hulladék zsugorításával — így nevezik a préselést — 80 —90 százalékos. A nagyobb gépelemeket autogén hegesztővel darabolják, így teszik könnyebben szállíthatóvá. A bejárathoz egymás után érkeznek a hulladékkal a vállalati járművek, magán- személyek. A DÉMÁSZ vontatója fémhulladékot, egy guberáló papírhulladékot hozott. — A szemétből kiszedett hulladékot rendszeresen ide hordják — mondja a telepvezető. — Vannak, akik naponta 4—500 forintot is keresnek így. Sajnos a szemétből ide kerülő hasznos hulladék csak töredéke a kidobott millióknak. Távolabb tőlünk alkatrészeket válogatnak. A mérlegen hat szál csővel egy teher- taxi áll. — Szőlőlugasnak viszem — mondja a vevő. — A kereskedelemben nem kaptam megfelelőt. Itt olcsóbban jutottam hozzá... A barkácsolóknak a MÉH-telep aranybánya — szólal meg egy 40 év körüli férfi, és sorolja mi mindent szedett itt össze: kéziszerszámokat, villanymotort, tv- antennához anyagot. — Még több hulladékot át tudnánk venni, ha a városban lenne elég átvevőhely — magyarázza Bakos István. — Ez a telep messze van, s inkább a kukába dobálják a papírt, a rongyot... — s példának említi azt a megoldást, ami az NDK-ban jól bevált: minden új lakótelepen létesítsenek egy átvevőhelyet, ahol eladhatják a háztartási hulladékot. A Kohászati Alapanyagelőkészítő Közös Vállalat Békés megyei telepe Békéscsabán, a Csorvási “úton található. Kevesen ismerik, mert csak közületektől vásárolja a fémhulladékot. — Negyvenhárom tsz-szel, állami gazdasággal, gyárral vagyunk szerződésben, s az átvett selejtet, gyártási hulladékot közvetlenül a feldolgozóhelyekre, Diósgyőrbe, Dunaújvárosba, Özdra szállítjuk. Évente 14 ezer tonna fémhulladékot szállítunk újbóli olvasztáshoz — mondja Beraczka Pál telepvezető, s az udvarra invitál. A vödörtől kezdve a tefiergépko- csiig szinte minden megtalálható. — A közelmúltban a Volán 43, többségében már nem gyártott tehergépkocsit selejtezett ki. Jó néhány vállalat ezekből szerezte be a pótalkatrészt. Saját Csepel teherautónkhoz sem kapunk alkatrészt, mi is innen „vételezünk” — int a szerelőre. — A közelmúltban az AG- ROKER mintegy 4 millió forint értékű új, kombánj, DT —54-es és MTZ—45-ös alkatrészt selejtezett ki — mutat a telepvezető a becsomagolt vasdarabokra. — Még nem szállítottuk el, hátha jelentkeznek olyan termelőszövetkezetek, ahol futnak ilyen erőgépek. Egyszóval, ami az egyik helyen elfekvő, felesleges hulladék, ugyanaz a másik helyen nélkülözhetetlen — mondja búcsúzáskor a telepvezető. Megyénkben 18 MÉH-átve- vőhely és egy kohászati alapanyag-előkészitő vállalat van, s bizony ez kevés. De legyünk őszinték: az átvevőhelyek korszerűtlenek, no és mi is sokat segíthetnénk nyersanyagszegény országunkon, ha a használható hulladékot a megfelelő helyre vinnénk, s nem szórnánk a milliókat két kézzel, géppel a szemétbe. Szekeres András Felszerelést a szakcsoportoknak! Ma már nyilvánvaló, hogy a háztáji termelés serkentésére hozott intézkedések sora nem marad csupán írott betű. Kedvező társadalmi légkörben kezdődött meg a kisgazdaságok termelőberendezéseinek, istállóinak, pajtáinak, földjeinek nagyobb méretű hasznosítása. Az sem titok természetesen, hogy az átmeneti formák hasznosításának még csak kezdeti útját járjuk. Ez akkor is igaz, ha az év első negyedévének adatai a háztáji termelés további fellendüléséről adnak információt. A folyamat tartóssá tétele a hagyományos, a régi korszerűsítését igényli. Ez végül is a kistermelés szervezeti formáinak kialakulásához vezetett, és ez a folyamat tart napjainkban is. Az ÁFÉSZ-ek és termelő- szövetkezetek felügyelete alatt a megyében mintegy 160 szakcsoport működik. A szakcsoportok az összes értékesített kisárutermelésből csaknem 50 százalékos arányban részesednek. A zöldség-, gyümölcs-, gyógynövénytermesztő és kisállat- tenyésztő szakcsoportok alapszabály szerinti működtetése lehetőséget ad fejlesztési alapok létrehozására. A szakcsoportok modernizálása, eszközök, gépek, berendezések vásárlása jelentősen emeli a termelés hatékonyságát, mint ahogy ezt sok példa is bizonyítja. Követendő utat járnak a tojástermelő és keltető szakcsoportok, melyek felszereltsége az átlagot is meghaladóan jó. A termelés mennyiségét és minőségét tekintve országosan is az élen járnak. Ilyenek működnek Nagyszénáson, Békéscsabán, Újkígyóson, Dévaványán és Orosházán. Jellemzőjük, hogy gyorsan képződik fejlesztési alapjuk. A szakcsoportok másik nagyobb részében azonban ma még korántsem ilyen egyértelműen tiszta a kép. A zöldségtermesztők társulásai például csak kevés fejlesztési alappal rendelkeznek. A gépeket és eszközöket saját erőből megvásárolni csak igen ritkán képesek. Ahol az ÁFÉSZ-ek műszaki felkészültsége, anyagi helyzete lehetővé teszi, ott a berendezések egy részét a szövetkezet vásárolja és adja a szakcsoportoknak közös használatba. Felszerelések vásárlása azonban nemcsak pénz, hanem szemlélet kérdése is. A vásárolt eszközök ugyanis beruházásnak számítanak és az ÁFÉSZ-ek fejlesztési alapját terhelik. Esetenként a szakcsoportok értelmetlenül halmozzák pénzeszközeiket. Ezért a MÉSZÖV elnöksége ösztönzi a képződő alapok felhasználását. Néhány szakcsoportban célrészjegyekkel, máshol ÁFÉSZ-hozzájárulással igyekszenek a felszerelést bővíteni. Helyenként a már többször újjáéledt és eltemetett kölcsönzéssel kísérleteznek, kevés eredménnyel. Egyre gyakoribb eset, hogy a termelőszövetkezetek sietnek a kistermelők segítségére. Sok a tisztázatlan kérdés a szakcsoportok felszereltségének javításában. A valóságban azonban az elmondottaknál is kuszáltabb szülemény övezi a társulások továbbfejlődését. Nem tisztázott például, miből fejlesz- szen a szakcsoport, ha önerejéből nem képes, vagy fejlesszen-e egyáltalán? Ki kezelje a tartós használatba adott vagy kölcsönzött eszközöket? Az általánosságokon túl azonban konkrét, jó és kevésbé alkalmazható példákkal találkozhatunk, de mintha megfeledkeznének ezek továbbadásáról. Nem kétséges tehát, a hagyományos régit nem dobhatjuk el, sőt újjal való fel- frissítése vált követelmény- nyé. Csak így képzelhető el, hogy a kistermelők szférájában is fenntartsuk s ha lehet, növeljük a termelést. Ezért is szükséges, hogy minél . több életképes szakcsoport jusson korszerű felszereléshez. Kepenyes János Felépült a Zöldségtermesztési Kutatóintézet hagymanemesítő központja Makón. A háromemeletes épületben jól felszerelt laboratóriumok, vetőmagtároló, -tisztitó és -szárító helyiségek, kutatószobák nyújtanak kedvező lehetőségeket a fűszer- növény továbbnemesítésére, új fajták előállítására. Képünkön: mikroszkóppal ellenőrzik a növény ellenállóképességét. (MTI-fotó — Tóth Béla felvétele — KS) Fejlődésünkről — gondjaink tükrében ötven mázsát meghaladó hektáronkénti átlagtermés búzából, 80 mázsát felülmúló hozamok kukoricából. Tíz évvel ezelőtt aligha akad ember, aki felelősséggel kijelenti, hogy ez lesz az eredménye a termelési rendszerek elterjedésének, a nagy teljesítményű fajták, gépek és a hozamfokozó vegyszerezés térhódításának. Ezzel együtt azonban nehéz lett volna megjövendölni azon gondjainkat, amelyek együtt növekedtek a termés- eredményekkel. A „kis gyerek kis gond — nagy gyerek nagy gond” analógiájára hivatkozva sem láthattuk előre, hogy egy látszólag olyan egyszerű dolog, mint a tárolás, mennyi fejtörést okoz majd. Megyénkben sajnos ma még egyáltalán nem általános a nagyszénási példa. Itt, az Október 6. Tsz-ben a Közös kilencezer hektárból több mint 4 ezren termesztenek kukoricát. Hektáronként 70—72 mázsás átlagtermést figyelembe véve, ez évi 30 ezer tonna kukorica, amit időben kell betakarítani és megfelelő biztonsággal tárolni. Ez Nagyszénáson nem gond, mert három terményszárító és tároló telepük egyenként 10 ezer tonna terményt képes befogadni. Más a jellemző viszont a megye egészére. Tavaly csak búzából vett át több mint 350 ezer tonnát a gabonaforgalmi vállalat, amelynek raktár- kapacitása annak ellenére sem éri el a 300 ezer tonnát, hogy évről évre új meg új tárolókat léptet üzembe. Az ötödik ötéves terv végéig 70 ezer tonnával tudnak majd többet tárolni a vállalat üzemei. Ennek ellenére is meghaladja majd a 100 ezer tonnát a gazdaságoknál bérben tárolt termény mennyisége, mert míg a vállalati raktártér 1980-ig legfeljebb 12—15 százalékkal nő 1975-höz képest, a hozamok várhatóan 30 százalékkal emelkednek. Amit a búzáról meg a kukoricáról elmondtunk, az igaz egyébként a többi növényi kultúrára is, köztük a zöldségfélékre és a cukorrépára is. E növényeknél az ipari feldolgozás átlagban már igazodik a termés megnövekedett mennyiségéhez, nem képes azonban a nagy teljesítményű betakarító gépek által diktált tempóhoz igazodni a csúcsidőszakokban. Ez is egy olyan feszültség, amit a fejlődés hozott magával. A Mezőhegyesi Cukorgyár körzetének cukorrépa-termesztői például jelenlegi gépi felszereltségükkel csak- , nem fele annyi idő alatt lennének képesék betakarítani a termést, mint amennyi idő alatt a gyár azt ét tudja venni. A termesztőknek a répa minél előbbi felszedése az érdekük, a feldolgozás gazdaságossága pedig alapvetően a kapacitások folyamatod és egyenletes terhelésének a függvénye. Mert az is világos, hogy a feldolgozóvonalakat nem lehet a csúcsidő- szakhoz méretezni. Mindezzel még nem merítettük ki azoknak a gondoknak a sorát, amelyek megyénk gazdasági növekedésének kísérői, velejárói. Itt tudniillik említést érdemelne még többek között az, hogy a dinamikusan fejlődő állat- tenyésztésünkben a baromfiipar most egy 700 millió forintos, a szarvasmarha-ágazat pedig egy 600 millió forintos fejlesztés előtt áll, erre azonban a megye építőipara nincs egészen felkészülve. Vagy itt van az ország egyik legkorszerűbb cserépgyára, évi 18 millió cserép előállításával — folyamatos felvevő piac nélkül, ami a gyár készletgazdálkodására nyomja rá alapvetően bélyegét. Ne folytassuk. A kérdés már így is megfogalmazódott: mit jeleznek ezek a felsorolt gondok? Vajon azt, hogy megyénk gazdasága tervszerűt- lenül, örökösen váratlan gondokat okozva fejlődik? Nem errő van szó. Hartem arról a nagyon is jól érthető dologról, hogy minden megoldott ellentmondás, feladat legalább két másikat szül. S tulajdonképpen ez maga a fejlődés alapja. Mert ha sikerül a búza tremésátlagát 50 mázsára feltornázni, akkor ugye nagy teljesítményű kombájnokra van szükség, amelyekkel le is lehet aratni, s ha már learattuk, tárolók is kellenek, ahol a termést megóvjuk és így tovább. Nem akarjuk ezzel természetesen azt mondani, hogy gondjaink szaporodó számának csak örülnünk kell, mondván: ezek csupán a növekedésünket jelzik. A lényeg a képlet fordítottjában rejlik: fejlődünk — és a fejlődésünkkel szaporodó nehézségeink nem a kishitűséget kell, hogy növeljék bennünk, hanem éppen az erőt, az elszántságot a továbblépéshez. Ez utóbbira pedig — éppen az előbbiek alapján — mindennél nagyobb szükségünk van. Kőváry E. Péter Pihenőben a mezőkovácsházi mezőgazdasági „légiflotta” Fotó: Demény Gyula l
