Békés Megyei Népújság, 1977. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-11 / 109. szám

1977. május 11., szerda Battonyai téglások Elöfeldolgozókl Ikládi Jánosné és Baranyi Istvánná tíz éve rakja máglyába a nyers téglát Néhány héttel ezelőtt ter­jedt el a hír, hogy az egyik élelmiszer-feldolgozó üzemünkben egy igen fontos nyersanyag — amelyben egyébként még csak nem is dúskál a gyár — a tárolás közben, az udvarban majd- neip az utolsó kilókig meg­romlott. Felelőtlenség? Ha­nyagság? Mulasztás? Nos, a dolog egyáltalán nem ilyen egyszerű. A Békéscsabai Konzerv­gyárról köztudott, hogy éve­ken át nem tudta kapacitá­sait nyersanyag hiányában lekötni. De időnként még eb­ben a konzervgyárban is za­varokat, fejtörést okozott a hirtelen nagy mennyiségben beözönlő áru. Amikor a kon­zervgyárban minden gép. minden feldolgozó vonal mű­ködik: egy nap alatt 950 ton­na zöldséget, gyümölcsöt ké­pesek tartósítani. Ezzel szem­ben a betakarítás csúcsidejé­ben naponta 1300—1400 ton­na mezőgazdasági termék ér­kezik a gyárba. El lehet kép­zelni, hogy még megfelelő tá­rolókban is mi lesz néhány nap alatt az esetleg már túl érett állapotban átvett para­dicsomból például ilyen kö­rülmények között. Nincs ez másként a hűtő­házban sem, ahol minden másodpercet kihasználva is legfeljebb 260 tonna zöld­séget, gyümölcsöt tud­nak biztonságosan le­hűteni abból a 800— 1000 tonnából, amely a csúcs- időszakban naponta feldolgo- dásra vár. Más a gondja a ZÖLDÉRT-nek ugyanebben az ügyben. Ennek a vállalat­nak nem az ávétel és nem is a tárolás adja föl igazán a leckét, hanem az, hogy az átvett árut a lehető leggyor­sabban és a lehető legfrissebb állapotban kellene a fogyasz­tókhoz, a piacra eljuttatni. Ehhez azonban még „közön­séges” szállítójármű sincs elegendő minden esetben, nem hogy speciális hűtőko­csi. Nem jelenti mindez termé­szetesen azt, hogy zöldségfel­dolgozóink és forgalmazóink tehetetlenül állnak a termé­szeti csapás előtt, ami abban jelentkezik, hogy a nagy tö­meget adó zöldségek és gyü­mölcsök azonos időszakban érve be, teszik lehetetlenné a kiegyensúlyozott termelést. Egy biztos, a zöldség- és gyümölcstermesztés s főleg betakarítás szezonalitásán aligha lehet változtatni a lé­nyeget tekintve. Lehet azon­ban a csúcsidőszakot elnyúj­tani, a dömpingeket mérsé­kelni. A hűtőház kétféle pél­dát is szolgáltat erre. Az egyik az úgynevezett grafi- konos kiszolgálás, aminek a lényege, hogy a nagy tömegű árut adó partnereknél vala­mennyi számba vehető szem­pontot figyelembe véve, a feldolgozás lehetőségeihez igazítva szakaszolták a mun­kálatokat a vetéstől a beszál­lításig. Ezzel vették elejét an­nak, hogy a termést minde­nütt csaknem azonos időben adják át. A másik példa*— a med- gyesegyházi zöldség-előfel- dolgozó — látszólag ugyan csepp a tengerben, mert a már jelzett 260 tonnából ez az üzem naponta legfeljebb 20 tonnát képes „felfogni”. A medgyesegyházi üzemben munkálkodó 50 asszony a főzőtök előfeldolgozásával mégis utat mutat az előbbi­ekben jellemzett gondok megoldásához. Véleményünk szerint ugyan­is a községekben a mezőgaz­dasági üzemekben még fel­lelhető szabad vagy félig- meddig szabad munkaerőt célravezetőbb ilyen — me­zőgazdasági terményt előfel­dolgozó — jelleggel felhasz­nálni, foglalkoztatni, mint a maradi technikát konzerváló kisipari „kócerájokban”. Csak egy példát: ha Csanádapáca adja a konzervgyári paprika nagyobb hányadát a megyé­ben, akkor célszerűbb a tsz- ben dolgozó asszonyok beta­nításával egy paprikacsumá- zó üzemet itt kialakítani, mint például egy vasfeldolgo­zót. Mint ahogy Kaszaperen is arra törekednek, hogy a hagymatermesztés gépesítésé­vel felszabaduló munkás­kezeket ott, helyben a hagy­ma válogatásával, osztályozá­sával hasznosítsák. így a megfelelő munkaalkalmat is megtalálták tagjaiknak és az átvevő vállalat is jobban gaz­dálkodhat szabaddá váló energiájával. így a kritikus időben. Folytathatnánk a sort, de talán ennyi is elég annak bi­zonyítására, hogy mégsem vagyunk a természetnek úgy kiszolgáltatva, mint ahogy az az első látásra tűnik. A beta­karítási és átvételi csúcsok mérséklésében azonban ed­dig még csak a kezdeti lépése­ket tettük meg — gondoljunk csak a tárolás nehézségeire —, halasztani való időnk pe­dig már semmi nem maradt. Ha csak azt vesszük is, hogy az itt említett három válla­lat erre az évre együtt 22 ezer tonnával több zöldségre és gyümölcsre kötött szerző­dést, mint amennyi a névle­ges átvételi és feldolgozó ka­pacitásuk, máris kitűnik, hogy gondjaink nem csök­kennek. Elegendő ugyanis arra gondolni, hogy ezt a 22 ezer tonna terméket a kon­zervgyár és a hűtőház együt­tesen is csak 18—20 többlet munkanap alatt tudná fel­dolgozni. Ha erre az idén mégsem kerülne sor, azt csak az időjárásnak „kö­szönhetjük” majd. Kőváry E. Péter Az asztalon felberreg a te­lefon, a vonal túlsó végén arról érdeklődnek: lehet-e téglát vásárolni a téglagyár­ban? Az ember ezt termé­szetesnek tekinti, ám mint kiderül, a vásárlót előjegy­zésbe veszik, s csak néhány hét múlva jöhet a falazó­anyagért. A 70 éves battonyai tégla­gyárban hagyományos mód­szerekkel gyártják ezt a fon­tos építőanyagot. — A nyers téglának mint­egy 85 százalékát természe­tes szárítás után égetjük. Éppen ezért gyártásunk idényjellegű, a szezon ná­lunk március elejétől októ­ber végéig tart — tájékoz­tat Szentiványi József gyár­vezető. — Téglát csak ütem­terv szerint tudunk kiadni, mert naponta legfeljebb húsz—huszonkétezer értéke­síthető téglát égetünk. Egy­szóval: nagy az igény, kicsi a gyártási és égetőkapacitá­sunk. Az udvaron a színek és a cserepek alatt már több mint másfél millió nyers tégla áll máglyában. Az 56 tagú gyá­ri kollektíva évente mintegy 8 millió kisméretű téglát ké­szít. Közben a gyárvezető­vel, aki több mint három év­tizedet töltött a téglás szak­mában, a kis gyár és az iparág korszerűsödéséről be­szélgetünk. Az itteni bányát másfél évtizede gépesítették, korábban kézi fejtéssel hoz­ták felszínre az agyagot. Zámbori István kotrós 26 éve dolgozik a gyárban. Tíz évig a» présgépnél elszedő volt, majd a tanfolyamok után gépre ülhetett. — Az első gép, amin dol­goztam, egy K—25-ös zetor volt, egy évtizede kaptuk ezt a nagy teljesítményű gé­pet — mondja, miközben egy kart mozgat, mellyel a ka­nalakat irányítja. — Ezek­nek a gödröknek a kéthar­madát én csináltam — mu­tat az elhagyott bányákra. — Naponta 200—210 köbméter agyagot hozunk a felszínre, 10—12 méter mélyből. Itt alattunk van még 2—3 sze­zonra való agyag, majd szed­jük a sátorfánkat, odébb költözünk, attól függően, hogy mit mutatnak a fúrási eredmények. A feldolgozóhelyen borító­gép üríti a csilléket, villás törőszerkezet zúzza össze a nagyobb rögöket, majd szén­port kevernek az agyagba. Szállítószalagon jut a sárga agyag a kettős, sima henger­be, majd a keverőteknőből kerül a présgépbe a téglának való. A présből fényesen kú­szik elő a több atmoszféra nyomással összepréselt tömb, melyből egy ügyes szerkezet egyenlő darabokat vág le, s ettől a pillanattól már nyers tégla az áru neve. A félere- szes színben ketten — Győri Lajos és Árgyelán Péter IX. — rakják kocsira a nyers téglát. — Naponta 55—60 ezer nyers téglát készítünk — mondja Győri Lajos, úgy, hogy egy pillanatra sem csökkenti munkatempóját. Teljesítményben dolgoznak, na és a gép is diktálja az iramot. — Télen hol dolgoznak? — Nem unatkozunk akkor sem — válaszol Árgyelán Péter. — Szezon után meg­kezdjük a karbantartást, a következő idényre való fel­készülést. Az elavult, meg­kopott szerkezeteket kicse­réljük, átvizsgáljuk a beren­dezéseket, mert ilyenkor sze­zonban erre nincs lehetőség. A nyers téglákkal rakott szerelvény kígyózva megin­dul a szárítókhoz. Lányok, asszonyok csinálják a köny- nyűnek éppen nem nevez­hető munkát. — öt-hétpercenként érke­zik két kocsi nyers áru, s ezt csomónként — vagyis hár­masával — rakjuk máglyá­ba — magyarázza Ikládi Já­nosné, aki 11 éve lerakó. Esőben, napsütésben, szélben is itt dolgoznak, műhelyük fedele a kék ég. — November 1-től március 15-ig tart a fagyszabadság, erre az időre, három éve csökkentett órabért kapunk. Korábban csak idényben kaptuk a fizetést — mondja Baranyi Istvánné, aki 10 éve dolgozik párban Ikládinéval. A nyers téglát cseréppel védik az esőtől, az erős nap­sütéstől, legalább egy hóna­pig szárítják, majd utána égetik. A kemencékben fo­lyamatos az égetés. A 16 kamrában átlagosan 25 ezer téglát égetnek naponta. Az égetőkemence 70 éves, s bár­mennyire is furcsa: a volt tulajdonos téglagyárát vá­lyogból, silány minőségű téglából építette. A rekonst­rukció során aztán jó minő­ségű téglából átépítették, s az országban először itt ve­zették be a földgáztüzelést. A kemencékben 70—80 Celsius-fok a hőmérséklet. Bent csak néhány percre ál­lunk meg, pillanatok alatt csuromvíz lesz rajtunk a ruha. A szabadban a 30 fo­kos kánikula felüdülést je­lent. — Hétórás a munkaidőnk, s ezalatt 7—8000 téglát ra­kok ki — mondja Méhes Im­re kihordó. A káréra, vagy­is a kihordókocsira 110 da­rab 3,2 kilogrammos tégla fér — sorolja, miközben len­dületesen rakja a csengő falazóanyagot. — Műszakon­ként 10—12 liter folyadékot: fogyasztok... — Nem könnyű munka — mondja a gyárvezető. — A hagyományos gyárakban, mint amilyen a mienk, még sok a fizikai munka, s ezért vannak munkaerőgondjaink. Gyakran előfordul, hogy a művezetők is beállnak a ter­melésbe. Bent az irodában ismét csörög a telefon. Téglát akarnak venni. Előjegyzésbe veszik az igénylőt. Nehezen, de megérti: a gyár égető- kapacitása kicsi, ezért* kell várnia. Szekeres András A medgyesegyházi ÁFÉSZ a Békéscsabai Hűtőházzai együtt tavaly alakította ki Medgyesegyházán azt a zöldség-előfeldol- gozót, amely ma már ötven környékbeli asszonynak és lány­nak ad állandó munkát Fotó: Veress Erzsi Lucernavetömag Szeghalomból A magyar lucernamag vi­lághírű. Nem túlzás ez az ál­lítás, hiszen ma már nem tu­dunk annyit termelni belőle, hogy a külföldi piacokon el ne fogyjon. Minek köszönheti ez a lu­cernamag jó hírét? Annak, hogy az ebből termett takar­mánylucerna „megszokta” a kemény tél és a meleg nyár közti hőmérséklet-ingadozást. Képes a szélsőséges időjárá­si viszonyok között is nagy mennyiségű, jó biológiai ér­tékű termést adni. A lucernavetőmag előállítá­sa másmilyen feladatot ró a gazdaságokra, mint a takar­mánylucerna megtermesztése. A feladatokon kívül mások a környezeti igények is. A Szeghalmi Állami Gazdaság­ban szerencsésen találkoznak a megfelelő környezeti igé­nyek — a gyengébb termőké­pességű, de a lucernamag- termelésre kiválóan alkal­mas szikesedésre hajló talaj­adottság, a nyári hónapok hosszabb száraz ideje — és a hagyományokból sokat tanu­ló, de újat is befogadni képes szakembergárda. Minden alap rendelkezésre állt tehát, ami­kor 1974-ben az állami gaz­daság gesztorsága alatt meg­alakult a Szeghalmi Lucer­navetőmag Termelési Rend­szer. A rendszernek határozott célja a korszerű termelési el­járások létrehozásával, el­terjesztésével a lucernavető­mag termésátlagának növelé­se. A gyenge termőképességű talajokon egyik legjövedel­mezőbb ágazat lehet a lucer­navetőmag termelése. A Ma­gyarországon nemesített lu­cernafajták köztermesztésbe vonását ugyancsak a rend­szer vállalta feladatául. A rendszer fejlődésére-jel­lemző, hogy míg 1976-ban 3800 hektáron, ebbén az év­ben 7200 hektáron, 1980-ban pedig a tervek szerint 13 ezer hektáron termesztenek lucernavetőmagot. A termé­sek nagyságának érzékelteté- re az 1977-es év tervei: a már említett területről 12 200 mázsa vetőmagra számítanak, ez 82 ezer hektár takarmány­lucerna telepítéséhez elegen­dő. A fejlődés nemcsak a te­rületek nagyságának változá­sával mérhető. A rendszer­központ szolgáltatásai is fej­lődnek. A partnergazdaságok minden egyes táblájára kü­lön technológiai változatot kívánnak kidolgozni. Emel­lett — hogy a partnerek tud­ják mire is vállalkoznak — gazdaságossági számításokat is végeznek. A rendszerben dolgozók mindezzel nemcsak a külföldön szerzett jó hírne­vüket őrzik meg, hanem je­lentősen hozzájárulnak a tej- és húsprogram megvalósulá­sához. A kotrógép a bányában naponta 200—210 köbméter agyagot hoz a felszínre feldolgozásra Fotó: Veress Erzsi

Next

/
Thumbnails
Contents