Békés Megyei Népújság, 1977. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-08 / 107. szám
1977. május 8., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET A XX. Alföldi Tárlat A tárlatlátogató első élménye a XX. Alföldi Tárlaton az, hogy a kiállítás kinőtte helyét. Különösen így vani ez, ha két évtized korábbi szakaszára, arra az időre gondolunk, amikor a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum térés-tágas nagyterme négy falával elég volt az anyag bemutatására. Öröm a résztvevők és a kiállított művek számának emelkedése. Ez a fejlődés azonban nemcsak mennyiségi, hanem minőségi is. Fő vonala kétirányú: _ egyrészt az egyetemes magyar képzőművészet jeles alkotói jelennek meg rendszeresen az alföldi tárlatokon, másrészt a fiatal tehetségek friss, eleven szelleme, kísérletező kedve jellemzi különösen az utóbbi néhány év grafikai anyagát. A rendező, Szamosi Ferenc művészettörténész így a bőség zavarával küzdött, de az adott körülmények között mégis sikerrel oldotta meg feladatát. A kisebb méretű grafikák kabinetrendszerű elhelyezése egyetlen jó megoldásként kínálkozott és ez valósult meg. Többször mondjuk és majdnem igaz, hogy a jó, kvalitásos mű bárhol érvényesül. Az ez évi díjazottak sora (Mladonyiczky Béla, Schéner Mihály, Ravasz Erzsébet, Szabó László, Lapis András) a bíráló bizottság és a társadalmi szervezetek ismert értékek, érett alkotók és fiatal tehetségek iránti kettős érzékenységét bizonyítja. Külön gazdagodása a tárlatnak, hogy ez évben először a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja is az adományozók között szerepel. Türelmetlenség nélküli, de reális társadalmi igény, hogy a művészet elsődlegesen korunk kérdéseivel, valóságával foglalkozzon, változó, alakuló életünkről szóljon. E szempontból is kedvező a tárlat képe. Mindenekelőtt Pataki Ferenc a változás dinamizmusát mind formailag, mind színeiben rendkívül erőteljesen érzékeltető műveire kell gondolnunk. A látott világ ugyan bizonyos át- írtsággal jelenik meg festményein, de formanyelve közvetlenül és egyértelműen, sőt közérthetően szolgálja világos tartalmi, gondolati mondanivalóját (Változás az Alföldön, Egyre feljebb, Térképlapok az Alföldről). Hé- zső Ferenc összefoglaló, summázó lényegmondása szintén a változó táj és a benne dolgozó ember világáról szólnak. (Építőmunkás, Tarlóhántás). Korunk sajátos kettősségét, a múlt és jelen együttélést míves részlet- gazdagsággal hozza közel Csikós András (Parasztudvar autóval, Csatorna). Az új nagyüzemi épületek monumentális tér- és tájépítő elemekként jelennek meg Cs. Pataj Mihálynál (Istállóépületek). Az alföldi táj ábrázolásában generációk által kitaposott út és hagyomány Koszta Rozália: Nyár mögött vagyunk már. Józsa János viszont az Alföld új és gyökeresen változott, egyre többfelé megjelenő lényegét kutatja és tolmácsolja eredményesen (Ipari táj). Építőmunkánk, változó világunk az új megjelenésével egyidejűleg a régi eltűnését is törvényszerűvé teszi. Ezt követhetjük nyomon Ezüst György expresszív művén (Elhagyott tanya) vagy kissé nosztalgikus megfogalmazásban Takács Győző monotípiá- ján (Requiem egy tanyasi iskoláért). A humánus töltés, az emberség szinte kivétel nélkül jelen van a művekben. Koszta Rozália hű, megtalálta egyéni útját. Homogén, kontúrosan egybefogott és jobbára síkba terített felületei ea alkalommal a színek belső tüzével, izzásával adnak új élményt. (Tavasz, Nyár, ősz). Nem etikai, vagy magatartásbeli, csak nyelve- zeti megoldási ellenpontozásként kívánkozik ide következőül Fülöp Erzsébet, aki viszont a színek összhangjára, harmóniájára törekedett (Parton, Szomorúság). Az anyag érdekességének kiemelése érdekében szólunk egymás mellett Kiss György dinamikusan torlódó, erőteljes formái (Roncsok II., Kék sziklák, Tűzvirág) és Megy- gyes László, valamint Fazekas Magdolna táji élménytől is ihlette, bujkáló, finom fes- tőiségéről. (Tél, illetve Kert boglyával). Expresszivitás, lendület, dinamizmus sajátja Tenk Lászlónak (Tükör és ablak, Virág K. B.-nak). Múltunk, élő hagyományunk pedig Dohnál Tibor, Lakatos József, Molnár Antal munkáiban szól hozzánk. A táji élmény robosztussága Wein- trager Adolf, a látványhoz kapcsolódó nyugalom Erdős Péter és Fodor József jellemzője. Gaburek Károly festményein képépítő, egyéni újjáteremtő tehetsége és erőteljes kolorizmusa érdemelnek figyelmet (Apám kertje II., Kert II., ölelkező fák). E rész befejezéseként, de egyáltalán nem utolsósorban ismét érdekes „szembesítés” adódik: Schéner Mihály népművészetből elindult kompozíciói (Pásztorok, Szegénylegények, Fej konstrukciók) már-már a teljes elvontság önálló esztétikai kategóriáját és értékét valósítják meg. Orvos András viszont virágmegjelenítéseiben a részletek teljes, gazdag kibontásával és színei élénkségével nyújt élményt. (Virág a térben, Virág 1976, Rózsa). A kortársi új utak, az ösz- szetettség és a bonyolultság, a gondolkodtatás a grafikában a leghangsúlyosabb. Az összetettség és bonyolultság azonban itt is döntően a gondolatiságra vonatkozik, mert hiszen Csohány Kálmán grafikái azt igazolják, hogy tőmondatos egyszerűséggel, tiszta vonalakkal is ki lehet fejezni Ady összetett líráját. 'Szabó Lászlónál és Szujó Zoltánnál a gondolatiság, az asszociatív töltés összetettebb formanyelv útján valósul meg. Az anyag fölötti uralom jellemzi Papp György munkáit. (Majális, Államalapító). A népművészet részben tematikai, másrészt szellemi ihlető forrásként több grafikai műben is örömmel fedezhető fel. Gondolunk itt Fábián Rózsa (A büszke lány, Ördögűzés), Ravasz Erzsébet (Erős János I., III.) munkáira. Megnyugtató és örömteli a megyében élő fiatal grafikusok (Székelyhídi, Wollmuth, Vasas) előrelépése. A tematikai emberközpontúság és ebből fakadóan a klasszikus hagyományokra építés — érthetően — a plasztikában a legáltalánosabb. A széles ívűén közös művészi magatartáson belül az alkotók egyénisége ad a műveknek különbözőséget, változatosságot. Mladonyiczky Béla tömör, zárt formái, márványainak kissé érdes felületi megmunkáltsága (Sári, Leányfej, Torzó) jól egészül ki, nem kontraszthatással ugyan, de mégis más megközelítésben Gera Katalin fáinak gyöngéd, érzelemteljes, bensőséges lírájával (Anyaság, Hárfázó). Lapis András feszülő, duzzadó női formáiban egészséges, bővérű érzékiség lakik (Katalin, Nyújtózkodó, Várakozás). Mellképében pedig a szellemes negatív—pozitív megoldás groteszk telitalálattá vált. Simon Ferenc a tömegképzés útján fejezi ki ember és természet ősi kapcsolatát (Küzdelem). Bajnok Béla plasztikáiban a valósághűség éa karakteresség a fő erények (Petőfi, Mártír). Bár nem mondható az éremtárló elhelyezése — főként megvilágítási okok miatt — a legkedvezőbbnek, örömünk mégis önkéntelenül és ennek ellenére is teljes, mert rendkívül egyéni és változatos a nem nagy, de így is gazdag anyag. Kiss György tektonikus erejű felületei nagyszerűen egészítik ki (Építészet sorozat, Torzó I—IV.) Mladonyiczky Béla líraibb, sima felületűbb érmeit (Visszhang, A végtelen, Kohán). Tóth Sándor „rajzos mozgalmassága” és érzékletes mintázása archaikus atmoszférát is teremtenek (Za- mosc, Beatrice, Roztocze zi- ma), Lapis András „kalapjai” pedig a plasztikai szellemesség, ötletesség nagyszerű megjelenései. Mint már annyiszor, most is artisztikus, örömet adó foltját jelenti a kiállításnak Kordováner János szövött textilje. Először jelentkezik ugyan, de jó ízzel Takács Győző a Lakodalmas tálakkal. A kiállítás méltó a jubileumi alkalomhoz és a megtett úton nincs mit szégyenkezni. Megnyugtató és egyben bizakodásra alapot adó, ahogyan a tiszántúli festők területileg lehatárolt, szűkre szabott tárlatából országos rangú, megyén kívül is számon tartott képzőművészeti rendezvénnyé fejlődött ez a kiállítás. Dömötör János Gera Katalin: Anyaság Anyám kertje Varsa Zoltán Nyüzsög a kert. Sürög-forog. A virág-had lámpalázas. Anyámat szólintgatja mind, szikráznak, kiabálnak. Szentgyörgy-virág, legényvirág, sarkantyú, mályva, rózsa, szívvirág, mirtusz, dália — illatok, színek tudósa. A muskátli nyögdécselő-piros, nyafog a liliom-herceg, szepegnek riadt estikék — ő megértő, engedelmes. Szelíden közéjük térdepel, mint kislány az ispi-lángnak. Nyüzsög a kert. S feje fölött süvít a XX. század. Szegénységünk? Száműzte innen! Gondunk, bajunk se látszik. A kert — ezerszínű tüzekkel tüntet, nyüzsög — világlik! Lapis András: Nyújtózkodó Villamosban Hervay Gizella Ül a villamosban a kisanya, rázkódik, tenyerével tartja nagy hasát, haja elkínzott arcába hull, halántékán könyörögnek a kék erek, homlokáról a veríték lassan lefolyik. Ül a villamosban a kisanya, két lágy tenyere, karja megmerevedik, rázkódik, lába elnehezül, arcán máj folt-tér kép: a világ. Fáradt házak omlanak össze szemében, benzinkutak felgyújtják magukat, foghíjas kapuk vigyorognak, lépcsőházak szédülnek, forognak körbe-körbe, erkélyek zuhannak, őrült villamos sikolt... Ül a sikoltásban a kisanya és mosolyog. Nemsokára Vajnai László Nemsokára a vén földgolyó felett a tágas égen csillagvárosok lebegnek. A városok lakói a pálmafákat elfelejtik, és elfelejtik Ausztráliát. Naphosszat ezüsthuzalú antennákon beszélgetnek, mialatt a földön trópusi rózsák ragyognak. S mikor az égi városokra különös, lilás-kék este száll, a föld körül a Nap sugárözöne párák sűrűjét szeli át, és kitakarja a kontinenseket, Európát, Ázsiát, Afrikát... A csillagvárosokban alvók majd nem tudják, milyen csodálatosak a sztyeppék, a forgószelek... és a délibáb. Anya Iszlai Zoltán A portörlőt marokra fogja. Fegyverként fogja marokra; távolba néz. Ilyenkor talán az a gondja: a portörlő minek a rongya, s az hova lett? A szárnyas ifjúság elillant. Búsitja, bánja, hogy elillant? No nem, dehogy. Letörölget múlt percet és port. Az asztalra új térítőt bont, gyakorlottan.