Békés Megyei Népújság, 1977. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-28 / 124. szám

1977. május 28. szombat Év végi hajrá Tutenkámen és a barna szemű lányok Első olvasásra furcsán hangzik a cím, hiszen még az év felénél sem járunk, s a fogalom megszokott értelmé­ben decemberben szoktunk hajrázni, hogy éves terveink valóra váljanak. Alsó és középfokú oktatási intézményeinkben azonban — sportnyelven szólva — most fordultunk be a cél­egyenesre, s aki csak a „pá­lyán” van, maradék ereje maximumát is latba veti, hogy sikerrel érjen célhoz. És kik vannak a pályán? Versenyzők és edzőik, azaz tanulók és tanárok, akiknek a hátralevő napokban egy közös céljuk lehet csupán: si­keresen befejezni az 1976/77- es tanévet, mely látványossá­gokban nem bővelkedhet, új határozatok végrehajtását nem tűzte ki célul — tehát azt is mondhatnánk: nyu­godt volt. De nem mondjuk, mert aki megközelítőleg is ismeri ezen intézmények mindennapját, az messze elkerüli a „nyu­godt” jelző használatát. Mert, az oktatás-nevelés folyamata sohasem volt egyenlő „ideg­nyugtató felhőjátékkal”. Benne mindig percre, órára, naprakészen vibrált mindaz, ami sokszor egyszeri és meg­ismételhetetlen. Akkor most, rohanó, naponta változó ko­runkban kereshetünk-e egyáltalán fix pontot ezek­ben az intézményekben? Ha a totális és végleges célt nézzük, egyértelműen igennel kell válaszoljunk a kérdésre. Bővebben kifejtve: küszöbönálló tanügyi refor­munk előtt sincs más célunk, mint sokoldalúan művelt, ed­zett, az élet követelményei­hez igazodó ifjúságot nevel­ni. Olyan embereket, akik készek az élet különböző te­rületéin megbirkózni azok­kal a feladatokkal, amit munkahelyük támaszt. Hogy A Magyar Nemzeti Ga­léria és a vidék kapcso­latáról nyilatkozik dr. Pogány ö. Gábor főigaz­gató. Ha az utas betér, mondjuk, a nemrég újjáépített, múze­ummá alakított szécsényi Forgách-kastélyba, annak egyik emeleti termében Mun­kácsy, Paál László tájábrázo­lásai éppúgy megtalálhatók, mint a füvek, fák, ágat ágba fűző bokrok nagyszerű festő­jének, az 1960-ban elhunyt Gadányi Jenőnek a munkái. Persze nemcsak Szécsényben bukkanhatunk a Galériából kölcsön kapott művekre — Iáhatjuk a hazai képzőművé­szet legrangosabb gyűjtőhe­lyének darabjait szinte mind­egyik vidéki múzeumunk­ban. — És ugyanígy a vidéki múzeumok sok-sok képét, szobrát, grafikáját a Galéria egymást követő tárlatain — mondja dr. Pogány Ödön Gá­bor főigazgató, akivel a buda­vári palotában működő in­tézmény irodájában beszél­gettünk. A műtárgyak és műtárgy­csoportok egyszerű cseréjénél azonban sokkal gazdagabb a Galéria és a vidék kapcso­lata. — A mi dolgunk az ország valamennyi képzőművészeti gyűjteményének szakmai fel­ügyelete — folytatta a be­szélgetést dr. Pogány Ödön Gábor. — öt munkatársunk országrészenként foglalkozik a nem budapesti múzeumok festészeti, szobrászati, grafi­kai anyagával, s azok kezelé­séhez minden szükséges segít­séget megad. Persze nemcsak segítjük a vidéki kollégák ehhez a munkához ma még nem egyenlőek sem a tárgyi, sem a személyi feltételek, ezt vitatni nem kívánja senki. De egységes kell legyen a tö­rekvés, mely e feladatok végrehajtásának útján vala­mennyiünket vezet. Be kell látni és tanulóinkkal meg kell értetni, hogy a husza­dik század embere önmagát teszi lehetetlenné, ha „be­csukja a kaput” a szüntele­nül áramló új ismeretek előtt, ha elzárkózik attól a gigászi kulturális és techni­kai forradalomtól, mely sze­münk előtt zajlik. Ezért jó — már legalább az általános iskola nyolcadik osztályában! — tudatosítani, hogy valójá­ban nem az iskolának, ha­nem az életnek tanulunk. Annak az életnek, mely ne­künk, gyermekeinknek, sze­retteinknek lesz olyan, ami­lyenné alakítjuk. Persze, tudom én, hogy a ballagások meghitt órái, csil­logó könnycseppjei látszólag feledtetnek mindent, s közte a keserűt leghamarabb. Ez talán nem is baj, így a jó. Hiszen tovább vinni csak a szépet, csak a maradandót, az időtállót érdemes, amin nem fog a feledés lassan pergő rozsdája. De addig is, míg erre sor kerül: mindenki legyen a páston, harcoljon az órákért, a több tudásért, azért a nyu­godt lelkiismeretért, amit azok éreznek, akik jól végez­ték munkájukat, s akik a holnapért is tenni akarnak. Erőt és bátorságot adjon ehhez nagy proletárköltőnk: József Attila, aki így írt: „Bn nem azért jöttem, hogy bőg­jek, hogy buzdítsak, hanem hogy tegyek. Egy mindany- nyiunknál szociálisabb em­ber. .. alakja lebeg a szívek fölött. Kell, hogy reárakjam húsomat, és beléágyazzam csontjaimat.” Szilárd Ádám Tágra nyitott, nagy, bar­na szemekkel néz rám Ke­resztesi Gizi, 4. o. tan. a vésztői iskolából, miközben feltűnő érdeklődéssel verses­könyvet lapozgat. A haja koromfekete, a bőre olyan, mintha már régen végigna­pozott volna egy nyarat, és olyan szépen beszél, hogy a csodálkozás sora hozzám pártol. Csodálkozom is egy­folytában, mert Giziben nyo­ma sincs a megilletődöttség- nek, eszébe sem jut, hogy hallgatni kellene inkább, cserfeg-csacsog, mondja a magáét. És közben jókat ne­vet, kivillan hófehér fog­sora, és a mosollyá szelídült jókedv után kecsesen lapoz tovább. „Zelk Zoltán verseit sze­retem, nemrég olvastam egy könyvét, a Száll az erdőt... Meg Petőfi Sándortól a Já­nos vitézt. Most? Móra Fe­renc könyvét kértem...” A vésztői gyerekkönyvtár­ban sokan ülnek az asztalok körül. Az előbb egy napkö­zis osztály volt itt, és a könyvtáros néni elmondta szépen, miféle érdekességek­re talál az, aki a szünidőben is bejön. Aztán jönnek-men- nek a gyerekek, közöttük barnák, szőkék, gesztenye­szín hajúak. Keresztesi Gizi mellett Tóth Jani, hatodikos. Meg Pardi Zsolt, aki a tör­ténelmi leírásokat kutatja, most éppen II. Rákóczi Fe­renc élettörténetével ismer­kedik. Együtt az asztalnál, ami itt, Vésztőn nem újság. Együtt az iskolában is, bár a cigánytanulók egy része a kisegítőbe jár, hogy miért, okait most ne kutassuk. Az is igaz persze, hogy szomba­tonként, itt a gyermek- könyvtárban külön játsza­nak. Legtöbbször. „Nagy az összetartás a barna szemű gyerekek között, mondja a könyvtáros, Szabó Béláné. így van ez a könyvtáron kí­vül is.” És mintha azonnali példa lenne: Keresztesi Gi­zi akkor érkezik Kovács Irénnel. És sokáig egymás kezét fogják. A másik asztalnál a rózsa­szín blúzos és ötödikes Mi- czura Margit és barátnője, Lakatos Erzsi a hangadó. Szombati Sanyi még csak harmadikos, de már két éve tanul hegedülni: prímás sze­retne lenni. Mint a papája volt, aki fiatalon halt meg, és mint a bátyja, aki már az is! Büszkén beszél róluk, és izeg-mozog, a lányoknak is mond valamit, azok kun­cognak egyet. Margit és Erzsi többször is biztosítanak, hogy ketten jó barátok. Igaz, messze lak­nak egymástól, Margit a Tarlódomb 20-ban, Erzsi pe­dig a Nagy Sándor utcában, de a távolság nem akadály. Margit a vidámság, Mar­git a nagylány, Erzsi a kö­telességtudás, a háziasság. Legalábbis azt mondják, nagy összenézések közepette, hogy még a leckét is együtt tanulják, bár Margit hadi­lábon áll a számtannal, de azért javítani szeretne. Meg olvasni is, ezért visz haza könyvet, aztán azt sokan el­olvassák. (Van, aki nem hoz­za vissza, említik később a könyvtárosok, mert mire a tizedik ismerőshöz eljut, nem marad belőle semmi. Vagy olyan csúnya lesz, hogy szé­gyen lenne visszahozni. El­veszett könyv, az igaz, de a veszteségnek értéke van. Az, hogy sokan olvasták leg­alább.) Szombati Sanyi képes­könyvet nézeget Tutenká­men egyiptomi fáraóról, aranymaszkjának színes ké­pe hirtelen a csodák-csodája lesz. De amikor Pardi Zsolti kiselőadásba fog a sírt fel­fedező angol régészről, akit éppen úgy hívtak, mint a mostani amerikai elnököt, amikor elmondja, hogy a „fáraó átka” hány ember életét követelte, megborzong a kis társaság. Gizi is átjön a másik* asztaltól, meg Ta­kács Andrea, a „tanár bácsi kislánya”, mondja Kovács Irén, Tóth Jani pedig lete­szi az asztalra az utolsó mon­datot: „a kedvenc testneve­lő tanárunké!” Ennyi jó után Andrea el­meséli, hogy őt az anyu íratta be a gyerekkönyvtár­ba, még elsős korában; Gizi, Erzsi, Margit pedig kijelen­tik, hogy maguktól jöttek. Fotó: Veress Erzsi Tutenkámen hipp-hopp a múlté, percek óta már csak a közelgő vakációról beszél­getünk. Ki mit csinál a nyá­ron? Tóth Jani a szóvivő. Már kétszer járt Zánkán, az úttörővárosban, most is oda készül. Itthon meg málnát szed majd a tsz-ben, ládán­ként 7.50-ért. Naponta négy­öt láda a terv, az egy har­mincas. Margit és Erzsi ösz- szenevetnek: „Mi nem érünk rá, mi nem megyünk.” És a többiek? Ki hová a nyáron? Gizi: „Sanyi bátya Vácon la­kik. Tavaly ott voltam. Sze­retnék most is.” Irén, Erzsi, Margit: „Sok a munka a háznál, a bevásárlás, a test­vérek ...” Pedig de nagy a világ! Kezdik érteni, mi az, hogy „nagy a világ.” Bár nem so­kat láttak még belőle. Sok­kal kevesebbet, mint a vá­rosi gyerekek, sokkal keve­sebbet, mint úgy általában. Egymás szavába vágva mondják, ki merre járt? Er­zsi: „Szarvason!” Margit: „Okányban, Szeghalmon!...” Gizi a váci utazással, Tóth Jani Zánkája, Budapestje után a második világjáró... Margit még halkan odasúg­ja Erzsinek: „Jó lenne el­menni Szarvasra nekem is.” Egy órája ülünk már együtt, amikor Margitéknak sürgős fagylaltozni valójuk van, lefutnak gyorsan a presszóba. Tóth Jani és Par­di Zsolt marad. Meg Takács Andi, a kis szöszke. Jani ke­zében kék fedelű füzet. Hát az mi? „Versek”, mondja ön­tudattal, „az én verseim”. Nocsak, hát te ilyet is szok­tál? „Igen. Verset írni, mon­dani, olvasni mind szeretek!” És mióta írsz? „Egy éve. Ezek az elsők.” Komoly gondolatok: miért vagyok? Aztán korához illőbbek is: táborozás. Íme egy versszak: Egy tábor előtt állunk / Ez lesz a szállásunk / Ahová ér­keztünk: Zánka / Verejtékes munkánk ára.. „A Szabad Földben is ben­ne volt a nevem! Oklevelet nyertem az Olvasson velünk pályázaton.” Jönnek vissza a lányok. Margit, Erzsi, Gizi és a töb­biek. Jó volt a fagyi, nevet­nek, és tágra nyitott, nagy barna szemekkel néznek kör­be: mi jót lehetne csinálni még? Meselemez-hallgatás- nál döntenek, a fejükre ha­talmas fülhallgatót raknak. Ez csak a pompás dolog! Bárki megmondhatja, ha próbálta már... Sass Ervin HANG­SZÓRÓ Menjünk moziba!? A népszerű sláger szavai­val élve, „amikor én még kis srác voltam” ez a nóta járta, hogy: Hallod-e Rozika te, gyerünk a moziba be, tudok egy olyan mozit, hogy az va­lami csuda... S ha emlékezetem nem csal, nem is volt akkoriban annyi probléma a mozik körül. Élveztük a látványt, ropogtattuk a sósperecet és vártuk a kölnis nénit, aki előadásonként kétszer pom­pás illatot permetezett a né­zőtér elhasznált levegőjébe. Nosztalgia ez csupán, s rá­adásul felesleges és értelmet­len 1977-ben felidézni? Ta­lán csak látszólag. Mert ha a dolgok velejére nézünk, van abban egy sereg törvénysze­rűség, hogy filmszínházaink — az óriási technikai fejlő­dés ellenére! — a leglénye­gesebb problémával küzde­nek: sokszor nincs kihez szóljanak! Pedig minden mű­vészi alkotás, így a film is, csak akkor tudja küldetését teljesíteni, ha eljut befogadó­jához, a nézőhöz. És amikor ehhez a neuralgikus ponthoz érünk, akkor hajlamosak va­gyunk — az igazi problémá­kat megkerülve! — a szá­mokhoz menekülni, az átlag­hoz, melyek ugyan mutatnak valamit, de sohasem jók ar­ra, hogy azokból egyértelmű konklúziókat vonjunk le. Mert igaz az, hogy az egy la­kosra jutó mozilátogatottság szempontjából az ötödik he­lyen állunk Európában, s sietve tegyük is hozzá, hogy ez előkelő hely. Csakhogy! Ebben a statisztikai adatban az is benne van, hogy a Jókai- regényekből készült filmek 70—80 százalékos helykihasz­nálás mellett „futnak” — a Budapesti mesék és a Pókfo­ci vetítésein pedig szinte kong az üres nézőtér. Hol tehát a baj? Ott, hogy a tömegízlés könyvben és fil­men megrekedt a koráDban nosztalgiával emlegetett idő­nél? Ezt így felelőtlenség len­ne megállapítani, mert csak korosztályokra bontva sza­bad itt latolgatni, de ebbe most nem lehet elmélyedni, a terjedelem korlátot szab. A baj, a bajok forrásait próbálta — sajnos «nem sok sikerrel — elemezni Domo­kos Mátyás a beszélgetésben, melyet Nemeskürthy István­nal folytatott május 23-án, a Kossuth hullámhosszán. So­kat vártam ettől a beszélge­téstől, mert Nemeskürthy író, filmesztéta, filmstúdió-vezető, — tehát olyan személyiség, aki közelről látja a valós problémákat, szinte saját bő­rén érzi, hogy miért talál oly nehezen egymásra a jó téma és a jó rendező. Vagy miért lesz egy jó irodalmi al­kotásból a filmvásznon lapos és unalmas „modernség”, csak a beavatottaknak, a szimbólumokban gondolko­dóknak szóló „világszínvona­lú” alkotás, mely díjakat nyer határainkon túl, de nem jut el a csepeli munkás ér­telem- és érzelemvilágához. De nem azért nem jut el, mert a csepeli munkás tuda­tával van baj, hanem azért nem, mert a filmvásznon pergő eseménysor nem az ő világa, nem az ő gondolatait, érzelmeit, törekvéseit és vá­gyait eleveníti meg művészi erővel, hanem sokszor telje­sen mást, tőle mérföldekre levő idegenséget! Tudom, hogy az évi húsz játékfilm, ötven-hatvan tv-film, ami itthon készül, behatárolja a lehetőségeket. De, hogy még azokkal a le­hetőségekkel is rosszul sáfár­kodunk, amit ez a keretszám nyújt, meggyőződésem. Az átlagban imponáló statiszti­kai adatok ellenére is! Sz. Á. Szakmai irányítás, közös rendezvények munkáját, hanem szakmai, ideológiai továbbképzésüket is biztosítjuk: rendszeresen tartunk konzultációkat szá­mukra. Közösen tisztázzuk például, hogy az egyik vagy másik gyűjtemény témaköre, profilja milyen legyen. — És milyen legyen? — Azt tartjuk helyesnek, ha mindegyik vidéki múzeum a saját földrajzi környékének művészetét ápolja; az ott élt vagy élő művészek alkotásait gyűjti, mutatja be. A debre­ceni Déri Múzeum például a Hajdúságban született, azt ábrázoló művek gazdája le­gyen elsősorban, és a szegedi Móra Ferenc Múzeum is a szegedi, Szeged környéki kép­zőművészeté. Különösen ez az utóbbi intézmény jár elöl jó példával, hiszen nemrég jelent meg a múzeum művé­szettörténész munkatársának, dr. Szelesi Zoltánnak a Sze­ged képzőművészetét feldol­gozó munkája, amely rendkí­vül alaposan, részletesen fog­lalja össze ezt a sajátos ar­culatú művészetet. Szerzője méltán kapta meg művéért a kandidátusi címet. — Nyilván a Galéria is elsősorban ezekkel a ha­tározott arculatú gyűjte­ményekkel tud jól együtt­működni? s — Igen, mert nagyobb kiál­lításainkhoz azokból kapunk megfelelő mennyiségű és mi­nőségű anyagot. Ügy, mint a nemrég megrendezett, nagy sikerű Kohán-emlékkiállítás esetében, amikor készséggel bocsátották rendelkezésünkre szinte az egész Kohán-hagya- tékot a gyulaiak ... — A valóban óriási ér­deklődéssel kísért Ko­hán-emlékkiállítás mel­lett milyen nagyobb vál­lalkozásukba vonják be a nem budapesti gyűjtemé­nyeket? — Terveink közül megem­lítem azt a most szerveződő kiállítást, amely a magyar festői expresszionizmus leg­jellegzetesebb képviselőit — elsősorban Czóbel Bélát, Hol­ló Lászlót, Frank Figyest — mutatja be; valamint azt a másik, ugyancsak „irányza- tos” tárlatunkat, amely a je­lenlegi magyar kubizmusról ad majd áttekintést. Főképp az előbbi gyűjtemény össze­állításához kell a vidéki kol­légák segítsége... — A „kapott” anyagot a Galéria mindig igen gaz­dag „adott” anyaggal há­lálja meg... — Sok azoknak a kiállítások­nak a száma, amelyeket „utaz­tatunk”. A szentendrei Fe- renczy Károly életművét be­mutató tárlat anyaga éppúgy a Galériáé, mint az a Mun­kácsy- és Paál László-képe- ket tartalmazó gyűjtemény, amely Szegeden döntött meg minden eddigi látogató-re­kordot. Van egy nagybányai összeállításunk — ezt elő­ször Kecskeméten láthatták, majd Szegeden —; s van négy-öt olyan kisebb képcso- pörtosításunk is, amely mű­velődési házakban vagy akár üzemekben is bemutatható. Érdekességként említem meg, hogy Mezőkövesden a hely­beli művelődési ház és a mú­zeum együtt vállalkozott ilyen vándortárlat megrende­zésére Nagy Balogh Jánosnak a Galériában őrzött műveiből — mondotta a főigazgató. Akácz László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents