Békés Megyei Népújság, 1977. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-03 / 79. szám
Pozsgoi Zoltán: SZEGÉNYEK BÁTORSÁGA — Tégy valamit, Mátyás! Értsd meg végre! — Emberek! A fej így csak összezavarodik! A faluvégi Dombi-ház meg a Szentháromság-szobor körül sarjadt friss gyepet a földbe taposták. A falu közepéről mind idemenekültek. A kévebajszú, bőrét kinőni látszó Borsos Mátyás, falusi bíró egészen a Szobor talapzatához szorult. Szeme csöndért esde- kelt, ahogy szólt, szava a megszorított szarvasbika ki. nos hangjához hasonlított. Ügy érezte, nem tud kigondolni semmi mentséget' ebben a szorításban. Az asz- szonvok, vénemberek szemüket a szobor hármas alakjára függesztve kínosan nyögdécseltek: — Most segíts meg, Mária! Ö irgalmas Szűzanya!... Bögény kisközség egyetlen utcáját csordultig telesütötte a nap. A falu irdatlan, nádas pajtái bambán terpeszkedtek, végig a házak mögött. Valamivel a déli harangszó előtt Borsos Mátyás bíró néhány zsák búzát vonszolt a feleségével az elöregedéstől nagyokat nyögő pajtába, a széna alá. Isten tudja, mi lesz! Kenyérből ne szenvedjenek hiányt. Szidta a szikár, csámpás asszonyt, hogy rósz. szül fordul a zsák végével. Aztán elejtették a zsákot, az kirepedt, a búza szétöm- lött. Valami úgy szólt, mint jégveréskor a faluvégi .nyárfaerdő. Utána csattanás és valami furcsa csönd, üres csönd. Eltűnt egy közeli ház tűzfala a fél tetőzettel. Aztán megint az a suhogás. Azt már nem követte csattanás. A második bomba nem robbant. Csak leesett a Cza- kó-ház udvarára. Szétvágta a trágyadombot. A környező szilvafák levelét mind leperzselte. Most ott hen-- tereg a trágyában, a napsütésben, s bármikor fölrobbanhat. Az öreg Czakó szerint legalább akkora, mint egy anyadisznó. — Tégy valamit már ellene, Mátyás! Hallod-e! — Mit tegyek! Ó, az eszem hagy már el! Üjra megremegett a Szentháromság-szobor, a két házsor apró ablakai rezegtek. Borsos Mátyás leemelte teleizzadt kalapját, s az eget nézte. A Határ-tó felett V-alakzatban fölvillantak a Bécs ellen vonuló bombázók. Egy asszony elzuhant. A rémült gyerekek a faluvégi Kenderáztató tó fűzfás mélyedésébe söprőd- t*k. A* öregek dünnvögő imádkozáséba lassan bele- kooogott valami a kocsma felől. Egv torz vigyorú, szakállas alak közeledett ron- gvos göncökben. Alatta faláb. amely egykedvűen bö- ködte a földet. A falábú Muzsajból dőlt a szesz meg a koporsószegnek nevezett Hunnia cigaretta bűze. Mögötte a sok szüléstől szétterült. lnmoos asszonv lépkedett odaadó, végtelen szomorúsággal. Egy sereg aoró gverek csüngött a szoknyáján tisztes távolságban az aoától. A . tó medrében gubbasztó. kínosan mn"b"ió emberek emT niúanatra feléin’»- csodálkoztak. __ ^r.v7<ai! — Mi az, drága urambá- tyáim, mi? — Hallgass! — Inkább énekelnék nektek, hogy ne unatkozzatok! — Hallgass már! Valahol, a ludaktól csöndesen megült víztükör szélénél szétnyílt egy fűzfa- bokor, s öreg Czakó Ágoston mászott elő a bokor nyílásán. Odamérgesedett a falábúhoz, és botjával fül- tövön vágta. Az meg se mozdította tőle a fejét. Aztán leült, ahogy nyugalmában szokott: térdig érő falábát furcsán maga alá húzva. Hátravetette fejét, s énekelt. A kövér asszony, akit Lengyel Máriának hittak a faluban, mert a falábú valahol Lengyelországban talált rá kóborlásai idején, csak állt mögötte, fejét mélyen lehajtva. Az égre kusza, fehér jeleket, villanó tűzkarikákat festve húztak el a repülőgépek. Egy potrohos gép elmaradt a csordától, két kis repülő-puli hátraszaladt érte, s visszaterelte a nyájba. Mire fönt teljes lett a csönd, az emberek vízfoltos térdekkel, ülepekkel előbúj - káltak, szemükben düh és kétségbeesés, az asszonyok körülgágogták Muzsajékat; hogy a férfiakat rájuk uszítsák. De Borsos Mátyás bíró most határozott lett. A levegőt verte mindkét öklével. Most aztán csönd, kiabálta! S hogy bizonyítsa határozottságát és cselekvő szándékát, levetette vastag kabátját, könyékig fölgyűrte inge ujját, aztán fölállt egy dombra, amelyet gyerekek hánytak össze. Összeintegette maga köré az elöljárókat, s előadta tervét: — Egy ember segíthet itt. Múzsaj! A bomba akármikor szétsöpörheti a falut. Muzsaj bátor ember, meg kell hagyni. Az ilyennek az élet nem sokat tesz, azért bátor. És csollányba nem üt a ménkű. Hogvba beleüt, egy embert üt. Ha megteszi, egy tehenet kap. Ha meghal, a családjáé lesz. Ha megmarad, a község fizeti minden italát, amit a kocsmában fogyaszt. — Amazok bólogattak. Valaki közülük odaszólt a bírónak: — De az egész falu befizet! Igaz? Együnkre sok ne jusson. — Ügy. — Mindenki’ — Pótadó szerént évente! — Az ital árát is. — No és, ha temetési költség is kell’ — Megadjuk! —■ Akkor szóljál neki, Mátyás. Hogy menjünk vég. re valamire — szólt az öreg Czakó. És a mi taligánkon kitolhatja Muzsaj azt a bombát a Határ-tó mellé. — És harangoztassunk, amikor kitolja. — Harangoztassunk. És gyújtsunk gyertyákat a szobornál. Borsos Mátyás félretöröl- te bajuszát, s karját Muzsaj vállára tette, s hogy a részeg, bódult ember megértse minden szavát, egészen közelről a fülébe mondta. A részeg egy ideig csak hallotta, de nem értet, te; szeme merev volt a megerőltető figyeléstől. Aztán, hogy megértette, hátravágta fejét, összeharapta száját, és fetüvöltött: „Barna kislány kinek szeded a rózsát? Hármas huszár a babám, annak kötök bokrétát.” Vastagon eleredtek a könnyei. Borsos félreállt, mert Muzsaj, ha sírva énekel, aközben 1« szokta csatolni falábát, a hamar oldalba teremt vele valakit. De a falábú csat. kiköpte a cigarettát egy vénember lábfejére. — Tehén? Hehej, tehén! Van ott ész, bíró úr... 1 Aki kitalálta. És szent Vendel, a barmok védszentje hagyná, hogy nekem tehenem le- gyep ? Nem, azt nem hagyná. Nem is kell! Jó, hogy apátok kocsikereke elvágta a lábamat, mi? Most itt a falábú Muzsaj. — Fölröhögött. — Akácfa a lába! És ha a bomba elviszi, női helyette az akácerdőben, mi? De más ember csámpái helyett ne női, mi? Az életem ennyi? Ennyi? — Fölkelt, s a szélső, ház előtt mélyen ledöfte ' falába hegyét a földbe. A szeme körbejárt. De a szemek mind elbúj- káltak előle a pipitéres árokpartra, a kocsikerekek csapásaiba. Márok, az öreg kisbíró is csak feszengett. Kökény János, az első unokatestvére is elbújtatta előle a tekintetét. — Igaz, félig ember, félig fa vagyok! — Nem, hát nem a fa. A bátorságod! — Ha nem mondanátok most itt minden, hogy az én életem a legrongyabb, akkor talán nem tudnám? Mi vagyok én? Egy falábú senki! — Megint összeharapta a száját, s kifacsarodtak a könnyei. — Hát megalkuszunk, .16? De nem tehénre, bíró! Nem tehénre! Rohadjon el mind a tehén! Mind! Hallod, bíró? De ti megkérhettek engem szépen. Hogy kedves Muzsaj úr. Muzsaj úr, értitek? És nem falábú Muzsaj. És nem részeg Muzsaj! Muzsaj úr' Igv mondjátok' A kérést, ÉS akkor majd azt álmodom á temetőben, hogy egyszer volt, hol nem volt, valahol volt egy Muzsaj úr! Annak meg volt egy falába. Abban volt két ördöge. Az egyik a nyomorúsága. A másik a bátorsága! Mind a két ördög segítette úrrá tenni. Hogy a bíró is elébe álljon és úgy kérje: hát kedves Muzsaj uram! Kökény János, az unoka- testvére fölzokogott. Az öreg kisbíró minden szót az emlékezetébe vésett. Muzsaj egészen közel hajolt a bíróhoz: — Rendben van-e, bőgé- nyi bíró? — Rendben, Muzsaj úr! És köszönöm, barátom. — Az nem. 'Hanem köszönöm. Muzsaj úr. — Köszönöm, Muzsaj úr. Köszönöm! Nem tudtak mozdulni. Csak nézték. A Szentháromság-szobor, meg a Dombiház tövéből. Volt bennük valami megilletődöttség, de nagyobb volt az élniakará- suk, a vágyuk, hogy hajlékuk, jószáguk épen maradjon. Az ablakok alatt lyug- galt a faláb a porban, lassan, látszólag nyugodtan. Muzsajt tisztes távolban követte a széles ölű asszony, Sülé István szoknyáján a sok apró gyerekkel. Muzsaj a kocsmán túl, a templommal szemközt bement egy nagy, tűzfalas házba. Hátul állt a szekér, amellett talyiga. Odatolta a szétvágódott trágyadombhoz. Megfogta az irdatlan bomba végét, térdig a trágyalébe csúszott. Nem látott semmit, mert a szemére ment valami bó- dultság. A bomba rádőlt a talyigára. Fölemelte és tolta: „Édesanyám ne sirass, köszönöm a nevelést. Lehajolok, megcsókolom a kezét ...” A kerék csöndesen nyöszörgött. Kitolta a túlsó faluvégre, azon is túlra. Ott ledöntötte. Akkor is énekelt. Volt ott néhány rőzse. Rárakta a bombára, és meggyújtotta. A láng magasra csapott, és ő nem mozdult el a‘ bombától. Lengyel Mari ott állt a faluvégen. És integetett neki a karjával. — Gyere! Gyere már! — De Múzsái nem ment. Mintha elhagyta volna az esze, csak állt a tűz mellett. A tűz elhamvadt, A bomba nem robbant. Muzsaj később felocsúdott. Tántorgott falábán. Megint rozsét rakott a bombára. És hogy meggyulladjon, lehajolt és meg.fújta alatta a tűzet. A láng ismét magasra csapott. És akkor Lengyel Méri ijedtében hanyattesett. Muzsaj Pál szeme odarévedt. Aztán meglódult a faláb az asszony felé Fölébe hajolt és zokogott! — Te isten vágj' Mári! Te nem hagyod ... ! Azért nem robbant el velem a bomba! Azért, Mári, Te ... Lengyel Mári! — A szakálláhozszorította arcát. — Te vagy az isten! Csak ezek nem tudják, hogy ki vagy! És ezután sem tudják! Ö. Pál!... — A gyerekek valamivel odébb álltak. Lehajtott fővel Ahogy mindig. Aztán szétvágódott a tűz. A bomba elrobbaní. De hoz. zajuk a szele is alig ért el. Április 4 A tavasz két pillanata Cyórfás Endre Feltartott kezekkel áll a templom, a fák fehér kendőt lobogtatnak, a folyó szétterpeszti dermedt ujjait, de odalenn már aknáit érleli a talajban a tavasz, gyújtózsinór-gyökereken fut a láng, s a petében, ikrában, tojásban élesre állítódik az élet Ma reggel kirobbantak mind: fehéren feszítették ki szirmukat a szélben, s lobogtak át a látható időn. A kelyhük mint a gondolat parázslóét, és — tettre gyűlni! — mind gyümölcsre vágyott: kisütni bélyegét a kék időn. Csöndes panasz Katona Judit Ahogy így tétován utánad nézek utak, megállók, zajok szélén törékenyebb vagy, mint a lányok. Viszed az elmaradhatatlan szatyorgondot, fáradtan lépkedsz s hogy hazaérsz, mindjárt lábasokkal babrálsz, elült neszeket kísérgetsz, öltögetsz, rámolsz. Csönd a széked. Hajlónál földhöz, lenge éghez. Ejtett vállal jársz, mama, tudtad? Ahogy igy tétován utánad nézek utak, megállók, zajok szélén fakit a szél, mint szint kimos s mindig messzebbre sodródsz tőlem. Ha igy töröd magad felelőtlen befut, csönget s elvisz előlem ne az utolsó villamos.
