Békés Megyei Népújság, 1977. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-24 / 95. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET PÁTOSZ ÉS JÓZANSÁG Egy meghitt hangulatú irodalmi esten felolvastak egy novellát, amely hosszú párbeszéd volt inkább. Egy magát alkoholistának valló, és cinizmusával is kérkedő fiatalember és egy esett kis nöcske helyenként töredezett és igazából be sem fejezett dialógusa. „Opus O. 1” — ez a címe az írásnak. De amikor a műsorvezető feltette a kérdést a jelenlévő írónőnek, hogy honnan ez a különös cím, valaki a közönség soraiból megelőzte őt. Ugyanis a „nem beavatott” is könnyen megértette, hogy az elbeszélésben arról van szó, a fiatalember — a maga nagyon is közvetett módján és talán még akarata ellenére is — belső mozgásba lendítette a Jusztikának nevezett, s addig inkább csak növényi életet élő leányt. Igazán nem sokat tett a fiú, alig valamivel többet a nullánál. De azért mégis csak valamit... „Ez az írás — jegyezte meg az est vendége — tanulságos, még akkor is, ha nélkülözi a pátoszt.” Hazafelé bandukolva, azon meditáltam, hogy vajon valóban nélkülözi-e a pátoszt egy olyan irodalmi alkotás, amely meg tudja ragadni az embereket? Amely azzal a tanulsággal szolgál, hogy körülöttünk gyakran észAlgyő, 1968 Polner Zoltán Fölfelé iramló füstben állok: ömlik az olaj, süvít a gáz. Karácsony este van. Virraszt velem az útszéli badogkrisztus, a rögök mélyére szakadt dobogás. Harmatos, hűvös hajnalokon cseléd-faluk jártak erre. Itt vonult el a szolga-Alföld: szétázott lábnyomuk még látszik. Dong, dördül a gáz-jegenyéje, hullnak lombjából salak-szelek. Parázslik a sár. A megkínzott föld követeli szegényeinek kitaszított igazát. A föld: a tövis szegénységgel koronázott banat, a hetedíziglen ■rettenet. Hiába fent a csillagok kék tündöklése, ha ami él, van, embertelen. De halottaim nem halottak! A puszták alól is magasra emelik a kigöngyölt zászlót: a csattogó, hatalmas lángot. Arcuk gyökéren, sáron, füstön átsüt. Szavuk történelem. Így élünk együtt. Őket nem lehet megváltani. Értük tégy hasznossá engem, sorsukat szülő erlelem. TEREK Katona Judit Legtöbbet a terek beszélnek. Testes kofák, áruikat kirakják a szurtos, zsivajgó gyereknépnek. Csak színeset és egyszerűt mint nap, homok, füvek és hangyák. És érdekeset: vassuhanású hintákat, városnegyedeket homokból. Kicsik színes krétarajzát. Bárgyú békétlenségnek mutatva: hogy él az ember, s rá se gondol. Legtöbbet a terek beszélnek, s neon-sav kannyal futnak este. revétlen drámák zajlanak, olyan, csak éles szemmel megfigyelhető tettek, amelyek végrehajtói maguk sincsenek teljesen tisztában azzal, hogy mit is vállaltak, Nem tudjuk, hol figyelte meg az írónő — villamoson, au', ibuszon, talán a péknél? — a meggyőző hitelességgel közölt párbeszédet vagy hogy hány megfigyelésből, élményből rakta össze? Bizonyos azonban, hogy a novellában csak sejtetett okokból borba és cinizmusba menekülő fiatalember valahogy „kilépett önmagából”. amikor színe tüntetőén beszélt rossz tulajdonságairól az akkor megismert lánynak. És ezzel feltámasztott valamit — egy tizednyit, egy századnyi önma- gára-eszmélést — Jusztiká- ban, de bennünk is. És igenis pátoszt támasztott fel... Ez a görög szó, mint tudjuk, szenvedélyt jelent, de szenvedést is. Azt sugallja, amióta csak tudatosan tudunk művészetről, hogy — az alkotás segítségével, annak ihletésére is — meg kell szenvednünk a megtisztító, a felszabadító, a megváltó szenvedélyért. És azt is, hogy ki kell harcolnunk — ha másképpen nem megy, hat testünk pusztulása árán — lelkünk szabadságát, emberi lényegünket. Hol vannak azonban a nagy harcok, a nagy szenvedélyek — vagy akár a nagy szenvedések — az olyan még cselekedeteknek is alig nevezhető esetekben, amelyek eredménye nulla egész egy tized? Mennyire más lett volna, ha az elbeszélés fiatalembere végül is azt közli az addig senki által komolyan nem vett Jusztikával, hogy ő bizony ettől a perctől szakít az alkohollal, sőt még éjszakai különmunkát is vállal, hogy a lány holnaptól beiratkozhasson valami hasznos és érdekes tanfolyamra!... Ez így valóban más lett volna — és az elbeszélés címe al^ár „nullá”-ra is változhatott volna... Ezzel ugyanis a fiú az elbeszélés hőse, aki a maga módján kezdett már megmutatni valamit abból, ami a könnyedség homlokzata mögött benne dúl, igazából leleplezte volna magát. Kiderült volna, hogy a Jusztikával való dialógus részéről csak egyfajta játék, sportteljesítmény volt. Egyáltalán nem arról van szó, hogy korunk nem tűri immár a — mondjuk így — látványos pátoszt. Sok példát idézhetnénk — mind az irodalomból, mind a ma világának különböző szabadságharcaiból —, amelyek pátosza nem kevésbé nagyszabású, mint azoké a történelmi pillanatoké, amelyeket tankönyvek és emlékkönyvek rögzítenek. Nem kevés azonban a példa az olyan irodalmi és emberi megnyilvánulásokra sem, amelyek pátosza látványos ugyan, de nem hiteles. Ez gyakran abból fakad, hogy megszoktuk lenézni a józanságot. Ezt a tulajdonságot sokáig alapvetően nyárspolgári jellemvonásnak véltük. Ugyanakkor viszont az oly szükséges józanságot is lehet rosszul és rosszkor használni, éppenúgy* mini a pátoszt. Józanságunk ugyanis sivár és értelmetlen, ha megáll a jelenségek puszta tudomásulvételénél. Mégsem szükségszerű, hogy a helyzetek megváltoztatását igénylő akarat valamiféle magasztossággal és emelkedettséggel párosuljon. Tévedés azt hinni, hogy ezek szinte kötelező megnyilatkozási formái a közéleti szenvedélyességnek. Nem lehet megállni — mert elszáradunk, elsenyve- diink —, egy olyan „józanságánál, amely eleve óvakodik mindenfajta szenvedélytől és kockázattól. Ez ellen harcolni kell — és harcolunk is. De mert az emberek többsége ezt a küzdelmet • nem jupiterlám- pákkal megvilágított terepen folytatja, a művésznek és az alkotások befogadóinak is jobban fel kell figyelniük a töredezett, a dadogó pátoszra. Fel kell figyelnünk a tisztító szenvedély nem látványos megnyilatkozásaira a józan köznapokon. Hány és hány olyan eset történik velünk a családi otthonban, a munkahelyen, a piacon, életünk túlságosan is megszokott kulisszái között, amelyek igazi jelentősegét gyakran csak akkor ismerjük fel, ha egy nagyerejű színművet, filmet látunk vagy ha olyan zenét hallunk, amelynek futamai — ahogy mondani szokás — belemarkolnak a szívünkbe. Ilyenkor a hőssel vagy a zenemű fődalla- maval azonosulva, eszünkbe jutnak saját életük példái, hogy rosszul mondtunk meg valamit valakinek, aki pedig fontos volt nekünk... Hogy valami miatt lényegében gyáván elhallgattuk az igazi konfliktust, pedig volt sejtelmünk róla... Hogy nem voltunk elég bátrak, például akár egy szükséges kompromisszum megkötéséhez... Ilyenkor — miután tükörben, felnagyítva láttuk magunkat — hajlamosak vagyunk rá, hogy gyorsan és teátrálisan pótoljuk azt, amit elmulasztottunk. És ilyenkor történik meg, hogy hisztériánkban — amelyet a magasztosság pótlekának, az emelkedettség paródiájának is nevezhetünk — még jobban elrontjuk dolgunkat. Pedig, ha még idejében lett volna erőnk megelégedni egy szerényebb eredménynyel, talán előbbre tarthatnánk kapcsolatainkban, munkákban, egész életvezetésünkben. A valóságba, ha az nem jó és nem méltó, nem lehet belenyugodni. Megváltoztatásához szükség van akaratra, fantáziára és az erőfeszítések vállalásának pátoszára is. Sok józanság kell azonban, ahhoz, hogy felismerjük a valóság — és benne a mi belső valóságunk — igazi arcát. Hogy lehetőleg ne állítsuk be magunkat sem jobbnak, sem rosszabbnak, mint amilyenek vagyunk. Hogy ne lássuk a „nulla egytized”-et valamiféle nagy győzelemnek, ám ne is szégyelljük, ha egyelőre csak egy kicsit mozdítottuk el a magunk és a mások életét a tartalmatlanság és a belenyugvás nullpont- járól. Antal Gábor Várszegi Tamás Portrévázlat Azokhoz tartozom Váci Mihály Azok közül való vagyok, kik reggelenkint kiássák magukat a fáradtság homokjából, s a villamoslépcsőkön érzik az elkésett szel iramát, s kezük között a rézfogantyú szelíd aranynak álmodja magat. Azok közül való vagyok, akiket átölelnek végtelen sokszor a lendítőkerekek szoros körei, akik körül vigyázva kígyóznak halálos vezetékek, s szívüket minden pillanatban megütik, rángatják magasfeszültségű veszélyek, akik évtizedeken át élnek meztelen idegekkel ott. ahol ólomlemezek védelme nélkül a finom műszerek is megbénulnak, akiknek agya ott sajog, ragyog, világít ketyeg védtelenül a Röntgen-mezőkben, ahol az órákat is félve lecsatoljak. Azokhoz tartozom, kik a napok felettünk átlengö csillesorát megtöltik barna gondjaikkal, kiknek bal karja átkarol engem s jobb keze biztatva megáld, öklükön pihen meg a homlokom, az ö fáradságuk visz haza, ha botiok — lábukkal botladozom, s ha igazam van, az létük igaza. Regényes történet Sárándi József ifradalom Cselédlány Gazdatiszt Regényes történet kétségtelen unnád ha nem rólad szólna A távlat megfoszt a romantikától Tény vagy egy kihasznált alkalom megtestesülése Valaki magzatarcodra ütött tűzfoltot hagyva rajta Holtodig eget a biológiai szegyen , A kíváncsiság hajtott meglátni fogantatásod emberedényet: N őszülöd-, de semmi semmi belső mozdulat Vaskos idegen asszony ült előtted Bár nem kérted tőle számon szabályosra emlékezte a múltját s vizited megtérésnek vélte mintha te hagytad volna el mintha hatalma lenne rajtad a vér szavával Ilyennek mutatod majd te.is botrányos életed?
