Békés Megyei Népújság, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-09 / 7. szám
órika, a nevelőotthon tanítónője fásultan készült az. „ördögök” közé. Így nevezte hasonlóan ő is azt a fél __ fészekaljnyi kis gyermekközösséget, akik közé a sors kénvszeritette. Ha az intézet igazgatója - lakást nem biztosított volna számára, nem fogadta volna el ezt az istenverte helyet, de egy gyerekkel elváltán mit kezdhetett volna, hiszen a lakáson kívül még kedvezményes ellátást is kaptak. Az előző iskolából igen jó minősítéssel engedte el volt főnöke. Akkor nagyon örült ennek, mert nem sejtette, hogy éppen emiatt kerül majd az „ördögök” közé. Még hízel- gett is neki az új főnök bizalma. Az első néhány nap után azonban egyre inkább viszolyogva nyitott be a terembe. Ahány gyerek, any- nyiféle szülői könnyelműség és felelőtlenség áldozata. Egyikét-másikát nagyritkán meglátogatta valamelyik, olykor még el is vitte magához néhány napra mindig éppen az, amelyikben fellobbant az emberség szik. rája, de a kócos, szeplős kis Marcsikét nem látogatta senki. L ányanya gyereke volt, »kl világra hozatala után három héttel lemondott róla, s beleveszett az élet mocsarába. A rokonok is zabi- gyereknek tartották, s eszükbe se jutott, hogy sora után érdeklődjenek. A csoportjában levő gyerekek sorsa csak annyival volt má- sabb Marcsiénál, hogy az esetenkénti látogatások következtében legalább tudták, hogy nekik van apukájuk, meg anyukájuk. _A kis Marcsinak fel sem töhf ez addig, mígnem az egyik szombat—vasárnap eevedül maradt társai közül. Éppen Dórika volt az ügyeletes, s az elárvult „ördög”, legutoljára állván reggeli előtt a sorban, megkérdezte: — Dórfka néni, ugye, nekem is van apukám meg anyukám ? Hirtelen alig tudott válaszolni. — Van! — csúszott ki a száján, önkéntelenül, ahogyan a megnyugtató válaszra éhes kislány tágra nyílt szemébe nézett. — És ugye, szerelnek engem ? — Persze, hogy szeretnek. — Akkor miért nem jönnek értem ? A tanítónő megrettent. Mit mondjon ennek a mindenkitől elhagyott kis „ördögnek”? Mert Marcsi volt a csoportban a legfegyelmezetlenebb. Ha a nehezen egy hangra húrolható szerteraj valamilyen foglalkozásban örömét lelte, Marcsi mindig kihúzott közülük. Sok bosz- szúságot okozott neki emiatt, s gyakrabban mordult rá. mint a többire, akik úgy érezték, a tanító néni őket jobban szereti. Szeletet? Ugyan! A munkából adódó kötelező kedveskedés, türelem, szokványmosoly és a jóindulat megnyeréséért ki- kényszerült dicsérő szavak vezérleték irántuk is őt. A kis Marcsi iránt viszont csak lemondó szánalmat érzett. Szemtelen, nevelhetet- len kölyöknek tartotta, akit legszívesebben megpofozna — mint a saját gyerekét —, ha valami csínyt követ el. De hát a mindenki gyerekét nem lehetett! — Ugye, egyszer értem is eljönnek? — hangzott a kislány most már sürgető kérdése. — El — csúszott ki a száján, csakhogy túl legyen már ezen a mind kellemetlenebbé váló beszélgetésen. — Mikor? — Majd ha jó leszel! Érezte, nem ezt kellett volna válaszolnia, de a kislánnyal szemben érzett ellenszenve ezt váltotta ki belőle. A beszélgetés ekkor abbamaradt. Két hónap telt el azóta, de Marcsi semmit sem változott Továbbra is nyafka, mindenért sértődékeny volt. Dórika csak magának vallotta be, hogy tehetetlen ezzel az „utálatos” kölyökkel szemben. Az igazgató érdeklődésére viszont mindig azt felelte, hogy van nála némi változás, de hát... S ilyenkor mindig eokatmon- dóan tárta szét a kezét. Pedig az „ördögök” sem voltak sokkal különbek Marcsinál, akit egyre jobban kimartak maguk közül. A tanítónő természetesnek találta, hogy nem szívesen játszanak Marcsival, de a látszat kedvéért mindig becsempészte közéjük. S ha nem akarták befogadni, azért is a kislányt okolta. Most fanyar arccal ölt a nevelői szobában. Irigykedve fogta föl a foglalkozásra készülő nevelőtársak magabiztos, fölényes kinyilatkozásait. „Mit strapái jam magam? Elég ez nekik!” Igen, az ő helyzetük más. Évek óta itt vannak, ismerik a dörgést, tudják mi kell „ezeknek”, s mi kell az „igazgatónak”. Így fel sem tűnt nekik, hogy Dórika vázlatfüzetébe rajzolgat Ügy voltak vele, „kezdő” még, majd belejön. Az „ördögökkel” a hurokvonal rajzolatát kellett gyakoroltatnia a mai foglalkozáson. Egyszerű lenne ez olyan gyerekekkel, akik közül elkerült. De ezekkel? — ragadt már rá is a pedagógiai pesszimizmus. Érdekli is őket! Rajzolgatás közben váratlan ötlete támadt. Tegnap az elköltöző fecskékről beszélgettek. A gyerekeket '‘Isősorban nem az érdekelte, hogy miért mennek el ősszel más tájra, hanem az, hogy gyülekezés közben miéit ülnek a villanyhuzalokon, miért nem esnek le, és így tovább. Megvan! — pattant ki az ötlet. Gyorsan hóna alá kapta vázlatfüzetét, a szekrényből kiemelte a szemléltető anyagokat rejtő dobozt, s kisietett a nevelői szobából. Még negyedóra volt a foglalkozás kezdetéig. A fásult arcról lemá- lott a közöny, miután belépve a tanterembe, felvillant benne, hogyan is rajzolja fel a táblára a képet, amivel meg lehet fogni az „ördögöket”. Az ajtót is ma • gára zárta, nehogy rányissanak. . Mire elérkezett a foglalkozás ideje, a rajz fent volt a táblán. Tetszett neki, mégis nyugtalankodott: „Mit szólnak hozzá?” Az ajtó előtt már zsibongtak az „ördögök”. — Naaa! — hallotta a nyivakodó Marcsi ideges tiltakozását. Gyorsan ki kellett nyitnia az ajtót, mert a verekedés pillanatok műve volt már. A nyitott ajtón Marcsi — köszönés nélkül — hóna alatt besurrant a terembe. A megvadult falka utána! A táblán levő rajzot elsőnek Marcsi vette észre. Egyből odarohant, s mire társai bent voltak, már kiáltozva mutogatott, hol az egyik, hol a másik fecskének álcázott hurokvonalra. — Apuka fecske! Anyuka fecske! A kislány öröm« azonban csak másodpercekig tartott. A szeretette éhes falka irigykedve marta el a táblától. Mindannyian a saját apuka és anyuka fecskéjüket látták a véletlenül nagyobbra sikerült hurokvonalakban. Már kórusban kiabáltak, s kíméletlenül lökdöeték egymást a táblától. Közbe kellett lépnie. — Mars a helyetekre! — dörgött rájuk, de a kemény szó nem használt. — Ez az én apukám! — Ez az én anyukám! S ekkor iszonyatos, de lélek,szorongást oldó borzongás futott végig Dórikán. Ennek az apától-anyá- tól félredobott gyermekfal- kának önfeledt öröme elszorította a szívét. Hirtelen a saját gyerekére gondolt. Ha hetenként egyszer is, de annak legalább van apja. Nem volt ereje, hogy újra rájuk kiabáljon. Hagyta őket, hogy mindegyik felismerje a maga apukáját, anyukáját. Közben észre sem vette, hogy a legrakoncátlanabb „kisördög” szon- tyolodva áll az íróasztal mellett, s valami kimondhatatlan szomorúsággal nézi egymást lökdöső társait. Csak akkor riadt fel, amikor a kis Marosi eszelős kitöréssel társai közé vetette magát, s kézzel-lábbal tuszkolta el őket a táblától. — Ez az én apukám! Ez az én anyukám! — kiáltozta, s mint egy kis emberfúria rúgta-ütötte a táblához lépni akarókat. Az elszabadult „öjdögfalka” azonban nem hagyta magát. Nekirontottak Marcsinak. Ütötték, ahol érték. A kislány már a tábla alatt feküdt a padlón, de még akkor is kiabálta: „Apukám! Anyukám!” Dórika közéjük rohant. Néhány erélyes mozdulattal ellökdöste a megvadult „ördögöket”. Lehajolt a kislányhoz, s amikor talpra segítette, rémülten vette észre, hogy Marcsi szája szegletében vércseppek pirosodnak. — Mindenki a helyére! — ordította ellenkezést nem lűrően. A megriadt „ördögök” helyükre sompolyogtak. Marcsi segélyt kérőén nézett rá. Miután megtörölte a száját, a hátsó asztalhoz vezette, hogy senki se üljön mellette. Nagy nehezen helyreállt a rend. A megszeppent „ördögök” előbb lerajzolták, majd a kiosztott fonalszálakból hurkolták a fecskéket. Közben Dórika, hogy a feszélyezett hangulatot oldja,fel- eleveníttette velük, hogy a fecskék a téli hideg elől elmennek, de tavasszal, mire itt lesz a meleg idő, újra visszajönnek. Mindegyiknek többször is segítenie kellett, hogy szép legyen a hurok. Csak Marcsinak nem! A kislány hurkai voltak a legszebbek! Érezte, meg kellene dicsérnie a többiek előtt, de csak bólintgatott neki mikor mellette állt, hogy minden rendben. A foglalkozás végén sor- baálltak az „ördögök”. Tizenegy emberpalánta. Mindegyiknek volt párja, csak Marcsinak nem. Hátul, egymagában állt társai mögött. Ekkor tűnt fel Dórikának a kislány társtalansága. Eddig magától értetődőnek vette, hogy ő a legnagyobb a csoportban, s leghátul a helye. Most azonban más dermesztette meg. A tiszta gyermektekintet, s az arcon éktelenkedő piros foltok. Csak állt az asztal mögött, de nem volt ereje, hogy legalább az ajtó felé mutasson: indulhatnak. Végül a legelöl álló egyik „ördög” unta meg a szokatlan csendet, s kinyitotta az ajtót. Elindultak. Marcsi nem ment utánuk. Megállt az ajtóban. Lesütötte szemét, s halkan megkérdezte: — Ugye, Dórika néni, az én anyuka fecském és apuka fecském is visszajön? Nem kérek én már... Hegyes! János Nem kérek én már tőled sokat, Oh te élet — Te nagy zsarnok! Csak a világnak egy kis pártján, Egy zajtalan nyugodt sarkot. Hol a gyűlölet villámai Nem cikáznak, nem érnek el, Hiszen a lármás zivatarban Még a madár sem énekel. Nem kérek én már tőled sokat, Csak napsugárt, csak türelmet —, Hogy a megvetés ki ne irtsa Lelkemből a honszerelmet! S amiért jöttem betölthessem, Ez a szerény kis óhajom: Hadd csókoljam el minden csókom S daloljam el minden dalom! Mert én dalolni, énekelni, Szépíteni, adni jöttem: Boldog voltam, ha mosolyt láttam S ha könnyeket letöröltem. Nem kérek én tőled hírnevet, Se rangot, sem gazdagságot: Csak legyen erőm elviselni Minden emberi gazságot S legyen majd erőm felváltani Szeretetre a szerelmet: Üdvözölni mindazt, aki jön, S megsiratni — aki elmegy. Lóránt János Sebesült katona Dórika odalépett a fekete íajú, riadt szemű „ördog- löz”, felemelte az állát,, s negsimogatta rakoncátlan íajtincseit. — Vissza! — .uttogta mosolyogva, báto- ■ítóan. A kislány hirtelen elkapja Dórika kezét, s megpuszilta. Az alvadó véres kis r.zájszöglet otthagyta nyo- nát. — Es ugye, értem is eljönnek egyszer? — nézett •á Marcsi porszem kis éle- ,e értelmét keresve, segélykérőén. — El, bogárkám! S ebben a lélekváltó pil- anatban Dórika is hitte. Nyakad feszítsd Szente Béla nyakad feszítsd a szélnek ellent hiába beszélnek kúszott a kígyó is az égre feneketlen tűztől vetélve nézd! körötted itt e Nép íratja már szent jelét ércet hajt szép keze művelni Föld köldökét hármas-osztásra itt a mag nyakad feszítsd a szélnek a kígyók Napot gyújtanak Holdsarlót zenélnek
