Békés Megyei Népújság, 1976. december (31. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-12 / 294. szám
A szovjet filmek fesztiváljának nagy eseménye PREMIUM Bár híre minden íilmet megelcjz. kevés alkotásnak jut olyan fogadtatás, mint a szovjet filmek fesztiválja keretében bemutatott „Pré- mium”-nak. Alekszandr Gelman művéből a közelmúltban magyar tévéjátékot láthatott a hazai közönség, a Nemzeti Színház nagy sikerrel játssza a drámai változatot. majd megérkezett a Szergej Mikaeljan rendezte film, amely élénk visszhangot keltett a Szovjetunióban és más országokban is, ahol már bemutatták. o Prémium. Tömör, jő cím, de megtévesztő is kissé, hiszen azt sugallja, hogy a prémium játssza a „főszerepet”, miközben tíz ember vitázik, győzködi egymást, mondja a magáét, a maga igazát. Sokat beszélnek persze a prémiumról, amelynek felvételét váratlanul megtagadta a Protapov-brigád, mégis másról, sokkal többről van szó: egy újfajta morál kialakulásáról, a cselekvő demokratizmusról, a meg nem alkuvásról, a vezetés stílusáról. Más szóval azokról az emberi magatartásokról, amelyek befolyásolják a mindennapok munkáját, hangulatát. Így nem építjük fel egyhamar a kommunizmust — summázza az egyik fiatal munkás mindazt a szervezetlenséget, amelyet egy nagy építkezésnél tapasztalnak az emberek. Hol a betonra, hol a gépre, felszerelésre, vagy éppen a tervekre kell várni, sok . a lógás, az állásidő, nem halad a munka, mire csökkentik a tervet, amelyet így leszállítva aztán túlteljesítenek. A miért' persze prémium jár. Természetesnek tartja ezt mindenki, a tröszt, a vállalat, a dolgozók is, legfeljebb mint minden baj forrását, az „objektív nehézségeket’ állítják sarokba. S S ekkor egy munkás, a belonozóbrigád vezetője elkezd számolni és kimutatja, hogy a prémiumot nem érdemlik meg. Ennél sokkal több jár nekik. A történet művészi hitele éppen abban rejlik, hogy nem valamiféle látványos öntudat alakítja Protapovék magatartását, hanem a tapasztalat, a realitás. A hangsúly nem azon van, hogy érdemtelenek a jutalomra, hanem hogy ráfizetnek az ilyenfajta prémiumra, hiszen ha rendesen ledolgozhatnák a munkaidőt, akkor sokkal több lenne a keresetük. És erre jöhetne még a megérdemelt jutalom. A brigád persze nem áll meg ennél a számításnál, némi segítséggel a sokat emlegetett objektív nehézségekről, az emberekre, az építkezés, a tröszt vezetőire hárítja a felelősséget. S o E néhány sorból is érzékelhető, hogy milyen lényeges problémákról, társadalmi gondokról szól a film, mégpedig merészen és következetesen. Van-e a munkásnak beleszólása a dolgok menetébe, egy építkezés, vagy akár egy üzem irányításába? Noha egyértelműen igenlő a válasz, ez a beleszólás mégsem olyan egyszerű. Másik kérdés: megítélhető-e egy brigád szintjéről a vezetés, az intézkedések kusza mechanizmusa? Izgalmas és magával ragadó tárgyalás, egy pártbizottsági ülés keretében válaszol a film. A történet tulajdonképpen egyetlen helyiségben, irodában játszódik, ahol tíz dühös ember vív izgalmas szópárbajt. Valóban mindany- nyian dühösek, már csak azért is, mert ülésezni kell, de méginkább, mert rájönnek, hogy előbb-utóbb dönteniük, ítélkezniük is kell. Nem valaki felett, önmagukról döntenek a pártbizottság tagjai. Arról, hogy tudnak-e, akarnak-e másként dolgozni, s főleg másként gondolkozni? A meghökkentő konfliktus, amellyel a film indít, szinte feoldhatatlannak látszik. Vlagyimir Csumák képsorai a magatartásokat, sőt olykor még az életuta- kat is tükröző arcok sejtetni engedik ugyanis a történet tegnapját, előzményeit. Protapov már régen érzi a hibákat, az ellentmondásokat, s bizonyára több fórumon is szóvá tette azokat, csakhogy éppen senki sem figyelt szavaira. Most rászánja magát, s társadalmi méretű gondjaival a pártbizottság elé áll. Az is fontos, hogy igaza van, de még nagyszerűbb, hogy vállalja a harcot, a meg nem értést, hogy szembeszáll látszateredményekre törekvő feletteseivel és csak akkor keseredik el, amikor híre jön, hogy brigádjaiból mégiscsak felvették a prémiumot. Ez az a drámai pont, amely talán legjobban befolyásolja a pártbizottság döntését. Ha egy elejétől végéig izgalmas filmben lehet döbbenetesen szép pillanatokat kiemelni, akkor azokra a jelenetekre, arcokra gondolok, amelyek lereagálják a brigád kettészakadásának hírét. A párt- bizottság tagjai — akik kezdetben megmosolyogták, majd kimondottan ellenségesen fogadták a brigádvezető javaslatát — lépésről lépésre, jelenetről jelenetre közelebb kerülnek Prota- povhoz, pontosabban ahhoz ? morálhoz, amelyet képvisel. Egyikük végül is megfogalmazza a döntő érvet, miszerint azok a brigád tagok, akik mégis felvették a prémiumot, nem bíztak abban, hogy győzedelmeskedik az igazság, hogy a pártfórum, amelyhez fordultak, eredményes munkát végez. Márpedig a tekintélynél is fontosabb, hogy visszaadják az emberek hitét. o A téma bátorságán túl elismeréssel kell szólni a művészi megvalósításról. A rendező és az operatőr nemcsak az ülés izgalmas légkörét, hanem néhány ablakon és telefonon keresztül a kül^ő életet, az építkezés hangulatát is jól érzékeltette. Ám mégis az arcok voltak a legizgalmasabbak, azok fejezték ki legjobban a film több dimenzióját: nem jó és rossz emberek álltak szemben egymással, valahol és valamiben mindenkinek van részigazsága, legalábbis mindenki jót akart. Többek között ezért volt nehéz és fájdalmas szülés a pártbizottsági döntés. Ezt a nehézséget és fájdalmat, a hibák fölötti aggódást ábrázolták hitelesen a film szereplői, elsősorban a Protapovot művészi erővel megformáló Jevgenyij Leonov. Márkusz László Meskó Anna Gyulai ház O ítt ült a kocsmában a fél falu férfinépe. Konok . egyhangúsággal dobolt a tetőn a lassú, októberi eső, s az emberek ráérősen nézték a párás ablaküvegen át a vert hadat, amint szakadozott oszlopokban özönlött Nyugat felé. Németek, magyarok, zsidó munkaszolgálatosok dagasztották a vendégmarasztaló sarat. Paraszthajtotta szekerek, lófogatú ágyúk, agyonzsúfolt teherautók akadtak el időnként az összetorlódott páriák között, máskor egy-egy terepszínre mázolt parancsnoki kocsi iparkodott veszett tülköléssel az élre, néha behemót tank csinált utat magának a tömegben. — Ügy összekeveredett ez a böszme emberiség — szűrte a szót ritkás fogai között az öreg Balogh —-. hogy a háború végén maga a bölcs atyaűristen sem tudja majd szétválogatni a népeket egymástól. Helyeslőén bólogatott mindenki, a sánta Horváth suszter pedig hozzáfűzte: — Mindennek ezek a rohadt hollandok az okai, hogy a fene ette volna meg őket, amikor világra jöttek. Nem először hallották ezt a bölcsességet, s eddig még mindig válasz nélkül maradt, de most egy féllábú hadirokkant mégis okvetet- lenkedni kezdett: — Mi baja magának a hollandokkal? Életében se látott még eleven hollandust! A sánta odabicegett a nyomorékhoz, s mint aki nagy titkok tudója, közvetlenül a füléhez hajolva pusmogta : — Hát idesüss, öcsém! A németek még itt vannak, az oroszok meg hamarosan itt lesznek. Nem vagyok olyan gárgyult, hogy akármelyikkel ujjat húzzak. Valakire viszont ki kell adnia a mérgét az embernek, nem? A hollandok ide sohse teszik be a lábukat. Azokat nyugodtan elszidhatom mindennek az égvilágon ... A kocsmáros már percek óta nyugtalanul izgett-moz- gott a kármentőben, de most hatósági tekintéllyel oda is címzett egy szigorú figyelmeztetést a sarokba: — Maguk csak ne sutyorogjanak mindenféle zagy- vaságot. Itt nem lesz politizálás. A politika úri huncutság, maguk meg velem együtt csak koszos parasztok, ezt jól jegyezzék meg. Intő szózata alatt bal keze hüvelykujjával jelentőségteljesen bökdösött az aj - tó felé, mely az ivóból saját kuckójába nyílt. Az emberek óvatosan odasandítottak. Az üvegen át jól lehetett látni a fogason függő, kakastollas csendőrkalapot. Mindenki összébb húzta magát, s egy időre nagy csend ülepedett a pipafüst felhői alá. Beszédes kalap volt az, ott az ajtó mögött. Időtlen idők óta gyakori vendégek voltak a csendőrök ebben az alvégi kocsmában. Bejöttek köszönés nélkül, szúrós tekintettel körülvizslattak az asztaloknál sunyitó napszámosok, meg egyéb aljanép között, de. fogyasztani semmit sem fogyasztottak. Döngő csizmákkal bevonultak a kocsmáros szobájába, s mindenki tudta, hogy ott vedelik titokban a pálinkát, de azért minden szóra figyelnek, ami a vékony deszkaajtón kívül elhangzik. Az utóbbi hetekben már a hátsó bejáraton jöhettek, mert az ivóban senki sem szokott találkozni velük, de a légypiszkos ablaküveg mögött időről időre feltűnt a fogasra csapott, baljóslatú, fekete kalap, rezjelvényesen, kakastolla- san. Olyankor mindig elakadt a világmegváltás, gyorsabban ürültek a fröccsöspoharak, s a törzsvendégek egy részének igen sürgős tennivalói akadtak saját portáján. * Ügy ment át a falun a front, hogy szinte észre sem vették. A németek feltűnés nélkül elszivárogtak, a szovjet csapatok meg csak másnap értek a nyomukba. Akkor is csupán egy szekeres trén vonult át a falun, s annak a parancsnoka rendelte maga elé az elöljáróságot. . meghagyva nekik nagy szigorúan: menjen tovább az élet úgy, mint eddig, a bíró bíráskodjék, a tanító tanítson, a harangozó harangozzon, a pap misézzen, és a többi, érted, magyar? Kinyitott és nyomban megtelt az alvégi kocsma is. Az emberekben volt némi csalódottság az elmaradt izgalom miatt, de voltaképpen igen-derűsnek’érezték a világot, s örültek a langyos, áprilisi napnak is. — Nekem csak az az ol~ tári szép, gyönyörűséges kalap hiányzik a fogasról — köpött a padlóra Horváth, a sánta suszter. Mondott volna még mást is, de elakadt a lélegzete, mert ahogy nagy elégedetten" az ajtó felé vágott a fejével, éppen a kalapra esett a pillantása. Ott függött az bizony a fogason, fénylett rajta a címer, s libegtette a huzat a kékes-fekete kakas- toliakat. Odanéztek a többiek is. Akár a tengeri nyúl a kígyót, megigézve bámulták az iszonyú kalapot. A kocsmáros falfehéren íészkelő- dött a helyén, s már nyitotta volna a száját, amikor felemelkedett helyéről Bodor, a garázdaságáról hírhedt kötélverő, s feltűnően barátságos modorban megkérdezte: — Ezt. a tökfödőt meg netán ittfelejtette a gazdája? — Hehe, hát igen, alighanem — hátrált a kocsma érdemes tulajdonosa. — Én meg a nagy felfordulásban, ugyebár, elfelejtettem kidobni. Az én fejem se káptalan, értik az urak, ugyebár? — Én már kezdek egyet- mást érteni — közeledett lassú elefántléptekkel Bodor — és valami azt súgja nekem, hogy most irtózatosan megpofozok valakit. — Nézze kérem — mondta ekkor a kocsmáros, némileg bátrabban, immár a kármentő biztos fedezéke mögül —. értsünk szót egymással. Igaz, hogy a csendőrök már hónapok óta nem jártak hozzám, mert másutt akadt dolguk. Azt a kalapot én kértem tőlük, s én szoktam a fogasra tenni, amikor maguk politizálni kezdtek. Mert itt a falnak is füle volt kérem, de nem annak a falnak, amelyiken a kalap függött, kérem. Hogy a fogason felejtődött, az tényleg az én hibám, de mégérthetik az úrak, hogy... — Hogy a maga feje sem káptalan — szólt közbe nyájasan Bodor. — Persze, persze. Én mégis rettenetesen megpofozok itt valakit, de az most már nem maga lesz. Körüljáratta bivalytekintetét az egybegyűlteken, keresve a besúgót, akin példát fog statuálni, de a történelmi lecke ezúttal elmaradt. Időközben ugyanis Horváth, a rokkant cipők nem kevésbé sánta doktora, berontott a kocsmáros szobájába, lekapta a fogasról a tollas kalapot, az . ajtóhoz féloldalazott vele, s ott hatalmasat belerúgott az ép lábával. A hatalom szimbóluma — általános üdvrivalgás közepette — pörögve szállt a nyájas, tavaszi fényben, s egy pocsolya vizén állapodott meg. szecessziós sajkaként ringatózva. A kocsmáros kutyája utána kapott, de az öreg Balogh kiráncigálta a szájából: — Nem kell mindent el- prédálni — mondta fejcsóválva. Lerázogatta a sáros lucskot a kalapról, hazavitte szépen, s a konyhakertben feltette módosán a ma- darijesztő fejére. Nem sok öröme telt benne. A seregélyek rászálltak, lepiszkítot- ták, a szarkákat meg kifejezetten vonzotta a csillogó- villogó .rézcímer. Ráncigál- ták, csépelték, marakodtak rajta, lármájuk felverte az egész környéket. így került a kalap kívül a sövényen, ahol is Lajos gyerek fedezte fel, a teknővájó Lakatos cigány ötéves fia. Vitte haza nagy diadallal. Nyár elején Barcza tanító úr kocogott ki a faluvégi putrihoz. — Lakatos barátom — szólított meg a nyárfatörzsön szorgoskodó családfőt. — Megvan-e még maguknál az a csendőrkalap, amit áprilisban hozott haza a Lajcsi fiú? Arra gondoltam, betennénk az iskola gyűjteményébe, a többi kacat közé, a gyerekek okulására. Egy kis pénzt sem sajnálnék érte ... — Odaadnám én az igazgató úrnak ingyen is — vakarta meg ritkuló 1 tincseit az öreg teknővájó. — Csak hát egy kis baj van. A héten kölykezett. a macskánk, s nem belehordta a fiait abba a girhes kalapba? Most aztán mit csináljak? Dobjam ki az ártatlanokat » porba? Még ki sem nyílt a szemük szegénykéknek. — Dehogy dobja, Lakatos barátom — mosolygott a tanító bácsi. — Sohse tett még az a kalap ennél jobb szolgálatot. Maradjanak csak benne a cicák, s ha megnőnek, váljék belőlük jóravaló egérpusztító. Ebben maradtak. Kulcsár lános: TOLLAS KALAP
