Békés Megyei Népújság, 1976. november (31. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-07 / 264. szám

A MOSZ.K V AI szovjetbe, • főhadiszállásra, beállí­tott egy bekötött fejű, szürke szemű leány. A borús októberi ég alatt, az ázott, hideg háztetőkön junkerek mászkálták a ké­mények között, és puska­lövésekkel ' terítették le a Szovjet térre kimerészkedő óvatlanokat. A fiatal lány így szólt: — Semmivel sem tudok használni a forradalomnak. Szeretnék híreket hozni a főhadiszállásra a- junkerek­től. Beteget ápolni nem tu­dok, és úgyis van elég ápo­lónővér. Harcolni se tud­nék. még sose volt a ke­zemben fegyver. De ha ad­nak igazolványt, hozok hí­reket. Boglyas, veres hajú pol­gártárs válaszolt a tudáko- zódásra, furcsán villogtat­va szemét: — Igén, a kettes számú lakásban lakik egy olyas- forma leány, a kishúgával. Ebadta burzsuj. — Hol van mo6t? — Reggel óta nem lát­tuk. Talán elfogták. Törzs­kapitány lánya, már eny- nyi is elég, hogy likvidál­ják a rohadtat. Mit akar tőle? — A - cselédjük falum béli volt, szerettem volna talál­kozni vele. No, köszönöm, isten áldja! Este, őrségről hazatérve, a junkerek kedveskedve vették körül a szürke sze­mű leányt. Tortát, cukor­belopozotl a szobájába, le­akasztotta a falról, az ágy fölött függő szőnyegről a gitárját, lábát maga alá húzva, leült, pengetni kezdte az egyik húrt, és egyre jobban megfeszítette, csavarta, és a húr egyre vékonyabban, egyre pana­szosabban szólt, egyre el­viselhetetlenebből, mint a szívet markoló szorítáá... titi-tii, mindjárt megpattan, nem bírja tovább... Hátán végigborsózott a hideg, homlokán verejték ütött ki. Megrendítő, semmihez sem fogható gyönyörűség! így ment most a sötét­ben, nem érzett félelmet, csak a húr feszült egyre jobban, s szólt egyre vé­konyabban, fájóbban, titi­Alexandr Szerafimovics: w KÉT HALÁL Az álmatlanságtól és tu­berkulózistól beesett arcú elvtárs, aki olajos bőrka­bátban ült az asztalnál, s mauserpisztoly volt övébe dugva, fürkészve nézte a leányt, és így szólt: — Ha becsap minket, fó- belöjük. Érti? Ha azok lep­lezik le, ott lövik agyon. Ha meg bennünket csap be, itt lőjük főbe. — Tudom. —: Mindent meggondolt? A leány megigazítja fej­kendőjét. — Adjanak igazolványt, amivel átengednek minden őrségen, és adjanak olyan papírt, mintha katonatiszt lánya volnék. Külön szobába vitték, őrt állítottak az ajtó elé. Kinn a téren ismét lövé­sek söpörtek végig — egy junker páncélautó jelent meg, sortüzet adott, és el­robogott. — Fene tudja, mi fán termett! Tudakozódtam utána, de hát mit számít az! — mondta a tüdővé- szes, beesett arcú elvtárs. —- Persze, becsaphat. De azért adjunk neki papíro­kat. Elvégre sokat nem mondhat rólunk odaát. Ha meg rászed, lepuffantjuk. Adtak neki hamis papí­rokat, és a leány elindult az Arbatra. a Sándor-lak- tanyába; az utcasarkon mindenütt megmutatta az őrt álló vöröskatonának az igazolványát. A Znamenkára érve el­dugta a vörös igazolványát. A junkerek körülfogták, és bevitték a laktanyába az ügyeletes tiszthez. — Szeretnék itt dolgoz­ni. mint ápolónő. Apám a német háborúban esett el, a Szamszonov-íéle vissza­vonulásnál. Két bátyám a Donnál harcol, a kozákcsa­patoknál. A kis húgommal maradtam itt. —• Nagyon helyes, na­gyon szép. örvendünk. A nagy . Oroszhonért vívott hősi harcunkban örülünk minden iga-/, hazafi lelkes támogatásának. És maga katonatisz lánya. Tessék parancsolni! Bevitték a fogadószobá­ba. Teával kínálták. Az ügyeletes tiszt pedig ezalatt így szólt az előtte álló junkerhez: — Öltözzék munkásnak, Sztyepanov, és menjen el a Pokrovkára. Itt a címe. Tu­dakozódjék a lányról, aki itt ül nálunk. Sztyepanov fogta magát, es fölvett egy kabátot, amelynek veres lyuk volt a mellén: akkor húzták le egy megölt munkásról. Föl- rétté a munkás nadrágját, elnyűtt csizmáiét. sapká­ját, es szürkületkor elin­dult a Pokrovkára. kát kerítettek. Az egyik a zongorát verte, a másik letérdelt előtte, és virág­csokrot nyújtott át moso­lyogva. — Szétszórjuk azt az át­kozott csőcseléket. Máris jól megadtuk nekik. Hol­nap éjszaka pedig olyan el­lentámadást indítunk a Szmolenszki-piacról, hogy hírmondó se marad belő­lük! REGGEL elkísérték a lányt a katonakórházba, hogy segítsen a kötözésnél. Mikor az udvaron a fe­hér fal mellett elhaladtak, a leány emberi alakot pil­lantott meg a fal tövében: rózsaszín perkálinges mun­kás feküdt ott, lyukas tal­pú csizmája a sárban, feje hátraesett, bal szeme fö­lött sötét lyuk. — Kém! — vetette oda a lányt kísérő junker; elha­ladt mellette, s jóformán rá sem nézett. — Elcsíp­tük. A lány egész nap fürgén, ügyesen* dolgozott a kór­házban, és a sebesültek hálásan néztek fel sötét pillájú, szürke szemébe. — Köszönöm, nővérke! Másodnap este hazaké­red zkedett, —• Mit képzel? Hisz az roppant veszélyes! Minden sarkon vörös őrség áll. Mi­helyt kijut a mi körzetünk­ből, elkapják a vörös ördö­gök. nem sokat kérdezős­ködnek, csak lepuffantják. — Majd megmutatom a papírjaimat, hiszen civil vagyok. Nem bírom tovább. Otthon vár a húgocskám. Isten tudja, mi történik vele. Aggódom érte. —1 Jó, jó. a húgocskája vár, ez nagyon szép. De azért adok maga mellé két junkert, .majd elkísérik. A lány riadtan emelte fel a két kezét. — Nem, nem a világért se... Egyedül megyek... Egyedül... nem félek sem­mitől. A tiszt fürkészőn nézett rá: — No, jó... Nem bánom, Menjen. „Rózsaszínű ing, a szeme fölött sötét lyuk... a feje hátrahanyatlott...” Kilépett a kapun, és egy­szeriben alámerült a sötét­ség tengerében, se nesz, se fény, se hang. A laktanyától rézsut in­dult el az Arbat téren át, az Arbat-kapuig. Kicsiny sötétséggyűrű haladt vele, amelyben látta saját ma­gát. Egyéb semmi —egyes- egvedül van az egész vilá­gon. Félelmet nem érzett. Csak megfeszült minden idegszála. Gyermekkorában néha, ha apja elment hazulról, tii. A sötétben alig-alig lát­ta magamagát. Egyszeresük kinyújtotta a kezét: házfalba ütközött. Rémület áradt végig egész testén, s homlokán mint akkor, kigyöngyözött a ve­ríték. Házfal — pedig itt a bulvár vasrácsának kéne lennie. Tehát eltévedt. Nem baj, mindjárt visszatalál a helyes irányba. Foga vaco­gott, nem tudta leküzdeni belső remegését. Valaki gúnyosan föléje hajolt, és fülébe súgta: „Hiszen ez a vég kezde­te... nem érted? Azt hitted, csak eltévedtél? Pedig ez a vég...” Emberfölötti erőfeszítés­sel tájékozódik: jobbra a Znamenka, a balra a bul­vár... Ügy látszik, a kettő között indult el. Megint kinyújtotta a kezét: pózna. Távírópózna volna? Dobo­gó. szívvel, térdre ereszke­dik, a földön, tapogat: vi­zes, hideg vasba ütközik a keze... a vasrács, a bulvár. Mázsás súly hullt le szívé­ről. Nyugodtan feláll... és megremeg. Minden meg­inog körülötte, eltűnik a homályban, majd újra fel­bukkan. Meginog a világ, a házak, a falak, a fák; meginoknak a villamos­vezetékek, a sínek vérvö­rösen a vérvörös homály­ban és hullámzik a sötét­ség is, zavaros-vörösen, hullámzanak az alacsonyan lecsüngő fellegek, véresen fellángolva. MEGINDULT ARRAFE­LÉ, ahonnét a néma lán­golás jött, a Nyikitszkij- kapu felé. Különös: hogy­hogy nem szólítja, nem ál­lítja meg senki? Kapuk, ka­pualjak, sarkok sötétjében — jól tudja — mindenütt őrök rejtőznek, nem veszik le róla szemüket. Mindenki látja, vörös lángolásban lépked a vörös lobogás kal­lós közepén. Nyugodtan megy, egyik kezében a fehérek igazol­ványa. a másikban a vö­rösöké. Aki megállítja, an­nak megmutatja a megfe­lelő igazolványt. Az utca kihalt , csak az a gyászos, rőt lángolás kíséri. A Nyi- kitszkaján tombol a tűz­vész. Dühödt lángpyelvek csapnak fel az alacsony, vérvörös felhőkbe, amelye­ken vérvörös füstgomolvok örvénylenek végig. Egy óriási ház, valósággal izzik, kívül-belül átvilágítja a va­kító fény. És ebben, a va­kító izzásban minden re­megve. féktelenül száll fel a felhőkbe, csak a geren­dák. a sínek, a falak feke- téllnek mozdulatlanul, csontvázszerűen. Az abla­kok pedig őrjöngve világí- . tanak. Hosszú farkú tűzmadár szállt fel a felhők közé szikrát szórva, minden re­csegett, és izzón, szüntele­nül sustorgott, és a sustor­gás mindent elfödött kö­rös-körül. A leánv megfordult: a város -sötétségbe veszett. Eltűnt a város mindenes­tül elnyelte a sötétség, a mérhetetlen. És ebben a mérhetetlen sötétségben hallgatás la­pult, s a hallgatásban va­lami rejtőzött: mindjárt előbukkan a névtelen ször­nyűség: De nem lapult a némaság, és a némaságban a várakozás. A leányom erőt vett a rettegés. Tűrhetetlenül perzselt a íorrúság. A leány tovább ment. Mihelyt elért az első sötét sarokig, zömök alak bukkant elő, s a tűz visszfénye szuronyon villant meg. — Hová?! Kji vagy? A leány megállt, ráné­zett. Elfelejtette, melyik kezében melyik igazolvá­nyát fogja. Egy pillanatig habozott... A puska csöve melléig emelkedett. Hogy is történt? Jobb kezét akarta odanyújtani, s maga sem tudta, miért, a balt nyújtotta ki görcsösen, és szátnyitotta ujjait. A junkerek igazolványa feküdt a tenyerén. A KATONA leeresztet­te a puskáját, és ügyetle­nül merev újakkal széthaj­togatta a papírost. A lányt sosem érzett gyilkos re­megés fogta el. Háta mö­gött az égő házból szikra­csóva szakadt fel recsegve- ropogva, és megvilágította a környéket... A katona kérges tenyerén ott feküdt a junkerigazolvány — for­dítva! „Nem tud olvasni!!!” — Nesze. A lány hálásan szorította markába az átkozott papí­rost. A katona még utána­szólt: — Hová mégy? — A parancsnokságra... A szovjetbe. — A mellékutcákon menj; mert lelőnek. A főhadiszálláson figyel­mesen hallgatták: nagyon értékes információkat ho­zott. Barátságosan elbeszél­gettek vele, kérdezgették... A beesett arcú bőrkabátos kedvesen mosolygott rá: — Talpraesett kislány vagy. Csak vigyázz, nehogy bajba kerülj. Szürkületkor, mikor a lö­völdözés kissé alábbha­gyott, visszament az Ar­batra. A kórházba egyre több és több sebesültet hoztak be a környékről. A junkerek támadását a Szmolenszki-piacnál visz- szaverték: súlyos vesztesé­geket szenvedtek. A LÁNY egész éjszaka kötözte, itatta, biztatta a sebesülteket és a sebesül­tek hálás szemmel néztek rá. A lány arca egyre be- eseltebb. egyre sápadtabb lett. Hajnalban berontott a kórházba egy munkásruhá­ba öltözött junker, haja- donfőtt, eltorzult arccal. Odaugrott a lányhoz: — Ez... ez a... lotyó... el- ámult! A lány megtántorodott, arca előbb fehér lelt, mint a fal, aztán elöntötte a vér. Halálra váltan kiáltott fel: — Ti... ti gyilkoljátok a munkásokat, mert jobb életre vágynak... Nekem... és nem tudok fegyverrel ölni. hát igy pusztította­lak. Odaállították a fehér fal­hoz. két golyó fjárta át a szívét, és a lány engedel­mesen lefeküdt arra a hely­re, ahol a rózsaszínű inge« munkás feküdt. És amíg el nem vitték, sötét pillá­jú, szürke szeme merően nézett fel a szigorú, fenye­gető októberi égre. <102«) Fordította: Szőllős.v Klára Tanúságom Alekszondr Prokofjev Tanúságovi a múltba néni merülhet, Utódok őrzik meg, s az őszi rög: Nem akadt ki a hátán sebesült meg Köztünk, viharral megvívok között. Az állam fiaiként fölrepített, Bevéreztünk sok versztányi utat. Voltunk — a front, De gyávasággal minket Nem vádolhat, ki múltunkban kutat. Megtanultuk, mit harcban tudni kellett, Keménységünk állig bevértezett, Megterheltük szakadásig szívünket Szép bátorsággal, mint az istenek. Tél volt. A hó megroggyant mint a kása. Tél volt — de mit a lángos tűz hevít — Mert olvadt fémmel szinte jóllakásig Itattuk meg a föld rétegeit. Emlékműként magasodunk az évek Fölött — zene, mi utakon kísér... Íme küzdelmek, íme szenvedések, lm így harcoltunk mi Októberért! Havas Ervin fordítás* Hajnóczy Vilmos Pipázó Tüz-opá Vajnai László Minden jó, ha tényleg jó, A hírvivő, a hírhozó: A felvirágzott lobogó. Íves ég és föld között, A felszabadult-üldözött. A holnapnak kaput nyitó, Lélegzetet visszaadó, beke, beke, béke. Ki először mondja ki, Ki először élteti: Idő-ritmus, tüz-opál. Sugárból font nagy kosár. Felvont zsilip, élet-álom. Hömpölyögj át a lülágon, Országokon dobogó, Hüs tajtékként csillogó bélié, béke, béke. ■Jövendőknek ifjú fodra. Emberiség árja. sodra, Zengj, zúgj, áradj, Fel a csillannkra!

Next

/
Thumbnails
Contents