Békés Megyei Népújság, 1976. november (31. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-07 / 264. szám
A MOSZ.K V AI szovjetbe, • főhadiszállásra, beállított egy bekötött fejű, szürke szemű leány. A borús októberi ég alatt, az ázott, hideg háztetőkön junkerek mászkálták a kémények között, és puskalövésekkel ' terítették le a Szovjet térre kimerészkedő óvatlanokat. A fiatal lány így szólt: — Semmivel sem tudok használni a forradalomnak. Szeretnék híreket hozni a főhadiszállásra a- junkerektől. Beteget ápolni nem tudok, és úgyis van elég ápolónővér. Harcolni se tudnék. még sose volt a kezemben fegyver. De ha adnak igazolványt, hozok híreket. Boglyas, veres hajú polgártárs válaszolt a tudáko- zódásra, furcsán villogtatva szemét: — Igén, a kettes számú lakásban lakik egy olyas- forma leány, a kishúgával. Ebadta burzsuj. — Hol van mo6t? — Reggel óta nem láttuk. Talán elfogták. Törzskapitány lánya, már eny- nyi is elég, hogy likvidálják a rohadtat. Mit akar tőle? — A - cselédjük falum béli volt, szerettem volna találkozni vele. No, köszönöm, isten áldja! Este, őrségről hazatérve, a junkerek kedveskedve vették körül a szürke szemű leányt. Tortát, cukorbelopozotl a szobájába, leakasztotta a falról, az ágy fölött függő szőnyegről a gitárját, lábát maga alá húzva, leült, pengetni kezdte az egyik húrt, és egyre jobban megfeszítette, csavarta, és a húr egyre vékonyabban, egyre panaszosabban szólt, egyre elviselhetetlenebből, mint a szívet markoló szorítáá... titi-tii, mindjárt megpattan, nem bírja tovább... Hátán végigborsózott a hideg, homlokán verejték ütött ki. Megrendítő, semmihez sem fogható gyönyörűség! így ment most a sötétben, nem érzett félelmet, csak a húr feszült egyre jobban, s szólt egyre vékonyabban, fájóbban, titiAlexandr Szerafimovics: w KÉT HALÁL Az álmatlanságtól és tuberkulózistól beesett arcú elvtárs, aki olajos bőrkabátban ült az asztalnál, s mauserpisztoly volt övébe dugva, fürkészve nézte a leányt, és így szólt: — Ha becsap minket, fó- belöjük. Érti? Ha azok leplezik le, ott lövik agyon. Ha meg bennünket csap be, itt lőjük főbe. — Tudom. —: Mindent meggondolt? A leány megigazítja fejkendőjét. — Adjanak igazolványt, amivel átengednek minden őrségen, és adjanak olyan papírt, mintha katonatiszt lánya volnék. Külön szobába vitték, őrt állítottak az ajtó elé. Kinn a téren ismét lövések söpörtek végig — egy junker páncélautó jelent meg, sortüzet adott, és elrobogott. — Fene tudja, mi fán termett! Tudakozódtam utána, de hát mit számít az! — mondta a tüdővé- szes, beesett arcú elvtárs. —- Persze, becsaphat. De azért adjunk neki papírokat. Elvégre sokat nem mondhat rólunk odaát. Ha meg rászed, lepuffantjuk. Adtak neki hamis papírokat, és a leány elindult az Arbatra. a Sándor-lak- tanyába; az utcasarkon mindenütt megmutatta az őrt álló vöröskatonának az igazolványát. A Znamenkára érve eldugta a vörös igazolványát. A junkerek körülfogták, és bevitték a laktanyába az ügyeletes tiszthez. — Szeretnék itt dolgozni. mint ápolónő. Apám a német háborúban esett el, a Szamszonov-íéle visszavonulásnál. Két bátyám a Donnál harcol, a kozákcsapatoknál. A kis húgommal maradtam itt. —• Nagyon helyes, nagyon szép. örvendünk. A nagy . Oroszhonért vívott hősi harcunkban örülünk minden iga-/, hazafi lelkes támogatásának. És maga katonatisz lánya. Tessék parancsolni! Bevitték a fogadószobába. Teával kínálták. Az ügyeletes tiszt pedig ezalatt így szólt az előtte álló junkerhez: — Öltözzék munkásnak, Sztyepanov, és menjen el a Pokrovkára. Itt a címe. Tudakozódjék a lányról, aki itt ül nálunk. Sztyepanov fogta magát, es fölvett egy kabátot, amelynek veres lyuk volt a mellén: akkor húzták le egy megölt munkásról. Föl- rétté a munkás nadrágját, elnyűtt csizmáiét. sapkáját, es szürkületkor elindult a Pokrovkára. kát kerítettek. Az egyik a zongorát verte, a másik letérdelt előtte, és virágcsokrot nyújtott át mosolyogva. — Szétszórjuk azt az átkozott csőcseléket. Máris jól megadtuk nekik. Holnap éjszaka pedig olyan ellentámadást indítunk a Szmolenszki-piacról, hogy hírmondó se marad belőlük! REGGEL elkísérték a lányt a katonakórházba, hogy segítsen a kötözésnél. Mikor az udvaron a fehér fal mellett elhaladtak, a leány emberi alakot pillantott meg a fal tövében: rózsaszín perkálinges munkás feküdt ott, lyukas talpú csizmája a sárban, feje hátraesett, bal szeme fölött sötét lyuk. — Kém! — vetette oda a lányt kísérő junker; elhaladt mellette, s jóformán rá sem nézett. — Elcsíptük. A lány egész nap fürgén, ügyesen* dolgozott a kórházban, és a sebesültek hálásan néztek fel sötét pillájú, szürke szemébe. — Köszönöm, nővérke! Másodnap este hazakéred zkedett, —• Mit képzel? Hisz az roppant veszélyes! Minden sarkon vörös őrség áll. Mihelyt kijut a mi körzetünkből, elkapják a vörös ördögök. nem sokat kérdezősködnek, csak lepuffantják. — Majd megmutatom a papírjaimat, hiszen civil vagyok. Nem bírom tovább. Otthon vár a húgocskám. Isten tudja, mi történik vele. Aggódom érte. —1 Jó, jó. a húgocskája vár, ez nagyon szép. De azért adok maga mellé két junkert, .majd elkísérik. A lány riadtan emelte fel a két kezét. — Nem, nem a világért se... Egyedül megyek... Egyedül... nem félek semmitől. A tiszt fürkészőn nézett rá: — No, jó... Nem bánom, Menjen. „Rózsaszínű ing, a szeme fölött sötét lyuk... a feje hátrahanyatlott...” Kilépett a kapun, és egyszeriben alámerült a sötétség tengerében, se nesz, se fény, se hang. A laktanyától rézsut indult el az Arbat téren át, az Arbat-kapuig. Kicsiny sötétséggyűrű haladt vele, amelyben látta saját magát. Egyéb semmi —egyes- egvedül van az egész világon. Félelmet nem érzett. Csak megfeszült minden idegszála. Gyermekkorában néha, ha apja elment hazulról, tii. A sötétben alig-alig látta magamagát. Egyszeresük kinyújtotta a kezét: házfalba ütközött. Rémület áradt végig egész testén, s homlokán mint akkor, kigyöngyözött a veríték. Házfal — pedig itt a bulvár vasrácsának kéne lennie. Tehát eltévedt. Nem baj, mindjárt visszatalál a helyes irányba. Foga vacogott, nem tudta leküzdeni belső remegését. Valaki gúnyosan föléje hajolt, és fülébe súgta: „Hiszen ez a vég kezdete... nem érted? Azt hitted, csak eltévedtél? Pedig ez a vég...” Emberfölötti erőfeszítéssel tájékozódik: jobbra a Znamenka, a balra a bulvár... Ügy látszik, a kettő között indult el. Megint kinyújtotta a kezét: pózna. Távírópózna volna? Dobogó. szívvel, térdre ereszkedik, a földön, tapogat: vizes, hideg vasba ütközik a keze... a vasrács, a bulvár. Mázsás súly hullt le szívéről. Nyugodtan feláll... és megremeg. Minden meginog körülötte, eltűnik a homályban, majd újra felbukkan. Meginog a világ, a házak, a falak, a fák; meginoknak a villamosvezetékek, a sínek vérvörösen a vérvörös homályban és hullámzik a sötétség is, zavaros-vörösen, hullámzanak az alacsonyan lecsüngő fellegek, véresen fellángolva. MEGINDULT ARRAFELÉ, ahonnét a néma lángolás jött, a Nyikitszkij- kapu felé. Különös: hogyhogy nem szólítja, nem állítja meg senki? Kapuk, kapualjak, sarkok sötétjében — jól tudja — mindenütt őrök rejtőznek, nem veszik le róla szemüket. Mindenki látja, vörös lángolásban lépked a vörös lobogás kallós közepén. Nyugodtan megy, egyik kezében a fehérek igazolványa. a másikban a vörösöké. Aki megállítja, annak megmutatja a megfelelő igazolványt. Az utca kihalt , csak az a gyászos, rőt lángolás kíséri. A Nyi- kitszkaján tombol a tűzvész. Dühödt lángpyelvek csapnak fel az alacsony, vérvörös felhőkbe, amelyeken vérvörös füstgomolvok örvénylenek végig. Egy óriási ház, valósággal izzik, kívül-belül átvilágítja a vakító fény. És ebben, a vakító izzásban minden remegve. féktelenül száll fel a felhőkbe, csak a gerendák. a sínek, a falak feke- téllnek mozdulatlanul, csontvázszerűen. Az ablakok pedig őrjöngve világí- . tanak. Hosszú farkú tűzmadár szállt fel a felhők közé szikrát szórva, minden recsegett, és izzón, szüntelenül sustorgott, és a sustorgás mindent elfödött körös-körül. A leánv megfordult: a város -sötétségbe veszett. Eltűnt a város mindenestül elnyelte a sötétség, a mérhetetlen. És ebben a mérhetetlen sötétségben hallgatás lapult, s a hallgatásban valami rejtőzött: mindjárt előbukkan a névtelen szörnyűség: De nem lapult a némaság, és a némaságban a várakozás. A leányom erőt vett a rettegés. Tűrhetetlenül perzselt a íorrúság. A leány tovább ment. Mihelyt elért az első sötét sarokig, zömök alak bukkant elő, s a tűz visszfénye szuronyon villant meg. — Hová?! Kji vagy? A leány megállt, ránézett. Elfelejtette, melyik kezében melyik igazolványát fogja. Egy pillanatig habozott... A puska csöve melléig emelkedett. Hogy is történt? Jobb kezét akarta odanyújtani, s maga sem tudta, miért, a balt nyújtotta ki görcsösen, és szátnyitotta ujjait. A junkerek igazolványa feküdt a tenyerén. A KATONA leeresztette a puskáját, és ügyetlenül merev újakkal széthajtogatta a papírost. A lányt sosem érzett gyilkos remegés fogta el. Háta mögött az égő házból szikracsóva szakadt fel recsegve- ropogva, és megvilágította a környéket... A katona kérges tenyerén ott feküdt a junkerigazolvány — fordítva! „Nem tud olvasni!!!” — Nesze. A lány hálásan szorította markába az átkozott papírost. A katona még utánaszólt: — Hová mégy? — A parancsnokságra... A szovjetbe. — A mellékutcákon menj; mert lelőnek. A főhadiszálláson figyelmesen hallgatták: nagyon értékes információkat hozott. Barátságosan elbeszélgettek vele, kérdezgették... A beesett arcú bőrkabátos kedvesen mosolygott rá: — Talpraesett kislány vagy. Csak vigyázz, nehogy bajba kerülj. Szürkületkor, mikor a lövöldözés kissé alábbhagyott, visszament az Arbatra. A kórházba egyre több és több sebesültet hoztak be a környékről. A junkerek támadását a Szmolenszki-piacnál visz- szaverték: súlyos veszteségeket szenvedtek. A LÁNY egész éjszaka kötözte, itatta, biztatta a sebesülteket és a sebesültek hálás szemmel néztek rá. A lány arca egyre be- eseltebb. egyre sápadtabb lett. Hajnalban berontott a kórházba egy munkásruhába öltözött junker, haja- donfőtt, eltorzult arccal. Odaugrott a lányhoz: — Ez... ez a... lotyó... el- ámult! A lány megtántorodott, arca előbb fehér lelt, mint a fal, aztán elöntötte a vér. Halálra váltan kiáltott fel: — Ti... ti gyilkoljátok a munkásokat, mert jobb életre vágynak... Nekem... és nem tudok fegyverrel ölni. hát igy pusztítottalak. Odaállították a fehér falhoz. két golyó fjárta át a szívét, és a lány engedelmesen lefeküdt arra a helyre, ahol a rózsaszínű inge« munkás feküdt. És amíg el nem vitték, sötét pillájú, szürke szeme merően nézett fel a szigorú, fenyegető októberi égre. <102«) Fordította: Szőllős.v Klára Tanúságom Alekszondr Prokofjev Tanúságovi a múltba néni merülhet, Utódok őrzik meg, s az őszi rög: Nem akadt ki a hátán sebesült meg Köztünk, viharral megvívok között. Az állam fiaiként fölrepített, Bevéreztünk sok versztányi utat. Voltunk — a front, De gyávasággal minket Nem vádolhat, ki múltunkban kutat. Megtanultuk, mit harcban tudni kellett, Keménységünk állig bevértezett, Megterheltük szakadásig szívünket Szép bátorsággal, mint az istenek. Tél volt. A hó megroggyant mint a kása. Tél volt — de mit a lángos tűz hevít — Mert olvadt fémmel szinte jóllakásig Itattuk meg a föld rétegeit. Emlékműként magasodunk az évek Fölött — zene, mi utakon kísér... Íme küzdelmek, íme szenvedések, lm így harcoltunk mi Októberért! Havas Ervin fordítás* Hajnóczy Vilmos Pipázó Tüz-opá Vajnai László Minden jó, ha tényleg jó, A hírvivő, a hírhozó: A felvirágzott lobogó. Íves ég és föld között, A felszabadult-üldözött. A holnapnak kaput nyitó, Lélegzetet visszaadó, beke, beke, béke. Ki először mondja ki, Ki először élteti: Idő-ritmus, tüz-opál. Sugárból font nagy kosár. Felvont zsilip, élet-álom. Hömpölyögj át a lülágon, Országokon dobogó, Hüs tajtékként csillogó bélié, béke, béke. ■Jövendőknek ifjú fodra. Emberiség árja. sodra, Zengj, zúgj, áradj, Fel a csillannkra!
