Békés Megyei Népújság, 1976. október (31. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-17 / 246. szám

NEM VOLT HOLT

SZEZON

Nem mondhatom, hogy valamikor hajdanán, mert még nem is olyan régen, néhány évvel ezelőtt számos művelődési intézményben alig volt élet a nyári hónapokban, Ajtóik ugyan nyitva álltak, de termeikben alig lézengett egy-égy látogató. Legfeljebb a táncos- zenés szombat esték vagy vasárnap délutánok vonzották csoportosan az ifjúságot, Kivétel persze akkor is akadt, de sok olyan művelődési otthonban, klubban, könyvtárban jártam annak idején, szerte az országban, amelyik csak „takaréklángon” működött.

Körülbelül az 1970-es évek elejétől számítható az örvendetes változás. Nem egyszerre, nem varázsütésre kezdett a nyár is. a többi évszakhoz hasonló jelentőséget kapni a közművelődésben, hanem fokozatosan. Ahogy visszaemlékszem, előbb talán a könyvtárak és a klubok találtak magukra. Az előbbiek rájöttek, hogy a kölcsönzésen kívül a különféle foglalkozásokat is folytathatják a nyári hónapokban, mert van érdeklődés irántuk. A kluboknak könnyebb helyzetük volt és van, mert többségük ifjúsági, s a fiatalokat mindig könnyebb megmozgatni, függetlenül az évszaktól. Azután a művelődési házak is sorra kezdték kialakítani az időszaknak megfelelő programjaikat. Végül maguk a települések — a falvak és a városok egyaránt — is megértették, hogy a nyár nem holt szezon —- ftem lehet az! — a művelődésben, és körülnéztek, mit tudnának tenni. Kétségtelen, hogy mint sok másban,, úgy ebben is segített, ösztönzött a, párt közművelődési állásfoglalása, amelyik hangsúlyozta a művelődés folyamatosságát, a megfelelő feltételek állandó biztositásanaK szükségességét.

Az idei nyár, miként már g tavalyi is, igazolta, hogy az a helyes szemlélet, amelyik az egész naptári évet közművelődési „szezonnak” fogja fel. Igazolta azzal, hogy a különböző művelődési és szórakozási jellegű rendezvényeken mindig kellő számú közönség gyűlik össze; hogy az intézmények látogatóinak száma közelíti a más évszakokban megszokottat; hogy az amatöri együttesek, a szakkörök, a különféle csoportok tagjai éppoly lelkesen dolgoznak és „áldozzák” szabad idejüket nyáron is, mint tavasz- szal, ősszel vagy télen.

Bárki közbeszólhat, hogy a jó példák mellé ugyanúgy rosszakat is felsorakoztathatnánk. Ez igaz. Akadtak még hétszámra üresen kongó művelődési otthonok, vagy falusi könyvtárak, amelyeket egyik-másik kölcsönzési napon szinte kár volt kinyitnia a könyvtárosnak, továbbá települések, amelyikek alig tudtak valamit kezdeni az állandóan vagy hosszabb-rövidebb ideig ott-tartózkodó emberek ezreivel művelődési szempontból. A mindennapok tapasztalatai mégis optimistává tesznek, mert az ilyen példák száma fokozatosan csökken.

Igaz, hogy van még jócskán tennivaló a gyakorlatban, de a szemléleti változás — általában, országos szinten nézve — már bekövetkezett. Népművelők és irányítók egyaránt értik, de legalábbis érzik, hogy lépniük, cselekedniük kell, mert az ő „birodalmukban” is nagyot változott a nyár.

(mátyás)

Mladonyiczky Béla Önportré

leány fej

Béc i

O

zv. Gáspár Mihályné, amióta öröklési szerződést kötött legkisebb fiával, miszerint tanyáját és minden ingóságát ráhagyja majd, azóta sem a két lányától, sem a legidősebb fiától nem kapott levelet. Azelőtt legalább havonta írtak, sőt néha meg' is látogatták, de most még üzenni sem üzentek. Igaz, errefelé ritkán vetődött ember. A tanya távol esett a községtől. A szélesen elterülő puszta végében állt, egy kis erdő szomszédságában. Évek teltek el ebben a fájdalmas, megkeseredett csendben. Idővel azonban megbékélt istennel és világgal. Volt valami, ami életben tartotta. Talán a nap? Mert szerette a napot. Déltájban kicipelte a tanya elé ócska, szúette karosszékét, onnan nézte a pusztát, a kék messzeségben, kirajzolódó község templom, tornyát; Jó szeme volt, noha már a hetveinhatodik évében járt.

Ezen az októberi délutánon is a tanyája előtt ült, amikor egy motorkerékpáros főrdult be a dűlőn. A termelőszövetkezetből jött, levelet hozott. Nem akart hinni sem a szemének, sem a tűiének. Gyengült a hallása, hát többször is megkérdezte, hogy neki szól-e a

kintet sugárzott a szeméből.

A két sógornője jutott az eszébe. Rá akarják venni az öregasszonyt, hogy bontsa lel a szerződést. Abból a két kapzsiból kitelik!

— Milyen levelet?

A fia is abbahagyta a sza- lonnázást. Visszafojtott lélegzettel várta a választ.

— Meghívót az öregek napjára.

A menye megkönnyeboül- ten felnevetett.

— Meghívót!

— Tavaly is küldtek, min-' den évben küldenek — mondta Gáspár Mihályné, s megigazította fejkendöjét, hogy a menye szemébe nézhessen.

mérhetetlen izgalom ragadta el, ha útra készülődött. Mikor felöltözött és kezébe vette a botját, lehiggadt. Kint csend volt. Hát lassan kimerészkedett az udvarra, onnan pedig a konyhán ^ keresztül a tiszta szobába ment. Ott aludt az unokája. A fiú már fenn volt.

— Velem jönnél, Andriska ?

— Elkísérlek, nagymama — pattant fel a gyerek. Tud- L> jól, miről van szó.

— Bírok én menni, csak ha megbotlok...

— Keresztülvágunk a legelőn, egyenesen a kövesút- boz. A kövesúton majd megállítunk egy autót Így ni,

AZ ÖREGEK NAPJA

Serédi János novellája

levél. ■

— A magáé, Gáspár néni, holnap lesz az öregek napja — mondta a férfi, miközben megigazította a sisakját.

— Az meg micsoda?

— A szövetkezet minden évben megrendezi az öregek napját — magyarázta a szövetkezet embere.

— Minden idős tagnak küldenek ilyen meghívót?

— Hogyne. Tavaly is küldtünk, én adtam át a menyének.

Gáspár Mihályné hümmö- gött magában, s hangosan ennyit mondott.

— Én még soha sem kaptam meghívót. ,

A férfi elgondolkozva nézte az öregasszonyt; aztán megvonta a vállát, hogy ő erről nem tehet.

Napnyugtáig ült a tanyája előtt. Közben isten tudja hányszor olvasta el a termelőszövetkezet néhány soros meghívóját. Szivét rég nem érzett melegség öntötte el. Hát még emlékszik valaki rá, hogy ő is tett egykét dolgot a szövetkezetben. Úgy látszik igen, noha ú.i elnöke van a községnek, állapította meg a meghivó aláírásából. Az aláírás lcibe- tűzése valóságos felfedezésnek hatott. A név ismerős volt. Egy párszor elmotyogta magában, mégse tudta emlékezetébe idézni az új elnök arcát. Aztán a régire gondolt, az öreg Gonda Pálra, akivel néhanao.ián valóságos szócsatát vívott. És ekkor elhatározta, bármi történik, elmegy az öregek, napjára.

Visszasántikált a karosszékkel a konyhába. A fia az asztalnál bieskázta a szalonnát. A menye a tűzhely körül sertepetéít. Az unokája délben ért haza a kollégiumból, s most a könyvejt rendezgette. Amikor belépett a konyhába, mindanyn.vian elhallgattak. Ideges feszültség vibrált a levegőben, csak az unokája nézett rá barátságosan. Ritkán járt a konyhába. Csak akkor osont be, amikor üres volt. 'Akkor is csak egy tál levesért, meg hogy szalonnát és kenyeret vágjon magának, hátul, a régi kamra lett a birodalma. Azt rendezték be szobának, noha a szerződés szerint a tiszta szoba illette volna meg. De nem akart haragot, mert abból úgyis volt elég. Most azonban, hogv Vedében tartotta a meghívót, valami önfeledt magabiztonság szállta meg.

— Levelet kaptam — törte meg a csendet.

A menye felkapta a fejét. Nyugtalan, rosszat sei tő te— Minek menjen maga a

községbe, az ilyen eszem- iszom mókára. Fözöc én magának, annyit ehet, ameny- nyit akar. _

"

__Igen, te mindig fozol —

m

otyogta magában az öregasszony.

_ Vagy talán tortat süssek?! — reprikázott éles hangon az asszony. Gáspár Mihályné lehunyta a szemét és hallgatott. Fonnyadt, vékony ujjal között forgatta a levelet. Néha a fiára pis- lantott. Tőle várt segítséget, vagy csupán egy kis megértést. , ,

— Szeretném ha holnap autóval bevinnel a községbe, mert én is ott akarok lenni...

A fia egy pillanatra mintha elgondolkozott volna, de a menye felcsattant.

— Nem érünk rá, sok a munkánk.

A fia a bicska hegyével leje búbjára tolta a kalapját, aztán ő is megszólalt.

— Maga soha sem szerette a szövetkezetét.

Az öregasszony felkapta a fejét.

— Tizenöt évig dolgoztam benne, a legnehezebb években, amikor még nem volt gép, csak kapa és kasza. Fiát szeretnék mégegyszer találkozni azokkal, akikkel akkoriban együtt voltam.

Megbicsaklott egy kicsit a hangja. De csak egy kicsit. A fiában azonban nem volt könyörület.

— Azt mondta, inkább levágja a kezét, mint hogy aláírja a belépést, és tessék, most oda van a szövetkezetért.

Sok mindent mondott akkoriban. Nehéz évek voltaic azok. Az ember nem látott előre. El sem lehet mondani, mi minden ment végbe akkoriban benne. Sokat gondolkozott ezen. Milyen nagyot fordult a világ! És most magyarázkodjon, hogyan volt, miként volt. A fia tekintetétől, ahogy jéghideg kék szemével végigmérte, megértette, kár minden szóért. Anélkül, hogy egy zokszó kiröppent volna ajkán, felállt és görnyed ten botjára támaszkodva kibicegett a konyhából.

Másnap azonban a • nagyládából, amely ágya végében állt, előkereste fekete ruháját, meg azt a fejkendőt, amit még a férje vett a háború után. S ahogy nézte, reszkető kezekkel a ruhát, hogy nem kezdte-e ki a moly, fáradt, öreg testén nyugtalan zsibongás futott végig. Még a vére is gyorsabban kezdett lüktetni. Mindig valami ilven kiisstop! Nem megyünk ám gyalog.

És ekkor a szoba ajtajában megszólalt Gaspárné menye. A küszöbön állt és csípőre tette a kezét.

— Andriska nem megy sehová. Egész héten bent lófrál a városban, a kollégiumban, legalább vasárnaponként segítsen az apjának.

Gáspár Mihályné lassan fordult a menye felé, még a botját is megemelte egy kicsit.

— Ö Jutka, hogy lehetsz ennyire szívtelen?

Csak ennyit mondott. És egyedül indult útnak. Arra ment, amerre a fiú tanácsolta, a lcövesút télé. Néha megállt, feltekintett az égre, s megcsóválta a fejét, mert befelhősödött és szemerkélni kezdett az eső. A köves- útnál egy csatorna állta cl az útját. A közelmúltban áshatták, mert amikor utoljára járt a községben, híre- nyoma sem volt errefelé ároknak. Eszébe se jutott, hogy visszaforduljon. Tömérdek megpróbáltatás érle az életben, hát csak nem. fog meghátrálni egy árok előtt. Nem volt mély, szélesnek sem volt széles. Lassan ereszkedett' le az oldalán, egészen a víz széléig, hogy ott maid átlépi. De erre már nem volt ideje, megcsúszott a lába. A botját hívta segítségül, hogy újra feltápász- kodjon. Az árok oldala át- iszaposodott. s egyre lejjebb csúszott a lába. Ejnye, csak nem fog ki rajta! Akkor sem hagyta magát, amikor a férjét elvitték katonának, s a négy gyerekkel egyedül maradt a tanyán. Voltak évek, amikor mindenét elvitték a végrehajtók, a következő években mégis talpra állt. A szövetkezetben is megállta a helyét, pedig nem szívesen vállalta el a kertészeti brigád vezetését. Jaj de sokat perlekedett az elnökkel. Hej ha ott lesz az összejövetelen Gonda Pál, majd emlékeztetni fogja az igazságra.

Aztán, hogy már derekáig érte a víz, kiálltam akart, de hang nem jött ki a torkán. hát csak a botját emelte fel.

Másnap az ősz hajú Szabó Bálint talált rá. A juhho- dály felé tartott, amikor a kutyája megtorpant a csatorna előtt és vonyítani kezdett. Talán azért hőkölt meg. mert özv. Gáspár Mihályné úgy állt a vízben, hátát az árok oldalának támasztva, s botját az égre emelve, mintha az istennel Perlekedett volna