Békés Megyei Népújság, 1976. augusztus (31. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-20 / 197. szám

MH. AUGUSZTUS V)., PÉNTEK

Ára 1,20 forint

XXXI. ÉVFOLYAM, 197. SZÁM

Összefonódó kezek

Gyermek a nagyobb testvér, t a szülő, idős ember, a támaszt kínáló ismerős vagy ismeretlen, az érzelmek kötötte emberpár a társ kezét keresi. Talán léphetne, haladhatna mindegyikük kezük összekulcsolódá- sa nélkül is, de úgy érzi, hiszi s azt tapasztalja, jobb, biztonságosabb, meghittebb, ha kezük kapcsolódik. Nemcsak fizikai összetartozást tanúsít a másikért, a másik után kinyúló kéz, hanem lelki, idegi megnyugvást is ad; tartozunk] kötődünk valakihez. Túlzás-e átplántálni a jelkép mondandóját a társadalom bonyolult terepére, s feltéter lezni, ott sincs másk"ianH»n Aligha rugaszkodunk el a realitásoktól, ha ezt tesz- szük. A társadalom fejlődésének logikája vezet el a két alapvető osztály kezének mind erősebb összefonódásáig, a munkás- paraszt szövetség természetességéig.

Vannak e szövetségnek ünnepi, látványos pillanatai, mint a mai nap is. Alaptörvényünk, az Alkotmány mondja ki, rögzíti ezt az összetartozást, a munkásosztály vezető szerepét, munkások és parasztok hatalmát. Mégis, hisszük, a legfontosabb törvény betűinél is mélyebben ivódott tudatunkba a köznapi tapasztalat. Ezerféle kisebb és nagyobb ismeret, bizonyíték arról, hogy ez a szövetség él, hat, jelen van mindenütt és mindenben. Az összefogásra, a tudatos együttcselekvésre milliónyian vagyunk tanúk. Igaz, a tanúságtétel formája időről időre változott. Volt, hogy ipari üzemek munkásai szerelték össze rissz-rossz darabokból a földekre induló gépeket, villany- vezetékeket húztak a csendben guggoló falusi házakhoz, s volt az is, hogy a mezők népe rakott meg szekeret, vasúti kocsit élelemmel, így enyhítve a városban élő munkástestvérei gondjain.

Messzire jutottunk az első lépésektől. Olykor illendőbbnek érezzük a nagy, összefoglaló tényeket, mint a hétköznapi apróságokat. Valóban, egy nemzetközi tudományos konferencián sokat mond a résztvevőknek, ha azt hallják: Magyarországon a nemzeti jövedelem évi átlagos növekedése 1920 és 1945 között nem érte el a két százalékot, míg a másik negyedszázadban, 1950 és 1975 között 5,7 százalékot tett ki. Haladásunkat legfőképp mégsem anyagi gyarapodásunk igazolja, hanem emberi méltóságunk, jogunk korábbiakkal össze nem hasonlítható foka. Az, hogy a munkás-paraszt szövetség szilárd köveire fölépülhetett egy rendszer, mely mindenféle tekintetben a dolgozó embert tartja a középpontban állónak, a legfontosabbnak.

Tömegek tapasztalták és tapasztalják, hogy a két alapvető osztály érdekeltsége a társadalmi haladás ügyében közös, céljaik egységesek, tevékenységük eredményeinek hasznosítása nem ismer megkülönböztetéseket. Olyan társadalrhat formáltunk magunknak, ahol minden ember számít, s nemcsak állampolgári jogon, hanem cselekvő, szövetséges társként, testvérként örömben és bajban.

E tudati és érzelmi hasonulást szűkebb és tágabb környezetünkben egyaránt meglelhetjük. Hiszen regények, szociográfiák lapjaira

húzódott viasza az a keserves valóság, mely „rendet” szabott szegény és gazdag között, mely előírta, ki honnét választhat barátot, párt, ki hová juthat el a társadalmi elismertség lépcsőfokain, kinek mi engedtetik meg, ki kit hogyan süvegeljen, szólítson, kitől, mitől féljen, miről álmodjon, mire vágyakozzon.

Njutott társadalomban élünk — fogalmaznak a szociológusok. Meglehet, soha nem hallotta e megjelölést a gyermek, de tudja, jövőjének kovácsa elsősorban és döntő mértékben saját maga. Az lesz belőle, amit képességei, akarata, szorgalma alapján elér, a nem beleszületik sorsa, holnapja megváltoz- tathatatlanságába. Szembe kell néznie követelményekkel, de ezek nem léte bizonytalanságát, származása meghatározó jegyét tudatják vele, hanem azt, mit kíván és vár el tőle a társadalom. Tegnapunk, jelenünk és jövőnk alapját, a munkás-paraszt szövetséget nem az ünnepélyes deklaráció, hanem a mindennapos cselekvés élteti, erősíti, gazdagítja

Az így gondolkozó és dolgát napról napra teljes szívvel tevő százezrek érték el, hogy ma az ipar egy hónap alatt termel annyit, mint a felszabadulás előtt egy egész esztendőben. E tömegek alkotása az iparosodott mezőgazdaság, a másfél évtized alatt fölépített egymillió lakás. E tömegek mozdulnak meg, ha bárhol segítségre, támaszra van szükség, ők teljesítenek kommunista műszakot sajátjuknak tekintett nemes célokért, ők ültek a perzselő nappalból a fülledt éjszakába nyúló műszakban a kombájn vezetőfülkéjében, s tették ezt zokszó nélkül. A kenyérért is, kötelességtudatból is, de azért is, mert látták, mások ugyanígy cselekedtek, s büszkék arra, hogy ők sem maradtak hátrább, tőlük is tellett annyi, ha nem több. A legfőbb országépítő erő nem anyagi javaink tömegétől, nem az embertől elválasztott technika minőségétől, korszerűségétől függ, hanem e gondolati, tudati változás ütemétől, szocialista céljainkkal való azonosulás hogyanjától.

Ma ünnepi gyűlések emelvényein, munkás-paraszt találkozók baráti csoportjaiban sok szó esik a szövetségről, az összetartozásról. S nem azért, mert így illik, hanem mert mindannyiunkban ott sűrűsödik róla a tapasztalat, mert mindannyian érezzük az ösz- szefonódó kezek biztató, bátorító, társakról valló melegét. Lehet, e melegség a legutóbbi hetekben csupán annyi volt, hogy soron kívül elkészült néhány alkatrész a földeken mormogó gépekhez, útnak indult néhány teherautó, hogy megfelelő áron legyen zöldség a gyárkapu előtti pavilonban, ám e szinte semmiségek beloptak csöppnyi örömöt a szívünkbe s a társak szívébe, mert megint tettünk kötelességünkön felül valamit, megint kaptunk valamit, ami több, mint amennyi jár. Sűrűbben van köznapunk, mint ünnepünk, s nemcsak a naptárban, hanem a szövetség mikéntjében is. Társak vagyunk, s nem azért, mert hangoztatjuk ezt, hanem mert a cselekvésben szorosan összefonódik kezünk.

i

t